Szövetséges és Olivia

Mit tesz a normális ember, mikor kap egy üzenetet egy vámpírtól, hogy egyen kedves, és jelenjen meg éjféltájt a temetőben? Nos, valószínűleg fejvesztve rohan a másik irányba, nehogy véletlenül megtalálja a kérdéses vérszívó. Mivel azonban én ismertem az illetőt, sőt mi több, nem is olyan rég együtt pancsikoltunk a tóban zakkant unikornisok módjára, így talán nem is olyan meglepő, hogy most éppen a falu vége felé sétáltam, hogy megejtsük a találkát.
Ennek ellenére, ha fejbe vertek volna, akkor se tudtam volna megmondani, hogy mi oka lehet a lánynak arra, hogy erre a sötét helyre hívjon, azon kívül, hogy esetleg mégis fel kíván áldozni rituálisan, vagy csak túl sok vámpírfilmet nézett, és megszerette a temetőket. Sötét ruha volt rajtam, fekete farmer és szürke póló, a hirtelen hűvösre változott levegőre való tekintettel pedig emellé a sárkánybőr dzsekim is, csak hogy teljes legyen az összkép. Nem is tudom, ki mondta nekem annak idején, hogy ne vegyek fel bakancsot a farmerhez, de akkor se érdekelt, szóval abban caplattam a cuppogós sárban, ami sajnos nem kedvezett a halk haladásnak.
Annak a ténynek hála, hogy a látásom épp olyan volt, mint bármelyik emberé, annyira nem volt egyszerű feladat a sírkövek közt botladozni, de végül rátaláltam Kahtre, aki mellett szinte kupacban álltak a könyvek. Egy pillanatra döbbenten megálltam, de aztán leesett - hát ezért hívott ide! Bizonyára voltak nála olyan kötetek is, amik az iskolában a súlyosan büntetendő kategóriába tartoztak, hát jobb nem kockáztatni a múltkori után. Igaza van.
- Hello - köszöntem mikor egészen mellé értem, aztán lekuporodtam az egyik sírkőre. Kézbe vettem az egyik könyvet, és bár úgy tűnt elsőre, hogy csak rosszul látok, a Lumos elsuttogása után is épp olyan érthetetlen maradt benne számomra a szöveg. - Remélem te ezt el tudod olvasni - néztem Kaht-re. - Honnan van? Kifosztottad a Biblioteka Imenyi Lenyinát? - kérdeztem egy félmosollyal.

Vámpírok

- Már meg se tudok lepődni ezen - kuncogtam magamnak, miközben próbáltam egy számomra is olvasható könyvet szerezni a kupacból. De komolyan, az, hogy Kath elég alternatív módon használja a könyvtári kölcsönzést, az kábé olyan normális és elfogadott dolognak tűnt a szememben, mint mondjuk hogy az emberek a zebrán járnak át. Átlagos. Nekem is az lenne.
Az viszont lejött a lány hangsúlyából, hogy nem talált semmi használható információt, aminek nem túlságosan örültem. Jó, nem dobott fel a temetőhangulat se, még akkor se, ha alapvetően nem zavart a helyszín, de mindent összevetve volt valami hátborzongató abban, hogy egy vámpírral tartottunk majdhogynem felolvasósdit az éjszaka közepén a sírköveken. Roppant mód bűbájos, igazán, már csak egy porcelán teáskészlet hiányzik.
Aztán valami történt, Kath megfeszülten figyelni kezdett valamit, amit én egyáltalán nem vettem észre, aztán ahogy rám nézett, meglepődést véltem felfedezni a pillantásában.
A bejelentés kissé még így is váratlanul ért.
- Remek - jegyeztem meg némileg gondterhelt arccal, miközben próbáltam kivenni a sötétben az alakot, és igen, hirtelen megláttam a lányt, aki valamivel odébb álldogált. Furcsa egy dolog ez, ha Kath nem mondja, én rá nem jövök, hogy vámpír, ez pedig azt jelenti, hogy bármikor megtámadhatna valaki. Igazán jó lenne erre is kifejleszteni valamit.
Nem féltem igazából, csak valami fáradt beletörődéssel vettem tudomásul, hogy immár két vámpírral vagyok a temetőben. Miért is nem lepődök én már meg semmin? Hát mert mindig lehet fokozni a helyzet durvaságát.
Kath kérdezte a lányt és közelebb lépett hozzám, amit viszont igenis sértésnek vettem, mert nem éreztem úgy, hogy meg kéne engem védeni, vagy akármi, bár lehet, hogy nem is ez volt a szándéka. De hoppá, már tudtam is, mi lenne a tökéletes megoldás, hogy megtudjam, mi várható!
Finoman megfogtam hát a lány csuklóját, miközben a másikat figyeltem, aztán lassacskán jött is a megértés. Kath dühös, valószínűleg azért, mert egy ismeretlen merészkedett a területére. Éreztem, hogy robbanás közeli állapotban van, de még nyugton maradt, hát elengedtem a kezét, mert ennyi elég volt ahhoz, hogy elkönyveljem magamban, hogy most lehet, hogy vámpírvér fog folyni.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon vonuljak-e fedezékbe, vagy mi legyen, de aztán rájöttem, hogy mi lehetett a gond. Ez a vámpír is kíváncsi lenne, hogy miért van olyan illatom, amilyen? Ejnye, nem is hittem volna, hogy ilyen érdeklődésre teszek szert a vérszívók közt.
- Az iskolából jössz? - kérdeztem a lányt, miközben csak azért is távolabb léptem Kath-től, de csak karnyújtásnyi távolságba, részben azért, mert nem vártam a védelmét, részben meg mert könnyebb a melodimágiával célozni, ha nincs semmi az útban. Bár tegyük hozzá, részemről nem akartam bántani az idegent, ha csak az meg nem támad.

Vámpírok

Igazából meglepődtem, hogy Kath nem húzta el a csuklóját, hanem hagyta, hogy leszondázzam a gondolatait, amik bár halványan értek el hozzám, de elég érhető volt az üzenetük. Kath dühös.
Sajnos nem igazán tudtam átérezni ezt a territórium dolgot, így az együttérzés is elmaradt, bár talán legjobban ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint Londonban a bandák területe volt, de ott többen vigyáztuk a helyet. Aztán rájöttem, hogy jé, én itt vagyok Kath-tel, eredetileg is itt voltam, szóval annyira nincs is egyedül. Mi a fene.
Aztán elengedtem a lányt, aki kérdezett, én viszont megráztam a fejem.
- Nem - közöltem egyszerűen, miközben azon kezdtem el filozofálni, hogy hogyan is kellene közelebb kerülni a jövevényhez, hogy kipróbáljam, hogy érintés hatására hallom-e a gondolatait. Úgy tűnt az eddigi tapasztalatok alapján, hogy könnyebben hallottam vámpírt, mint embert, de első alkalommal Kath-nél is csak véletlen volt a dolog, és ha nem harap meg, akkor valószínűleg ez így is marad. De csak fúrta az oldalam, hogy hallanám-e a másikat is.
A visszavágásra nem tudtam nem elvigyorodni. Rendben, nincs abban semmi vicces, mikor két vámpír szócsatázik, de a lányka ügyesen vágott vissza, csak hogy aztán a következő meglepetést azzal okozza, hogy teljesen normális hangnemben szólt hozzám. Furcsa, éppen ez tett gyanakvóvá.
- Mit gondolsz, miért? - kérdeztem vissza, de a hangom nem volt gúnyos, sokkal inkább kíváncsi. Részben azért, mert ha a lány tud valamit azokról, akiket így megharaptak mint engem, akkor azt szeretném kiszedni belőle, hiszen ki tudja, nem csak cselből kérdezte-e, hogy miért vagyok más? De feltételezzük a legjobbakat, hogy valójában tényleg nem tudja. Akkor meg majd szépen rávezetem. Kath-ben sem akartam megbízni először, de ő kitalálta, hogy mi történt, nem tudtam ellene semmit sem tenni.
Aztán legnagyobb meglepetésemre az imént említett vámpír a kezembe csúsztatta a sajátját, és mivel szinte üvöltötte a gondolatait, ráadásul nekem címezve, tökéletesen értettem, hogy mit akar tőlem. Megszorítottam hát a kezét, egyszerre biztatóan és nyugtatóan (te jó ég, mikor kezdtem én el vámpírokat nyugtatni?) aztán a másik lányra kezdtem figyelni, őszintén remélve, hogy nem fog támadni.