Antoinette Myra Blackburn

  
Gyönyörű, napsütéses délután a mai, olyan ami már legalább egy hete nem volt. Folyton csak esett, vagy tombolt a hőség, de egyik se volt az a pont megfelelően kellemes időjárás, mint ma. Ezért is indultam el a faluba, hogy kihasználjam a természet nyújtotta lehetőségeket, és egy kicsit felfedezzem a kastélyon kívüli világot is. A sétám során rengeteg furcsa alakkal találkoztam, de mind közül a legérdekesebb egy 80-90 év körüli bácsika volt, aki az út szélén álldogált, vállán egy kardigánnal, a nyaka köré pedig hosszú sálat tekert. Egyetlen pontot figyelt az út másik oldalán, majd egyszer csak köpött egyet. Majd miután nem volt sikeres a találat, újra és újra megpróbálta. Egyáltalán nem tudtam mire vélni a dolgot, és már majdnem ott tartottam, hogy odamegyek hozzá és megkérdezem, hogy ez mégis mire jó, de végül meggondoltam magam, mert úgy tűnt, hogy ő most túlságosan el van merülve a tevékenységében ahhoz, hogy én megzavarhassam.
Az út további része különösebb szokatlanság nélkül telt, így értem el a falu határáig. Mivel nem siettem sehova, úgy döntöttem, hogy lemegyek egy kicsit a partra, úgyis mondták, hogy egyszer érdemes megnézni, mert lenyűgöző látván. Bár itt mi nem az?!
A tavacska körül béke és nyugalom várt. A kastéllyal és a faluval ellentétben itt teljes csöndbe borult a táj, amit csak egy-egy béka vízbe loccsanása tört meg. Magam se gondoltam, hogy így lesz, de most kifejezetten jól esett ez a harmónia. Azért mégis elég fárasztó tud lenni az állandó pörgés, és az embernek néha szüksége van arra, hogy megnyugodjon és egyedül legyen egy kicsit.
Lassú léptekkel sétáltam le a partra, hogy ott leüljek egy naposabb részre, és élvezzem az engem körülvevő békességet. Már majdnem le is hunytam a szemem, amikor egyszer csak észrevettem egy lányt nem messze tőlem, közvetlenül a vízparton ücsörögni. Be kell vallanom, hogy most egyáltalán nem volt kedvem ismerkedni, ezért inkább meg se szólaltam, csak visszafeküdtem a fűbe, és vártam, hogy elbóbiskoljak.

Kisherceg

Rám esteledett. Mármint még nem teljesen, de közel állt hozzá, én meg halkan felsóhajtva róttam tovább a köröket a falu környékén. Nem hiszem el, hogy ekkora marha tudok lenni! Az esetek nagy többségében sokkal jobban oda szoktam figyelni, de ma valahogy elkalandozhatott a figyelmem... Szóval jól kiszúrtam magammal, mert Arwen öntörvényűen úgy döntött, hogy jobb lesz, ha elmegy és körbenéz a faluban.
Szóval felkaptam a fekete kabátomat, majd a keresésére indultam. A faluban elég valószínűtlen volt a felbukkanása, de azért egy-két járókelőt meginfóztam, hogy nem látta-e. Többnyire nem szolgált használható infókkal, de végül egy kiscsaj közölte, hogy amúgy mintha a tavacska felé látta volna menni. Aztán még ki is röhögött, amiért nem tudtam róla, hogy van a környéken egy tó! Isten lássa lelkem, tényleg nem tudtam a létezéséről... talán néha jobban érdeklődhetnék a környezetem iránt.
Szóval most éppen halkan szitkozódva, zsebre vágott kézzel torpantam meg a tótól nem messze. Azt hiszem, talán itt van az a kis senkiházi... Halványan elmosolyodtam.

Kisherceg

Hát, nem hiszem, hogy ez volt álmaim esti programja, hogy itt bóklásszak a környéken, egy zabolátlan, pimasz kis nyominger őz-lovat üldözve. Mikor a nyakamba vállaltam, akkor sokkal lelkesebb voltam. Nem mintha most már nem szeretném, vagy nem egy valóra vált álom lenne, hogy ő az én társam, de néha komoly fejtörést tud okozni! Ez pedig határozottan szomorú.
Pláne, most, hogy itt se volt ez a kis dög és nekem meg meg kellett találnom. Aztán ugye felvilágosítottak a tök nem híres tó létezéséről, amit aztán meg is kerestem, abban a reményben hogy ez egy-szarvú-ördög esetleg ott tesped.
Szóval zsebre vágott kézzel torpantam meg onnan nem messze, hogy aztán nézzem, amit az arany folt közelebb baktat a tóhoz, majd lehajol, hogy megszaglásszon valamit.
Azaz mint ahogy realizálnom kellett utólag, valakit. Te jó ég, nincs egy kicsit hideg ahhoz, hogy fürödjön valaki itt az este folyamán? Én már a látványtól idefagytam és kirázott a hideg, nem hogy még bele is menjek a vízbe... Fúj. Hamar elkékülnék, hogy méltó legyek a házamhoz.
Végül a kislány megbökdöste a srác kezét az orrával, én meg halványan elmosolyodva sétáltam egy kicsit közelebb.
- Szép jó estét. Nem akarom megzavarni a meghitt hangulatot, csak a hölgy engedély nélkül lépett meg otthonról - nevettem fel kicsit, Arwen meg rám prüszkölt. Kicsit jobban szemügyre vettem a srácot és hát hűha. Oké, nem pont erre számítottam?

Révaym

 Elfogadom a karját ott a boltnál és együtt indulunk sétánkra. Miközben jobbommal az oldalához simulok, balomban a törékeny mámorpipacsot tartom és nézegetem elgondolkozva. Vajon miért kaptam meg tőle? Mit szeretett volna jelezni vele? Tudja-e egyáltalán, hogy mire is képes ez a törékeny virág? Az amortencia varázsa, a szépség és szerelem esszenciája lengi körbe azt akinél van. Érzem az erejét, a tüzet ami az ujjaimat átjárja, az illatot ami körbeleng általa. Ő is érzi? Lépteink andalgók, csevegésünk elhal és csak sétálunk csendben egymás mellett.
 Észre sem veszem, hogy végül a tóparton kötünk ki. Ha neki is megfelel egy nyitott támlájú padon helyezkedünk el, én- hűen önmagamhoz- lovaglóülésben, hogy ne elnézzünk a messzeségbe, persze ő maradhat így is. Tovább forgatom magam előtt a virágot, nézem, figyelem hol a szirmokat, hol azt, akitől kaptam őket. Révaym olyan felszabadult most, olyan békésnek tűnik. Jól esik, hogy mindezt én váltom ki belőle, legalábbis bízom benne, hogy én és nem a növény mágiája. Csodás csalás, mégis valótlan bájolás volna és így elvenné önbizalmamat. De ha jobban belegondolok már előtte megtaláltuk egymást, tehát...

- Mond mire vágysz most? Mit szeretnél ebben a pillanatban?

 Félve teszem fel a kérdést, s közben fahéjszín íriszemet végig arcán tartom, ha szemben ül velem akkor a szemébe próbálom fonni pillantásomat, amint ajkamat elhagyják a szavak, ha nem, úgy pilláit fürkészem. Várom, hogyan reagál, hogy mit felel, hogy játszik-e az érzéseivel, vagy a szavakkal. Nem vagyok csalhatatlan emberismerő, de azt hiszem egészen jól eligazodom az ő bonyolult és izgalmas észjárásán, így most magamban felállítok néhány lehetséges választörzset, amit a valósággal megtölthet.

Valahogy még mindig furcsa volt egy hölggyel karöltve sétálgatni. Nem mintha a feleségeim óta nem lettek volna futó kalandjaim, csak az valahogy mégis más volt, a legtöbbjüket nem vállaltam fel a nyilvánosság előtt. Ebbe rendszerint bele is szoktak nyugodni, mert hát előre szóltam: elveszíthet, ha megpróbál korlátozni. így jóformán a maga ura voltam akkor is, ha éppen volt valakim. Erre tessék, itt sétálok romantikusan egy nővel, aki itt lakik, nem messze dolgozik. Bónusz feltét: én is errefelé lakom.
Mióta átadtam a virágot, valahogy más volt körülötte, kissé olyan volt, mint... na pont olyan. Nem volt szokatlan a számomra ez az érzés, a lányom negyedvéla, de azért kicsit megmosolyogtatott a gondolat.
Nem kellett folyamatosan valami olyasmiről fecsegnünk, ami egyikünket sem érdekelte különösebben, ezért pedig hálás voltam neki, sosem volt erősségem a bájcsevegés. Mindig kiült az arcomra az a bizonyos idegbeteg mosoly.
A tópartra érvén ő lovaglóülésben ült le, így velem szemben helyezkedett el. Én valahogy nem preferáltam az így való ülést, talán Maxim Winter szerepe volt rám ennyire rossz hatással. Enyhén oldalra fordulva, a lábam keresztbe vetve a másikon kényelmesedtem el kicsit. Fürkészve figyeltem az arcát. Érdekelt, vajon boldog-e, hogy érzi magát, mit gondol most. De ezek voltak azok a szavak, amiket sosem ejtettem ki számon.
- Időt. Abból sosincs annyi, amennyit szeretnék... Azt hiszem nem tudnék most olyat mondani, amire vágyom és kézzelfogható lenne. Elég önző vagyok ahhoz, hogy ha valamit szeretnék, azt meg is szerezzem. Bár szerintem az már feltűnt - a mutatóujjammal szórakozottan elpöccintettem egy hajtincset az arcából, majd lágyan rámosolyogtam. Gyönyörű szemei voltak, valahogy az egész nő megragadta a figyelmemet. Bár már nem tudom, mikor és hogyan.
- Miért, te mire vágysz most? - fordultam felé, az egyik lábam így a másik alá került, de legalább teljesen vele szemben ültem. - Mit szeretnél a legjobban?
Azt hiszem, magamhoz képest meglepően hevesen reagáltam, nem szokta ennyire beleélni magam a dolgokba. Talán jobb lett volna, ha visszatérek a kicsit hűvösebb, tartózkodóbb önmagamhoz, de most ez nem volt olyan egyszerű.

A furcsa lény lassan közeledett felém, nem úgy tűnt, mintha megijesztettem volna, pedig le mertem fogadni, hogy nem mindennap találkozik félig a tóból kikandikáló sellőficsúrokkal.
Mikor odaért kinyújtottam felé egyik kezem, úgy érezve magam, mint valami oroszlánszelídítő. A szarvaspaci orra súrolta tenyerem, amire önkéntelen is elnevettem magam. Még körülbelül olyan öt percem maradhatott, mielőtt kimásznék a tóból és ellopnám Lottinak. Tuti ő sem látott még ilyen izét, pedig a háza jelképe ez a fenevad.
Már a buksiját simogattam, teljesen önfeledten, mikor meghallottam egy - immár teljes bizonysággal - embertől származó hangot. Meglepetten pillantottam fel a lányra, majd vörös képpel visszacsúsztam a vízbe egészen addig, amíg csak a két szemem és orrom látszódott már csak ki. Kezeim is visszahúztam, remélve, hogy az ujjak közötti hártya nem szúrt szemet az ismeretlennek.
Négy nyomorult perccel kellett volna később érkeznie és akkor semmi gondot nem okozott volna az incidens. Négy, apró percecskével. Dühös voltam magamra, amiért ennyire felelőtlenül nekiálltam szarlovakat simogatni és rá is, amiért nekiállt vadidegenekhez beszélni a szarvlova miatt.
-sz-sz-szebbet... M-milyen rossz lo-lovacska lehet-lehetett... - hebegve-habogva, makogva, nyögve- nyelve, értelmetlenül válaszoltam. Mégis ilyenkor mint tudna mondani egy sellő egy emberlánynak?

Révaym

 Beszédes szemei többet mondtak most szavainál, amiket kiejtett ajkán csak féligazságoknak hatottak, de igazságok voltak persze. Ültünk egymással nagyjából szemben egy padon, kinn a tónál és ő időt kért. Megértem, nincs ideje a lányára, magára sem, ha onnan nézzük, hogy a magánembert alig ismerik. Nem jut ideje ismeretségeket kötni, s így keveseknek adatik meg, hogy a színfalak mögé lássanak. Nekem sikerült, azt hiszem bepillantást nyernem, de persze megvan ennek is a maga története. Mikor és hogyan alakult ez így, már nem is fontos talán. Csak a most számít és a jelen, a pillanat.

- Bár adhatnék neked időt...Varázsló vagyok, de ehhez sajnos kevés az erőm és ezen nem tudok változtatni. A lányod megérti, az idő amit vele töltesz nagy kincs. Az ajándékod, amit választottunk is segít ebben.

 Mondom, és közben észreveszem, hogy úgy néz rám, mintha kérdései lennének, de nem szól hozzám igazából egy szót sem, csak olvasni enged a gondolataiban. Mit mondhatnék, hogyan felelhetnék a kérdéseire, hogy én mire vágyom. Egek ez a kérdés annyi emléket idéz fel bennem. Fájót és kedveset egyaránt. Válaszom csak féligazság lehet, ahogy az övé volt az előbb.

- Én csak nyugalomra vágyom. Mert másban már rég nem reménykedhetek.  

 Az utolsó pár szót igazából szinte suttogom, mert nem szeretném elrontani ezt a kellemes hangulatot, ami kialakult köztünk. Tehát veszek egy mély levegőt és belemerülök a köztünk beállt csend néma, puha szövetébe. Nézem őt és gondolkozom, azon ami az eltelt évek alatt történt, ami ide vezetett.

Kicsit túlságosan is megnyíltam, de az is lehet, hogy máshoz képest nem eléggé. A lelkem mélyén mindig élt bennem a sejtés, hogy Artemisia nem mindig fogja megérteni a dolgaimat, azonban ez nem csak rá volt igaz. Ő még próbálta tolerálni és elnézni a makacsságomat, azt hogy szinte alig töltök vele időt. Vagyis közel sem annyit, mint más tette volna az én helyemben. Nekem ez így volt természetes, még ha néha nehezemre is esett.
A válaszára szomorkás félmosoly kúszott az arcomra, hogy aztán megrázzam a fejemet, a kezemet a térdére helyezve óvatosan. Soha nem vártam volna el tőle, hogy ő oldja meg a problémáimat, meg tudtam állni a saját lábamon.
- Tudom, nem is ezért mondtam... Egyszerűen válaszoltam arra, hogy mire is vágyom. Mindenki azt szeretné, amije nincs. Számomra ez az idő azokkal, akik fontosak a számomra. Konkrétabb dolgot kéne mondanom? Szeretném, ha nem látnám azt az elkeseredett pillantást a szemedben, valahányszor elmerengsz! - Sóhajtottam fel, hogy aztán elkapjam a pillantásomat más felé. Kissé már túlságosan is kiadtam magamat, szinte rosszul éreztem magam amiatt, hogy ez kicsúszott. Eredetileg nem akartam, hogy ez az egész jelentsen számomra bármit is. Nem miatta, csak nem vágytam egy újabb nőre, aki pokollá teszi az életemet.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék az utóbbi szavaira, szóval csak elvettem a kezem a térdéről és finoman a két kezem közé fogtam az övét. Ritka érzés volt, de segíteni akartam neki és kissé nyomasztott, hogy nem tudok.
- Ha bármiben... szóval... hozzám fordulhatsz, remélem tudod.

Révaym

 Kellemetlenül érezheti magát, mert kicsit többet mutatott meg magából, mint azt szerette volna. Ezt látom rajta, persze el nem mondaná mert azzal is még jobban megnyílna. Valahogy sejtettem, hogy a sok hirtelen változás nehezen lesz emészthető számára, és számomra sem. Ádám óta ő az első valóban komoly...hmm mi is ez...viszonyom...kapcsolatom...a státusz talán nem is olyan lényeges.

- Tudom, hogy megállod, efelől kétségem sincs. De jó volna néha ilyen varázserővel is rendelkezni, nem? Amit látsz a szememben az viszont csak pillanatnyi elkomorulás a múlton, ilyen vagyok, de hidd el jó most itt, veled. Ha ki nem is mondod sem bánom, mert érzem ez kölcsönös. És köszönöm, hogy számíthatok rád. Te is rám, ugye tudod?

 Reagálok szavaira. Persze, hogy nem én fogom megoldani a gondjait, ahogy ő sem az enyémet. Annyit tehetünk, hogy megértőek vagyunk és a magunk módján szeretjük a másikat.

- Félre az agyalással! Mit szólnál hozzá, ha összedobnék valamit nálam. Kezd hideg is lenni, és éhes is vagyok. Te nem?

 Kérdezem immár mosolyogva. A múlt csak múlt a jövő még titok a jelen a fontos amiben most vagyok. Várakozón fürkészem arcát és remélem eszik velem.

Talán máskor jobban figyelhetnék arra, mit is mondok, kinek és miért, milyen körülmények között. Akkor nem érezném azt a kínos, enyhén maró érzést a torkomban, amit most is. Mindig ezt érzem, mikor túl sokat árulok el, vagy éppen érzelmes gesztust teszek, ami nem vall rám. Most is ilyesmi volt, de annyira nem bántam, mint az esetek nagy részében. Kétségtelen volt a lojalitása felém, legalábbis nagyon reméltem, hogy nem adna ki a firkászoknak, ha egyszer valami folytán ennek vége szakadna.
- Igen, jó volna. Néha kicsit túl sok időt töltök a merengő mellett, szerintem ez már krónikus. Aztán persze mindig ráébredek, hogy ez nem illik hozzám, felkelek és ismét megyek a dolgomra. Ami azt illeti... reménykedtem benne, valami furcsa módon, hogy tényleg jól érzed magad... És igen, tudom. Számítok is rád - simítottam meg az arcát lágyan, aztán csak elkaptam a pillantásomat más felé, hogy kicsit rendezzem a gondolataimat. Alapvetően barátságos környék volt, olyan kis csendes, meg békés. Nem ragaszkodtam ezekhez, de néha muszáj volt lelassulnom, nem pörögni és gyújtani egyik szálról a másikra, nem belehalni a szerepeimbe. Ahhoz pedig bizony kellett a megfelelő idő és hely, hogy ezeket elhagyjam egy kicsit.
- Hm... Na, nem bánom... Részemről rendben van, ha szeretnéd. Tényleg kezd hideg lenni... De ha akarod, akár étterembe is mehetünk, nem feltétlenül kell neked melózni vele. Végeredményben rád bízom, ne rajtam múljon - azon esetek egyike volt, mikor kiadtam a kezemből a döntést. Nem szerettem a tömeget, de arra sem akartam kötelezni, hogy miattam ugráljon egy sort, szóval megadtam neki a választás lehetőségét. Közben kibogoztam az összegabalyodott lábaimat, felkeltem és a zakómból kibújva a vállára terítettem. Oh, de édes tudok lenni néha napján! Szinte már fájdalmasan jó parti vagyok.
- Nos? Akkor mehetünk? - nyújtottam felé a kezem várakozón.

Kisherceg

Ahogyan a kis patás jószág közelebb bandukolt, egyből barátkozni is kezdett a vízben idejét mulató fiúval. Alapjában nem szerette az embereket, pláne nem ha az illető hímnemű, szóval ez a számomra meglepetésként lett elkönyvelve. Nem bírtam megállni, én is tettem pár lépést előrébb, talán ekkor tűnt fel először, hogy a sráccal valami nem stimmel. Arwen persze ezt nem bánta, hagyta, hogy a fiú simogassa a fejét, egészen addig, míg meg nem zavartam a meghitt pillanatot.
Amint megszólaltam, a sellő-kinézetű-szöszke azonnal visszacsúszott a vízbe és szinte ki sem látszott onnan. Nem értettem, miért is rémült meg annyira hirtelen, hiszen nem készültem rá, hogy most eladom egy mugli múzeumnak. Bár a leesett államat lehet, hogy még össze kellene szednem valahonnan.
Ő is elég zavartnak tűnt, meg dadogott is, de hogy most a hideg vagy a zavar miatt, az sajnos elég nagy talány.
- Hát, tényleg nem viselkedett túl jól - néztem megrovóan a patásra, aki erre a földet kezdte kaparni, kifejezve nemtetszését. Persze nem igen vettem tudomást róla, csak megráztam kicsit a fejemet, hogy aztán visszanézzek a fiúra.
- Minden rendben van? - hülye kérdés, de sosem találkoztam még hablegényekkel, szóval azt hiszem, nem ismerem az ilyenkor használatos protokollt... Írnom kéne egy könyvet, az angolok értékelnék. - Mármint... zavarok? Mert én nem akartam...

          Találkozás Lucyvel

Siettem ahogy csak tudtam. A hónom alatt ott volt a rajztábla, a papír s a ceruza. Pontosan tudtam, mit fogok rajzolni, vázlat is van róla már. Régen találkoztam már Lucy-vel, igaz nem igazi unokatesóm, de nagyon szeretek vele lenni, akár arra a kevésre időre is, ami nekünk adatott. Ez sokszor havonta egyszer sikerül csak, én azonban nem bánom. Ez is több, mint a semmi.

Felkaptam a fejem, ahogy hallottam, hogy valaki közeledik. Sage volt az.
- Szia! – ezzel le is tisztáztam a köszönést, majd magam mellé mutattam, ezzel jelezve, hogy foglaljon helyet.
- Mi történt veled a héten? – kérdeztem tőle, mert már egy jó ideje nem találkoztunk, és érdekelt, hogy mi van vele.
A családi viszályok ellenére jóba voltunk. Meg, amúgy is, hiába veszett apám össze a nagyapámmal, és írta át a nevét MoonLightról, Moonlightra, én ahelyett, hogy azért szóltam volna neki, hogy ne legyünk jóba, amit furcsállt is volna, ha odamegyek hozzá, azzal szöveggel, hogy „szervusz, mivel unokatesók vagyunk, legyünk már rosszba az apám miatt!” helyett elmondtam neki, mindent. Talán túl részletesen is, de így legalább megértette, hogy mi a szitu.
Kissé sajnáltam is az elején, hogy szegénykét annyira lerohantam a folyosón, de a végére megértette a lényeget, és ez volt a fontos.

       Találkozás Lucyvel

-Szia-Intett felém,hogy üljek le.-Milyen napod volt?-kérdezte vidáman. Igaz,egy kicsit nyúzottnak tűnt, eláraztottam a heti élményeimmel. Közben lassan szétszedtem a motyómat. Szeretek itt találkozni bárkivel. Ez a hely egyszerűen tele van ihlettel,zajjal és szépségekkel. Egy kis vörösbegy szállt az egyik bokor tüskés ágára. Gyorsan lefényképeztem (szerencsére mindig van nálam fényképező) és azonnal elkezdtem lemásolni. Igaz,volt egy másik vázlatom,amit lassan egy hete halogatok,ráadásul megrendelésre készül,de mégis,valami megfogott a kismadárban.
-Ugye lassan befejeződnek a viták otthon?-veszem elő a pasztelemet.
Ő csak vállat von és rajzol tovább.

Révaym

 Vállamon zakójával kéz a kézben sétálni kezdünk visszafelé a városba. Először nehezen állt rá, hogy én főzzek, mert kímélni szeretett volna, ami nagyon jól esett, de végül rálett a dologra. Nekem az éttermi étkezés inkább feszengés mint kikapcsolódás, ezt persze nem mondtam el neki, ugyan minek fárasztottam volna ezzel a csacskasággal.

- Mit ennél? Fura, de azt tudom milyen követ vegyünk a lányodnak, de azt nem, hogy te miket szeretsz például enni. Alig tudok rólad! Valentinról valamit. Ezen javítanunk kellene, mi a véleményed?

 Nézek fel rá kicsit szégyenlősen, mert én nem az újságok által bemutatott megközelíthetetlen színművészt látom itt most magam mellett, hanem egy férfit akivel rövid ideje vagyok és még alig ismerem. Persze ez azt gondolom kölcsönös, azzal a különbséggel, hogy én eddig csak az Iskola lapjában voltam. Legutóbb például a korom miatt...ha tudnák, amit nemrég én megtudtam. Egek, ez a kis dolog annyi mindent megmagyaráz és csak most, ennyi év után derült rá fény. Ha úgy adódik, majd elmesélem neki is.

Miután válaszom csak egy vállrántás volt, úgy éreztem, hogy szükséges lenne még kiegészíteni.

- Igazándiból fogalmam sincs. Mostanában ezért nem is írtam haza – vallottam be, és felnéztem a rajzomból.

~ Amikor már végre elcsitult minden, újra kezdődött az egész. Szépen elcsitult minden, és feltépték a régi sebeket, majd újra kezdték az elejéről az egészet. Nemrégiben meg is kérdezték a szüleim, hogy zavaró-e. Áh, dehogy. Végül is totál természetes dolog, hogy azt olvasod, hogy most ez meg az miatt kidobtak egy vázát, vagy egy fotót. Gyerekesek. Komolyan, ez jellemzi őket, és semmi más. Valakinek a szülei újságot olvasnak, vagy virágokat préselnek, esetleg kötnek, nekem meg… veszekednek. De, hobbi szinten. Mindenben azt keresik, hogy hol lehet belekötni, vagy éppen, hogy, hogyan állnák helyüket egy kitalált vitában. Lehet, hogy csak én képzelem ennyire tragikusnak a helyzetet, de azért mégis, milyen már?

Amikor megláttam a tóparton a kis patás jószágot bele sem gondoltam, hogy nemsokára egy nem épp hasonló kaliberű " anyuka " is fog járni a pakkhoz, aki a csikót keresi. Persze, számíthattam volna erre, logikus lépés lett volna, de mint általában a logikát én híresen messziről elkerültem.
Zavaromat tehát a hirtelen jött, nem várt vendég csinosan elő is csalogatta, pedig régóta nem vörösödtem el hölgyek társaságától, pedig volt egy-kettőhöz szerencsém.
- Nem...vagyis de...vagyis... - elcsendesedtem, kezdtem úgy érzeni magam, mint egy ötéves kölyök, akit egy felnőtt valami csínytevésen kapott, tudtam, ohh...pontosan tisztában voltam azzal, hogy a lány fajtái tudnak a létezésünkről és hogy, valamilyen szinten el is fogadják ezt a tényt, de mégis olyan piszok nehéz volt idegenek előtt felfedni, hogy nem vagyok olyan mint a többiek, hiszen az emberek egymást anyagi hátterük, ruháik, vallásaik, elveik sőt, bőrszínük alapján is könnyedén elítélik, én meg sellőfarokkal és pikkelyes pofával lettem megáldva.
- Nem, nem zavarsz... - kicsit kijjebb emelkedtem a vízből, meglátott, most már teljesen mindegy, hogy mennyi lépést hátrálok, amúgy is leomlott mögöttem a híd.
- Csak nem szoktam még meg, hogy ebben az alakomban is lássanak az emberek - ismerem be, zavartan mosolyogva, mintha egy szép vonal az arcon mindent megoldhatna, bár ami azt illeti, ha valóban mesébe illő az a vonalka elég sok mindent meg tud oldani.

Kisherceg

Az új könyvem első szabálya az lesz, hogy ne igen zavard szerencsétlen habkölköt, mert így is elég a problémája, nincs szüksége még a tolakodásodra is. Ezt én már meg is szegtem, mert ahelyett, hogy csináltam volna egy hátraarcot, itt toporogtam még mindig, hol a fiút, hol Arwent figyelve.
A srác kicsit el is vörösödött, mire én az ajkamba harapva fojtottam el egy mosolyt. Ez a helyzet már nehezen lehetne ennél is kínosabb.
- Akarod, hogy elmenjek? Nem akarlak még ennél is gázabb szituba keverni, szóval ha gondolod, összeszedem a kishölgyet, megpördülök 180 fokban és már itt sem vagyok - közöltem a magam egyszerű stílusában, mivel nem igen szerettem cifrázni a dolgokat, ha a magyar nyelvről volt szó. Azért meglátszik, hogy nem anyanyelvi szinten beszélem, még így 8 év távlatából sem.
Végül közölte, hogy nem zavarom, kicsit kijjebb emelkedve a vízből, én meg igyekeztem nem hatalmas szemekkel bámulni őt... kevés sikerrel. De azért én próbálkoztam, eskü.
- Ebben is? - kérdeztem kissé zavartan, de mikor elmosolyodott, halványan ugyan, de követtem a példáját. Ha többet nem is igen tudok tenni, legalább ne legyek olyan, mint valami eszelős, aki most frászt kapott és bepanaszolja az auror ismerősének, hogy egy sellő megijesztette. Az nem az én asztalom.
- Ugye nem okozott semmi komolyabb gondot? - böktem az egyszarvú felé, aki még most is duzzogott rám. Pf. Tinik...

Ma mai nap egy napsütéses, kissé szeles és hűvös nap, számomra pont tökéletes arra, hogy futni induljak. Hajamat egy lófarokba kötöm és magamra öltöm fekete-zöld színű edző ruhámat. Nem szeretnék feltűnő lenni, ezért a rikító színeket, melyeket amúgy sem preferálok, elkerülöm. Mivel még nem találtam itt olyan társaságot, akivel szívesen megosztanám ezt a cselekedetet, ezért egyedül indulok útnak kora este.
Mozgásom eleinte egy kicsit gépies, de pár méter után már a régi, ismerős mozzanatokat előhalássza testem és néhány roppanással jelzi, hogy készen áll a munkára. Hetente többször is hódolok a mozgás ezen formájának. Ha valaki egy katona gyermeke, akkor az együtt töltött idők leginkább egy kiképzéshez hasonlítanak, amely alól ha az egyik végtagodat elvesztetted, akkor tudsz csak kibújni.
Előnye ezeknek a hétvégéknek az volt, hogy soha nem lustultam el és lett tartásom és megszerettem a különböző sportokat.
Tempómon néha gyorsítok, néha pedig lassítok. Nem szeretem az egyenletes iramot, mert abban jobban elfáradok, mint a váltásokban. Utam csak akkor áll meg, amikor elérek a falu határáig. Nem sokszor jártam még erre, de feltűnik valaki, aki előttem fut. ~Nahát~ Kíváncsi vagyok, hogy merre felé halad, ezért nem feltűnően elkezdem követni. Hátulról nem ismerem fel, hogy ki az „áldozatom” és igazából magyarázatot sem tudok adni arra, hogy miért indulok utána. Mindenesetre egészen a tavacskáig követem és csodálkozva veszem észre, hogy valahogy sikerült eltűnnie a szemeim elől. Úgy forgolódok körbe, mint egy elveszett kis gyerek, s mikor a hátam mögött vélem felfedezni ijedve lépek egyet hátra.
– A fenébe. – csak ennyi hagyja el a számat. Csapkodni lenne kedvem és kiabálni azért mert meg lettem ijesztve, de tudom hogy magamnak köszönhetem ezt a meglepetést, mivel engem küldött errefelé a tudatalattim.

Hajna, a stalker  

Mostanában kicsit felforgatta a napjaim egyhangú rutinját a tény, hogy kb 26 órában figyeltem az orosz hölgyet. Nem mindig lógtam a nyakán, de az nem azt jelentette, hogy nem tartottam rajta a szemem, hogy hagytam meglógni. Azonban voltak dolgok, amikről nem voltam hajlandó a munkám miatt lemondani, a futás pedig az ilyenek kategóriáját bővítette. Elvégre milyen egy testőr, aki le van eresztve, remeg minden porcikája, mint a málnazselé és lusta, mint a dög? Én még egy ilyet se láttam, de ezúton üzenem annak, aki mégis ilyen, hogy szégyellje el magát.
Szóval az esti időszakban indultam el a kis szeánszomra, a fekete melegítőgatyámban és a fehér pólómban. Ilyenkor nem nagyon szoktak mások kint lenni, tehát nem kellett attól tartanom, hogy majd zaklatnak, illetve hát, attól sem nagyon, hogy mi lesz Szofival. A hálókörletbe úgysem követhetem, hát az elég félreérthető lenne. Nincs kedvem egy dilis negyedvélával veszekedni.
Szóval tök nyugisan indultam el kocogni, a magam kis iramában, néha a tájat nézegetve.
Nem is volt ezzel semmi gond, egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy követnek. Az ilyesmi a túlzott paranoiám része, szerintem munkahelyi ártalom az egész, de egyből levágtam, hogy valaki jön utánam. Nem reagáltam egyből, csak a tavacska felé vettem utamat, mivel ott könnyebben szem elől lehetett téveszteni az embert.
És ez bizony meg is történt, a lány - aki múltkor a szobámban járt -, körbe-körbe forgolódott és nézelődött, hogy hol is van, én pedig közelebb léptem.
- Most már kezdem azt hinni, hogy te szándékosan a közelemben akarsz lenni - jegyeztem meg kissé ego mosollyal az arcomon és összefontam a karomat a mellkasom előtt.

Pár pillant kell ahhoz, hogy szívverésem lelassuljon és fel tudjam fogni ki is áll előttem. Napokat töltöttem azzal, hogy a körletben semmiképpen se fussunk össze legutóbbi találkozásunk után. Úgy látszik a sors mégis úgy akarta, hogy megint valami őrültnek tűnjek előtte, ezért sikerült minket összehoznia.
– Hééééj Ildaaa. – Vigyorogva nézek rá, pedig erre semmi okom nincsen inkább nem is hagyom reagálni és tovább beszélek. - Már egy szentélyt is állítottam neked a szobámban. – Hangom talán gúnyosan hathat, de nem mosolyom nem szűnik, így ki lehet találni, hogy nem annak szánom. Én ilyen vagyok, szeretek játszani, szeretek labdákat adni és kapni.
– Ha tudtam volna, hogy te vagy az, akkor inkább a másik irányba futottam volna. – Kezeimet belecsúsztatom a zsebeimbe, miközben teljes őszinteséggel ejtettem ki a szavakat a számon. Tényleg úgy éreztem jobb, ha elkerülöm őt, mert nem tudtam volna magyarázatot adni neki arra, ami a szobában történt. De ha már így hozta a sors, miért meneküljek?
- Hogy vagy mostanság? Esnek be hozzád más nők is? - Érdeklődök, valahogy el kell kezdeni a beszélgetést, hátha most kicsit tovább tudjuk élvezni egymás társaságát, mint legelső alkalommal.

Hajna, a rajongó  

Nem mondhatnám, hogy a látványomra hiperventillálni kezdett volna, meg pánik-roham fogta el... Pedig az baró lett volna, akkor mondhatnám Szofinak, hogy ijesztő vagyok. De sajna erre még várnom kell, mert a csaj elég hamar lehiggadt és köszöntött is, mint Ildát, mert ugye én vagyok a dublőr. Igen szerencsés nő, ilyen szexi beugrója sem akad minden bagolyköves diáknak.
- Kedves zaklatóm, ez igazán megtisztelő a részemről, bár nem kételkedtem az ügyben, hogy majd egy szentélyt állítasz nekem. Már sejtem is, hogy hova lett a tegnapi talárom, a rejtély megoldva - jegyeztem meg komoly fejet vágva és hatalmasat bólintottam, mintha ez egyértelmű volna. Csak ez lehet rá a logikus magyarázat, belém szerelmesedett és eltulajdonította. Az szóba sem jöhet, hogy a házimanó, aminek a kezébe nyomtam, elvitte kimosni... nem. A lány elfogta az elfet és most megkötözve ül a lány szekrényében. Ha ezt előre sejtem...
- Azt meghiszem, sokan mondták már, de kivitelezni senki nem próbálta. Ez felettébb elkeserít, ilyenkor kétségbe vonom a saját rémisztési tehetségemet. Régen annyival jobban ment... - kámpicsorodtam el látványosan, letörtem mint a bögrének a füle. Eltértem a Rellonos protokolltól, már nem félnek tőlem, lassan ideje beadnom a felmondásomat és más szakma után nézni, itt nem sokáig élek már meg.
- Nem, sajnos senki. Könyvekkel hajigálnak, meg néha el akarják kérni a házimat, de amúgy semmi ilyesmi. És te? Törsz be mások szobájába? Hogy van Ilda? így nem fogok megélni a dublőrködésből - húztam el a számat kissé.

- Óóó, hacsak a talárod lenne nálam.. – Teljes komolysággal adom elő a mondatot. Tudom én értékelni a jó beszédet, szeretem ha valakinek olyan a humora mint nekem. Talán még Ő is képes lyukat beszélni mások hasába, ha az igazát akarja beadni.
- Hát ha jobban elnézlek, egy sötét sikátorban nem szeretnék veled összefutni. - Méregetem egy kicsit. Így ruhában még talán jobban is néz ki, mint takaróba becsavarva egy sushira hasonlítva. Sugárzik róla a magabiztosság és a férfiasság, manapság az ilyen hímneműeket ritkán találni meg, a női nem bánatára.
– Betörtem az Levitás házvezető helyettes irodájába, de az még azelőtt volt, hogy hozzád beestem.. – úgy teszek mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne az, hogy valakinek az otthonába, irodájába betörök. Pedig egyáltalán nem így van, én csak egy levelet kézbesítettem Naizer úrnak, személyesen, saját stílusban.
– Ilda éppen nem tud járni, mert valami balesete volt repüléstan órán, szóval pont szükség lenne rád, hogy beugorj helyette.. - Nem bírok egy helyben ácsorogni ezért szép lassú léptekkel hátrálok a tó felé. A szemkontaktust amennyire lehetséges tartom beszélgető partneremmel, ezzel éreztetve, hogy nem menekülni akarok, csak ha már itt vagyunk körbenéznék.
- Sajnos azonban a parókát még nem szereztem be neked, ezért be kell érned egy Százfűlé főzettel.. - Nem tudom meddig lehet még ezt az Ildás dolgot húzni, lehet hogy egy kissé már kezd unalmassá válni. Mindenesetre nem szeretném látni, ahogy ebből a díszhímből nő válik, megölné az illuziót.

Hajna, a betörő

Azonnal a szívemhez kaptam, mint aki elborzad, hogy mi is történik és ó Jézusom, még mi lehet nála. Amúgy nem érdekelt volna a dolog, igazából csak szórakoztató volt ez a beszélgetés, ami ritkán fordult elő. Ezek után, hogy megnyugtassa a lelkemet, közölte velem, hogy nem szeretne velem összefutni egy sötét sikátorban. Csak elvigyorodtam sejtelmesen, kissé lehajtva a fejem, majd visszanéztem rá, végigmérve egy pillanatra.
- Nem is értem, mit aggódsz, nem harapok... olyan nagyot. - közöltem halkan, majd megvontam a vállamat, mielőtt még túlságosan komolyan vesz. Nem szoktam újabban senkinek csapni a szelet, az Helenás história tényleg eléggé megviselte a pici, érzékeny lelkecskémet. Kit nem akaszt ki, ha a majdnem menyasszonya gondol egyet és lelép? Áh, agybaj.
- Igazán biztató nőszemély vagy, csupa jót tudok rólad, egyre szebb az összkép... - ironizáltam persze, ezt hallhatta is a hangomon, még egy kicsit a szemem is meregettem, de aztán csak közömbös arcot vágva figyeltem, ahogy hátrál. Nem nézett másfelé, nem hiszem, hogy csak úgy el akart volna rohanni, vagy ha mégis, hát nem a jó irányba indult. De végül is ő tudja...
- Hát jó lenne, de az nincs benne a szerződésemben, szóval azt hiszem, ma este nélkülöznöd kell a barátnődet, nagyon sajnálom - nem akadtam ki, meg semmi ilyesmi, de az azért rontott volna az imidzsemen, ha hirtelen nővé válok. Rettenetes lett volna.
- Már követtél, szentélyed is van, beestél a szobámba és még mindig nem tudom a nevedet. Meglehetőse idegesítő ám - fontam össze  a karomat a mellkasom előtt, miközben sétára indultam a tó körül, mielőtt még izomgörcsöt kapok.

– Amíg nincsenek vámpírfogaid, addig nem ijedek meg a harapásodtól. - Atyaég milyen szöveg ez. Még én magam se akarom elhinni, hogy ilyent mondtam. Úgy beszélek, mintha egy bolond, muszáj összeszednem magam.
– A bájos oldalamat ki kell érdemelni.. - Elmosolyodom egy pillanat erejéig, majd arcom újra komorrá válik. Manapság a jó kislány szerepét messze elkerültem, keresem a veszélyeket és halmozom a büntetéseket. Elgondolkozom azon, hogy megemlítem neki a bagolyház felgyújtását és a faházét, de inkább megtartom magamnak ezeket a dolgokat, mert be kell látnom, ilyennel hencegni nem a legkecsegtetőbb…
- Ha jó társaság vagy, talán megleszek nélküle is. - Nem tudom milyen ember. Lehet még belőle egy sorozat gyilkos is, aki éppen elvezet a tó azon szegletéhez, ahol könnyedén meggyilkolhat. Rám nézve az eléggé szomorú vég lenne.. Ennek ellenére lépkedek mellette, egy kis távolságot tartva tőle  és úgy nézelődök körbe.
- Hajna vagyok. – Nem nyújtom felé a kezemet, mert az érintésektől még mindig ódzkodom egy kissé, csak egy kedves mosolyt küldök felé.
-És te ki vagy? Nem hívhatlak mindig Ildának.. Nem illik hozzád ez a név. – Érdeklődve nézek rá, bár a feltételezésből, hogy van egy szentélyem neki az jönne, hogy tudom a nevét, de ez természetesen nem így van. Az a szentély is várat még magára..
- Sokszor szoktál futni? - Jelenleg nem tudok jobb kérdéssel előállni, úgy gondolom valamit biztosan sportol, hiszen az alkatán és kiállásán tisztán látszik. Amúgy meg nem jutott eszembe más, ez legalább biztos olyan téma, amit pár szó erejéig még tudunk érinteni.

Hajna, a kedves

A válaszára kis híján felnevettem, ami nálam nem túl gyakori, de sikerült még épp időben visszafojtani. Hogy egyesek milyen merész kijelentéseket tesznek, hát az eszem megáll. Most már komolyan megérdemelné, hogy megharapjam. De az nagyon furcsán venné ki magát...
- Ejj, pedig már kezdtem reménykedni benne - hülye válaszra hülye kontra. Dabzs, dabzs, Ward, nagyon szép volt, egyes fiam, leülhetsz. Közölte, hogy a bájos oldalát ki kell érdemelni, mire a szám elé kaptam a kezem. Ooooooooo... Hát mik ki nem derülnek, még nekem kéne tepernem, hogy jóban legyünk?
- Asszem nem sűrűn fogok találkozni vele - jegyeztem meg elfojtva egy vigyort, a földet bámulva addig is, mert nagyon nagy volt a kísértés. De ha folyton elbűvölően mosolygok rá, akkor hol marad a tekintélyem? Úgyis annyit küzdöttem érte... És nem is létezik.
- Hát, ezt nem tudom megítélni, én nagyon jól el szoktam beszélgetni magammal - forgattam a szememet, majd ránéztem, mikor végre kibökte a nevét és ezúttal tényleg megeresztettem egy diadalittas mosolyt. Hát csak kiderült! És még csak különösebben meg sem kellett küzdenem érte. Zsebre vágtam a kezem, nem igazán zavart a kézfogás hiánya, nem szerettem az unalmas protokoll-viselkedést
- Ward vagyok. Szerintem ez kicsit jobban illik hozzám, mint az Ilda, bár kétség kívül az is szép név... de attól tartok, nem nekem való - biggyesztettem le a számat szomorúan. Pedig micsoda korszak volt, az lehettem, aki akarok!... Na jó, ez még viccnek is nagyon sz.r, szeretek Ward lenni.
- Ami azt illeti, újabban kicsit elmaradoztam vele, de szinte minden este, ha tehetem. Mégsem lehetek akkora, mint egy tehén, akkor nem férnél be az ajtón mellettem... - jegyeztem meg szórakozottan elvigyorodva - És te?

Szóval mégsem olyan nagyon fontos a jó oldalam. Hála az égnek, mert lehet most erősen kellene próbálkoznom. Bár ha azt nézzük, hogy nem vitatkozom, nem gyújtottam még fel semmit és értelmesen el tudok beszélgetni valakivel, akkor most a jobbik oldalamat vettem elő.
– És a másik személyiséged a jobb fej, vagy az amelyik most éppen itt van? - Mindenki beszélget magával, csak van akinél ez jobban kiéleződik, van aki be se vallja. Persze értem én, hogy viccel, de mint már említettem nekem kellenek az ilyen meccsek…
- Ward. - Nevét alig hallhatóan ejtem ki, egy kicsit ízlelgetem, majd kissé oldalra billentett fejjel méregetem a mellettem haladót. – Valóban ez sokkal férfiasabb, olyan mint te.. – Fejezd már be. Szánalmas vagy, hozd a rosszabbik éned, ne társalogj. Csak húzz el a fenébe és kerüld el megint ameddig csak tudod. Gondolataimat valahonnan összekaparva hallgatom afférját a futással, majd szemeim egy kissé elkerekednek mondanivalójának második felén.
- Miért hova fogsz elvinni, ahol egymás mellett sétálunk be az ajtón? – Innentől már mellékes a sport téma, ez most jobban érdekel. Utálom az elvárásokat, de azt azért szeretem, hogyha beengednek az ajtón, vagy ha ismeretlen helyre megyünk előttem bemegy a férfi..
– Katona gyerek vagyok.. Nem volt választásom. - megvonom a vállaimat. Mellékes plusz információ rólam, nem hiszem hogy annyira érdemleges lenne bárkinek is.

Hajna, a tépelődő

Persze azonnal rákapott a Ward magával beszélget témára. Ki nem tette volna? Hát, azt hiszem, hogy sok másik ember, aki nem olyan mint ő. Eleve nem is álltak volna le velem beszélgetni, mert tudták volna, hogy nem vagyok egy aranyos fiú. Aki már találkozott velem, tudja. Vagy legalább sejti.
- Hát nem tudom, nagyon hasonlítunk. Talán én egy kicsit tapintatosabb vagyok a nőkkel, mint a másik felem. Az exem mondhatni kicsit megnevelt. Rettenetes voltam régebben - grimaszoltam egy pillanatra, mert hát nem igen szoktam Helenát emlegetni. Nem volt egy kellemes tapasztalat az életemben. De hozzátett egy kicsit, ahhoz, aki vagyok, ezt pedig nem felejtem el neki. Jó és rossz is van benne egyenlően.
A megjegyzésére kicsit felvont szemöldökkel néztem rá, hogy aztán csak kicsit elvigyorodjak.
- Na ilyet sem mondott nekem egy ideje egy lány sem. Mi van veled? - nevettem fel kicsit, de gyorsan el is hallgattam, hogy aztán kissé elcsendesedjek a kérdésére. Hova viszem el őt? Hoppá. Na, kínos pillanat köszöntött be. Egy pillanatra elgondolkoztam, majd megnyaltam az ajkam, ami már kezdett kiszáradni és rápillantottam.
- Sejtelmem sincs. A karácsonyi bálra? - félig kérdés volt, félig kijelentés. Fogalmam sincs, miért mondtam, hiszen nem is szerettem az ünnepeket, a bálokat pedig szintén csak tolerálás szinten tudtam tartani.
- Oh, ez sok mindent megmagyaráz... Én csak testőr vagyok. Szóval... igen. Azt hiszem adtam egy értelmes választ, hogy miért is csinálom - mondtam bizonytalanul, tovább sétálgatva, néha ránézve a lányra. Most komolyan elhívtam a karácsonyi bálra...? Merlin szakállára...