László Dalma
Sóhajtottam egyet, miközben belélegeztem a friss levegőt. Nagyon szép idő volt az évszakhoz képest, aminek hihetetlenül örültem. A napocska - bár bágyadtan - az arcomat simogatta, ahogy kiléptem a házból. Mosolyogtam kissé, sőt, szinte vigyorogtam. Teljesen boldog voltam, megint, és még jobban, mint eddig. A gyűrűt nézegettem az ujjamon, ami így, ennyi idő után már nem is hatott furcsán. Sokat játszottam vele, pár nappal azután, miután Ármin - az én Árminom... - az ujjamra húzta, de már kezdtem megszokni. Haladnunk kell a tervezéssel, hiszen már egy minimális nagyságú pocakom is van... apró mosollyal érintettem meg, aki bennem rejtőzött. Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam neveken. Bár nem tudom, hogy kislány lesz-e, vagy kisfiú, igazából mindegy is. Bár úgy érzem, hogy talán fiú lehet. A népi hiedelmek szerint is úgy van, hogyha sok húst kíván az anyuka (anyuka...), akkor fiú, ha sok édeset, akkor lányka. Én rengeteg pörköltet ettem az utóbbi időben, nagyon sokat. Ármin egészen meg is lepődött a mennyiségen. Visszatérve a nevekre, arra gondoltam... hogy esetleg... Bence...
Leültem a kis tavacska elé, és ábrándoztam. Milyen lesz, mikor itt lesz velünk a kis csöppség? Mikor majd egy-két év múlva hallani fogjuk a kis léptei kopogását a padlón? Hüvelykujjamat mozgatva simogatni kezdtem a hasam, abban a reményben, hogy érzi. Biztosan érzi, hogy az anyukája már most nagyon-nagyon szereti. Én fiúnak képzeltem őt, de az is lehet, hogy lány. Arra gondoltam hogy akkor talán lehetne Flóra. Az olyan szép. Sokáig játszottam a nevekkel... Damjanovits Flóra, Damjanovits Bence. Mindkettő szépen hangzik, olyan fenségesen. A fodrozódó víztükröt nézve teljes béke szállt meg. Gondolataim folyamatosan a csöppség körül forogtak, minduntalan visszatérve arra a karácsony estére, mikor elmondtam Árminnak a hírt. Az arcán látható érzelmeket még most is nehezen tudom értelmezni. Remélem, hogy nem nyomasztja egy kicsit sem a dolog...