Szabadlábon védekezhet még egy ideig, és ezt kiélvezi. A tusa némileg megköti majd ebben, nemigen mehet majd messzire, de hát, a győzelemnek ára van és ezzel nagyon is tisztában van. Nem búcsúzkodásképp, csak lazításképp indult meg egy kis sétára, egy apróbb kirándulásra. Egyedül volt, sosem kér senkit, hogy kísérje bárhová, neki így is tökéletes megfelel. Kellő füstfelhővel övezi magát, miközben káros szenvedélyének élve sétálgat, figyeli, ki merre jár, mit csinál. Sehol senki alapon unott arckifejezéssel szemléli a tájat, viseli el az amúgy igencsak fullasztó hőséget és felhagyva a füstölgéssel, egyhamar szabadul meg felsőjétől. A földre dobja hanyagul, miközben leül, egybe olvad csendesen a környezetével, és vár a valamire, akármire, ami feljebb viszi a kedvét és nem untatja halálra.
Napfürdőzve, szinte megrendelésre figyel fel egy igencsak ismerős szőkeségre, ahogyan közeledik a hely felé, és úgy dönt, háttérbe húzódik, csendesen elbújik, megvárva, hogy közelebb érjen. Reméli, hogy nem szúrja ki, terve ezen része sikerül is, hiszen a lány nem szúrja ki, sőt, még énekelni is kezd. Szélesen elvigyorodik a nóta hallatán, hallgatja csendben, vár a megfelelő pillanatra, amikor előléphet. Egyhamar következik be, lép a lány a tó közelébe, ami már tökéletes meghívó a számára. Lassan, halkan, feltűnésmentesen bújik elő, közeledik felé, settenkedve, hogy ne keltse fel a figyelmét.
- Bú! - ijeszt rá végül, amint mögé ér, majd, finomat lökve rajta, a vízbe küldi őt, ahova amúgy is igyekezni készült. Sikeres tervét letudva neveti el magát, ül le a fűbe, pólóját az árnyékban hagyva, és a kacajt elfojtva vigyorog rá Opheliára.
- Szerbusz, kellemes a víz? - kérdezi nagy ártatlan képpel, mintha nem tett volna semmit sem az elmúlt pár másodpercben. Ahogy ismeri a lányt, előbb úgy is robban, amire teljességgel fel van készülve. Már amennyire.

- Ne hízelegj, mert belepirulok. - szélesíti ki a vigyorát olyannyira, hogy már lassan Joker is megirigyelné azt, miközben a vízben pihenőt nézi. jól esett neki, hogy sikeresen megtudta viccelni őt. Elvégre, ilyenek a barátok nem? Mindig csalnak valahogy mosolyt a másik arcára, vagy legalább a magukéra. Főleg ő. Amint felé pillant, épp kényelembe helyezi magát, lábát a vízbe lógatja, kezével támaszkodik a fűben, arcán meg még mindig ott ül a vigyor.
- Nem kell mondani, nagyon jól tudom. De ezért szeretsz, ugye? - kérdezi a tényt, ami már kettőjüket nézve is irreális, hiszen mind a ketten eléggé furcsa és sajátos felfogással, és életstílussal rendelkeznek. Talán pont ezért jönnek ki jól egymással, hasonló ügyeik és érdekeik miatt. A kérdésre az ijedtség csak színészi felindulásból ül ki arcára, hiszen nem tart ő attól, hogy ténylegesen tudna fájdalmat okozni neki a másik, vagy akarná azt. Megcsóválja a fejét, ciccegve, mint aki rosszallná, hogy a másik így beszél vele, közben feltápászkodik.
- Minden vágyam, hogy becibálj, tudod te azt. Szeretem ha kicsit fáj. - vált mazoista szerepre, miközben lép egyet a víztükör felé. - A tusán.. - kezdett bele a merre jártál témába, de félúton megakad minden, hiszen igencsak furcsa, igencsak szúró érzésben részesül. Méhcsípés? Nem épp annak érzi, sem azt a furcsa, meleg-szerű érzést odabent. Tekintetét visszaemeli előre, és úgy pillant Ophelia-ra, mint most lenne az első. Arca ellágyul, vagyis sokkalta lágyabb, kedvesebb vonásúvá válik, mint átlagosan, szemei csillognak, vigyor helyett ajkaira mosoly húzódik.
- Ophelia. - indul meg felé a vízben, egyenesen felé, a furcsa, újszerű érzéstől vezérelve. A szerelem megfertőzte, és teljesen hatalmába kerítette őt, nem tud mit tenni ellene, jelenleg nem. Így, a frissen született lovag a kezét nyújtja a lány felé, finoman kulcsolja ujjait a csuklója köré, miközben felhúzva vonja magához, arcát csodálva, közelebb kerülve hozzá.
- Már én is vártam, hogy lássalak, talán jobban is, mint ahogy azt lehetne. - súgja neki, csendesen, nem olyan harsányan, mint ahogy nemrég kacagott. A régi, a saját normális énje egy ilyen monológot komolyan nem mondana, valószínűleg már rég röhögőgörcsben tört volna ki, de most jelenleg minden szava teljesen komoly, érzelemdús.

- A lila sem zavar, elfér rajtam, nem? – vigyorgott egy sort a kijelentésen, mutatva, hogy nem fél tőle, és hogy hallja, amit mond a lány. De persze tudja azt is, hogy ilyesmiért nem esne neki, mármint, normálesetben. Aztán Isten tudja, mikor lesz olyan helyzetben, amikor megtenné. Mivel nem jós, nem tudhat ilyen helyzetekről, majd első kézből tapasztalhatja meg, amikor eljön. Ha eljön. Először meg kell érni.
- Mindig szerencsém van, erre már rájöttem. – fényezi magát, de csak a hecc kedvéért, bár az egoizmusa megvan hozzá, ilyen feltűnően azonban nem szokása fényezni magát ezen téren, nem olyan stílusa.  A nagyképű, sunyi kis senkiket amúgy sem kedveli, ezt már megmutatta akkor, amikor még a régi iskolája falai közt vandálkodott. Egyik ilyen eredménye, hogy most itt van, ezen iskola falai közt. Még mindig nem tudja mérlegelni teljességben, hogy melyik lett volna jobb folytatás. Ott vagy itt? Itt megért pár dolgot, sőt, nagy dolgokat, de ott lehet, hogy nem alakult volna így a történet. Az érem két oldala mást és mást sugall. Ő pedig kíváncsi lett volna, milyen történetet szán a másik fele.
- Viszont kifejezetten jól áll neked az ázott mókus szerepe. – heccelte egy kicsit tovább, csipkelődött, de a válasz elmaradt. El, hiszen olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Gondolatban, a maradék józan eszének – ha józan volt egyáltalán – egy kis szeglete azt súgta, talán nem kéne közelítenie, talán ő nem érez úgy, mint ahogyan ő maga. Tévedett. Tévedett, hiszen amint közel került hozzá, látta az arcán mindazt, amit látni is akart. Idegen érzés volt legbelül, de hatalmas öröm, meleg boldogság, amely átjárta porcikáit, miközben magához ölelte a lányt. Hirtelenjében minden addigi gondolata elpárolgott, nem tudott mit mondani, nem találja a szavakat arra, amit ki szeretne fejezni. Amint a lány karjai körülfonják nyakát, elmosolyodik, de nem abba a szokványos, őrült mosolyra húzódnak ajkai, sokkal inkább békés, boldogsággal telibe.
- Nem tudom, lehet. De azt igen, hogy az enyémek a te szemed szépségével fel sem érnek. – idegen szavak szájából, nem is tudja megmagyarázni, honnan jönnek ezek, mi készteti arra, hogy ezeket mondja neki. Arcát csodálja, figyeli minden apró részletét, mintha most látná először. De amint a lány arca a mellkasába fúródik, arcára kissé kiül a meglepettség. Finoman öleli jobban magához, hallgatja szavait, és megcsóválja finoman a fejét.
- Egyhamar vége, hidd el. De.. te bejöhetsz hozzám, amikor szeretnél. Tény, ez nem teljesen olyan, mintha nem lennék a tusán, de jobb, mintha nem láthatnál. – próbálja nyugtatni őt, és kezével finoman cirógatja a másik hátát. Elvarázsolva, teljesen más lélekkel cselekszik, öntudatlanul, nem gondolva semmire. Hirtelen ötlettől vezérelve nyom apró csókot a lány feje búbjára, ezzel is növelve azt, hogy meg szeretné nyugtatni őt. Annyi biztos, hogy most elaltatott, elnyomott valódi énje zokogva nevetne valahol, ha látná mit művel.

Hümmögött csak a kijelentésére, hiszen helyzetfüggő volt számára a dolog.
- Hát, attól függ. Lehet, hogy iszonyat jól állna, mint egyeseknek a heg. De a szeretet az más kérdés. - tette hozzá utalva, és kiemelve azt, amit a lány mondott. Szeretet. Furcsa szó mindkettejük ajkából, úgy hiszi. A kis nyelvnyújtogatós sztorira nem mond semmit, hiszen teljesen egyetért - kivételesen - a régi mondással, hiszen valóban az. Egyszer melléáll, egyszer pedig fényévnyire elkerüli. Csak bizonyos réteget kísér mindig, a jó élet tudja, milyen oknál fogva kiválasztva őket, ő pedig csak reménykedik, hogy amikor majd kilép a nagybetűs életbe, őt is kísérni fogja, egy bizonyos mértékben. a témát viszont jelenleg lezárva rándítja meg a vállát reagálásképp, hogy neki ebben a pillanatban ennyire fontos, hogy mellette áll-e vagy sem.
- Forogjon. Megoldom én magam is, nagyfiú vagyok már. - vigyorgott egy sort, hiszen azért tényleg voltak magasságbeli és korbeli fölényei a lánnyal szemben, amire most csak a hecc kedvééért mutatott rá. A kis hajbemutatót felemelt hüvelykujjal dicsérte, pozitívan, hogy Oph nyugodtan élvezhesse a kis műsorát, amelyet jelenleg is rendezett, és folytatta is volna, ha..
..ha hőseink épp nem kapják el a szerelem rózsaszín szalagját.
A békés mosoly továbbra is arcán telepedett, miközben a lány arcát tekintette. Pirulásán, most eredeti énje hangos röhögése helyett, egészen másképp válaszolt. Finoman fogta meg az arcát, simított végig rajta finoman ujjával, ott, ahol a bőre pírt kapott.
- Aranyos vagy, amikor elpirulsz.- hangzanak újfent idegen szavak tőle, miközben tekintetét le sem emeli róla, nem is akarja többé, megmagyarázhatatlan ok miatt nem képes másra gondolni, csak rá. Nem engedi el, miközben a lány lazít a szorításán, nem mintha neki az előző felállás kényelmetlen lett volna, vagy kellemetlen. Örült, hogy ebben a szorításban érezhette azt, mennyire vele akar lenni a másik.
- Így van, igyekszem nyerni. De ha kiesek.. akkor előbb kijövök. - hozta fel az alternatívákat, hogy hogyan alakulhatnak majd a dolgok, és közben elengedte őt. Hagyva, hogy a lány húzza, követni kezdte, mögötte haladva lépett ki a fűre, és letelepedett közvetlen mellé, szorosan. Szavaira ismét csak mosolygott, közben magában is kereste a választ, hogy ő miért nem lépett, mondott hasonlókat ezelőtt neki, de nem lelte meg, amit keresett.
- Hasonló cipőben evezünk, de már mindegy nem? - karolta át közben, ezzel is még közelebb húzva magához, szerelemittas tekintettel.