Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután ||

Amikor ez a gondolat megfogalmazódott a kis buksimban, azt hittem, hogy öngyilkosságot fogok elkövetni, ha kilépek a kastély hűvös falai mögül. Végül megtettem és ki mentem a kapun. Még a kastély udvaráról sem értem ki, de már akkor melegem volt. Tűzött a nap, szellő nuku én meg ügyes voltam és elindultam. Valamikor késődélután öt illetve hat óra környéke lehetett, amikor elindultam a faluba a rajzcuccommal, hogy keressek valami jó kis helyet, ahol kiélhetem az elfojtott a rajzolási vágyamat.
Még a tornyunkban a hónom alá vágtam a rajzmappám s hátizsákom tele volt ceruzákkal, tollakkal, pasztellkrétával, radírral... egy szóval mindenel ami nekem volt és szükségem lehetett rá.
Ahogy haladtam a falu felé, Hime hűségesen követett engem, mint egy kacsamamát a kicsinye, avagy kutya a gazdáját.
- Szerinted Hime, hol lenne jó helyünk? Hol szerezhetek valami ihletet? - Pillantottam a kis kutyára, aki mellettem loholt. Ám a csöppség csak egyet vakkantott és haladt tovább.
- Értem, akkor menjünk arra, amerre visz a lábunk! - Mosolyogtam rá, bár halványlila gőzöm sem volt mit szeretett volna közölni velem.
Hosszas sétálás után a falu határához közelítettük, meg sem tántorodva mentem tovább egyenesen. Addig mentem, amíg meg nem pillantottam egy határozottan zöld területet, ami olyan volt, mint egy park. Azonnal tudtam ez lesz számomra a tökéletes hely. Csendes, nyugodt, békés meg minden. Bele is húztam a tempómba. Meg sem álltam a tóig. Amikor megérkeztem, kezemben még mindig Hime pórázát szorongattam, ahogy a tavat csodáltam. A kis szőrmók odasündörgött a tó partjához, hogy megvizsgálhassa a vizet.
- Hime, fúj! Nem szabad! Még beleesel! - Szóltam rá határozottan a kis kölyökre, aki láthatólag nem akart onnan elmászni.
- Ne csináld már, tényleg bele fogsz esni! - kicsit húztam a pórázon, hogy fel fogja tényleg ideje indulni. Remélem szót fogad.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután ||

Amikor ez a gondolat megfogalmazódott a kis buksimban, azt hittem, hogy öngyilkosságot fogok elkövetni, ha kilépek a kastély hűvös falai mögül. Végül megtettem és ki mentem a kapun. Még a kastély udvaráról sem értem ki, de már akkor melegem volt. Tűzött a nap, szellő nuku én meg ügyes voltam és elindultam. Valamikor késődélután öt illetve hat óra környéke lehetett, amikor elindultam a faluba a rajzcuccommal, hogy keressek valami jó kis helyet, ahol kiélhetem az elfojtott a rajzolási vágyamat.
Még a tornyunkban a hónom alá vágtam a rajzmappám s hátizsákom tele volt ceruzákkal, tollakkal, pasztellkrétával, radírral... egy szóval mindenel ami nekem volt és szükségem lehetett rá.
Ahogy haladtam a falu felé, Hime hűségesen követett engem, mint egy kacsamamát a kicsinye, avagy kutya a gazdáját.
- Szerinted Hime, hol lenne jó helyünk? Hol szerezhetek valami ihletet? - Pillantottam a kis kutyára, aki mellettem loholt. Ám a csöppség csak egyet vakkantott és haladt tovább.
- Értem, akkor menjünk arra, amerre visz a lábunk! - Mosolyogtam rá, bár halványlila gőzöm sem volt mit szeretett volna közölni velem.
Hosszas sétálás után a falu határához közelítettük, meg sem tántorodva mentem tovább egyenesen. Addig mentem, amíg meg nem pillantottam egy határozottan zöld területet, ami olyan volt, mint egy park. Azonnal tudtam ez lesz számomra a tökéletes hely. Csendes, nyugodt, békés meg minden. Bele is húztam a tempómba. Meg sem álltam a tóig. Amikor megérkeztem, kezemben még mindig Hime pórázát szorongattam, ahogy a tavat csodáltam. A kis szőrmók odasündörgött a tó partjához, hogy megvizsgálhassa a vizet.
- Hime, fúj! Nem szabad! Még beleesel! - Szóltam rá határozottan a kis kölyökre, aki láthatólag nem akart onnan elmászni.
- Ne csináld már, tényleg bele fogsz esni! - kicsit húztam a pórázon, hogy fel fogja tényleg ideje indulni. Remélem szót fogad.

Fannival bezárva

Ideje ismét friss levegőt szívni és a határaimat feszegetni. Persze lehet célszerűbb lenne felkeresni valakit, aki pontosan fel tud világosítani, mit és mennyit bírok, de... lássuk be az túl egyszerű lenne. Meg amúgy sem képzelem magam olyannak, mint a többi átlagos ember. Izé. Félvámpír. Mondhat bárki bármit nekem kell a napfény. D-vitaminon nőtte fel, és így sem lettem magas, mi van ha a sötét szobában még jobban összemegyek?
Furcsa gondolataim támadnak így sétálás közben, de ez nálam nem meglepő. Az mondjuk meglepőbb lehet, hogy kalapban, napszemüvegben, hosszú ujjú csíkos pólóban és farmerban, zárt cipőben mászkálok. A többség még egészen nyárias. Pedig már ősz van. Ennyire nincs meleg, még ha szeretném akkor sem. Vagy csak én hiányolom nagyon a nyarat, ami állítólag tilos?!
A kezeim zsebre vágva a fejem is lehajtom, úgy sétálgatok. Esélyes, hogy eltévedtem. Mert ahogy felpillantok rájövök, hogy erre még nem jártam. Egy pillanatig ijedten pislogok körbe, aztán egy hang üti meg a fülem. Arra fordulok, amerről jön és gyors léptekkel sietek közelebb a lányhoz, aki a kutyájához beszél.
Régebben szerettem volna kutyát, de az az sejtésem mostanában, hogy azok nem rajonganak a fajtámért. Azért bízom még a kivételekben, mégis megállok tisztes távolságban, mert nem szeretném, ha az eb esetleg megkóstolna. Amúgy nem látom a blökit, egyelőre csak az ugatását hallottam... Na mindegy.
A lány ismerős, és hamar rájövök, hogy azért, mert benézett a boltomba. Ez jó jel, tudja, hol a boltom. Talán azt is, most hol vagyunk és akkor vissza is tud vezetni. Ugye?
- Helló! - köszönök oda neki, tartva a távolságot, és épp csak kikapom a balkezem a zsebemből, hogy intsek oda neki, aztán meg is akad a beszélgető tudományom. Hurrá.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután ||

Egy magamfajta nyughatatlan gólyának nem valóak ezek az unalmas, semmittevő vasárnap délutánok. Jaaa, hogy tanulni kéne a vizsgákra? Hát mire vannak az órák előtti szünetek? Na, mindegy. A klubhelyiség egyik foteljében villant be az elmebeteg ötletem, így hát onnan kimásztam aztán megindultam a Fekete Gyöngy felé ahol az ágyamról felkaptam a rajzcuccaimat. Mindet belegyömöszöltem a hátizsákomba, hónom alá csaptam a rajzmappám s Himét pórázon fogva vezettem ki az épületből.
Kinn rettenetes meleg volt, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy megtántorítson. Makacsul dacoltam a hőséggel a kutyám társaságában. Csak mentünk, mentünk, mendegéltünk mindaddig, amíg a faluhatáránál nem találtuk magunkat. Ott volt tőlünk nem messze a temető, de valahogy elkapott egy olyan érzés, hogy nem kéne odamennünk, főleg, hogy hamarosan sötétedik. Hirtelen feljöttek bennem az egy hónappal ezelőtti kellemes élményeim. Nem volt túl szórakoztató szoborrá dermedve éjszaka a temetőben feküdni a földön. Örülök, hogy kicsapták azt az idiótát, sajnos én nem tudtam elverni a kedvessége miatt, de talán csak Fortuna akarta tőlem megóvni. Mindegy.
Hamarost tovább indultunk Himével, veszettül kerestük a tökéletes helyet a rajzoláshoz, amíg egy kis tavacskához nem érkeztünk. Amint megpillantottam, tökéletesnek gondoltam az ihletszerzéshez. És Hime is. A kis jószág megindult a tópart felé, én meg utána. Hagytam egy kicsit, hogy körül szaglászhasson, de amikor már megelégeltem, kicsit rántottam a pórázán. Gondoltam ebből felfogja, hogy indulni kéne.
Mintha egy ismerős férfihang csengett volna a távolban. Ismertem ezt a hangot. De sajnos arcot nem tudtam párosítani hozzá, ezért a fejem a hang feltételezett irányába fordítottam. A művészetis srác volt az, Min Jong. Egy gyerekes mosoly kúszott végig az arcomon.
- Szia! - Visszaköszöntem neki, aztán, hogy ne maradjunk téma nélkül, folytattam.
- Hát te? Ki jöttél egy kicsit sétálni? Vagy csak a tó szépségében jöttél gyönyörködni? - kérdéseim sorozata találta el a fiút, persze a mosolyom még mindig ott virított a fejemen. Félszemmel a corgi kölyökre pillantottam a biztonság kedvéért, tartottam tőle, hogy a vízimádatának hódolva belemászik a tó vizébe.

Fanni

Észrevesz és mosolyog, már nyert ügyem van. A kérdése alapján még fel is ismert. Ami mondjuk jó, mert a boltban nem szoktam így elbújni szemüveg-kalap mögé, és hát... nem is tudom. Lehet feltűnő jelenség vagyok? Mondjuk nála nehéz feltűnőbbnek lenni, de pont emiatt olyan szimpatikus.
- Én? ööö... tó? - reagálok nagyon értelmesen a szavaira, és csak most veszem észre, hogy valóban van itt egy tó is. Elsőre végig fut valami hűs borzongás a gerincemen, aztán rájövök, hogy évek óta nem vagyok vízfóbiás, és semmi okom az aggodalomra, főleg, hogy úszni is tudok, így csak kicsit lejjebb tolom az orromon a szemüveget és megnézem anélkül is a terepet. Igazán hangulatos, nem is értem, hogy nem tűnt fel eddig. Talán mert túlságosan lekötött a napfény iránti hiány érzetem. Sóhajtok egyet és ismét megállapítom, hogy vissza kell térnem a fényképezéshez, ha a nappalokból is meg akarok valamit örökíteni.
- Öhm... sétálok. Igen. Ammm... ööö... Hol vagyunk? - szólalok meg ismét, visszapillantva rá, miközben visszatolom az orromra a napszemüvegemet. Egy pillanattal később ismét a zsebembe süllyesztem a kezem s néhány lépéssel közelebb megyek, mert a blöki nem tűnik halálosnak. Na meg ha mégis megpróbálna megkóstolni, van egy tippem, hogy én futok gyorsabban. Persze ezt nem akarom mindenki orra alá dörgölni, de meg van mindennek a prioritása.
- Az hiszem én eltéved itt - toldom meg a korábbi mondanivalómat egy még az én fülemnek is förtelmes magyar mondattal, majd elhúzom a számat. - Ezt nem így mondjátok.
Állapítom meg a nyilván valót, aztán megrántom a vállam, mert már úgy sem tudok változtatni a helyzeten.
- Te mit csinálsz? Kutya sétáltatsz? - találom meg végül a beszélgetős hangot s lassan kezdem magam jól érezni. Nincs az az érzésem, hogy mindjárt elporladok, pedig lehet elég régóta vagyok itt kint. Szóval... szóval jó a kedvem. Határozottan jó.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután ||

S gyerekes mosolyomat nem lehetett lemosni az arcomról. Felismertem. Felismertem azt a titokzatos férfit, még ha el is rejtőzött a ruhái illetve kalapja s napszemüvege mögé. Az arcmemóriám többek közt mindig is jó volt, viszont a névmemóriám... hát az csapni való a mai napig. Tudtam, hogy ez a művészetis srác és azt is, hogy totálisan elfelejtettem a nevét vagy azt, hogy bemutatkozott-e a múltkor. Kinek nincs esze, legyen notesze...
Kíváncsi kérdéssel nyitottam felé, amire valamit hebegett-habogott. Szemöldökeimet ráncolni kezdtem. Nem, nem azért mert haragudtam, csupán nem értettem, hogy mit szeretett volna kérdezni a tóval kapcsolatban.
- Igen, ez a Bogolyfalvi tavacska. - Helyeseltem, bólogattam, és persze Himére is figyeltem, aki a talajhoz simulva, sunyin kúszott a tavacska irányába, a tőle telhető leghalkabban igyekezett a víz felé. Megelégeltem. Mérgemben felkaptam a földről az ölembe, szerető ám szorító karjaim közül nem volt menekvés a számára, így végül én is nyugodtan beszélgethettem a sráccal.
- Úgy jöttél el sétálni, hogy nem is tu... jaaaaaa, hogy eltévedtél! Aha, értem. - Majdnem kioktattam, szerencsére nem történt meg, mert hozzátette, hogy el is tévedt. Érződött a hangján, hogy néhol igencsak törte a magyart. A mimikám megváltozott. A morcosan lefelé görbülő ajkaim hamar visszaálltak az eredeti helyükre, tehát ismételten mosolyogtam.
- Nincs baj, majd belejössz! - Igyekeztem bátorítani, hátha bátrabban fog majd hozzáállni a magyar nyelv elsajátításához. - Egyébként, itt vagyunk a falu határában, igazából még én sem voltam itt ezelőtt soha,-a tónál- pedig már egy éve itt lebzselek, mármint a suliban.. Na jó, hazudok, párhónapig Madagaszkáron is voltunk, de ez nem lényeg. Segítsek vissza jutni? - felajánlottam neki a segítségemet, legalább így én is jobban megismerhetem az itteni járást. Ha elfogadta, ha nem a segítségemet, én folytattam a mondókámat.
- Igazából rajzolni jöttem, de mikor épp kiléptem volna a szobaajtón visszapillantottam Himére. Nem volt szívem a szobánkban hagyni, ezért elhoztam magammal, had szaladgáljon. – Történetem közben a ficánkoló kis hordócskát próbáltam kordában tartani, nehogy kiugorjon a karjaim közül egyenesen bele a vízbe.
- Amúúúúúúgy, hogy vagy?

Fancsa

Tó. És még szép is. Bólintok neki, jelezve, hogy értettem. Bogolyfalvi-tó. Ez is logikus, vagyis nem, de ezek szerint nem keveredtem annyira nagyon messzire. Talán ha nem egy sötétített üvegen át bámulnám a világot, a falut is kiszúrnám nem messze ide. De egyelőre ez az opció eszembe sem jut. Inkább próbálok reagálni a lány szavaira, na meg elmagyarázni az amúgy cikis helyzetemet.
- Ah. Úgy - mármint nem tudom mit akart mondani, de eltévedtem. Az biztos. Vagyis nem biztos, mert ha figyeltem volna lehet tudnám merre kell visszamenni, most viszont fogalmam sincs. Hogy a morcossága minek is szólt pontosan azt nem tudom, kicsit meg is ijeszt, de hamar visszavált mosolygósra, így eltekintek a pillanatnyi hangulatváltozástól és egy mosolyt küldök felé, amiért bíztat. Tudom, hogy belejövök. Egyre kevesebbet hibázom, legalábbis én így érzem. Persze vannak dolgok, amiket még nem tudok, de például a levelezésünk Ádámmal is nagyon sokat segít, hogy tanuljak. Sőt azóta ezt a fordítós módszert saját magam fejlesztésére is használom. Nem tudom korábban miért nem jutott ez a lehetőség az eszebe, mindenesetre most nagy hasznát veszem.
A sok szövegből, amit elhadar, például nem értek mindent. Egyrészt gyorsan is beszél, másrészt... hát nem tudom, kicsit összefüggéstelennek tűnik, de azért a lényeget megértem. Segít, ha kell. Erre tehát ismét bólintok.
- Az jó van, ha segítsz. De nem sietek - felelem, mert nem szeretném megakadályozni semmiben sem. Ahogy pedig folytatja, még nyilvánvalóbb lesz, hogy ő bizony még maradna. Legfeljebb a blöki akadályozza, akit közben fel is kap.
- Rajzolj, addig vigyázok kutyára? - mondom bizonytalanul és elszánom magam, hogy a jószág felé nyúljak. Lassan tartom elé a kezem felkészülve rá, hogy szimatolás helyett heves ugatásba és harapásra támad kedve, de bízva benne, hogy tudja, imádom már most is. Még mindig szeretnék kutyát. Csak hát... nem tudom mennyire lennék jó gazdi. Simán megeshet, hogy festés közben megfeledkeznék róla. Kellemetlen lenne.
- Én? Jól. Az hiszek - felelem a kérdésre, ami először kicsit meglep, aztán visszakérdezek, hogy ne legyen olyan feltűnő a bizonytalan válaszom - Te hogy vagy?

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

Zsír, értette, hogy mit is próbáltam neki összehápogni alig két és fél perc leforgása alatt. Sajnos, ahogy magyaráztam nem tudtam magamat kontrollálni, vagyis, hogy ne hadarjak. Ám lehettem annyira érthető, hogy megértsen, vagy csak udvariasságból bólogatott, ahogy én is szoktam a tanároknak, amikor magyaráznak órán, de én nem figyelek...
- Akkor maradsz még velem itt egy kicsit? - felcsillantak a szemeim, Himét már szinte nyomorgattam örömömben. Szerencsétlen állatka már biztosan azon gondolkodhatott, hogy inkább nem mozdul meg, mert csak ő járna pórul.
- Komolyan vigyáznál rá addig? - Reménykedve pillantottam rá, majd csak egy kósza gondolat siklott át az agyamon- Ugye nem akarod ellopni? - Gyanakvóan mértem fel az előttem álló srácot és hátrébb húzódtam, azonban ahogy lassan Hime felé nyúlt.  A kis corgi a kéz irányába nyújtogatta a nyakát, és megszaglászta a fiú kezét, utána felpillantott rá s vakkantott egyet azzal a vékonyka kölyökhangjával.
- Szerintem tetszel neki. - Lehajoltam a kutyával, a földre helyeztem, ám a pórázát nem engedtem el, így biztosra mentem, hogy MinJonggal fog foglalkozni és nem a tóval. Így is történt, a kis kölyök hamar körbeszaglászta.
Amíg ez a folyamat lecsurgott, én érdeklődtem MJ után, amire ő is visszakérdezett, én válaszképpen biccentettem egyet mosolyogva. Ez csak annyit jelentett, hogy én is jól voltam. Aztán csak a pórázt átnyújtottam, megvártam, amíg elveszi tőlem, végül pedig egy ott lévő padra letelepedtem. A rajzcuccaimat kipakoltam, majd csak egy grafitceruzát megragadva a hajamat feltűztem vele egy kontyfélébe. Rajzolás közben mindig is zavartak a rózsaszín kósza tincseim. A rajzolós füzetemet hamar fellapoztam, egy üres oldal után kutakodva.

Fancsa

Bólintok. Egyelőre nem érzem, hogy rossz hatással lenne rám a nap, szóval miért ne feszegethetném pont ma a határaimat? Maradok, és ha szerencsém van nekem is jut egy kis rajzolás. Persze először meghagyom neki az élvezetet.
- Igen - erősítem meg szóban is az előbbi fejmozdulatot, aztán a kutyussal próbálok ismerkedni. A vakkantásra visszarántom a kezem, a kérdésre meg eltátom a számat, mert annyira meglep. Hát ilyen kutyalopkodósnak látszanék?
- Én? Nem! Soha! - felelem végül a tőlem telhető legmeggyőzőbb hanggal, még a szemüveget is lekapom, meg a mellkasomra teszem a kezem, úgy toldom hozzá - I promise! - angolul, hogy ígérem, mert magyarul ezt még nem igazán tudom, de remélem, így érti, hogy mit akarok mondani.
Valószínűleg igen, mert leteszi a kutyulit a földre, az meg szaglászni kezd, s mivel nem kóstol bele rögtön a lábamba, felbátorodom én is. Mosolyogva guggolok le hozzá s megsimogatok a buksiját, aztán elnevetem magam, ahogy felpillant rám, kinyújtott nyelvvel. Eszméletlen egy pofa ez a kutya. A gazdi bizalmat szavaz nekem, a kutyával együtt. S ez engem is megnyugtat. Az eb érzi, hogy azért több bennem az emberi, mint... mint a más. Nem akarok rá gondolni. Elveszem a pórázt, aztán egy kicsit még figyelem a lányt, ahogy kipakol. Némi irigység kúszik a mellkasomba, aztán megrázom a fejem. Hülyeség. Én is festhetnék most, hiszen itt vagyok. A saját baromságom, hogy nem hoztam hozzá semmit. Legközelebb megteszem. A kutyus vakkant egyet, én meg észbe kapok. Mosolyogva fordulok vissza hozzá, s ezúttal koreaiul kezdek gagyogni neki.
Arról, hogy édes és zabálni való, de nem kell félnie, mert nem eszem kutyát, még akkor sem, ha Koreában ez egy bevett dolog.
Egyébként a kutya szerintem nem érti, de nem baj. Leülök vele szemben, kinyújtom a lábaimat, közrefogva őt, és úgy kezdem el simogatni, meg úgy finoman nyúzni, s ahogy magyarázok, ő a farkát csóválja, bennem meg az az őrült gondolat támad, hogy ha már zabálni való csak megkóstolom. Persze játékosan, és nem is harapok bele, meg semmi ilyesmi. Szimplán bekapom a fejét. Igen. Min Jong, játszik, és rosszabb, mint egy óvodás.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

- Igen! Mármint...- Megráztam a fejemet, ezzel párhuzamosan a szemeimet is lehunytam, aztán ismét rápillantottam és folytattam. - Nem! Csak hát...sosem tudhatom. Otthon, amikor anyánál vagyok abban az utcában minden hónapban... – Elgondolkodtam, hogy milyen témáról is akartam volna duruzsolni, de inkább offoltam a mondatot és egyet sóhajtottam. - Na jó, nem lényeg. Fő az óvatosság. - Javítottam ki magamat s egyben menteni igyekeztem a helyzetet, nehogy valami irigykutyának tekintsen, aki veszettül védelmezi a kutyáját... Oké, ez nagyon furán hangzott. Köszönjük Fanni.
- Jéé, a bácsi beszél angolul? - direkt incselkedtem vele, fiatal srácnak tűnt, nem lehetett öregebb a mestertanoncoktól, talán csak egy-két évvel, de ez sem volt rá garancia. Biztos nem volt ínyére az, ha valaki lebácsizta őt.  Remélem vette a poént és nem szívta mellre.
Szerencsére Himének szimpatikus volt MJ,ezért hamar átadtam a stafétabotot, én pedig elvonulhattam rajzolni. Hime, aki már jócskán be volt sózva, amikor azt érezte, vakkantott egyet, mert az ösztöne azt súgta mintha elbambult volna Minjong. Ezt követően a kis vakarcs azonnal megkapta a törődést, amit magának kikövetelt, komolyan úgy csinált, mintha hanyagoltam volna, pedig ez egyáltalán nem volt igaz. Nagyon is, hogy sokat törődtem-törődöm vele, ha lehetne órára is bevinném, azonban sajnos ezt nem lehet. Fél füllel hallottam, hogy valamit gagyogott a kutyának MJ, de halványlila gőzöm sem volt róla, mikkel tömhette a kölyköm fejét. Himének természetesen ez is nagyon tetszett, még ha nem is értette, élvezte. Azt a rövid,lompos farkát úgy csóválta, mintha ezen múlt volna az élete.
A kis kölyök zabolátlanul ugrált, pattogott, csipogott és hempergett. Élvezte, ahogy dögönyözte MinJong, ám valami olyasmi törtét, amire nem számított. A csávó, szó szerint bekapta a fejét!-nem az egészet- Szerencsétlen blöki úgy megszeppent, hogy még nyikkanni sem mert, ezért inkább csak meghátrált esetlenül és lecsüccsent a fenekére. Párpillanatig szemezett a vele szemben ülővel, aztán rövid lábaival kinyomta magát, és megindult, hogy befészkelje a kis hordótestét a fiatalember ölébe.

Fancsa

Pislogok rá nagyokat, bár szerintem a napszemüvegben ezt nem látja. Nem értem, hogy miről hadovál, hiába próbálom követni az észjárását, egyszerűen nem megy. A lényeget viszont megértem, hiszen megkapom a kutyát, s ő szépen nekikészül, hogy rajzolgasson. Én is rajzolnék, de aztán a blöki emlékeztet, hogy neki ígértem játékot, s bizony be is tartom az ígéretet. Jól elszórakozunk, én koreaiul beszélek hozzá, ő vissza csipog, játszunk. Csóválja a farkát, és akárhogy is nézem, zabálni valóan édes. Még akkor is, ha nem eszem húst. Hirtelen nagyon jó ötletnek tűnik bekapni a fejét, persze vigyázva rá, hogy ne sértsem fel a nóziját a "gyönyörű" szemfogaimmal. Az egész csak egy pillanat, aztán már engedem is el. Kissé megszeppen, én meg megnyalom a számat és nevetni kezdek rajta, miközben próbálok valamiféle bűnbánást varázsolni az arcomra. Hogy melyik működik nála, azt nem tudom, de pillanatokkal később már az ölemben van, s én lehajolok hozzá, az orromat nyomom az orrához, hátha kapok egy puszit, miközben a nyakán, hátán dögönyözöm, s vagy ezredszer mondom el neki, hogy nagyon, de nagyon helyes kis jószág. S ahogy erre vissza csipog, hirtelen új ötletem támad. Úgy kezdek beszélni hozzá, mintha valami régi jó barátom lenne. Nevetgélek, magyarázok, ő pedig reagál mindenre. Aztán énekelni kezdek, felkapom úgy simogatom, majd vissza leteszem a földre én pedig hason fekvésre váltok, a lábaimat kezdem lóbálni, miközben tovább játszom vele. Bele-bele vakkant a dalomba, de nagyon jó zenei érzékkel teszi.
A rajzoló lányról meg teljesen megfeledkezem közben. Csak a dal végén jut eszembe, hogy ő is ott van. Fel is pillantok arra, amerre rajzol, vajon hallott-e vagy belemerült annyira a művébe, hogy fel sem tűnt neki a kis közjáték mögötte?

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

Hime boldogságát nehéz szavakba önteni, a kis teremtmény annyira, de annyira boldog volt, hogy legszívesebben kiugrott volna a bőréből. Igazából, ő csak egy izgága kis kölyök volt, aki kiélvezte minden pillanatát annak, hogy akkor csakis ő volt a középpontban, és a világ, azaz Minjong körülötte forgott.
Amikor Hime orra és a srác nózija összeért, a törpe nem habozott, azonnal végig is nyalt, apró ám igencsak érdes, kutyanyálas nyelvével Minjong arcán. Az apró rózsaszín nyelvecske a srác álla csúcsától kezdte útját, végig haladva pirosló ajkain, végül az orra hegyénél távolodott el. A szeretettel teljes kutyacsók után csak csippantott még egyszer, ami igazából vakkantásnak indult, de sajnos a kölyökhangja nem elég erős még ahhoz, hogy mélyebbre sikerüljön a hang.
Mindeközben én csak a padon ücsörögtem, a már fellapozott vázlatfüzetem felett görnyedtem, koncentráltam, hogy sikerüljön azt az átkozott fát élethűen megrajzolni. Ha más nézett volna rá, azt mondta volna, hogy sikerült, viszont én szerintem nem. Tudtam, hogy képes voltam jobbra is, de valahogy akkor elhagyott a rajztehetségem, vagy csak artblockom volt, esetleg felidegesítettem magamat s türelmetlen lettem. Ki tudja. Mérgemben megragadtam a lapot majd kitéptem a helyéről és összegyűrtem, galacsinná formáztam. Bánatosan felsóhajtottam, ismét a kezembe fogtam a ceruzát, ám ekkor egy dalocskára lettem figyelmes, természetesen nem értettem, hogy miről szólt, hisz koreai volt. Felkaptam a fejemet, a cuccaimat, amik az ölemben helyezkedtek el a padra tettem én pedig megfordultam, azonban még mindig a padon ücsörögtem. Csendben, mosolyogva figyeltem, ahogyan MJ eljátszadozott a kis kölyökkel. A pad háttámlájára könyököltem, az fejemet pedig a kezeimmel támasztottam ki. Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belém, de ettől a látványtól és a zenei aláfestéstől valahogy jobban éreztem magamat, nem voltam már dühös magamra.
- Miért nem indultál a versenyen? - csillogó szemekkel kérdeztem meg, amikor MJ rám pillantott éneklés közben. Mosoly húzódott ismét az arcomon, ám ez a mosoly eltérő volt az előzőtől, erről a mosolyról a nyugalmat lehetett leolvasni.
- Nagyon tehetséges vagy, biztos megnyerted volna!

Fancsa

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

Már majdnem befejeztem a rajzom, amikor meghallottam Choi hangját. Elvarázsolt a csengése. Kellemes volt és lágy, mintha egy profi énekes adott volna magánkoncertet Himének. Abbahagytam a mérgelődést, és megfordultam a padon, könyökömmel kezdtem támasztani a fejem s a padot egyaránt. Szerintem még egy mosoly is az arcomra kúszott. Elgondolkodtam azon, mi lenne, ha én is ilyen szépen tudnék énekelni. Mondjuk a hangom akkor is és most is üvegrepesztő, csak nem a miatt mert szép.
A dal végszavával, nem bírtam magamban tartani tovább, így egy kérdés bukott ki belőlem.
- Hát a Bogolyfalvi Ki Mit Tudba, vagy várjá' akkor még nem laktál itt? - bizonytalanságomban a szemöldökömet ráncoltam, elgondolkodtam, bár a választ nem biztos, hogy az én fejemben kellett volna keresnem, mert Minjong ezt bizonyára jobban tudta.
Így hát a fejem megráztam és megvártam a reakcióját. De ahogy elnéztem a képét, kicsit megilletődött, nem biztos, hogy értette mindazt, amit összekuruttyoltam az előbb.
Vártam egy kicsit, szemeimmel Himére pillantottam, aki boldogan pattogott Minjong körül, olyan volt, mint egy kis nikkelbolha. Nagyon megszerette őt, Hime. Szerintem, ha legközelebb megyek a művészellátóba, akkor viszem magammal. Csak nem hajít ki kutyástul, mindenestül az új legjobb barátja Himének. Ekkor bevillant valami. ~Mi lenne, ha diákmelót vállalnék ott? Ez az! Így össze tudnám kötni a kellemest a hasznossal. Sima-liba.~ Gondoltam magamba, aztán mély levegőt vettem, ám bátorságot nem kellett gyűjtenem, mert eddig nem olyannak ismertem meg, aki leharapja a fejem egy rossz szó miatt.
- Hallod. - kezdtem bele a kérdésemben, abban az idióta lányos hangnemben, aztán, ha megint rám figyelt legalább fél füllel, folytattam- Diákmunkát nem vállalhatnék nálad? Persze, ha van rá igényed és elkélne a segítség. - amilyen bátran indult olyan szégyenlős lett. Szép volt. Jár a keksz.

Péter Fanni

ezer bocsi O.O

Meglep és fogamam sincs, hogy miről beszél, de szerencsére, megoldja helyettem is a rejtélyt. Kissé zavartan bólogatok. Valószínűleg igen. Akkor még nem laktam itt. Bár továbbra sem tudom miről hadovál. A ki mit tud-ot legalább nagyjából el tudom képzelni, hogy micsoda. De amúgy sem tudom, hogy szeretnék-e én ilyesmin fellépni. Régebben szó nélkül mentem volna, s szerintem most is élvezném a rajongást, meg a tapsot, és a szimpla tényt, hogy örömet szerzek egy előadással, de a magyar közönség nem valószínű, hogy értékelné az én koreai dalaimat. Angollal még próbálkozhatnék, de magyarul egyelőre semmit sem tudok énekelni. Egyébként is felesleges ezen agyalnom. Nem ezért vagyok itt.
Inkább a kutyusra figyelek, ahogy ugrál, játszom is még vele, hergelem, hátha magasabbra is ugrik, aztán elkapom, megsimogatom, majd visszateszem a földre. Aztán felkapom a fejem. Hallom hát. Nem vagyok süket. Vagy mondott valamit korábban, amit nem hallottam? Ki van csukva. Kérdőn pislogok rá. A kérdésre, apró nevetés hagyja el a számat.
- Ne, ne - mondom koreaiul, aztán kapcsolok - Vagyis... Jöhetsz. Nyugodtan. Néz be valamelyik nap és megegyezünk a részletekben.
Igazából nem nagyon van szükségem segítségre. De ha szeretne, miért ne? Talán így akar többet tanulni a művészetekről. Az eszközök ismerete pedig nem rossz alap.
Viszont, viszketni kezd a kézfejemen a bőr, így azt hiszem, nekem mennem kéne el a napról.
- Öhm... figyi... végeztél? Mert én... Hát én visszamennék, szóval... - körbe pillantok, az balkezem mutatóujjával is mutogatok, így téve fel a kérdést, hogy mégis merre. Merthogy azt mondta visszavezet majd...