Túlságosan is zajlanak az események az utóbbi időben, már lassan saját magával képtelen lépést tartani. Túl sok ember, túl sok kontakt, ő meg csak úszna az árral, de sokszor még azt sem hagyják. Valahogy gyűjti maga köré a népet, ami hihetetlen a számára, hisz nem tesz semmi különöset, csak úgy... van. Mégis van, akit barátjának nevezzen és még ennél is tovább mehetne a felsorolásban. Bár érdekes, hogy ez fullasztja, viszont a számára teljesen idegen közeg és szokások hidegen hagyják, nincs kultúrsokk és semmi ilyesmi. Egész hamar sikerült beleszoknia, már amennyire ennyi idő alatt lehetséges. Az órákat is könnyedén vette eddig, pedig sok mindenről még mindig fogalma sincs. Viszont ezen segít saját magán, amilyen gyorsan csak tud. Frusztrálja, ha nem tud valamit, szeret mindennek utánajárni, addig elemezni a dolgokat saját magában, míg értelmet nem talál benne. Hamar fel fog zárkózni a szakavatottak közé és bizony van egy olyan tudat is benne, hogy túl fogja szárnyalni valamennyit. Legalább is ebben bízik.
Viszont az olyan zseniknek is kell némi pihenő, mint amilyen ő. Mivel haza nem megy, mert minek menne, ha úgy sem érdekel senkit, hogy ott van-e vagy sem, így megrohamozta a Bogolyfalvát ma, úgy sem járt még itt. Egyedül indult felfedezőútra gondolataival övezve, zenével elnyomva azokat, ha túl sok jutott belőlük. Olykor megrohamozza a gondolatok kusza fonala, amit képtelenség rendszerezni, csupán elveszni lehet benne. Az meg neki sem jó, ilyenkor jön egy az alternatív megoldás; fejhallgató fel és csak bámul ki a fejéből. Így bolyongott végig az egész faluban, majd ért el a tóig, vagy két órával sötétedés előtt. Az egyik fa tövébe dobta le magát a táskájából előhúzott könyv társaságában, mert nem is ő lenne, ha nem így tenne. Képes órákra belemerülni a betűk rengetegébe, átsuhanni egy másik világba, egy másik ember testébe, felfogni egy másik ideológiát. Csupán elszakadni a valóságtól és közösen alkotva egy új világot a könyv írójával. Hisz ugyan az a könyv teljesen mást rejthet két különböző ember számára.
Nemrég sötétedett be és mivel nem született macskaszemmel, sem bagolynak, elemlámpát meg nem szokása magával hordani, más elfoglaltság után kellett néznie. Attól a perctől csábította a tó, amint ideért, de eddig ellenállt a kísértésnek, több okból is. Azért elég hűvös van már és a suliba se kutyagolna vissza szívesen vizesen. Viszont ez már kit érdekel? Az unalom törvényt bont. De egyelőre nem jutott tovább, mint a cipő-zokni kombótól megszabadulva, nadrágját térdig feltűrve masírozott a hideg vízbe.

Túlságosan is zajlanak az események az utóbbi időben, már lassan saját magával képtelen lépést tartani. Túl sok ember, túl sok kontakt, ő meg csak úszna az árral, de sokszor még azt sem hagyják. Valahogy gyűjti maga köré a népet, ami hihetetlen a számára, hisz nem tesz semmi különöset, csak úgy... van. Mégis van, akit barátjának nevezzen és még ennél is tovább mehetne a felsorolásban. Bár érdekes, hogy ez fullasztja, viszont a számára teljesen idegen közeg és szokások hidegen hagyják, nincs kultúrsokk és semmi ilyesmi. Egész hamar sikerült beleszoknia, már amennyire ennyi idő alatt lehetséges. Az órákat is könnyedén vette eddig, pedig sok mindenről még mindig fogalma sincs. Viszont ezen segít saját magán, amilyen gyorsan csak tud. Frusztrálja, ha nem tud valamit, szeret mindennek utánajárni, addig elemezni a dolgokat saját magában, míg értelmet nem talál benne. Hamar fel fog zárkózni a szakavatottak közé és bizony van egy olyan tudat is benne, hogy túl fogja szárnyalni valamennyit. Legalább is ebben bízik.
Viszont az olyan zseniknek is kell némi pihenő, mint amilyen ő. Mivel haza nem megy, mert minek menne, ha úgy sem érdekel senkit, hogy ott van-e vagy sem, így megrohamozta a Bogolyfalvát ma, úgy sem járt még itt. Egyedül indult felfedezőútra gondolataival övezve, zenével elnyomva azokat, ha túl sok jutott belőlük. Olykor megrohamozza a gondolatok kusza fonala, amit képtelenség rendszerezni, csupán elveszni lehet benne. Az meg neki sem jó, ilyenkor jön egy az alternatív megoldás; fejhallgató fel és csak bámul ki a fejéből. Így bolyongott végig az egész faluban, majd ért el a tóig, vagy két órával sötétedés előtt. Az egyik fa tövébe dobta le magát a táskájából előhúzott könyv társaságában, mert nem is ő lenne, ha nem így tenne. Képes órákra belemerülni a betűk rengetegébe, átsuhanni egy másik világba, egy másik ember testébe, felfogni egy másik ideológiát. Csupán elszakadni a valóságtól és közösen alkotva egy új világot a könyv írójával. Hisz ugyan az a könyv teljesen mást rejthet két különböző ember számára.
Nemrég sötétedett be és mivel nem született macskaszemmel, sem bagolynak, elemlámpát meg nem szokása magával hordani, más elfoglaltság után kellett néznie. Attól a perctől csábította a tó, amint ideért, de eddig ellenállt a kísértésnek, több okból is. Azért elég hűvös van már és a suliba se kutyagolna vissza szívesen vizesen. Viszont ez már kit érdekel? Az unalom törvényt bont. De egyelőre nem jutott tovább, mint a cipő-zokni kombótól megszabadulva, nadrágját térdig feltűrve masírozott a hideg vízbe.

Ma is korábban keltem, mint terveztem volna. Mostanában valahogy így megy ez. Talán egyre korábban térek nyugovóra ittlétem alatt, vagy esetleg testem kezd nem egy részeg, hanem egy normális lény ritmusára kattogni?
Mindenesetre ma több mint két órával megelőztem az alkonyt, így jutott időm körbenézni a tó mélyén is. Általában elvarázsolnak a tavak mélyén alvó világok, a hínárerdők és moszatrétek csillogó zöldjei, a sokszínű halpopuláció no meg a víz alatt élő csigák házainak színes játéka. Csakhogy ez a tó nem bővelkedett igazán ilyesfajta dolgokban. Mintha haldokolna az egész. Az alj sötét és keserű, az élővilága ritka és egyhangú.
Ahogy éreztem a fentről jövő sötétség rám zuhanó súlyát, úgy döntöttem inkább a víz tetején várom meg a sötétedést mintsem idelenn. Tudom, ez az opció veszélyekkel teli, hisz így bárki megláthat akinek csak egy kicsit is érdeke a tavat bambulni, de ha itt maradnék az unalom ölne meg.
Hamarost a felszínen bukkan elő fejem és körbenézek óvatosan, végigmérem ki van a tópart környékén. A legkedvezőbb az volna, ha senki sem lenne odafenn. Akkor feltűnés nélkül csinálhatnám azt, amit akarok, csakhogy mint általában a szerencse most sem az én oldalamon áll; egy kölyök ül a parton, belemerülve az ölében tartott könyv írott betűibe.
Talán még fél óra és rázuhan az éj, akkor pedig kénytelen lesz abbahagyni az olvasást, és tovaállni. Vagy olyan elszánt lenne, hogy az este csillagainak lámpásai alatt akarna tovább olvasgatni? Nem azt nem hinném, az emberek egyszerűen nem ilyenek.
És valóban amint a naplemente beköszönt a fiú pakolni kezd, én pedig közelebb úszom  a parthoz, hogy minél előbb ki tudjak ugrani a vízből, amint biztonságos a terep.
A kölyök feláll, én pedig már majdnem a sekély vízben vagyok, egyre nehezebb lent tartani fejem, a víz kezd kidobni magából.
Csakhogy az ifjúnak nem áll szándékában elmenni. Helyette közelebb jött hozzám és a tóhoz, zokniát kezdi lehámozni lábairól. Hirtelen közelgő mozdulata megrémiszt és irányt váltva a nádasba vetem magam, elfeledkezve arról, hogy annak valószínűleg hangja is lesz, amint testem hozzáér a zizegő növényekhez.
Ha fiú nem süket, könnyen meghallhatta az elsőre jó ötletnek tartott cselem hangjait.
Elhúzom számat és felpillantok az égre, lassan beesteledik és emberi alakom feltör a felszínre. Vagy leveszem a gyűrűt és tovább tartom a sellő alakom, vagy tovább viselem és valahogy kénytelen leszek kimagyarázni a fiúnak mit is keres egy Ádámöltönybe öltözött férfiú a tóban....

Éjszaka valahogy mindig aktívnak érzi magát valamivel, mint általában. Talán a hűvösebb levegő készteti aktivitásra, vagy a rá zuhanó sötétség, ami jótékonyan vesz takarásba mindent. Legyen az jó, vagy rossz, ember,  vagy állat, nem kivételez semmivel és senkivel. A tó környékét is csupán a folyamatosan ébredő csillagok és a Hold fénye világítja meg kissé, hogy körvonalazza a formákat. Talán pont ezek miatt nem indul meg vissza a kastélyba. Hétvége van, a kutyát se érdekli úgy sem, mégis hova sietne? Itt a környezet mozdulatlansága és mostani kihaltsága nyugalommal árasztja el. Folyamatosan száguldó gondolatainak ádáz folyama is kezd enyhülni és a tucatnyi különálló fonalból csak néhány marad meg. Kellemes változatosság.
Ahogy belelép a vízbe, egész testében megborzong a hideg érintésétől. Érdekes kettősség zajlik le benne a teste tűrőképességének és az elméje felfrissülésének harca. Még tél sincs, nincs fagy, mégis már ez a hőfok is a majdhogynem a végigjárja a testét. Fizikuma gyenge mivolta ilyenkor is megmutatkozik, holott lélekben sokszor érzi úgy, hogy szüksége van ilyesmire. Ilyenkor érzi, hogy van benne élet, hisz különben nem reagálna rá úgy a teste, ahogy.
Kissé előrébb gázol a vízben, térdig, mire dideregni is kezd rendesen, de nem érdekli. A sötét vizet bámulja maga körül, amiben visszatükröződnek a csillagok. Semmi más, csak az apró izzó gömbök, mintha ő ott sem lenne. Viszont ilyesmin elmélázni nincs ideje, hisz a ráboruló csöndben, mintha a normálisnak dupla akkora robajjal zizzenne fel a nádas hirtelen. Egyből odakapja a fejét, de nem sokat látni, szinte semmit. Biztos valami béka, vagy madár... Viszont ezekhez túlságosan is éles volt. A zsebében már a pálcáját markolássza, nem mintha hadonászáson kívül bármi érdemlegeset tudna vele kezdeni. A Trullusig már eljutott, de valószínűtlen, hogy azzal, hogy mondjuk hupililára változtatna valakit, azzal el is ijesztené. De legalább eljutott már odáig, hogy mindig nála legyen. Szépen lassan haladunk.
A vízben gázolva közeledik a nádashoz, így képtelenség nem hallani lépteit. A fel-felcsapó hullámok, amiket ő maga gerjeszt, a feltűrt nadrágját érik, ami szivacs módjára szívja is magába. Viszont nem érdekli, ahogy látszólag semmi sem. Nem kezd kétségbeesetten ordítozni, hogy ki van ott, menekülőre sem fogja. Miért tenné? Ahhoz túl kíváncsi természet. Legalább is kell neki a magyarázat. Anélkül nem nyugodhat. A nádashoz érve lassan kezdi odébb mozdítani a növényzetet, de még így is megvágja egy-két helyen, amire fel is szisszen, de nem törődik vele. Csak hunyorog a sűrűjébe, hátha megtalálja a zaj forrását.

A csillagok kezdenek megjelenni, fehérre pettyezve a sötét eget. Lassan itt az idő, sietettet az est.
Hallom ahogy a nádas szélén meghajolnak a növények sikítva, utat engedve a fiúnak. Kíváncsi természetű lehet, vagy csak nem nézett elég horrorfilmet ahhoz, hogy fejében rémképek jelenjenek meg egy idegen zajforrást észlelve. Próbálom beljebb verekedni magam, csupasz hátamat felhasítja a növényzet, a víz lassan iszapos salakká változik...kezdem úgy érezni magam, mint egy sarokba szorított nyomorult. És utáltam ezt az érzést.
És mindezt még az is tetézi, hogy lassan el kell döntenem mit is tegyek. Ha engedem megláttatni sellő énem valakinek, akkor lehet másnapra az egész falu tudni fogja, hogy mi él közöttük. Nem akarom, hogy ez alapján béklyózzanak meg. De természetesen az is benne van a pakliban, hogy csak nem törődnének velem. Lehet gyakori vendég náluk a vándorló sellő, mint valami szél, mely félévente látogatja az embert, belekap néha a hajába éppen csak megrángatva azt, majd úgy eltűnik, mintha soha csak ott sem lett volna, míg egy nap ismét vissza nem tér. Magam is így tervezem. Eltűnni, majd ismét visszajönni, ha máshová megint nem mehetek.
A sápadt hold kontúrt rajzol az alak körvonalai mögé, látom egész testét, lehet már ő is észrevett engem. Nem tudom ennyiben tér el egy sellő és egy varázsló látása, de bizonyost annyival nem sokban, hogy megvakítsa a fiút az este.
Lassan kihúzom magam és farkasszemet nézek az árnnyal. Talán épp itt az idő, hogy megtudja valaki a titkot, hogy sellő él a tóban.
Csakhogy ebben a pillanatban a gyűrűm felragyog, az egész nádast elborítja a vakító fény. Érzem, ahogy leolvad rólam a pikkely és hártya, a bőröm kifakul és megvékonyodik, arcom megnyúlik, orrom előreugrik, szemem összemegy és színt vált. Csupán alig pár másodperc és a fénykavalkádnak már vége is, ismét átváltja helyét a sötétség.
Csupasz hátam megcsapja a hideg levegő, hajamon átszáguld a szél. Ajkaim közül cifra káromkodások egyvelege kap szárnyra ahogy dühödt tekintettel az ékszert szidom. Sosem volt képes jól időzíteni, de ennyire borzalmasan még egyszer se sikerült neki.
Az alakra meredek, figyelem az arcát, mennyit láthatott. Próbálok olvasni, de a sötétség nem sokban nyújt segítő kezet. Végül csak hallgatok és oldalra billentett fejjel várom a reakcióját.

Mintha meg sem fordult volna a fejében az a lehetőség, hogy nyúlcipőt húzzon és visszasiessen a kastélyba, úgy indult meg habozás nélkül a nádas felé. Ami furcsa, ha már róla beszélünk, hisz legalább pár hosszúra nyúlt másodpercig átveszi általában a hatalmat a spontán cselekedetek felett a józan gondolkodás. Pro-contra érvel felsorakoztatása tiszta fejjel, a mérlegelés, majd a higgadt döntés. Most viszont automatikusan indult meg, bár a higgadt, tiszta fejből nem adott alább, hisz legalább a pálcáját szorongatja.
Ahogy eltűri az útból a sűrűn nőtt növényzetet, hunyorogva hajol óvatosan közelebb, hogy lásson is valamit. A szeme mostanra úgy ahogy hozzászokott a sötéthez, így ha mást nem is, egy árny alakját képes felfedezni, némi szuggerálás után. Ahogy megmoccan az árny, automatikus reakció gyanánt rezzen össze alig láthatóan, de a szemét akkor sem veszi le róla. Tucatnyi gondolat cikázik a fejében, többek között egy fénykeltő bűbáj után kutat, mait nemrég sajátított el. Jól jön az ember fiának, ha az éjszaka közepén nem tud aludni és a könyvek oltalmába menekülne. Viszont ahogy szóra nyitná a száját és a pálcát ívesen megtáncoltatná a levegőben, mintha egy szempárt látna rá szegeződve, amiben a hold fénye kísértetiesen csillan meg. Nem bolond, nem akarja ennél jobban megpiszkálni az alvó oroszlánt, így is könnyen elképzelhető, hogy ő húzza a rövidebbet. Talán még nem lenne késő megfutamodni és elmenni. De az a fránya kíváncsiság nem engedi... egyszerűen tudnia kell, hogy mi ez előtte a vízben. Addig nem nyugodhat.
A gondolatmenete után, mintha csak neki akarna kedvezni valami magasabb erő, villan valami a vízben, ami bevilágítja a sötétséget maguk körül kissé. Nem kapja el a fejét, nem hunyja le a szemét, hunyorogva issza magába a látványt, ami alig pár rövid másodpercig tart. Döbbenten bámulja immár a húsvér embert és a hallójáratai is megtelnek az elejtett szitkokkal. Csak állja a farkasszemet egy darabig, majd a pálcáját leeresztve köszörüli meg a torkát, de a tekintetét továbbra is rajta tartja, mintha ezzel bármit is elérhetne.
- Az előbb... más voltál. - Rettentő bölcs megállapítás, de még nem sikerült minden egyes puzzle darabkát a helyére raknia. Olvasott már mágikus lényekről és mára már elmondhatja, hogy nem csak a mugli fantasykönyvekből. Az előbb... tisztán látta, ahogy egy pillanat erejéig a testén tucatnyi apró fénypötty módjára tükröződött vissza a hirtelen jövő fény, ami arra engedi következtetni, hogy pikkelyek fedték a testét. Lábakat sem látott, na meg az emberi vonások is igen elenyészőek voltak, már amit ilyen rövid idő alatt képes volt megállapítani és szemrevételezni.
- Egy hab... sellő vagy. - A hableány elég gázos lett volna, tekintve, hogy elég nyilvánvalóan a férfi nemet erősíti. Viszont nem látni rajta, hogy túlságosan lesokkolná a helyzet, sőt. Teljesen nyugodt, most, hogy megoldotta a rejtélyt.

  Mikor végre elhatároznám magam egy álláspont mellett, ez a vacak engem meghazudtolva és kinevetve pont az ellenkezőjét cselekszi a dolgoknak.
Úgy véltem, hogy tovább nincs hová futnom, úsznom, vagy kúsznom. Szembe kellett néznem a kíváncsiskodó idegennel, azonban ezt nem emberi testben akartam megtenni. Csakhogy a tárgy megint helyettem döntött, az a nyomorult ékszer ismét úgy gondolta megcsillogtatja ékes humorérzékét.
Hatalmas villanás, és érzem ahogy testem minden porcikája átalakul. Megnyúlik vagy éppen eltörpül, eltűnik vagy megjelenik. A szokásos bizsergés és enyhe fájdalom járja át egész testem. Majd néhány másodperc, és az egésznek nyoma sem marad. A fény elhalványul, én magam pedig olyan vagyok, mint bármelyik átlagos ember.
Úgy tűnik a fiú közelebb volt hozzám, mint elsőre gondoltam, és mostanra ott áll majdhogynem velem szemben, közöttünk csupán néhány nádszál nyújtózkodik, alig takarva valamit. Biztos vagyok benne, hogy az előző jelenetet végignézte. Ám arca semleges marad, meglepő. Le mertem volna fogadni, hogy ha mást nem, legalább hátrahőköl és hátrazuhan, beleülve a sáros vízbe.
Hosszú percek telnek el, mire a fiú megszólal, szemöldököm pedig a megállapításától azonnal a magasba szökik. Talán reagáltam is volna rá, más keretek között, azonban most leginkább máson jár a fejem. Gondolataim gyorsan cikáznak, és próbálnak összerakni valami értelmes magyarázatot. Csakhogy az ilyesmire nincsen olyan értelmes magyarázat, ami le nem leplezne teljesen.
Azután a fiú kapcsol, minden teljesen mindeggyé válik.
- Pszt...az ilyen semmiségeket nem kell nagydobra verni - nyögök fel, kicsit előre dőlve, azután kapcsolok, és lángoló fejjel csúszok vissza a sáros vízbe. Érzem ahogy hasam körül jégkarikaként táncolnak a hullámok, a hold csekély fénye sajnos nem ad meleget ennek a földnek.
- sőt, a legjobb az lenne, ha el is felejtenéd amit láttál - vakarom meg fejem, gyenge próbálkozás, de hátha beválik. - Sötét van, csalhat a szemed...

Egy fél lépést tesz hátra a nagy felfedezés után. Na nem azért, mert félne tőle, vagy bármi ilyesmi, hiába talán az lenne a normális. Inkább csak az vezérli, hogy kevésbé kellemetlenül legyen benne a másik aurájába. Viszont csak ekkor érzi meg igazán, hogy a lábai már jégtömbbé fagytak, és a nadrágja is félig már teleszívta magát vízzel, mint valami hevenyészett szivacs. Az ajka is kezd lilulni már, de nem vesz tudomást róla igazán. Sokkal érdekesebb ez a történet annál.
Teljesen bizonyos a megállapításában és egyszerre megannyi kérdés tolul az elméjébe, amit csak nehezen tud magában tartani. Egyelőre. Most még buzog benne a megérteni akarás, hogy mégis hogyan változott át. Nem emlékszik, hogy ilyesmi szerepelt volna a könyvben. Bár lehet véletlenül átugrott volna egy fejezetet?
Nagyokat pislog a figyelmeztetésre és automatikusan körbe kémlel, hogy van e rajtuk kívül más is itt, vagy sem. Egészen hozzászokott már a szeme a sötéthez, így képes elég jól kivenni a körülöttük lévő formákat, alakokat. De semmi emberit nem hall magukon kívül, csupán a szél suhogtatja az ágakat, leveleket. Csak azután téved vissza a tekintete a másikra, hogy megszólal.
- Nem fogok a faluba rohanni és kikiáltani, hogy egy... hogy Te laksz itt. Egyáltalán itt laksz? - Túlságosan érdekes ez a dolog, hogy ilyesmivel elrontsa. Amúgy sem érdekli más véleménye, a lényeg az, hogy ő maga megértse. Ha meg érti, roppant elfogadó. Viszont lassan az is eljut a tudatáig, hogy a másik csupaszon fürdőzik, bár fogalma sincs, hogy ez őt mennyire zavarja. Őt viszont a hideg víz egyre inkább, így mielőtt le lehetne törni tőből a lábát, kisétál a partra, de próbál nem eltávolodni teljesen.
- Van ruhád? - Ki tudja, ő meg talán még segítőkész hangulatában is leledzik. Bár azt még nem tudja, hogy honnan szalajtana bármit is neki.

Kicsit megnyugtatott a kijelentésével, bár fejben emlékeztetem magam, hogy a szavak csupán szavak. Valami légből kapott, test nélküli dolgok, melyeknek élettartama alig ha pár másodpercet ölel magába, ha pedig eltűnnek, nem marad utánuk semmi. Se bizonyíték, se morzsa, se jel, csak az emlékük. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy bízhatok benne. Nem tudtam megmagyarázni egészen pontosan miért is hittem neki, de biztos voltam benne, hogy betartja azt, amit itt ígért.
Halvány mosoly ült ki arcomra, amolyan barátságos fajta, és beletúrtam cseppektől elnehezült hajamba.
- Azt hiszem, mondhatjuk lakásnak is, bár csak átmeneti a dolog. Egy ismerősömet jöttem meglátogatni, de itt ragadtam...csekély időre -  úgy beszéltem róla, mintha ez lett volna a legegyszerűbb dolog a világon. Egy látogatás, csupán egy ártatlan látogatás. De mégis miért mondtam volna el kereken az egész történetemet, nem tehetett volna semmit, hogy segítsen. Különben is, a hallgatásáért csúnya viszonzás lett volna a részemről egy maréknyi is bajomból, melyet vállára helyeztem volna.
Szememmel követtem a fiú mozdulatait, ahogy a part felé hátrált, nem volt nehéz dolga, egészen sokáig bekergetett a nádasba, mikor talajt érintette talpa, utána is könnyűszerrel képes voltam mozdulatok nélkül látni félhomályból kirajzolódó alakját.
Lassan bólintottam.
- Az egyik nagyobb fa gyökerei között van elrejtve egy táska. Abban vannak a legfontosabb dolgaim. Ha idehoznád...azt megköszönném - a legfontosabb dolog szó mindenkinek mást jelentett, valószínű meglepődne a fiú, ha felmérné a zsák tartalmát. Hisz habár valóban helyet foglalt benne némi ruhanemű, leginkább olyan dolgokkal volt telepakolva, melyek elengedhetetlenek voltak néhány káros szenvedélyem űzéséhez. Bár a készleteim is szép lassan fogytak, ahogy csak tudtam, próbáltam minél jobban kinyújtani a határidőt, de  a mugli dolgok már csak ilyenek, náluk semmi sem tart örökké. Sőt ha jobban belegondolok, sehol sem tartanak a dolgok igazán a végtelenség pillanatáig.
Eközben ujjaim már megtalálták az említett növényt,és iránymutató gyanánt mutogattak afelé, hogy a fiú könnyebben találja meg az egy táskányi cuccomat, így is elég nehéz lesz számára kiügyeskedni a makacs gyökerek közül.