Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.

A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:

Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.

S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=205598#post205598][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.11.27. 20:46[/b][/url]

Look at me. Az utóbbi időben kissé megváltoztam. Nem mondom, hogy feltétlenül pozitív irányba, és az ellenkezőjét sem, de az egyszer biztos, hogy más lettem. Érettebb? Ugyan. Felelősségteljesebb? Nem egy párhuzamos univerzumban vagyunk. Normálisabb? Talán. Nem tudom megállapítani. Sok minden történt az utóbbi időben, ennek köszönhetően már nem is igazán tudom megmondani, ki is az a Samantha McSouthernwood. Alexával nagyjából tisztázódtak a dolgaink, bár még mindig nem vagyunk egymás szívének csücskei, elvagyunk mindketten a saját kis világunkban, és hacsak nem keresztbe teszek valakinek, vagy lógatom ki a harmadikról, nincs közöttünk nézeteltérés.
Azonban valami történt. Ma, amikor visszatértem a szobámba, éreztem, hogy valami meglehetősen fontos hiányzik, és mikor nekiláttam áttúrni a cuccaimat egytől egyig, hirtelen koppant, mit nem találok. Igazából, ha végiggondolom két dolog nincs meg. Az egyik, a kabátom, amit halvány lila gőzöm sincs ki nyúlt le, mert a szobatársaim tudják, hogy allergiás vagyok arra, ha valaki piszkálja a cuccaimat. A másik tárgy, ami már sokkalta fontosabb pedig a lopott kabát zsebében van. Nem tudom milyen kis nyomorult űzi velem ezt a játékot, de nem találom se viccesnek, se szórakoztatónak, de még csak unaloműzőnek sem ezt a módszert választanám.
- Hogy az a... - mormogva írtam egy papírfecnire gondolataimat, majd hirtelen ötlettől vezérelve két apró üzenetet. Az egyiken ez állt; " Negyed óra múlva a temető kapujánál. S.", a másik pedig hasonló kijelentést tartalmazott, azzal a különbséggel, hogy fél órát írtam rá, és nem írtam alá. Ideges léptekkel indultam el, és csaptam be magam mögött az ajtót, az első üzenetet Noel szobájának ajtaja alatt csúsztattam be, remélve, hogy észreveszi, a másikat pedig a folyosó túlvégén levő fiúszobánál hagytam, majd elindultam a konyha felé. Kabát híján két pulóvert vettem magamra, illetve egy ilyen időben vékonynak mondható leggings-t. Amikor beléptem a manók meghajoltak, és a megszokott bögre kávémat hozták frissen, és meglehetősen forrón. Se szó, se beszéd csaptam be az ajtót és indultam meg a temető irányába. Kifelé kifejezetten figyeltem arra, hogy elkerüljem az ismerősöket, azokat is akiket szeretek -, már ha van olyan - és azokat is, akiket nem. Öt perc alatt kiértem a találkahelyhez, így még volt pontosan ugyanennyi időm a megbeszélt találkáig. Leültem hát a kapu tövébe, és a gőzölgő italt kezdtem el fogyasztani míg vártam, számolgatva azt a néhány csillagot az égen, amit látni lehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=208595#post208595][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.12.03. 22:06[/b][/url]

A hidegben ücsörögve elvándoroltak gondolataim, és mire észbe kaptam már le is telt az adott idő. A kávé már nem gőzölgött a bögrében, csak egy-egy hullámzó páracsík jött ki belőle, magyarán az utolsókat lehelte, és kezdett kihűlni, így jobbnak láttam egyszerűen meginni a maradékot az aljáról, még mielőtt teljesen kihűl, és pocsékba megy. Na mert igen, a hideg kávé nem kávé, hacsak nem nyáron fogyasztjuk, de jelen pillanatban nem is lehetnék messzebb az év legmelegebb évszakjától.
- 'Estét. - köszöntem Noelnek szinte már félvállról, mert szerettem volna, ha az utolsó gondolatmenet amibe belekezdtem lezajlik a fejemben, hiszen ha megszakad lehet elfelejtem, miről is volt szó odabent, vagy csak nem tudom ott folytatni ahol abbahagytam. Így elégérdekes nézhettem ki, hogy a köszönés után is csak bámultam egy percig magam elé, szinte teljesen megmerevedve, de talán van akkora szerencsém, hogy látott már így Noel, és nem lepi meg... annyira.
- Nos... - megragadtam a karját és egy meglehetősen határozott mozdulattal magam mellé rántottam a földre, arrébb csúsztam két centit, így mindketten a kapualjban voltunk, tökéletes takarásban az esetleges érkezőktől. Merthogy ugye vártunk valakit. - Azért vagyunk itt, mert valaki lenyúlta a kabátomat.. mint látod - mutattam végig magamon, miközben pálcám hegyén fényt varázsoltam, hogy láthassa a dupla pulóvert, amiben kint tartózkodtam. Hát, azt hiszem nem kell mondanom, hogy nem volt melegem. - Nekem pedig szükségem lenne rá, mert nincs valami melegem. -úgy döntöttem egyszerűbb,ha nem avatom be abba az apró részletbe, hogy a kabát zsebében van valami, ami igen ritka, és számomra meglehetősen fontos, ugyanis ezzel csak a szokásos lavinát indítanám el; mi az, miért fontos, mondjam el.Ha elmondom pedig két héten belül vagy visszahallom, vagy jönnek könyörögni, hogy adjam oda nekik. Na persze meg még mit nem, így is baromi nehezen jutottam hozzá ehhez a kis mennyiséghez is. Nem az a probléma, hogy nem bízok Noelben... én senkiben sem bízok. Hanem az, hogy ezt semmiképp sem tudnám egyedül elintézni.
- Valószínű, de most egy kicsit csend! - hurrogtam le talán kissé élesen háztársam, majd eloltottam egy egyszerű Nox-al a kis fénycsóvát a pálcavégén, erősen megmarkoltam, és feszült figyelemmel bámultam a temető felé vezető út irányába, hátha kiszúrok rajta valamiféle mozgást, vagy motozást. Nem is kellett sokat várni, nagyjából öt perc fagyoskodás után megjelent egy árnyék, jobbra-balra tekintgetett, gondolom azt kereste aki idehívta... hát megtalálta.
- Háromra pálcát elő, én lefegyverzem, hátha van nála valami támadásra alkalmas eszköz, te pedig sóbálvány átkot szórsz rá. Mehet? - pillantottamrá, amjd meg sem várva a választ számolni kezdtem. - Egy... kettő.... három!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=217954#post217954][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.12.23. 20:55[/b][/url]

Unottan várok arra, hogy kicsodálkozza magát. Hát persze, hogy nem a kabátom miatt rángattam ide, de miért olyan kíváncsi mindenki? Persze Noel nem egy idióta, nagyon hamar rájön, hogy többről va itt szó, mint egy egyszerű téli ruhadarabról, és arról, hogy netán fázok. Nem, igazából egyáltalán nincs hideg, legalább is szerintem, ez lehet azért van, mert november van éppen.Kissé összeszűkített szemekkel nézek szembe közelhajoló ismerősömmel, cseppet sem zavartatva magam. Tőlem megszokott dolog, sosem zavar ha valaki túl közel merészkedik, az se ha túl messze, azt csinálnak, amit csak akarnak, feltéve ha én is. Így mindenki jól jár, azt hiszem.
- Jó, akkor a kabátom kell, amiben van valami, mi fontos számomra. A lényegen nem változtat, te meg épp eleget tudsz ahhoz, hogy segíts. Most pedig, tedd magad hasznossá. - adom ki az utasításokat ellentmondást nem tűrve. Nem akarom, hogy megtudja mim van, mert onnantól pletyka tárgyává válhat, ahhoz pedig nincs kedvem, hogy mindenki megpróbálja ellopni, számomra ez túl macerás. A kabátjára mutogat, én pedig bólintok, és felé nyújtom a kezem, jelezve, elfogadom. Ugyan nem így gondoltam, hogy tegye magát hasznossá, de kezdésnek ez sem rossz. Így már legalább nem fogok oda fagyni, ahol vagyok.
A számolás után egy capitulatus-t vetettem be a kis srác ellen, és örömmel konstatáltam, hogy számíthatok szövetségesemre, aki szinte azonnal megátkozta újonnan érkezett ismerősömet.
- Na, mire vársz még? Fel, és be a temetőbe! - nézek Noelre, majd elindulok befelé, egy szimpatikus sírkövet keresve. Nem foglalkozom az utánam jövőkkel, tudom, hogy nem fognak lelépni, az egyik azért mert képtelen mozogni a másik meg kíváncsi. De ha esetleg mégis úgy döntene, hogy elhúz, tudja, hogy ki fogom belezni. Ó igen, pontosan, és nem éppen a fájdalommentes, vagy kevésbé fájdalmas módszerekkel. Mikor végre megtalálom a legszimpatikusabb követ nekitámaszkodom, és próbálom kivenni a sötétben a mocorgó alakokat. Remélem nem kell évekig itt ácsorognom és arra várnom, hogy ideérjenek. - Mi lesz már, Noel?! - kicsit hangosabban szólok oda, nem kiabálok teli torokból, nem akarom felkelteni a holtakat, de nem kérdezhetek csak úgy a levegőbe, mert akkor én fogom hülyén érezni magam. C verzió, piszkáljunk másokat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=220204#post220204][b]Samantha H. McSouthernwood - 2013.12.27. 22:15[/b][/url]

Attól függetlenül, hogy eddig sem fagytam meg a hidegben, kellemes borzongás fut végig bennem, amint a meleg ruhadarab rám simul. Nem mondanám, hogy az én méretem, kicsit lóg rajtam, de nem lehet minden tökéletes, ezt sajnos muszáj volt már belátnom. Azonban a lefegyverzésem még mindig tökéletes, mint eddig is, ahogy én is. Najó, hazudtam, még bennem is van hiba, de kit érdekel? Amíg nem kapok érte, nincs nagy gáz.
Szóval vissza a helyszínre. Nem csodálkozok, amikor összeesik, önelégült mosollyal, egy paranccsal és amúgy hatalmas kedvtelenséggel hagyom el a helyszínt, hogy egy sokkal szimpatikusabb helyet keressek. Azért még félig hallom Noel hozzászólását, de nem szólok róla, csak egy szemforgatással reagálok út közben. Mikor végre utolérnek, unottan mérem őket végig, a beszólásra pedig igen egyszerűen reagálok.
- Egyrészt... nem ordítottam. Másrészt, neked semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok. - hordom le Noelt, és igazándiból nem is tudatosul bennem, hogy miért teszem, de megteszem. Ideges vagyok, zavar a környezet, zavar a társaság, az itt levő emberek, az, hogy eltulajdonították a cuccom, hogy segítséget kellett kérnem... tulajdonképpen baromira idegesít ez az egész helyzet. De próbálom nem láthatóan kimutatni. Erre használom ezt a bunkóbb stílust, ami kicsit az alapjárat része. - És ne jópofizz vele, nem azért hívtuk ide. - zárom rövidre a téma ezen részén is, próbálom tudtára hozni ezzel, hogy igenis hallottam az előző megjegyzést is, és az egy dolog, hogy Noel jófej, de épp kiakarom csinálni a kiscsákót, ne legyen már vele ilyen közvetlen. Vagy ha már annyira beszélgethetnéke van a gyerekkel, akkor beszéljen vele arról, miként fogjuk megkeseríteni az elkövetkező fél óráját.
- Nő vagyok, én megtehetem, ellentétben veled. Kell egy kötél... - kezde el kutatni idegesen, ugyanis csak most esik le, hogy ezt az apróságot elfelejtettem. Ügyes vagyok, tapsot nekem, táncot is járok mindjárt örömömben. Caplatni kezdek, de szerencsére nem kell messzire mennem, és találok egy kötözésre alkalmas huzal darabot. Azt meg szinte csak remélem, hogy nem fogja szétvágni a fiú ütőerét idő előtt. Felállok, fél másodpercre kinyújtóztatom lábaimat, majd visszasétálok a két sráchoz, és leguggolva a megátkozotthoz csomót kötök kezeire, úgy, hogy ne tudja azt kibogozni, majd lábaira is.
- Na, leveheted róla az átkot, ha nem tud beszélni, nem veszem sok hasznát. - intek egyszerűen háztársamnak, figyelmen kívül hagyva a megnevezést, mintha nem is nekem mondaná. Úrnő. Amúgy viccen kívül jól hangzik, de ezt nem vallanám be neki, így inkább csak összefont karokkal állok, és nézek rá. - Na, mi lesz már? - siettetem, mintha mi sem lenne egyszerűbb, közben pedig jobb kezembe veszem a pálcámat. Fő az óvatosság.