Emma

---

random tali, random este;


 Közeleg a tavasz. Ezt nem csak annyiból derítettem ki Sherlock-i eszemmel, hogy csiripelnek a szárnyasok olykor-olykor, hanem, hogy nagy örömömre már nem kopogtat a mínusz negyven fokos csoda hideg, és hogy többet fordul az eső, mint a hó. Na meg, szuper naptárat sikerült beszereznem. Mindenesetre, az épp divatját élő térdig-sárban nemigen van kedve mászkálni, az utána való cipőtakarítás pedig igaz könnyű, de kikerülhető munka. Az én hobbi-mazochista lelkemnek ugyan ez nem jelentett gondot, megtettem a napi kilométert, hogy hiányát meg ne érezzem. Nem volt sok dolog felfirkálva a listámra, már lassan unalmasnak véltem magam, de siránkozás, búslakodás helyett inkább megkoronáztam a napot egy kiadós pub-ban való ücsörgéssel, amíg bele nem untam.
 Sikeresen kipipálva semmittevéssel a délutánt, a visszaindulás gondolatát mélyen elásva észleltem, hogy sötétbe burkolta magát a táj. Persze, ez még nem jelentett estét, ilyenkor még mindig hamar lebukik a Nap a horizont alá, így órám segítségével tudakoltam meg a tényleges időt. Se nem késő, se nem korán. A legjobb időpont, amit kedveltem. Így, fizetve, cuccaimmal felpakolva indultam kifelé, sálamat kissé arcomba húzva védtem magam a hideg levegőtől, és irányt nem nézve vetettem bele magam a sétába. Mentem előre, balra, jobbra, nem figyeltem, csak a házakat, kirakatokat magam mellett, az embereket, akik elsiettem mellettem. Valahogy mostanság jobban ment a megfigyelés, mint a szociális élet, kicsit kikapcsoltam, kicsit elvonultam, és tökéletesnek éreztem az egészet, persze, nem váltam mogorva, harapós vénemberré sem, mindezek mellett. Idő kell mindig a gondolkodáshoz, és csend, amiből zsáknyival jutott nekem, idő is, így, a tiszta lapom gyűrött sarkát kiegyengetve ugrottam fejest az életbe. Körbetekintve viszont, már ritkásabb, csendesebb, és békésebb tájra bukkantam, egy helyre, ami lehangoló sokaknak, vagy épp egy kisebb kaland másoknak. Vegyes érzelmeket hordoz magában egy temető gondolata, talán félelmet is, hiszen a horror egyik motívuma, de engem most semmivel nem töltött fel. Csak álltam, majd besétáltam és csendben nézelődtem. Semmi több nem zajlott bennem, akkor sem, amikor megálltam megy kisebb fánál, amikor a törzsnek dőltem, és feltekintettem. Az ég hol felhős, hol tiszta volt, nem mutatta semminek előjelét, csak felhők úsztak rajta végig, előre, mintha sietnének valahová. Elbambulva figyeltem őket, követtem némelyiket tekintetemmel, már amennyit ki tudtam venni belőle a csendben. Csend. Engem is az ölelt körbe, sehol nem hallatszott semmi, csak saját szuszogásom ütötte meg füleimet. A felhőkkel ketten maradva telepedtem le kissé, vertem egy kisebb megállót ezen a helyen, és kúsztam gondolatban előre, hogy merre, és mit kéne lépni. Igen, fura gondolatok egy temetőben, merőben azok. De most ez jutott.

Emma

---

random tali, random este;


 Közeleg a tavasz. Ezt nem csak annyiból derítettem ki Sherlock-i eszemmel, hogy csiripelnek a szárnyasok olykor-olykor, hanem, hogy nagy örömömre már nem kopogtat a mínusz negyven fokos csoda hideg, és hogy többet fordul az eső, mint a hó. Na meg, szuper naptárat sikerült beszereznem. Mindenesetre, az épp divatját élő térdig-sárban nemigen van kedve mászkálni, az utána való cipőtakarítás pedig igaz könnyű, de kikerülhető munka. Az én hobbi-mazochista lelkemnek ugyan ez nem jelentett gondot, megtettem a napi kilométert, hogy hiányát meg ne érezzem. Nem volt sok dolog felfirkálva a listámra, már lassan unalmasnak véltem magam, de siránkozás, búslakodás helyett inkább megkoronáztam a napot egy kiadós pub-ban való ücsörgéssel, amíg bele nem untam.
 Sikeresen kipipálva semmittevéssel a délutánt, a visszaindulás gondolatát mélyen elásva észleltem, hogy sötétbe burkolta magát a táj. Persze, ez még nem jelentett estét, ilyenkor még mindig hamar lebukik a Nap a horizont alá, így órám segítségével tudakoltam meg a tényleges időt. Se nem késő, se nem korán. A legjobb időpont, amit kedveltem. Így, fizetve, cuccaimmal felpakolva indultam kifelé, sálamat kissé arcomba húzva védtem magam a hideg levegőtől, és irányt nem nézve vetettem bele magam a sétába. Mentem előre, balra, jobbra, nem figyeltem, csak a házakat, kirakatokat magam mellett, az embereket, akik elsiettem mellettem. Valahogy mostanság jobban ment a megfigyelés, mint a szociális élet, kicsit kikapcsoltam, kicsit elvonultam, és tökéletesnek éreztem az egészet, persze, nem váltam mogorva, harapós vénemberré sem, mindezek mellett. Idő kell mindig a gondolkodáshoz, és csend, amiből zsáknyival jutott nekem, idő is, így, a tiszta lapom gyűrött sarkát kiegyengetve ugrottam fejest az életbe. Körbetekintve viszont, már ritkásabb, csendesebb, és békésebb tájra bukkantam, egy helyre, ami lehangoló sokaknak, vagy épp egy kisebb kaland másoknak. Vegyes érzelmeket hordoz magában egy temető gondolata, talán félelmet is, hiszen a horror egyik motívuma, de engem most semmivel nem töltött fel. Csak álltam, majd besétáltam és csendben nézelődtem. Semmi több nem zajlott bennem, akkor sem, amikor megálltam megy kisebb fánál, amikor a törzsnek dőltem, és feltekintettem. Az ég hol felhős, hol tiszta volt, nem mutatta semminek előjelét, csak felhők úsztak rajta végig, előre, mintha sietnének valahová. Elbambulva figyeltem őket, követtem némelyiket tekintetemmel, már amennyit ki tudtam venni belőle a csendben. Csend. Engem is az ölelt körbe, sehol nem hallatszott semmi, csak saját szuszogásom ütötte meg füleimet. A felhőkkel ketten maradva telepedtem le kissé, vertem egy kisebb megállót ezen a helyen, és kúsztam gondolatban előre, hogy merre, és mit kéne lépni. Igen, fura gondolatok egy temetőben, merőben azok. De most ez jutott.

Leváltotta a napocskát a holdacska, mialatt Emmus a szokásos mosolyát éppen mellőzve sétálgatott Bogolyfalván. Egy sötét csőnadrágot visel bőrdzsekivel és csizmával. Alatta rejlik egy Supermanes felső, így aztán akár Wonder Womannek is érezheti magát. Na, nem mintha szuperhős szeretne a leányzó lenni, de az utóbbi időszakban felettébb különös dolgokat művel. Ráadásul, nem csak, hogy érdeklődik, még cselekszik is. Ez az igazán aggasztó a dologban. Mondjuk, mindezt betudja a kíváncsiságának, így nincs akkora probléma sem.  Jó, ez nem igaz, hatalmas bajok vannak nála, ez már biztos, hiszen az első lehetőségnél megközelítette a Temetőt. Sötétedik, nincs késő, de akkor is, régen már naplementekor se mozdult ki otthonról és már egy reccsenés is a frászt hozta rá. Na, nem mintha most nem így lenne. De próbálkozik, úgyis a bátraké a szerencse. Ahol éppen nem bokáig ér a sár a kövezeten, ott hallatszik, ahogy ütemeseket koppan lépteire a csizmája. Jobban fel sem hívhatná valami szatír figyelmét magára ilyenkor. Komolyan, most is ezeken jár a fejecskéje. Magától jött ide! Mit várt? Színes lufikat, virágokat, fényt meg barátságos cirkuszolást? Persze, majd jön egy szellem és lesz olyan barátságos, hogy jól megkergeti itt. Az ilyen nagyon kis „szellemes” eszmefuttatásait félbehagyja és vonul tovább a csendbe. Csend van, de valójában nincs. Hiszen nincsenek zavaró emberi hangok, nincsenek megszokott durva zajongások. Csak az apró neszei a természetnek. Hallani a szél suhanását. Pár percig ballag csak, mikor egy alak kezd kirajzolódni számára az egyik fa aljában. Nem tudja elképzelni, hogy játszik vele az elméje, valaki tréfálkozik vele, vagy összefutott egy majdnem olyan elmés emberrel, mint ő maga, aki szintén itt talált kedvet magának. Abban mondjuk biztos, hogyha nem lenne szívesen látott, úgy is elküldik. Szóval odalépdel hozzá. Sokáig csak messziről méregeti a fiút, közben erre is rájött, mármint a nemére, aztán már egész közelről, igencsak feltűnően megnézi magának. Nem ismeri, de már most felnéz rá, na, persze nem úgy, csak magas, Emma kedves meg egy törpe, de ez megint más történet. Közelebb lép aztán mit tudjon tenni mást, köszön neki.  
- Szia.
Egy szia? Mit ne mondjak kreatív vagy ma is! Mielőtt még nyelvtanórát tartana magának a köszönési formákról és szokásokról inkább körbetekint és kíváncsi tekintete mellé felkúszik arcára a huncut mosoly is. Igen, elindult benne valami, valami tettvágy. Most annyira, de tényleg annyira vágyik arra, hogy valami olyat tegyen, amit eddig nem, mint még soha. Mostanában igazán előbújt belőle a kisördög, de egyelőre ezzel nem hozakodna még elő. Bár az is lehet, hogy ezt kellene tennie. Ezzel a felcsigázott kíváncsi tekintetével mered az idegenre, csillapodott mosollyal, amiből ennyi is elég volt a gondolatmenet alatt.