36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. október 2. 20:13 | Link

Zsombor


    Sosem vetettem meg az esti sétákat, így ezúttal még épp takarodó előtt elindultam valamerre előre. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de legfőképp az, hogy haza akarok utazni. Vége a vizsgáknak, szünet van, Mihaellel kipókereztük magunkat Vegasban, mi kellhetett még? Hát nyugalom, de az nagyon. Otthonról továbbra sem hagytak nekem nyugtot, ami mint mindig, most is megalapozta a hangulatomat. Ők a nyaralómban pihentek, én pedig haza szándékoztam menni Pécsre, természetesen a tudtuk nélkül.
    A kastélyból kiérve a falu felé vettem az irányt, mivel először a pub volt a cél. Aztán úgy döntöttem, hogy nem szándékozom inni, de még enni sem, mert étvágyam nagyjából egyenlő volt a nullával. Nem is mertem belegondolni mi lesz, ha megint kitudódik, hogy fogyásnak indultam. Nem lettem csontsovány, de még hasonló sem, csak egyszerűen elfelejtett a szervezetem táplálékot kérni, én meg nem vagyok erőltetős típus. Attól nem lesz jobb, hogy magamba borítok egy tál valamit, amitől később rosszul leszek. Akkor inkább a semmi. Így meg bármilyen alkohol tartalmú italt fogyasztani rossz ötlet, juice-t meg adjanak az ovisoknak. Nagyjából a gondolatmenetem végén érkezhettem meg a falu határára, ahol egy zöld rét terült el előttem. Megvontam a vállam és elindultam, csakhogy egy kis kerítés után egy temetőben találtam magam.
    Fél szemöldököm felvontam és visszatekintve tökéletesen láttam a falut és annak fényeit, onnan viszont nem észleltem ezt. Varázslat… Visszafordultam és körbepillantottam, hogy felmérjem a terepet. Különös hangok jöttek mindenhonnan, a sírkövek pont úgy voltak megcsinálva, hogy egy gyengébb idegzetű ember világgá szaladjon, ráadásul minden tele volt koponyákkal és hasonlókkal. Talán azért, mert zöld vér csörgedezik az ereimben, vagy mert túl sok horrort láttam már, de nem tudott érzelmeket kiváltani belőlem a hely, legalábbis ijedtséget semmiképp. Beljebb indultam és bár láttam a mozgásokat – s lévén varázslóiskola vagyunk, bármi megtörténhet -, mégsem nagyon izgattak, inkább elmosolyodtam. Kíváncsi vagyok, hogy a ma esti társaságom – mert ugye anélkül sosem úszom meg - hogyan fog megérkezni: nevetve, vagy sikítva?
Hozzászólásai ebben a témában

Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 3. 23:57 | Link

nina.

Az egész egy nagy humbug. Hatalmas, egetverő, és azt hiszem, hogy ami a legfontosabb; felesleges. Mármint számomra, mert ettől se nekem, se másnak nem lesz egy egészen aprónyit sem jobb. Ami pedig a legrosszabb, hogy nem is értem, hogy mi szükség van rá.
Gondolkoztam - nem értem, miért hitték, hogy nem fogok, és miért hiszik még mindig azt -, és arra jutottam, hogy ez egy bosszú. Egy nagy, eszement jól - mert tényleg, lássuk be, hogy eszeveszett zseniális maga az ötlet is, nemhogy a megvalósítás! - kifundált, megcsinált, véghez vitt - ragozzam? - bosszú. És hogy miért?
Lennének ötleteim, és azt hiszem, hogy az egésznek az alapja azt, hogy hetedikben - igen, az első évben, amikor a tantárgyak listájára egyáltalán felkerül - megbuktam biológiából, és bár vért is izzadtam, illetve mindenféle egyéb dolgokat, mégsem sikerült elkerülni a csúfos csalódottságot, amit ezzel otthon okoztam. De most komolyan, hogyan vallja be egyszerűen, könyörtelenül, de mégis szívhez szólóan - a problémák elkerülése végett - az orvos szüleinek, hogy annyit konyít a biológiához, mint a macska a hegedűhöz? Na igen. Nehéz volt az élet mifelénk, ahol a tökéletes kis sorba csak én nem illettem bele, és bár voltak nagy terveim - négy évesen - azzal kapcsolatban, hogy varázsló leszek, nem gondoltam, hogy ezzel egyszer majd azok az emberek, azok a könyörtelen, szívtelen, tudálékos zsarnokok - igen, a szüleimről van szó - vissza fognak élni, de megtették, és most itt vagyok.
Apropó...itt. Hol is van az az itt? Mert az oké, hogy elindultam abból a várból - vagy minek nevezik ezek az itteniek -, hogy könnyű esti sétát tegyek, hogy kiszellőztessem a fejemből a sok butaságot, mert tényleg, egy hangyányit talán már el is hiszem ezt a fesztivált, ami körülöttem van - miért éri meg ennyit beleinvesztálni a szivatásomba, most komolyan? Szóval...Nehéz az élet, ha sokat gondolkozom, mert mindig elvesztem a fonalat. Szóval...Ja, itt.
Itt most éppen megbotlom valamiben. Valamiben, ami...Egy koponya, ez teljesen természetes, végülis...Az ott egy luk az os temporale részen? Na várjunk. Koponya. Sötét. Valami nagy halom...Azt hiszem, sikítani fogok, vagy szűkölve elmenekülni, mint a kutya, akinek a lábára lépnek.  Csa a lábam nem mozdul. Lefagytam, így most a koponyát a kezemben szorongatva, azon küzdve, hogy a szívroham ne vigyen el tizenöt évesen; állok. Várom a jó szerencsém, ami érkezhet kutya, macska, négylábú asztal formájában, nekem mindegy. De azt tuti, hogy ha egyszer kijutok innen, akkor nagyon megbosszulok mindent és mindenkit.
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. október 9. 19:47 | Link

Zsombor

    Nem kedvelem a temetőket, bár kifogásom sincs ellenük. Nyomasztóak, ám nem ijesztenek meg. Ez a kettősség nagyjából mindenre igaz nálam, sosem csak egy oldala van az éremnek nálam és semmi sem egyértelmű. Ettől függetlenül továbbra is úgy gondolom, ez legyen az egyetlen hibám, emiatt utáljanak, de másban legyek a toppon. És persze ez így is van. Körbetekintve még mindig nem láttam egy lelket sem, ami nyugalommal töltött el. Csak én vagyok olyan marha, hogy az éjszaka kellős közepén a falu holttanyáján mászkáljak, mint aki épp nem tudja mit tegyen és filozófust akar játszani. „Lenni, vagy nem lenni? Ez itt a kérdés.” Na mondjuk közel sem ez volt a helyzet.
    Már tehettem egy kört, mikor visszafelé közeledve megpillantottam egy földbe gyökerezett lábú diákot. Fél szemöldököm felvontam, mert egyből tudtam, hogy az illető vagy Navinés, vagy tényleg látott valami igazán ijesztő dolgot, ami nem lehetséges. Így történhetett meg, hogy az első opciónál maradtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy borsot török az orra alá és kicsit megszívatom, de még én sem lehetek ennyire alattomos és ördögi. Inkább keresek majd magamnak valami jobb szórakozást.
    Odasétáltam a fiú mögé, szinte hangtalanul, valószínűleg tényleg nem is figyelt a lépteimre, majd megálltam mögötte és néztem azt, amit ő láthat. Azaz a nagy semmit. Pár sír, koponyák, csontok, kísérteties hangok – amik nem is rémisztőek -, futkározó apró rágcsálók… Megcsóváltam a fejem és igazán nem értettem, hogy a srác miért nem fordult meg rögtön, mikor ideért, miért kellett megvárnia, hogy így megijedjen, aztán meg gyökeret eresszen, ráadásul az út közepén. Szorosan mögé léptem és a fülébe suttogtam, de olyan igazi szellemesen.
- Buuu... – halk és halotti sóhajnak mondhattam volna inkább ezt a megnyilvánulásomat, de egyszerűen belehaltam volna, ha kihagyom. A fiú reakciójától függetlenül hátrébb léptem, hogyha esetleg futni, vagy kapálózni, ne adj isten pálca után kapni volna kedve, akkor tudjak védekezni. Mondjuk a varázslást erősnek éreztem, egy sikolyt viszont iszonyat szívesen hallottam volna, úgyhogy a mozdulatsorom gyors és hangtalan volt, hogy premier plánban nézhessem végig a kétségbeesett reakciót, amit látni fogok.
Hozzászólásai ebben a témában

Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 11. 18:28 | Link

nina.


Egyszer azt mesélte a nagyapám, hogy amikor apám kicsi volt, még attól is megijedt, ha valaki egy kicsivel közelebb vett a füléhez levegőt, mint arra ő számított... na jó, lehet, hogy nem ezt mesélte, de legalább valami ilyen frenetikus marhaságot. Úgy értem... Kinek jutna eszébe valaki fülébe lélegezni, csak úgy, hogy megijessze vagy... csak úgy? Mindegy is. Meg azt is mesélte, hogy egyszer felolvasott neki egy mesét - na nem mintha diszkriminálni akarnék egy nemzetet is, de...tuti, hogy német mese volt! elég csak a Grimmekre gondolni. -, amiben egy kiskölyök elveszett a temetőben éjszaka, aztán már csak a lábujjait találták meg. Apám nappal sem mert ez után a temetőbe menni.
Na nem mintha hatással lett volna rám, dehogy, a világért sem állítanék ilyet, meg amúgy is, én egyáltalán nem is vagyok se félős, se ijedős, vécére is egyedül járok ki - igen, még éjszaka is! - , ami azért... Na, mindenki érti, hogy mire gondolok. Mindenki fél valamitől, mindenki tart a sötéttől. Az emberek ilyenek, még akkor is, ha nem ismerik be.
Szóval...félreértés ne essék, én nem félek a temetőktől, de azért egy kicsit tartok tőle, hogy elhagyott lábujjakra akadok. És minekutána találtam egy halántékán lyukas koponyát, kezdem azt érezni, hogy egyre nagyobb a rációja annak, hogy mégis meg fog történni, amit nem szeretnék.
És én esküszöm arra is, hogy el akarok innen menekülni. Mielőtt bármi baleset érne, mielőtt én leszek a kisfiú a meséből, csak nekem... Nem, inkább bele sem merek gondolni, hogy mi történne, ha...
Á. Vagyis több Á, nagyobb, hangosabb, olyan falakat rengető, olyan ablaktörő, amiből tudjuk, hogy valami baj van. De persze csak a fejemben, annál azért sokkal visszafogottabb vagyok, minthogy rémületemben elkezdjek hangosan pánikba esni.
Csak nyelek egyet, próbálom azt a fullasztó gombócot leküzdeni a torkomban, és egészen biztos, hogy ha lenne velem szemben egy tükör, akkor a 'szenvedő kutya' arcot látnám viszont. Még inkább a földbe gyökerezik a lábam, és gondolok arra, hogy támadok, gondolok arra is, hogy elmenekülök, de mindenekelőtt oldalra fordítom a fejem, és megnézem, hogy ez a minden valószínűség szerint zombi szörnyeteg - lehet, hogy túl sok horrort néztem? -, akinek oszlik a teste, egy-két testrésze..
Na állj! Ez nem történhet meg, ez megint csak a túláradó fantáziám szüleménye. Mély levegőt veszek, oldalra fordítom fejem és...
- Gondolhattam volna. Te minden vagy, csak oszló hulla nem - közlöm, mintha a világ legtudhatóbb dolga lenne, hogy az én fejemben mik játszódtak le eddig.
- Nem gondolod, hogy túl késő van kisfiúk ijesztgetéséhez? - kérdezem szemöldököm felvonva, kezemet keresztbe fonva mellkasom előtt. Igen, a koponya még mindig ott csüng ujjaimon.
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. október 20. 10:19 | Link

Zsombor

    A feszültség levezetésnek sok formája lehet. Van, aki futni jár, vagy valamilyen sporttal enyhít az indulatain, van, aki teli torokból énekel, esetleg hangszeren játszik búskomor dalokat, van, aki írással esik túl a dolgokon. És van, aki elindul sétálni és az épp útba eső személyeket a sírba kergeti. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, de ezt többen is alátámaszthatták – többek között Mihael, Olivér, de még Dominic is. Hozzá kell tennem, az esetek többségében inkább a szarkazmusommal és éles nyelvemmel csaptam ki a biztosítékot, de néha engednem kellett gyermeki (?) énemnek. Így esett ez ma este is.
    Közelebb léptem, felkészültem, ijesztettem. Ha eddig nem lett volna bebetonozva a srác a földbe, hát most be lett. Egy mukkot nem szólt, de éreztem, ahogy egy hátborzongató, kitörni készülő „áá”-t fojt épp vissza, ez pedig az amúgy is vicces alaphelyzetet tette még mulatságosabbá. Becsületére legyen mondva, megállta a dolgot, nyelt párat és valószínűleg azt hitte, most fogom élve eltemetni – vagy rosszabb. Ilyesmiről szó sem volt, de ha jobban végiggondolom, ez rellonosként nem is olyan elképzelhetetlen opció. Már a többieknek. Aztán oldalra fordította a fejét és megszólalt, nekem pedig óvatos görbület jelent meg arcomon.
- Nos, az oszló hulla léttel még várnék pár évet – vontam meg vállam közönyösen és talán – de csak talán –még egy kis elismerést is bezsebelhetett a fiú, amiért nem sikított fel, mint egy öt éves ovis. Rendszerint amúgy sem szoktam másokat ijesztgetni, ez azonban annyira kínálkozó, annyira kézenfekvő szituáció volt, amit egyenesen vétek lett volna kihagyni, pláne hogy feldobta az estémet. Éreztem, hogy az újonc bár kívülről rettentően bátornak mutatja magát, valójában közel sem így van ez, mert szinte hallani lehetett még mindig felgyorsult szívverését.
- Kisfiúk ijesztgetéséhez sosem lehet elég késő – karjaimat összefontam magam előtt – így követve a fiú példáját -, hangomból pedig érződött, hogy rendkívül jól szórakozom. Minek tagadtam volna? A kezében tartott koponyára néztem és elfojtottam a nevetésemet. Lehajoltam a földre és én is felvettem egyet, majd a fiúra pillantottam.
- Ezektől nem kell félni. Már nem árthatnak. Kevesebb horrorfilm, több logika – azzal visszaraktam a felvett fejet és megint felegyenesedtem. Kissé életidegen szituáció volt, ahogy sakkozunk a halottak kobakjával, de itt még ez is belefért. Én mindenesetre elégedett voltam az esti teljesítményemmel, még akkor is, ha a java a beszélgetésnek most következett. Akkor csípős modoromnak hála rárakhatok még egy lapáttal az előbbi eseményekre.
Hozzászólásai ebben a témában

Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 29. 00:01 | Link

nina.


Amikor valaki először meglát engem, akkor általánosságban véve az első gondolat, ami mindenki fejében megfogalmazódik, az nem más, minthogy egy hatalmas nagy lúzer lehetek. Aztán a második gondolatra ez nemhogy elmúlna, még inkább fokozódik, főleg akkor, amikor nem mondok semmit, csak nézek ki a fejemből bambán, amikor odamegyek az emberekhez kérdezgetni, hogy hol vagyok, amikor... nem, inkább nem sorolom, mert teljesen felesleges, nem célom magamat teljesen lejáratni még a saját fejemben sem, magam előtt sem. De azért a harmadik lépcsőfok... na, az a legrosszabb, amikor valaki elér a harmadik lépcsőfokra, harmadik szintre, esetleg nevezhetjük még legalább harminc módon, de a lényeg ugyan az; azt gondolja, hogy bármit megtehet velem, nekem bármit lehet mondani, én bármit magamra kapok, arról nem is beszélve, hogy az emberek valamiért- fogalmam sincs miért, ilyenkor imádják rajtam köszörülni a nyelvüket.
Aztán a legtöbben megdöbbennek, hogy a terveik nem egészen úgy alakultak, ahogyan ők azt gondolták, mert se a göndör hajam, se az álmos tekintetem, se a csámpás fogaim, de főképpen nem az agyam az, ami ezt a fejemen, a fejemben be tudja fogadni.
És akkor valami kattan, valami olyan, amit az első pillantásnál az sem gondolna, aki a legnagyobb jóindulattal áll felém, akinek semmi rossz még csak meg sem fogalmazódik a fejében. Na persze nem tudom, hogy ez jó-e, az is lehet, hogy ez egy totál rossz dolog, mintha mondjuk haragomban vérfarkassá válnék, vagy ilyesmi, de... de semmi ilyesmi. Csak ilyenkor, amikor valaki  - persze tudom, hogy merő szeretetből - rajtam próbálja meg kiélni kicsinyes és gyermeteg dolgait, akkor én meg rajta élem ki a magamét, amit amúgy a gyógyszerek a rendes, csöndes hétköznapokban el tudnak fojtani.
Ujjam kicsusszan a koponyán található lyukból, azt is mondhatnám, hogy a csont gurul le szépen az ujjaim hegyéről, szinte teljesen mindegy; egy meglepően hangos puffanással földet ér. Egyik karom leeresztem magam mellé, a másikkal zavartan a hajamba túrok, majd a lányra pillantok, mert eddig a cipőm orrát fixíroztam.
- Igazad van, tényleg túlbecsültelek. Pár év még tényleg kell, hogy arra a szellemi szintre érj, ahol ők vannak. - Vállam megrántom, közelebb lépek hozzá pár lépéssel.
- Egyébként pedig nem ezek - mutatok körbe - a leginkább horrorba illő elemek ezen a helyen. Valójában te tehetsz róla, hogy egy ócska, zs kategóriás filmben érzem magam, mert semmiben nem különbözöl a legátlagosabb első áldozat típustól. Tudod, rövid nadrág, rövid ész... vagy valami ilyesmi. - megvonom vállam, még egy kicsit közelítek felé.
- Egyébként elég silány és értelmetlen lehet az életed, hogy ennyire megpróbálsz kompenzálni minden módon, de ha rám hallgatsz akkor inkább elmész egy dokihoz, az majd ír fel valami tablettát, amitől normális leszel - mondom még utoljára, amikor lány mellé érek, aztán tovább is sétálok mellőle, lehetőleg el innen. Utálom, amikor ilyen vagyok. Nagyon, nagyon utálom.
Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2013. október 29. 00:02
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. november 18. 20:51 | Link

Zsombor


    Vicces képet vágott a srác, én pedig tényleg csak kivételesen ijesztettem rá valakire. Na de ahogy ott állt, nézett ki a fejéből elkerekedett szemekkel… Egyszerűen vétek lett volna kihagyni ezt a lehetőséget, én meg ugye sosem arról voltam híres, hogy valamilyen labdát nem csapok le. Mondjuk az eredmény nem egészen az lett, amit vártam. Áldozatom kissé hevesen reagálja le a dolgot, amint velem szembe kerül. Felvonom fél szemöldökömet, de különösebben nem hat meg prófétai szerepvállalásból adódó szómenése. És még csak az első két mondatnál jártunk. Mindenesetre nem akartam belé fojtani a szót, jobbnak láttam, ha kiadja magából, amit ki kell. Egyértelműen lejött mondandójából, hogy nem azért beszél így velem, mert csuhaj, de menőnek érzi magát, sokkal inkább ő akar valamit kompenzálni. Vagy valami egyéb problémák lehetnek, de tekintettel arra, hogy pszichológusi végzettségem MÉG nincs, így a gondolatmenetemet hagytam is ahol van.
    A rövid nadrágos poén egyébként megmosolyogtatott. Ha eddig nem nézett totál idiótának, hát most már biztos annak fog. Különösebben nem hozott lázba a dolog, gondoljon amit akar. Zsolti gyerek is csak egyszer húzott velem újat a stégen, azóta messze ívbe elkerül, ez az elsős legalább némi aggyal rendelkezik és nem gáncsol ki/lök föl/próbál valamilyen módon kárt tenni bennem. Nem kérdés, ki győzne előbb. Ahogy elhaladna mellettem, megragadom a vállát, de nem erősen, így tulajdonképpen ha menni akarna, mehetne.
- Annyira nem rövid az eszem, de a viccet még neked is értened kéne. Mindenesetre bocs, ha ennyire felkavart – próbáltam némileg normális hangsúllyal elmondani ezt az egyetlen mondatot, de valahol éreztem, hogy erre képtelen vagyok. Komolyan egy ilyenért kérek bocsánatot? Ha legalább tévedésből szétátkoztam volna, azt mondom igen, ez már valami. Na de egy ijesztésért? Röhej… Na persze ha ez kell a népnek, miért is ne kapja meg? Öntetnek persze némi szarkazmussal, mert anélkül nem jó válasz a válasz.
- Egyébként nincs szükségem gyógyszerre, de kösz a tanácsot – biccentettem felé, majd eleresztettem a vállát, végül is, minek feltartani? Én magam is menni készültem, ennyi levegő bőven megártott, megvolt a mai napi szemétség adagom is, ráadásul orvoshoz küldtek. Kellhet ennél több egy napra? Nem zavartatva magam visszaindultam a kastély felé, ha a fiú akart volna valamit, úgyis megállított volna. Annyi bizonyos volt, hogy mára elege lett belőlem, ez az érzés pedig a ma este folyamán először kölcsönös volt mindkettőnkben: én sem vágytam jobban az ő társaságára, mint ő az enyémre.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa