.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Kényelmes tempóban kocog, ha valami jó ebben a faluban, az az, hogy kellemes a környezet és nem kell tartani, hogy valami vadbarom elüti menet közben. A kutyát se érdekli, hogy miért szalad – bár ez hazugság, néha hall egy-egy ebet hangosan tiltakozni az ellen, hogy ő épp arra jár -, de nem gátolja semmi sem abban, hogy most a sok feszültséges és minden vacakot ezzel ne adja ki. Kifárad, jól letusol és alszik holnap délig – ha jól számolja, szabadnapos lesz, de lehet jobb lenne elcsúsztatni, kényesebb időkre. Mindegy, most nem ezen jár az esze. Karjára csatolva pihen a kis zenelejátszó, a telefont félti és még amúgy is szervizben van, vagy hogyan nevezik azt, amikor ellátják valami olyannal, amitől itt is működőképes. Az első sokk bizony az volt, hogy minden megállt, amit csak szeretett és ismert, még az a tenyérnyi képernyő is, amely legalább összekapcsolta a világgal, kész katasztrófa volt és végleg úgy érezte, egyedül van a világ végén. Aztán persze útmutattak neki, mit tehet és mit tegyen, így amit csak lehetett, leadott, hogy javítsák meg, tegyenek csodát és újra szórakozhasson. Ezt a kis vacakot kapta vissza elsőre, így örülhet, hogy nem csendben kell mennie ide-oda. A füles ott fityeg hallójárataiban, nem a legjobb a tartása, a telefonhoz jobbat szerzett, de az is ott van. Néha kifittyen, igazít rajta és megy is tovább.
Egyszerű, bő atléta van rajta, a hegeit szellőzteti, alant a kényelmes nadrág, mert a passzos vacak futónadrágban börtönben érzi magát..., lábán a cipő, amit már megkoptatott rendesen. Tök átlagos és mégis, ezzel az egyszerűséggel tűnik ki talán a legjobban. Errefelé sok a furcsaság, a furcsa öltözet, látott süveges öregeket és aggasztó, mesebeli banyákat, a többiről inkább nem is szól, ezeket ennyi idő alatt egész jól megszokta. Talán tényleg ő a legnagyobb kakukktojás, megeshet. Viszi a víz, halad tovább.
Nedves hajtincsei a homlokára tapadnak, izzad, mint a ló, mert fülledt vacak nyári idő van még erre is, bár a fák közelében kellemes a hűvös, mégis, az árnyék sem tudja kitakarítani innen ezt a pusztulat időt. Lassítva áll meg végül, zihálva támaszkodik a térdére, bal füléből a vacak már rég kiszökött, most tompán hallani a külvilágba a gyors ütemű, tipik futós zenék egyikét. Hozhatott volna vizet, most mire visszaér, az árvánk könnyét is. Kicsit fújtat, a bagó mellett élvezet ez, de mindegy is. Ennyit kibír. Kibírt rosszabbat. Épp kiegyenesedik, amikor megüti a fülét a hangocska. Kikapja rögvest a másik fülest, és átlépdel a rekettyésen, amely mögött ott bújik meg a tavacska. Ó, ezt is kiinná, de moderálja magát. Inkább a kissrácra tekint, aki biztosan ide bújt el gyakorolni. Aranyos. Ő is szeretett elbújni. Óvatosan lépked, halkan, a tó széléhez, mögötte van. Leguggolva figyel, hallgatja, kezét a tóba mártva locsol aztán a nyakára, magára egy adag vizet. Nem tűnik annyira dzsuvásnak, más nem majd kenegeti magát egy ideig. Nem finnyás. De ezt már tuti hallotta a másik, hogy pacsál, így végül köhint.
- Folytasd csak.

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Amúgy nem vészes. Ennél a tónál bizonyára csak akkor járt, amikor nem épp szalonképes állapotban leledzett és valószínű, akkor boldogan ivott is belőle. Átok és áldás, hogy nincsenek emlékei, de egyszer, ha lesz mersze, tutibiztos megoldja valahogy, hogy valamit láthasson, már csak azért is, hogy legalább tudja, merre jár olyankor. Meg. Kíváncsi. Akármennyire is elítéli a másik részét, a foltok, vagy csak a homályos sejtések nem a képek egésze. Lehet, hogy a minisztérium okosabb, tudják mi merre és hogyan, de azokhoz nem vándorolhat be csak úgy, hogy mondják már meg, hogy a barna melyik árnyalatában pompázik a bundája, vagy mennyire sárgák a fogai. Bah. Megint hülyeségek, megint kalandozik elfele. Egyre többet gondolkodik azonban ezeken, mert megérzései attól még lehetnek valahol mélyen, és talán most jót jelentenek. Igazából még mindig arra vágyik, hogy elmúljon az egész. Mindegy. Most emberi két lába van, az is szőrös, de kevésbé.
A srác meg épp talán lenyomja a kocsisokat a káromkodás versenyében, legalábbis, tuti arra hajt. Kicsit ráncolódik a homloka, de ő tudja, hogy a magyar ember az iváson túl abban is nagyon jó, a legjobb, hogy percekig képes káromkodni, szóismétlés nélkül. Jó, nem egy gyerektől kellene ilyeneket hallani, mert amúgy az nem szép és mindenki rázza a fejét, azonban nem lesz ő most itt az erkölcsrendész, meg látott gyerekeket durvább helyzetben, beállva, bagózva, olyan ruhákban a lányokat, hogy azt a felnőtt kikent, kifent asszonyok is elszégyellenék. Végtére is, a világ fejlődik, ő a nagyobb városokban ritkábban jár, de épp eleget lát, akár vonaton, akár két lábon. Ez a gyerkőc itt még semmi, a szappanért kiáltó szájával, két etapban adja le a műsort, de gyanítja, utóbbi miatta (is) van. Felemeli a kezeit, nincs fegyvere, ujjai között csak a füles lóg, semmi több.
- Nyugi bajnok, nyugi. Szusszanj – nem akarja megölni, csak mert idelépkedett, de lehet, hogy hangosan kellett volna jönnie, csörtetnie, mint valami vaddisznó és köhintgetni, mint a torokbajos. Akkor feltűnőbb lett volna, kevésbé traumatikus. Mennyire borostás? Lassan már szakáll? Gyorsan megtapogatja az arcát, nem vészes. Akkor nem ez lehet a baj, nem néz ki hobónak.
- Éééén..? - ez úgy tör ki belőle, mintha rosszabbat követelne, ugorjon fejest vagy hasonlók. Aztán nevet. A srác zavarban, ő meg röhög. Igazán illedelmes, tényleg. - Jobb ha nem, akkor süket leszel – nem ő lesz sem a következő Pavarotti vagy épp Serj szintű rockermacsója, a hangja alapján egy kellemes kocsmabogárnak tűnne, semmi többnek. Nem mindenkinek osztogatnak tehetséget, ez tény.
- De ezer éve én is voltam énekkaros, mert tetszett egy csaj. Csak épp az énekkar az utolsó hely, ahol ez beválik – von vállat, csak azért mondja, hogy oldja a másik zavarát, meg ne tűnjön seggfejnek a nevetés miatt. Tekintetével kíváncsian követi, elsőnek azt hiszi, hogy menten elrohan mindenestől, de csak elővesz valamit. Dobozt? Ő továbbra is még guggol, így mikor odalép hozzá, felpillant rá és a láthatóan kulacsnak tűnő valamire. Ó! Pedig nem is liheg.
- Hát. Nem illik elvenni másét, azonban most nem tudok nem arra gondolni, hogy igyak. Szóval.. életmentő vagy, öcskös – legyen neki sikerélmény, ő naiv, még mindig, lehetne benne méreg is, utolsó amire gondol. Elvéve tekeri le a kupakot és nagyokat kortyol, de nem issza ki, megtörli az üveg száját ahogy végez és úgy zárja vissza. - Köszönöm – már nyújtja is neki, nyakán egy kövér csepp folyik le, olyannyira mohó volt.

VII.Helvey Belián Balázs

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Mivel nem kap rohamot, vagy épp bármi mást, úgy néz ki, legalább ezt jól sütötte el. Azt mondták, mindig is jól csitította a kedélyeket, már ha épp nem ő volt az, aki fejjel akart menni a falnak vagy másnak, egész jól kezelt mindent és mindenkit. Ez volt régen ő, a békéltető, most fogalma sincs, mennyire tudna közbeavatkozni, a gyerekeken mégis elég jól működik. Nem mintha olyan öreg lenne, csak akkor tűnik tízessel többnek, ha másnap vagy aznap küzdi a cikluk után, de az se olyan vészes, hogy lebácsizzák. Elvileg. Gyerekeket sem eszik, így a társadalom fellélegezhet, beteges aberráció sosem voltak. Ártalmatlan.
Biztató pofával figyeli, ahogy kifújja a levegőt és ahogy elmegy a riadalom. Oké, ő volt a ludas, ez tény, mégsem ezen van a hangsúly. Fura lesz, ha majd több ilyen adódik és több alkalommal kell nyugi, nyugi szöveget skandálnia. Neki ez lesz majd a védjegye. Vagy mi.
- Náhh... - legyint egyet a kérdésre, visszalapoz a fejében. Mintha ezer éve és mással lett volna, ahogy sok minden más is. Bekúszik a bunker, ami igazából egy régi tyúkól volt, vagy épp az erdei iskolák, amikor senkit nem érdekelt a pióca és vígan rohangáltak a kis tavacskában vagy épp átfolyásban. Ha most azt a felét kéne idetenni, akár csak korban, könnyebb lenne minden kicsivel, gyerekként nincsenek olyan nagy gondok, a sebek gyorsabban gyógyulnak és jobban esik a tömeg. Így most? Inkább koncentrál a kérdésre. - Dehogy szedtem. Mindenki a nyolcadikos nagyfiúkba volt szerelmes, nem azokba, akik alig nőttek ki a földből – volt már baj is, hogy hiperaktív volt, hogy idétlen, de igazából csak átlagos fiúgyerek. Nem udvarolt, nem úgy, ahogy a könyvekben és ahogy le lehet ezt írni. Mondjuk ki, a srácok nagy része gyerekként kretén és érthetetlen.
- Nem mind. Ő meg a barátnői szerettek, de pletykálni is, meg minden lányos vacak. Nem fért bele az, hogy mi épp melyik játékról beszéltünk vagy épp milyen katonák voltunk. De ha kedvesek voltunk velük, mert ünnepség volt és táncoljunk, vihogtak. Sose értettem őket, gondolom erre se másmilyen – nem hibáztatja, ha valamit nem ért, vagy ha még nincs tapasztalata. Ráér. Ő meg irigykedik, lenne ilyen ártatlan és tudatlan. Kicsit bohókás a srác, de már kinőtt a bully korszakból, meg ő is viccesen nézett ki a duci fejével és a fogszünetével, amit még a szabályzó sem tüntetett el. Most meg, izzadt, borostás és heges. Sosem jobb.
- Hátha legközelebb nálad nem lesz, és akkor futunk össze – mert ő még szalad majd, a srác meg biztosan járkál még erre. Elég felkészült a víz alapján, meg a táskával. A ruhája más kérdés, de kinek mi.
- Én Balázs. Vagy Belián. Kinek melyik jobb – nem válogat, még mindig, mindenki máshogy értelmezi, melyik nevét veszi előre. Egyiket sem és akkor nincs bonyodalom.
- Ó, a Tanoda. Messzebbről már láttam, meg kicsit közelről – bólint egyet, hogy tudja, miről beszél és amúgy is sejtette. A faluba is sokan járnak le onnan, ha épp valami szünet van vagy mi, így nem idegen a tanodás diák látványa. Kicsit ugyan meglepi a dolog, amit kér, de abszolút nem hibáztatja. Csak még több régi emlék.
- Becsület szavamra mondom, sosem láttalak itt. De hogy érted, hogy kaptál? Csesz... bántanak? - közben vádlija kezd feszülni, így két tenyerét megtámasztva a földön, kitartja magát, míg lábait kinyújtva ül le a fűbe véglegesen.
- Pedig szerintem jól nyomod. És a bringád is klassz. Hasonló volt nekem is, csak a kormánya más. Meg tele volt azokkal a kattogó küllős izékkel – meg matricával, meg minden szutyokkal. Most már valahol a rozsda eszi, de térdén van egy jó mély heg, amely őrzi, mekkorát is lehet esni, ha épp azt akarja bebizonyítani, hogy megy az a nullakezezés.

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Valóban nem érzékel semmi szokatlant, analfabéta olyan dolgokra, amik itt normálisak és átlagosak, így aztán kényelmesebb is valamivel, amiről nem tud, az nem fáj ugye. Érzett már néha furcsaságokat vagy épp olyat, amire nem volt szava, de nyilván ezzel jár, ha az ember varázslók lakta helyre költözik egy egyszerű panel után, vagy épp egy olyan semleges és erdei környezetből, amelyben ő élt nem is olyan régen. Aztán kinek mi, ő nem a környezetre, hanem a kissrácra figyel, bár hogy sok tapasztalata lenne ebben az nem épp helytálló. Alapvetően korabeliek vették körbe annak idején, nem rúgott ugyan bele egyikben sem, de nem is viselte jól mondjuk az üvöltözést és azt, ha zsibongtak. Talán ezeket most sem nyelné be olyan könnyedén, vagy hang nélkül, most mégis nyugodt marad és békés, nem tudja felhúzni magát azon, ahogy a másik létezik. Fura. Néha még mindig van min meglepődni, pedig már vagy egy ideje ilyen állapotokban és szélkakas módban, mégis, igaz az, hogy idő kell, mire tényleg kiismeri önmagát az ember, úgy igazán, főleg, ha valami után van, legyen az bármi is, de kellemetlen. Érdekes kis arcberendezése van, a nénik azon nyomban csipkedni akarnák, olyan puhának tűnik, aztán még ott vannak a csigás fürtjei is, ha lány lenne, rögtön anyáskodni támadna kedve, így csak jót mosolyog, nincs itt baj, legalább nem egy fénymásoló, aki ugyanúgy néz ki, mint a többi.
- Azért ez egy erős kijelentés kicsit, de majd rájössz ám – csóvája meg a fejét, mert nem egyformák. Vannak a könnyen kezelhető esetek, az átlagosak, meg az olyanok, amiktől anyáink óvnak minket. És még sok minden. De az igaz, hogy abban a korban a legtöbb egyforma. Könnyebb is. Nem lehetne megint gyerek? Valaki? - Mindenesetre, ne akarj mindnek megfelelni. Lehetetlen – ez pedig igaz. Ha magas lesz, ha nem, ha pocakos, ha szálkás, mindnek nem lesz jó egyik sem, mindig lesz valami, ami nem tetszik neki vagy épp nem akarja, satöbbi. És ebben el lehet fáradni. Nem mintha ha ő olyan nagy guru lenne, öt éve annak már, hogy, nos értitek. Azóta magát lepte volna meg, ha lett volna bármi. Akart, próbálkozott, csak épp mire odaért, legyűrte az önutálat sajátos fajtája.
- Szintúgy – biccent felé, elég ennyi a csajokról. Noha, már érti az ábrázat varázsát, a fogak hiányára sem fintorog, vigyorog ő is, hát neki se tökéletesek, mindig azt mondták, ad valami kisfiús bájt az arcának, ha mosolyog. Főleg ha megnyírja a pofáját. Olyankor került elő a személyi, meg a pillantás, hogy biztos nem múlt egy 18. A vigyor aztán elmarad, megint a fejét rázza, már nem a fogadalomra, hanem a csesztetésre. Tényleg semmit nem változik az iskola, akármilyen évet írnak. Vagy szerethető, vagy pokol. Középút nem nagyon van.
- Jó, akkor nem maradtam le semmiről. Ez még mindig divat – már csak foltokban van meg az általános iskola eleje, amikor még kábé ekkora lehetett, vagy kisebb. Tény, hogy mikor hirtelen megnyúlt, minden könnyebb lett.
- Mindenki felnőtt akar lenni. Aztán amikor bekövetkezik, sírnak, hogy gyerek akar lenni. Bevallom, én is néha – von vállat, nincs ebben semmi rossz, szerinte. - De azért csak nem mindenki ekkora surmók. A hülyékre megtanulni nem figyelni, tök áldás – megint előadja, hogy mekkora tudós. Mondjuk tény, ebben van igazság. Mégis, most olyan idegennek érzi magát, mintha az beszélne belőle, akivel sosem történt meg a baj és más sem lenne. Mintha... mindegy. Lehet teszt is ez, mennyire megy neki. Vissza kell rázódnia, elengedni a rosszat.
- Aha, az egyik lakásban. De éltem Pesten is, Kanizsán, meg még pár apróbb helyen. Úgymond most telepedek meg, megint. Te gondolom a kastélyban, mert azt emlegették, hogy bentlakásos a cucc. De amúgy merről jöttél? - láthatóan ez lesz a könnyebb téma.

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Nem akarja amúgy beállítani magát valami élettanácsadói gurunak, vagy akárminek, egyszerűen csak látja rajta, hogy ennyivel csak segíthet, talán kicsit el is kell neki, bár nem tudja, mi és hogyan megy neki az iskolai élet, a közösség és a többi. Neki is van olyan pillantása, amikor szinte a homlokára van írva, hogy segítség ki valahogy, talán nagyon picit látja is rajta ezt, de még mindig nem akarja akaratlan megbélyegezni. És különben is, úgy sem biztos, hogy bármit megjegyez belőle, vagy épp pont be is tart, idegenektől minek elfogadni ilyesmit, nem tűnik hülyének és teljesen szétesettnek sem, még ha most kicsit gyűrött is az uniformis, nem tudja nem megérteni, ő már letépte volna magáról hatszor. A tekintete azt sugallja, nagyon is eszes, csak az élet bánt el vele másképp, amely miatt nem tud teljes mértékben és könnyedén kiteljesedni. Mert ugye mindenkiben él egy kép és egy léc, amelyet fel kell érni, alatta pedig nevetés és szánakozó tekintetek hada fogad bárkit is. Ez a világ hibája, nem ezé a srácé, vagy bárkié, aki hozzá hasonló módon küzd. Vannak, akiknek aranykanál van a szájukban születéskor, másoknak pedig csak levegő, ahogy üvöltenek.
- Te ismered magad a legjobban, vagy akár haver, tesó, bárki. Na most, az idegeneknek mégis jobbat akarsz mutatni, menőbbet, és a többi. Na, ez baromság. Add azt, akit azoknak is, akik közel vannak. Ha az nem jön be másoknak, akkor meg se éri, mert ha nekiállsz görcsösen menő srácot alakítani, akkor belecsömörödsz és a végén már azt sem tudod, valójában ki vagy – nem tudja, hogy most épp őszinte arcát mutatja, vagy próbálkozik, ami ellen intette oly' atyaiasan, noha ez a szerep távol álljon tőle. Ugyan van húga, az már korban rég ott van, hogy nem kell neki semmi tanács, kisebb testvére sosem akadt és a kölykökkel utolsónak Pesten, ha volt dolga. Mégis, ez most könnyebben jön, mint eladni, hogy ő is olyan, mint mindenki más. Láthatni, hogy kicsit egy a cipő, még ha sarkalatos is a hasonlat, ő csak egy adott dolgot akar szépíteni, nem az egészet. Aztán mégis szorong a társaságban, itt viszont kienged kicsit, talán a futás tisztította ki annyira a fejét, hogy minden szarság eltűnt egyelőre és nem volt még ideje újakat belepakolni. Vagy csak egyszerűen most ezt akarja csinálni. Maga sem érti, hogy van pofája bárkit bármit tanácsolni és miért nyílik meg és kap egy után a srác után. Na mindegy.
- Nem rémlik, hogy céltábla a neved – humorizál egy kicsit, persze érti, hogy mire gondol, még ha nem is mutogat a problémára. Ő kikerüli, nem bámulja alkatát, vagy épp a fogak hiányát, ámbár a csigás göndör haját nem bírta nem megnézni, de mert kifejezetten rá lett szabva, szóval ha el is vett a genetikai lottó, adott is. Mosolya őszinte és gyermeki, amitől a nők olvadnak, az ilyen megrágott fickók meg vigyorognak.
- Hát, kinek mi válik be. Ignorálás, az egyik jó módszer még ha piszok nehéz is. Beszól? Rá se nézz, megdob? Ha nem olyan vészes, azt se vedd fel, bár nem tudom, mennyire és mit szoktak művelni. Azokat nézd, akik érdekesebbek, mint az agyatlan hadsereg – nem tudja behatárolni, hogy neki mi lenne az igazi, de őt annak idején ha cseszegette valaki, vagy visszavágott vagy otthagyta, de annyira nem volt vészes az élete, eleven volt és benne mindenben, úgy megtűrték, még ha gáz is volt.
- Jaja, mindent. Parlament, a tér, a westend-i emósokat és minden szépséget. De bevallom, több kocsmát, mit múzeumot – vigyorog megint, mert hát egyetemre járt, ez szinte kötelező elem volt. Talán most is.
- Ott lesz még, amikor mehetsz majd, most már én sem találnék meg mindent, évek óta eljöttem onnan – közben ő is leül, így most aztán kész piknikhangulat kerekedik. Térdeire támasztja könyökét, tiszta kényelem.
- Taláros? De fura név. Mondjuk ez is. Meg mind, amit láttam. Az egész falu katyvasz és olyan, mintha egy meséből rángatták volna ki, de komolyan. Mind ilyen?

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Annyira tipikus gyerekdolog ez, ahogy figyel és hallgat, amelyet már irigyel szinte és amely belőle kikopott már elég régen. És nem, ez semennyire nincs kötve a vele történtekhez, egyszerűen csak az évek és ahogy elhagyta a gyerek, majd a tinikorszakot, már nemigen tudott vele együtt nőni és élhetően megmaradni. Nem is gond, nem is ő a lényeg, csak ahogy figyeli, feltűnik neki. Talán nem is nagyon szoktak vele így beszélni az idősebbek, a legtöbbnek nincs türelme egyszerűen meghallgatni egy ilyen korú gyereket, semmi témában sem, mert a nagy életükben semmire sincs idő, nemhogy erre. Őszintén bevallja, neki sem mindig akad, több-kevesebb indok van arra, nagy és kicsi is, most viszont nyugton ül, nincs gondja, a futás kipucolta a fejét is, ilyenkor aztán kenyérre lehetne kenni, meg minden. Szép lassan kibontva már nem csak a magát marcangoló idegen marad csak meg, azonban nemigen bontogatja senki sem, nem is engedi. Lehet a srácnak is új az, ha választ kap a kérdésére, értelmes választ és türelmes hangnemben. Most már kíváncsi erre a helyre, leginkább a diákságra, akik ilyenek, vagy épp mások és kellemetlenek, ahogy leírja. Bár vele csak nem fognak szívózni, azért ahhoz kicsit más kategória. Lehet próbálkozni.
- Vagy legalábbis én elhiszem az igazam és akkor tök jól hangzik – nem, nem mindig van igaza és nem minden bölcselete a sajátja, vagy épp menő. Mindenkinek megvan a maga keresztje és egyszerűbb más gondjával törődni kicsit, mert arra rálát és nem benne él. Persze, nem húzza tovább a másik a témát, mert nem tudja, mi és merre, nem ma fogja megváltani a világot és a szemléletét azzal, hogy itt hallgatja és visszaérve az iskolába, lerúgja azt, aki bármit be mer szólni.
- Én neked szurkolok – biccent felé, hát nem is az idiótáknak, abból már kinőtt. Ha ő valakit kiröhög, az vagy jó haverja, vagy a helyzet komikuma, de követ nem ragad nem indokolt esetben, vagy csak mert épp sántít valaki előtte. Nincs neki erre ideje, nem azért, mert olyannyira szamaritánus típus. Még ha félre is teszi az önös dolgait, ott a munka, a tananyag és az egész falusi élet és beilleszkedés. Ez mellett inkább döglik, mintsem gyerekeket cikiz ki.
- Aha. Ja bár te kicsit fiatal vagy, nem láttad a fénykorukat – nem leszólás, tényleg olyan évszám, amely már rohadt régen volt és maga se tudja pontosan belőni. Közben ahogy mondja tovább, úgy húzza ki felsője alól a fülest és szereli le a felcsatolt lejátszót is, hogy végleg kikapcsolva a zsebébe süllyessze. - Lényegében agyonfestett, feketébe meg fura színekbe öltözött tinik, akik ki se láttak a hajuk mögül, tele voltak világfájdalommal meg mindennel és nagy divat volt, hogy ilyen helyeken csoportosultak, depis zenét nyomattak, vihogtak, ittak és cigiztek. Aztán volt még sok más fajta, a lényege ez. Most... hmm. Most ezek az agyonfestett kislányok és gilisztafiúk a divat azt hiszem, nem tudom a különbséget, mert egymás ruháit hordják lassan – legyint is egyet, ő nem követi a divatot, nem tudja az ősz idei színeit, de még a trendi instás fotószöget sem. Azt hordja ami tetszik, jó, nem futós cuccban előbb aggatják rá a lázadó rocker bélyegét, mint egy üzletemberét, de na.
- Flipper múzeum? Nem, erről nem hallottam – gondolkodik el. - Jó öt-hat éve éltem ott huzamosabban, a múzeumokat nemigen jártuk, egyetemisták voltunk – köhint aprót, hát na, nincs mit ezen szépíteni. - Áhh, értem, értem. Nos hát, nincs nagyobb tesód, aki elkísér? Vagy a szüleid? - érdeklődik, nem tudja mi a helyzet, teljesen ártatlan kérdései, hogy miért vágyakozik ennyire, mehetne talán úgy. Persze, tipikus, ő is mindig mekibe akart menni meg moziba, vagy vidámparkba, de a gyerekek már csak ilyenek. A kérdés érné a milliomos játékban a negyvenet amúgy, annyira beletrafált. Tényleg lerí róla, kezdi elhinni.
- Aha. De nem kvibli, meg ilyenek. Hanem úgy totál, teljesen. A nagybetűs varázstalan betolakodó. De amúgy aranyos hely ez, ez a világ is, csak nem nekem való.

.középdélután.
ℙ𝕖𝕥𝕪𝕒

Nincs semmi gond a véletlenekkel és azért most így egy kisdiákot látva nem annyira tűnik ufónak az sem, hogy nekik minden természetes, amely e helyet jellemzi. Talán rosszabbra számított, talán neki is feltűnnek majd, hogy mennyi olyan dolog lesz majd itt, ami neki is ismerős és majd úgy beszélhet róla, hogy minden szava értelmes és biztos. Nem tudhatja, sejti csupán, minél tovább lesz az iskola falai között, annál jobban kiderül majd: menni vagy maradni. Ez lesz a nagy lépés, nem a falu, ott elbújhat a lakásba, de a sok egy helyre pakolt ember között majd megismerheti ismét a pezsgést. Rázza a hideg is emiatt, annyira idegen és be kell vallania, félelmetes is ez az egész, hogy nem tudja eldönteni jó vagy rossz alkalom, hogy kompatibilis-e. Mély levegőt kell majd vennie, az idő fogy és fogy a dátum közeleg. Akaratlan kúszik agyába más szavai, ez már az élete része. És valahol mélyen szomorú, amit érdeklődő arca nem mutat. Ez nem ő, mintha meghasadt volna és lenne egy fiatal felnőtt, akinek mágiáról kell tanulnia, miközben bestia lakik benne és van önmaga, aki szorong ettől és aki ember, varázstalan és a Csodák Palotájában akarja elhinni a lebegés és más mágia mögötti optikai csalódást. Ennek kell találkoznia, ezeknek a feleknek és majd ha egy lesz, győzött. Addig viszont...
- Tizennégy... - ismétli, mintha ő maga sosem lett volna annyi, vagy csak olyan régen, hogy arra már csak poros könyvek emlékeznek. - Én huszonhat. Jól hallod – kicsit meg is vakarja a tarkóját. Ez már több infó és több kérdés alapja, mint kellene. Lehet le kéne tagadnia legalább hatot és akkor hihető, hogy ő most itt mi a francot akar itt pontosan. Így meg sokkal szánalmasabb, mint aki annyit bukott, hogy már kegyelemből rúgták be valamelyik helyre és boldoguljon. Ehh. Vagy csak realizálja, hogy repül az idő.
- Valami olyasmi, igen. Mint a goth-ok, mármint olyan puccparádé, de volt ott minden, sokszor baj a fejben inkább. Inkább volt divat, mint mondjuk tényleges stílus – és akkor az egyéb hülyeségeket kihagyja, nem azért, mert kicsi, hanem mert annyira abszurd, hogy mindig is viszolygott tőle. Akár a kacsaszájas képektől, meg ilyenektől.
Egy ideig csak néz rá, amint kimondja, baromi tehetséges, mintha tényleg csoda lenne. Kedve lenne nevetni, aztán sírni, aztán mindkettőt hisztérikusan művelni. De csak megrázza a fejét.
- Nem, nem, nem – és akkor megint a valóság. - Más miatt vagyok itt, nem vagyok tehetséges. Én... most tettem le az alapvizsgát úgymond, ha klappol, akkor megyek az iskolába. De nem, nem tehetség... - kelletlen kimondani, aztán majd kapcsol egyszer, elvégre karján ül pár árulkodó jel, de jó hülye is, nem mindenki véli a karcolásokat egyből átokhegnek. Mindegy is. Azért mégis enged egy szomorú mosolyt.
- A szüleim vasutasok. Apa vonatokat vezet, anya a pénztári részt vezeti, ilyen irodai munka. A húgom pedig irányít. Igazából csak én lógok ki a sorból, mert nem mentem ilyen iskolába. Mérnök akartam lenni, de aztán az nem sikerült és elkezdtem a tanári képzést helyette. Ezek pesti iskolák voltak, csak ki kellett iratkoznom onnan és egy ideig sehol sem. Magánképzésben és magamtól kezdtem el azt, amit ti tanultok alapnak és ja, elértünk a jelenhez – magyarázza kicsit lólépésben, de nem is várja el, hogy tudja, mit takar a gépészmérnök, vagy épp bármi mást. De ha kérdez, szívesen magyaráz. Tessék, ragadt rá valami a tanáriból.
- Mug... ööö várj. Muglik, ugye? Így hívjátok? - szúrja közbe, itt ez úgy néz ki általános szó. Meg kell szoknia, hogy nem ember és ember. Apró nevetés szakad ki belőle közben, mert baromi aranyos, ahogy bakiz. Még neki is. - Nem nevetés óra, testnevelés. Lényegében mozgást takar, tehát egy olyan óra, ahol hát... változó. Van ahol úszni vittek, vagy valamilyen sportot erőltettek, vagy csak tornagyakorlatokat, és a többi. A futás is benne volt, kislabdadobás, távolugrás, minden olyan vacak, amit nagyon kevesen szeretnek, de elvileg jó nekünk mégis. Mármint vicces felmászni egy kötélre, de nem akkor ha közben ott a tériszony, meg ilyenek. Sok dolgot kellett, lehetett ott csinálni, a lényeg a mozgás. Itt nincs ilyen egyáltalán?