 Ha a bogoly lakósoron tovább mész, és elhagyod az utolsó eddig épült házat, egy hatalmas üres teleket látsz, gyönyörű zöld pázsittal. Szinte nem is hívogat, hanem követeli, hogy fuss végig rajta, feküdj bele a puha selymes fűbe, télen pedig ez az egyetlen hely, ahol a hó állandóan friss és fehér, a lépéseknek itt nyoma sincs. Ám ez a terület sokkal többet jelent az itt élő emberek, és az iskolában tanuló diákok számára, mint holmi park. Ugyanis ha az alacsony, alig 50 centis kerítés felett - akár a legtávolabbi oldalon is, de - átlép az ember, a temető kapujának belső oldalán találja magát.
A bejárattól nem messze egy új tábla köszönti a belépőket, ami a temető térképét tárja eléjük. Amennyiben valaki először jár itt, feledékeny avagy kíváncsi, könnyedén kiderítheti, merre fekszenek a rokonai - egyetlen csepp vér segítségével, amit a tábla alján lévő tálkába hullajt. (Ez persze vezethet kínos pillanatokhoz, ha olyan is felvillan a térképen, akiről nem tudtál.
Ez a hely egyszerre szolgálja a halott lelkek nyugalmát, és a tartja tiszteletben a gyászolók némaságát. Amikor az erre tévedők átlépik a kerítés alkotta vonalat, már senki nem láthatja őket, ám ők látják a kinn zajló életet, és a temető valódi mivoltát is. Habár már maga a bejutás eleve trükkős, rejt még a temető pár titkot és varázst, mint a városban oly sok minden. A Nap járásához igazodik, így napfelkeltétől napnyugtáig egy egyszerű kis csendes temető képe tárul a betévedők elé, márvány sírkövekkel, virágcsokrokkal, és a szellőben örökké lengedező fákkal. Egy külön kis síremlék van kialakítva az elhunyt igazgatók és polgármesterek részére, de az utak nem csak ott, minden parcella körül fehér kaviccsal vannak behintve.
Amikor pedig a nap utolsó sugara is lenyugszik, átveszik az uralmat a sötétét erők. Persze csak a diákok érezhetik így, mert igazából csak néhány vicces kedvű és rendkívül tehetséges fiatal varázsolt egy igazi rémséges temetőt, hatalmas sírkövekkel, koponyákkal, és mindennel, amit csak az ember képzelhet. Néhány mumus is megjelenik ilyenkor, és itt-ott ráijeszt az arra tévedőre. A szektáknak és a titkos találkáknak is kitűnő hely ez az „éjszakai üzemmódban" lévő temető, mert kívülről, mint már említettem, senki nem lát semmit.
A bejáratnál - és beljebb, a jelentősebb elágazásoknál - derékmagasságban polcszerű dobozok kerültek kihelyezésre. Nincs ajtajuk, varázslat tartja bennük biztonságban a sorakozó mécseseket, valamint mindegyikben akad egy kisebb doboz, néhány maréknyi kaviccsal. Ezek előtt rövid, nyomtatott szöveg díszeleg a vízhatlanná tett pergamenen:
Ha kimondatlanul maradt bármi, elbúcsúznál vagy üzenetet hagynál, ezek a kövek megőrzik a szavaid. Szorítsd a kezedbe, majd suttogd vagy mondd el, amit szerettél volna. A kavics a saját hangján megjegyzi.
S ha az ember körülnéz, ilyen kövecskékből akad itt-ott a sírokon már. Ha valaki egy ilyet a füléhez szorít, hallhatja az eltávozottaknak vagy családjuknak hagyott üzenetet.
|
|
|
|
Mélyen gondolataimba mélyedve sétáltam a Bogolyfalva határán. Igazán nem volt tervem azt illetően, hogy mit kívánok tenni, de éreztem, hogy szükségem van egy kis nyugalomra a vizsgák előtt. Csak haladtam, nem is néztem kik mennek el mellettem. Ismerősök vagy ismeretlenek. Abban a pillanatban mindegy is volt, mert akkor csak én létezem magam számára. Az volt számomra az Én idő, mikor megpróbálom a lelkemben dűlő viharokat lecsendesíteni, gyakran hiába.
Pontosan nem tudom mióta jártam az utam, de mikor felpillantottam egyetlen épületet sem véltem felfedező környezetemben. Csupán egy rétet, mely oly termékenynek tűnt, s mely smaragd zöld fűszálai hívogatóan táncoltak a szél parancsára. Meg indultak lábaim. Magam sem tudom miért, de úgy éreztem oda kell mennem. Ahogy közeledtek egyre nagyobb nyugodtság vett körbe. Lassan sikerült elérnem arra a pontra, hogy csakis a rét gyönyörűségére figyeljek, magát mögött hagyva a bosszantó dolgokat. Mikor már ott voltam tőle pár centiere, észrevett, hogy egy apró kerítés szeli át a területet.
-Minek ide egy kerítés, főleg egy ekkora, ezt bárki áttudja lépni-gondoltam magamban.
Át is léptem azt az akadályt, de utána következett arra nem voltam még felkészülve.... A táj hirtelen megváltozott körülöttem és az addigi kedves kis mező, már egy csendes, nyugalmas temetővé vált. Hamar észrevettem, hogy egyedül vagyok, rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodik ott. Legalábbis én egyet sem láttam. Ez pedig csak megjobban megemelte a bennem lévő frusztrációt, melyet a temetők, rejtélyes miliője váltott ki belőlem, de mégis nem akartam csak úgy elmenni, ezért inkább fogtam magam és leltem egy padra. Tekintettem végig vezettem az ottani sírköveken. Egyesek gondozottak voltak, míg néhányhoz már évek óta nem nyúlt emberi kéz. Ez pedig megmozgatott bennem valamit, nem mehettem el csak úgy ez mellett a tény mellett, bár erős késztetést éreztem a távozásra, ellenálltam. Felkeltem, majd feltűrtem talárom ujjait és neki álltam gazolni. Ne tudom pontosan meddig csinálhattam, viszont mikor észrevettem az időnek múlását, már besötétedett.
Ahogy végignéztem munkám gyümölcsét, boldog voltam és eldöntöttem, hogy másnap visszatértek és gyertyát is gyújtok....
|
|
|
Vásáry Áron
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 2
Összes hsz: 2
|
|
Írta: 2020. március 6. 00:35
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=797109#post797109][b]Vásáry Áron - 2020.03.06. 00:35[/b][/url] Mélyen gondolataimba mélyedve sétáltam a Bogolyfalva határán. Igazán nem volt tervem azt illetően, hogy mit kívánok tenni, de éreztem, hogy szükségem van egy kis nyugalomra a vizsgák előtt. Csak haladtam, nem is néztem kik mennek el mellettem. Ismerősök vagy ismeretlenek. Abban a pillanatban mindegy is volt, mert akkor csak én létezem magam számára. Az volt számomra az Én idő, mikor megpróbálom a lelkemben dűlő viharokat lecsendesíteni, gyakran hiába. Pontosan nem tudom mióta jártam az utam, de mikor felpillantottam egyetlen épületet sem véltem felfedező környezetemben. Csupán egy rétet, mely oly termékenynek tűnt, s mely smaragd zöld fűszálai hívogatóan táncoltak a szél parancsára. Meg indultak lábaim. Magam sem tudom miért, de úgy éreztem oda kell mennem. Ahogy közeledtek egyre nagyobb nyugodtság vett körbe. Lassan sikerült elérnem arra a pontra, hogy csakis a rét gyönyörűségére figyeljek, magát mögött hagyva a bosszantó dolgokat. Mikor már ott voltam tőle pár centiere, észrevett, hogy egy apró kerítés szeli át a területet. - Minek ide egy kerítés, főleg egy ekkora, ezt bárki áttudja lépni-gondoltam magamban. Át is léptem azt az akadályt, de utána következett arra nem voltam még felkészülve.... A táj hirtelen megváltozott körülöttem és az addigi kedves kis mező, már egy csendes, nyugalmas temetővé vált. Hamar észrevettem, hogy egyedül vagyok, rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodik ott. Legalábbis én egyet sem láttam. Ez pedig csak megjobban megemelte a bennem lévő frusztrációt, melyet a temetők, rejtélyes miliője váltott ki belőlem, de mégis nem akartam csak úgy elmenni, ezért inkább fogtam magam és leltem egy padra. Tekintettem végig vezettem az ottani sírköveken. Egyesek gondozottak voltak, míg néhányhoz már évek óta nem nyúlt emberi kéz. Ez pedig megmozgatott bennem valamit, nem mehettem el csak úgy ez mellett a tény mellett, bár erős késztetést éreztem a távozásra, ellenálltam. Felkeltem, majd feltűrtem talárom ujjait és neki álltam gazolni. Ne tudom pontosan meddig csinálhattam, viszont mikor észrevettem az időnek múlását, már besötétedett. Ahogy végignéztem munkám gyümölcsét, boldog voltam és eldöntöttem, hogy másnap visszatértek és gyertyát is gyújtok....
|
|
|
|
|
Trickerwinkle
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 20
Összes hsz: 110
|
|
Írta: 2020. március 26. 22:24
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=801043#post801043][b]Trickerwinkle - 2020.03.26. 22:24[/b][/url] Vásáry Áron
Az önjelölt kertész Mérhetetlenül unatkozom! Manapság már semmi érdekes nem történik errefelé! És mintha már a diákok is megfelejtkeznének rólam. Rólam! Szeretett tündérükről. Régen minden sokkal jobb volt. Egy-két éve még minden navinés izgatott lett, ha meglátott. Most viszont elfelejtve érzem magam. Pedig ez lehetetlen! Kedves vagyok, aranyos, csinos és remek társaság. Ez az egész olyan megalázó. És szomorú. Nem csak a kis önbecsülésemnek tesz rosszat ez, hanem a kis lelkemnek is. Olyan egyedül érzem magam. Mintha már senki nem hinne bennem. Kész, nem ülhetek tovább tétlenül! Találnom kell valami szórakozást. Vagy egy diákot, akivel szórakozhatok. Társként, vagy akár máshogy. Hmmm, valami csínytevés igencsak fogamra való volna. Oh, egy igazi zseni vagyok! Rajta hát! Szépen fel is emelkedtem eddigi tengődésem helyszínéről, s heves szárnycsapásokkal repkedni is kezdtem a kastély körül. Kicsiny lelkem valahogy a kastélyon kívülre vezetett. Miért is ne? Hisz úgy is régen jártam odakint. Tündéreknek is kell a friss levegő, sőt, különösen nekik! Szóval elrugaszkodva a kaputól suhantam a falu felé. Kissé meg is felejtkeztem komisz tervemről. Kissé kifújta piciny fejemből az ötletet a menetszél. A falu határához érve egyre inkább elcsüggedtem. Már be is sötétedett. Egyre ijesztőbbé kezdett formálódni a táj. Ugyan köztudott, hogy bátor tündér vagyok ám, de azért egy éjszaka egy olyan dolog, ami még fajtánk legvakmerőbbeiket is megrémíti. Mufurc, kicsit sem kétségbeesett pofival le is telepedtem egy még legkevésbé sem szerény véleményem szerint is apró kerítésre. Ahogy ott szépen nyugodtan sajnáltatnám magam, egyszer csak gyöngy szemeim lát-terébe került egy fiú. Aki gazolt. Arca túl ismerős ahhoz, hogy városlakó legyen. Cukorkristálynyi szívem tudatosan sugallta, hogy navinés. Ilyen későn kint? Hmm, ebből aztán lesz büntetés, ha visszakeveredik. Már tudálékosan köszönnék neki, mikor parányi, de annál aranyosabb fejem felett felvillant a szikra. Arcom pedig pimasz vigyorra húzódott. A tökéletes áldozat! Pontosan erre vágytam! Szépen, lassan odasettenkedek a cipőjéhez hátba támadó üzemmódban. Amíg ő a frissen gazolt hantot legelte szemével, én észrevétlenül kedvesen összecsomóztam két különálló cipőjét eggyé. Parány kezeimet dörzsölve le is léptem a tetthelyről, de csak a legközelebbi, takarást biztosító helyig. Mert mit ér egy kis csínytevés, ha nem láthatod munkád gyümölcsét?
|
|
|
|
|
Vásáry Áron
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 2
Összes hsz: 2
|
|
Írta: 2020. április 3. 13:45
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=802975#post802975][b]Vásáry Áron - 2020.04.03. 13:45[/b][/url] TrickerwinkleKellemes volt látni, a megtisztított nyughelyet, szívemet is egyfajta melegség töltötte el. Viszont tudtam jól, hogy amennyiben nem kívánok bajba kerülne, még ha akaratomon kívül is, muszáj vissza térnem a kastélyba. Tehát feltápászkodtam térdelőhelyzetemből. Viszont hirtelen a sáros földdel néztem farkasszemet. Elestem, jött rám a felismerés, amihez azért, a talajjal való találkozás miatt kialakult fejfájás is segített. Nehezen felálltom újból és letöröltem a sárral és egyéb koszokkal borított arcomat. Nem értettem mi történt, elvégre semmi sem volt a közelemben, amiben eleshettem volna, de gondoltam, jobb a biztonság, szóval körbe kémleltem és akkor láttam még, hogy valami csoda folytán cipőimnek fűzői összecsomósodtak. Ezt pedig nem értettem, persze valamilyen szinten új volt a mágusok világa, de mégis: Ki hallott már olyanról, hogy a cipőfűzők maguktól összekötődnének. Egyre jobban megijedtem, éreztem ahogy az enyhe reszketés, egyre feljebb és feljebb kúszik - amit a hideg és egyre erősödő szellő is segített- és eléri a torkom, ahol egy golyót képez, amitől nem kapok levegőt. Szerencsémre nem tartott sokáig ez az állapot, mert felfigyeltem egy fajta mozgolódásra és ijedtemben felkiáltottam oly hangerővel, amely tőlem szokatlan volt: - Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt?
|
|
|
|
|
Trickerwinkle
INAKTÍV
offline
RPG hsz: 20
Összes hsz: 110
|
|
Írta: 2020. április 18. 18:00
|
| Link
|
[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=407&post=805972#post805972][b]Trickerwinkle - 2020.04.18. 18:00[/b][/url] Vásáry Áron
Az önjelölt kertész Szinte toporzékolva, arcomon kaján vigyorral vártam, hogy a kissrác pofára essen. Ujjaim izgatottan kopogtak és suttogva bíztattam áldozatomat, hogy "Gyerünk, gyerünk, indulj már el! Nem érek rá egész nap! Anyunak kell a szépítő alvás". Igen ám, igaz, erőfeszítés nélküli bájom is hozzájárul a megjelenésemhez, de azért kell egy kis rásegítés, hogy fényesebben ragyogjak a legszebb navinés lánynál is. Mondjuk ez nem egy magas mérce. Az se lenne nagy kihívás, ha az egész iskolánál kéne szebbnek lenne, mert hát az is vagyok, duh.
A kis elkalandozásom miatt majd' lemaradtam arról, ami miatt eleve itt vagyok. A fiú felállt, de azon nyomban orra is esett, de olyannyira, hogy lehet még a földből is kiharapott egy darabot. Csilingelő nevetésben, nem ez már hahotázás... szóval abban törtem ki. Olyannyira, hogy kis, milliméteres könnyek kezdtek legördülni parányi arcomon. Pici pocakomat fogva kis híján hanyatt is vágott a jókedv, de aztán észbe kaptam, hogy na, ez a siker azért annyit nem ér, hogy összekoszoljam a ruhám, holmi fetrengéssel. Piciny ujjaimmal levegő után kapkodva felszárítottam könnyeimet, s már éppen, mint aki jól végezte dolgát, (mert hát jól végeztem) az áldozat egyszer csak.. kb az irányomba kezdett beszélni. Nem lát? Hogy nem szúrja ki a szemét a szépségem? Jó, pici vagyok, de azért az kompenzál. Ah.
- Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt? - figuráztam ki a diákot hangom elmélyítésével. Ezen is jót mulattam, de pár pillanattal később leesett. Ja tényleg, csak közelről hall. Egy méretes szemforgatás után elrugaszkodtam a talajtól és egyenesen a fiú felé röpültem és elkezdtem keringeni körülötte, akár egy (kivételesen nem halál ronda) szúnyog.
- Ki vagy mi vagy te és miért bujkálsz itt? - ismételtem meg, ugyancsak elváltoztatva a hangomat - Én, kérlek szépen egy rendkívül fontos főmufti vagyok a navinénál, talán még fontosabb, mint a házvezető. Nagy bajban vagy ám, apukám! - színészkedtem kaján vigyorral, miközben ő egy szúnyog zümmögéséhez hasonló, hullázó erősséggel hallhatta mézédes, bársonyos, simogató hangom.
|
|
|
|
|
