Barbi
Egy napsütéses márciusi délután

A Turulokat villámgyors meccsen intéztük el a legutóbbi bajnoki fordulóban, így kaptunk egy kis szünetet. Legalább lehetőségem nyílt, hogy behozzam az iskolai elmaradásaimat. Viszont sokáig a tespedést se bírtam, máris hiányzott a mozgás. Ki is használtam az egyik napsütéses délutánt, hogy kocogjak kicsit. Volt egy bejáratott útvonalam, a kastélytól a bogolyfalvi kis tavacskáig és vissza szoktam futni, most is ez terveztem be. Az idő csalós volt, ugyan sütött a nap, de még nem volt nagy ereje, hűvös volt a levegő. Szerencsére a melegítőm alatt jól felöltöztem, sapkát is húztam.
A kocogás mindig segített, hogy rendezzem a gondolataimat. Rendkívül feldobott, hogy visszatérhettem a kviddicspályára. Végigpörgettem az eddigi meccseim kulcsmomentumait, próbáltam visszaemlékezni a hibáimra, mi lett volna a jó megoldás. Az önelemzés sokat segít, de persze ehhez kellő önkritikára is szükség van. Nem mindenki akarja észrevenni a saját hibáit, kijavítani meg még kevesebben próbálják meg, pedig az igazi profi mentalitás ebben rejlik. Persze sok olyan kviddicsjátékos is van, akiknek egyszerűen a szellemi képességeik nem teszik lehetővé, hogy átlássák a saját játékukat, ők alávetik magukat a külső utasításoknak, vagy ösztönből cselekszenek. Én gondolkodó játékosoknak tartottam magam, nem csak fizikailag, de elméletben is felkészült voltam. Tehetséggel is megáldott a sors, de inkább a szorgalmamnak köszönhettem, hogy magasra jutottam. Későn kezdtem el a kviddicset, még később kerültem profi csapathoz. A mai fiatalok ezt már el sem tudnák képzelni, ők már tizenévesen a csúcsra akarnak jutni, kicsit talán türelmetlenek is. A kiégés veszélyével nem számolnak. Egy tizenöt-húsz éves pályafutás csak keveseknek adatik meg, részint a játék sajátos jellegéből fakadóan, részint az emberi teljesítőképesség korlátai miatt. Úgy tartják, hogy huszonnégy és huszonnyolc éves kor között lehet kihozni magunkból a maximumot. Nekem pont ez az időszak maradt ki, de mindent elkövettem, hogy túl a harmincon is magas szintű játékkal rukkoljak elő.      

Barbi

Barbi

Úgy éreztem Barbin, hogy kicsit távolságtartó velem, mikor puszit adott. Lehet, hogy a tanár-diák kapcsolat miatt feszélyezve érezte magát, de hát most nem az iskolában voltunk. Aztán amikor tréfásan mellkason ütött, megnyugodtam, hogy nincs itt semmi baj. Elkaptam a derekánál fogva, néhány másodpercig el se engedtem, ez volt a természetese védekezési reakcióm az ütésével szemben, de a közelsége is jól esett.
- Barom, szemétláda? Egyre szebb lesz. Hát ezt érdemlem? - vontam kérdőre Barbit nevetve. Még mindig tudott kislányosan viselkedni, és ilyenkor a régi szép idők nosztalgikus hangulatát hozta elő bennem.  
Valójában már nem volt a lánynak kifogása a vizsga miatt, utólag egy jó kis agytornának értékelte, amit elég érdekesen fogalmazott meg, de értettem a mondandója lényegét.
- Örülök, hogy lehiggadtál. Pedig számítottam rá, hogy ki kell engeszteljelek. - eresztettem el egy csalfa mosolyt. Több ötletem is lett volna, hogy Barbi kedvében járjak, de persze úgy, hogy azért én se járjak rosszul.
- Nem hallottál róla? - egy kicsit elkenődtem, pont Barbinak szerettem volna a leginkább imponálni, senki más rajongása nem számított volna annyit, mint az övé. A Warriorsnál is sokszor extra motivációt jelentett, hogy a pálya mellett tudhattam, mint az egyik leglelkesebb szurkolónkat.
- Kösz a gratulációt. Igazán kijöhetnél a következő meccsemre, sokat jelentene nekem. - talán még egy kicsit meg is sértődtem, hogy nem hallott a kiváló teljesítményemről, de persze ezt igyekeztem nem kimutatni, inkább a csalódottság hangja szólt belőlem, amikor megköszöntem a gratulációt. Egyúttal azonban felvetettem, hogy tekintse meg a Bikák következő mérkőzését. Tulajdonképpen most már én voltam az, aki ilyenformán kiengesztelést igényelt.    
Ugyan volt egy kis ünneplés a csapattal, de korántsem volt akkora, mint amilyeneket Barbi annak idején megtapasztalhatott. Még nem éreztem annyira stabilnak a helyemet, hogy három meccs után nagyon duhajkodni merjek. De annyira nem is hiányzott, már nem voltam a pillanatnak élő huszonéves.
- Egy kis szolid ünneplés volt, de semmi extra. - részletekbe nem mentem bele. Ha valakivel, akkor Barbival biztosan szívesen megünnepeltem volna durvábban is az eddig sikeresnek mondható visszatérésemet. De valamiért ezt a gondolatomat mégse osztottam meg vele. Lehet, hogy megijedtem az elutasítástól?