Návay Viktor


Szabadnak éreztem magamat, és szinte már zavarba ejtően izgatottnak. Eddig olyan voltam akit még a legkisebb széltől is óvtak, mintha törékeny lennék, erre most itt vagyok, egy teljesen másik országban, egy házban ami csak az enyém. Mondjuk, ha jobban belegondolok, eddig kicsit furcsa is a helyzet. 3 napja vagyok itt, és mindegyik este félve aludtam el. Nem egy kicsi házról van szó, én pedig teljesen egyedül vagyok, ha akarnék se tudnék beszélni senkihez, bár ha megpróbálnám, és valaki visszaszólna azonnal elájulnék, úgyhogy inkább nem tettem rá kísérletet. Anyáéknak megígértem, hogy minden héten, de legalább 2 hetente fognak tőlem kapni egy levelet, hogy még élek, nem támadott meg senki, és minden egyes testrészem rendben a helyén van. Idegesítő ez az óvásmánia. Mondhatni felnőtt vagyok, úgy érzem tudok magamról gondoskodni, vagy ha kell, meg is védem magamat.
Mielőtt megérkeztem volna Bogolyfalvára, pár napot eltöltöttem Magyarország fővárosában is. Meggyőztem nagyit, hogy mindenképpen szeretném látni, sok jót hallottam róla. 3 napig voltam ott, ebből kettőn volt velem, az utolsón visszament anyáékhoz, és eleresztett, mehetek a saját utamra. Legalább volt egy napom, amikor azt csinálhattam amit akartam. Oké, nem mintha azt az egy napot csupa rosszalkodással töltöttem volna, de legalább kimozdulhattam egy kicsit. Aztán jött a nagy nap, utaztam tovább, és hát itt is vagyunk. Az egyetlen társaságom a kiscicám volt, aki jelenleg a nappalimban lévő fotelbe telepedett le, és horkolt. Úgy néz ki ma este se számíthatok rá. Felmásztam a hatalmas csigalépcsőn, majd belenéztem a ruhásszekrényemen lévő tükörbe. Odakint már kissé hűvös van ehhez az öltözethez, úgyhogy piros ruhámat egy egyszerű farmerra cseréltem, majd magamra kaptam egy fekete ujjatlan és egy bőrkabátot. Kifelé menet megsimogattam a cicát, majd elhagytam a lakást.
Hihetetlen milyen hamar sötétedik idekint! Jön a tél, ez már tagadhatatlan. Sosem szerettem a hideget, ha választanom kellene, mindig inkább a melegre szavaznék. Kezemet a kabát zsebébe mélyesztettem, majd elindultam a falu vége felé, ha jól tudom errefelé van egy kisebb tó. Tökéletes helyszín egy kis esti, nyugis kiruccanáshoz. Hamar oda is értem, természetesen sehol senki. Agyam azonnal azon kezdett el kattogni, hogy nemsokára egy baltás gyilkos fog előmászni a tóból, és lemészárol. Igen, ilyeneken is csak az én különleges elmém képes agyalni. Közelebb mentem a kis tavacskához, majd nem messze tőle leültem a fűben, térdemet a hasamhoz húztam, karommal pedig átkulcsoltam. Így üldögéltem, és bámultam a vizet, amiben gyönyörűen tükröződött a hold, és a csillagok fénye. Nem bántam meg, hogy idejöttem. Tényleg nem.

Návay Viktor


Szabadnak éreztem magamat, és szinte már zavarba ejtően izgatottnak. Eddig olyan voltam akit még a legkisebb széltől is óvtak, mintha törékeny lennék, erre most itt vagyok, egy teljesen másik országban, egy házban ami csak az enyém. Mondjuk, ha jobban belegondolok, eddig kicsit furcsa is a helyzet. 3 napja vagyok itt, és mindegyik este félve aludtam el. Nem egy kicsi házról van szó, én pedig teljesen egyedül vagyok, ha akarnék se tudnék beszélni senkihez, bár ha megpróbálnám, és valaki visszaszólna azonnal elájulnék, úgyhogy inkább nem tettem rá kísérletet. Anyáéknak megígértem, hogy minden héten, de legalább 2 hetente fognak tőlem kapni egy levelet, hogy még élek, nem támadott meg senki, és minden egyes testrészem rendben a helyén van. Idegesítő ez az óvásmánia. Mondhatni felnőtt vagyok, úgy érzem tudok magamról gondoskodni, vagy ha kell, meg is védem magamat.
Mielőtt megérkeztem volna Bogolyfalvára, pár napot eltöltöttem Magyarország fővárosában is. Meggyőztem nagyit, hogy mindenképpen szeretném látni, sok jót hallottam róla. 3 napig voltam ott, ebből kettőn volt velem, az utolsón visszament anyáékhoz, és eleresztett, mehetek a saját utamra. Legalább volt egy napom, amikor azt csinálhattam amit akartam. Oké, nem mintha azt az egy napot csupa rosszalkodással töltöttem volna, de legalább kimozdulhattam egy kicsit. Aztán jött a nagy nap, utaztam tovább, és hát itt is vagyunk. Az egyetlen társaságom a kiscicám volt, aki jelenleg a nappalimban lévő fotelbe telepedett le, és horkolt. Úgy néz ki ma este se számíthatok rá. Felmásztam a hatalmas csigalépcsőn, majd belenéztem a ruhásszekrényemen lévő tükörbe. Odakint már kissé hűvös van ehhez az öltözethez, úgyhogy piros ruhámat egy egyszerű farmerra cseréltem, majd magamra kaptam egy fekete ujjatlan és egy bőrkabátot. Kifelé menet megsimogattam a cicát, majd elhagytam a lakást.
Hihetetlen milyen hamar sötétedik idekint! Jön a tél, ez már tagadhatatlan. Sosem szerettem a hideget, ha választanom kellene, mindig inkább a melegre szavaznék. Kezemet a kabát zsebébe mélyesztettem, majd elindultam a falu vége felé, ha jól tudom errefelé van egy kisebb tó. Tökéletes helyszín egy kis esti, nyugis kiruccanáshoz. Hamar oda is értem, természetesen sehol senki. Agyam azonnal azon kezdett el kattogni, hogy nemsokára egy baltás gyilkos fog előmászni a tóból, és lemészárol. Igen, ilyeneken is csak az én különleges elmém képes agyalni. Közelebb mentem a kis tavacskához, majd nem messze tőle leültem a fűben, térdemet a hasamhoz húztam, karommal pedig átkulcsoltam. Így üldögéltem, és bámultam a vizet, amiben gyönyörűen tükröződött a hold, és a csillagok fénye. Nem bántam meg, hogy idejöttem. Tényleg nem.

Návay Viktor


Minden olyan csendes volt, és sötét. Másnak ez biztosan ijesztő lett volna, vagy netán kellemetlen érzést váltott volna ki belőle, de én más vagyok, így ez az egész számomra nagyon megnyugtató volt. Az idő igencsak lehűlt, annak ellenére, hogy rendesen felöltöztem, és odafigyeltem, így is éreztem, hogy fázom kicsit.
Alig üldögélhettem odakint 10 perce, mikor lépteket hallottam magam mögül. Egy másodperc erejéig behunytam a szememet, azonnal az ugrott be, hogy itt is van az a bizonyos baltás gyilkos, de mikor már mellettem állt, és meg is szólalt, ez a gondolat hamar elillant. Egy kettőt pislognom kellett, hogy a látottak eljussanak az agyamig, majd mikor ez megtörtént, arcomon egy széles mosoly jelent meg.
- Viktor? Azta, micsoda meglepetés! Kerestem a szavakat, mivel egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaha még fogom látni a fiút, és főleg nem arra, hogy pont itt. Mindig úgy járkáltam az utcákon, hogy mikor ránéztem bizonyos emberekre, tudtam, hogy valószínűleg már soha többet nem látom őket, de nem is nagyon jegyzem meg őket. Érdekes gondolkodásmódom van. Viktorral még Pesten találkoztam, mikor már egyedül voltam, és elindultam egy kisebb esti sétára. Igen, ott is szinte ugyanezt csináltam. Nálam ez az esti séta dolog amolyan rituálénak is mondható. Sokkal jobban alszom utána, így hát ha valamilyen okból ki kell hagynom, azt nem szoktam szeretni. A fiú azonnal kérdésekkel kezdett el bombázni, én kicsit helyre raktam magamat, hiszen elég érdekesen nézhettem ki ott a fűben összegömbölyödve, majd felsóhajtottam, és ismét elmosolyodtam.
- Igen, pár napja érkeztem, itt lakom a faluban, nem messze. Válaszoltam, ami mögött talán ott lapult egy kis büszkeség. Igen, ha jobban belegondolok nagyon jó érzés, és büszke vagyok arra, hogy van egy saját házam, és teljesen önálló lehetek.
- Remekül vagyok! Bár kicsit még bizonytalan is. Ki kell ismernem magamat a környéken, illetve majd a kastélyban is. Mondtam, majd vállat vontam, ezzel is jelezve, hogy talán képes leszek majd megbirkózni vele, de ha még sem, akkor valószínűleg így jártam. Pár másodpercnyi csend következett, én ezt kihasználtam arra, hogy alaposabban is végignézzek a fiún. Nem sokat változott, bár igaz, nem is sok idő telt el azóta. Kedveltem, szimpatikusnak tűnt már akkor is, így be kell valljam, megkönnyebbülést is éreztem, hiszen ha itt találkoztunk, akkor neki is biztosan van valami köze a kastélyhoz vagy a faluhoz. Nem leszek egyedül, vagyis..nem kell előre sietnem, de legalább lehet, hogy lesz egy ember, akivel néha elbeszélgethetek.
- Na és veled miújság? Mesélj! Szólítottam fel, egy kisebb izgatottsággal a hangomban. Kíváncsi voltam mi történt vele ezalatt az elmúlt napok alatt, és, hogy ő vajon mit kereshet errefelé. Igaz a mondás, tényleg baromi kicsi ez a világ.

Návay Viktor


Az arcomról nehezen lehetett volna lehervasztani a mosolyt, tényleg kellemes meglepetésként ért a fiú felbukkanása. Gondolataim azonnal visszapörögtek pár nappal ezelőttre, mikor először találkoztunk, és elbeszélgettünk. Viktor hamar helyet foglalt mellettem a fűben, majd szinte majdnem úgy ahogy én, ő is kényelembe helyezte magát. Lehet mondjuk jobb ötlet lett volna az egyik padra ülni, de én már csak ilyen vagyok. Nem vagyok kibékülve az egyszerű dolgokkal, nekem mindig a nehezebb utat kell választanom. Persze ezzel sokszor nem járok jól, de már megszoktam. Magam mellé pillantottam, mikor újra meghallottam a fiú hangját, és ismét kérdezősködni kezdett.
- Igen tetszik, nem bántam meg, hogy ide jöttem. Hát...Mondanám, hogy majd körbe vezetlek, de nem hiszem, hogy jó idegenvezetőd lennék, ezzel a 4 napi ismeretséggel, amit a faluval kötöttem. Mondatom után halkan elnevettem magamat. Szívesen segítettem volna neki abban, hogy jobban megismerje a falut, de így, hogy még én sem vagyok sok mindennel tisztában, nem mertem belevágni. Mikor szóba került a kastély, Viktor szeme mintha felcsillant volna, és azonnal feltette következő kérdését. Én egy pár másodpercig csak mosolyogva néztem rá, majd rájöttem, hogy válaszolnom is kellene. Visszaráztam magamat, majd megszólaltam.
- Igen, mint mestertanonc vagyok itt. Válaszoltam, majd vállat vontam. Sokak furcsán néznek rám, mikor azt mondom nekik, hogy Londonból jöttem ide, Magyarországra tanulni. Nem mindig van olyan sok lehetőség odakint, és bármennyire meglepő, én tanulni szerettem volna, abban a témában, ami igazán érdekel. Kissé ideges is vagyok néha, hogyha arra gondolok, milyen nehéz dolgom lesz, de állok elébe!
- Aurorképzés? Ejjha! Akkor nem vagyok egyedül azzal, hogy nem tudom mit, és hogyan csináljak, és hozzá kell még szoknom pár dologhoz. Mondtam, és egy kis megkönnyebbülést éreztem, hogy ő is hasonló helyzetben van, bár ezt ki is tudom használni. Legalább tudjuk majd segíteni egymást, ha szükséges.
Pár perc csend állt be közöttünk, én mindezalatt körülnéztem. Még mindig sehol egy lélek sem, rajtunk kívül, viszont a víz még mindig gyönyörű volt. A szabadban valahogy a csillagok is sokkal szebbnek tűnnek, mintha csak kinéznék az ablakon. A tóban néha hallani lehetett a békák hangját, bár csak egészen távolról. A fiú hangja törte meg ezt a csendet, fejemet azonnal feléje kaptam, és figyeltem.
- Igazából most vagyok itt először, de nagyon elnyerte a tetszésemet. Biztosan vissza fogok még jönni. Te voltál már itt? Kérdeztem vissza kíváncsiságból. A hőmérséklet egyre jobban csökkent, egy kis szellő is elkezdett fújdogálni. Kabátom cipzárját feljebb húztam, karommal pedig átfogtam magamat. Miért van ilyen hideg?

Návay Viktor


Kellemesen éreztem magamat, mikor beszélgettünk Viktorral, néha még arról is megfeledkeztem, hogy milyen hideg is van, és, hogy mennyire fázom.
Mondatán halkan felnevettem, majd vállba boxoltam kicsit. Ez olyan fiús mozdulat volt, de sajnos sokszor csinálok ilyet, annak ellenére, hogy tagadhatatlanul is lány vagyok. Csak nem veszi rossz néven.
- Hát, ha már profi vagyok a faluból, akkor állok rendelkezésedre, ezer örömmel! Mondtam, majd kacsintottam egyet. Kezdtem érezni azt, hogy ellazulok mellette. Ha új emberekkel találkozom, először mindig kissé feszült vagyok, nem tudom melyik oldalam kell mutatnom, de mivel vele már korábban is beszélgettem, ezért érzem, hogy lassan minden oldalamat látni fogja. De azért nem szaladok előre, nem kell lelőni előre a poénokat. Még én is tartogathatok meglepetéseket, néha még saját magam számára is. Fura vagyok.
- 7 pecsétes titok. Mondtam, és kíváncsiságból az arcára sandítottam, hogy kifigyeljem a reakcióját, majd ismét elmosolyodtam, és megadtam magamat.
- Varázspszichológiát tanulok. Mondtam, agyam pedig azonnal azon kezdett el kattogni a szó hallatán, hogy még is miért foglalkozom én ezzel? Mindig is szerettem segíteni az embereken, mindenkinek szó szerint én voltam a lelki szemetesládája, mert elméletileg jó tanácsokat tudtam adni. Ezzel sose volt semmi bajom, igazából élveztem is, úgyhogy nem sok idő kellett ahhoz, hogy eldöntsem milyen szakra is szeretnék tovább menni.
- A fiúk általában későn érő típusok, bár első ránézésre te olyan..intelligensnek tűnsz, szóval akkor nem tévedtem. Mikor fejemben visszajátszódott ez a mondat, kissé butának éreztem magamat. Egyáltalán nem hangzott értelmesen, de most már mindegy. Igyekeztem terelni a témát, köhécseltem egy kicsit.
Ismét egy rövid csend következett be, amit ismét Viktor hangja tört meg. Mondata hallatán meglepődve pillantottam rá, gondolom először nem érthette miért.
- Azt hittem ezzel csak én vagyok így! Imádom az esti sétákat, mindig jobban alszom tőlük. Ismertem be, de lelkemben még mindig éreztem azt az izgatott meglepődést. Nem egy nagy dolog ez, de azt hittem, hogy csak nekem szokott ez segíteni az alvásban. Amúgy is olyan típus vagyok, akinek este kezd el nagyon járni az agya, így nehezen szoktam elaludni, de ha kimegyek pár percre, akkor már is sokkal könnyebb lesz minden.
Pár perc elteltével éreztem, ahogyan a fiú feláll mellőlem, így kissé magasabbra kellett emelnem a fejemet, hogy ránézhessek. Ő is elkezdett fázni, és már mehetnékje van. Elmosolyodtam, majd nagy nehezen én is feltápászkodtam a földről, és leporoltam magamat, biztos ami biztos.
- Igazából mindjárt megfagyok, úgyhogy benne vagyok! Mondtam, majd megint elnevettem magamat. Milyen kis vidám kedvemben vagyok! Bár nem kellene majdnem minden egyes mondatom után röhögcsélnem. Szegény fiú, tényleg azt fogja hinni, hogy dilis vagyok.
- Merre menjünk? Vagy csak induljunk el arra, amerre visz minket a lábunk? Érdeklődtem, majd kezemet beledugtam a kabátom zsebébe, és vártam a válaszára. Lehet lassan haza is kellene majd mennem, Lucyt sosem hagytam még egyedül ilyen sokáig. Azt is kinézem ebből a kis macskából, hogy mire hazaérek már széttépte a kanapémat. Bár, maradjunk csak pozitívak, és reméljük, hogy még mindig békésen alszik.