A Nap már rég alábukott, utolsó sugarai nyaldosták csak a horizont vonalát, de hivatalosan elborította a tájat a sötétség. Nem volt ez akadály számára, sőt, sokkal jobban kedvelte, mint a nappali, fényes világot. Előző életében talán egy nedves barlang mélyén élt denevérként a sötétben, bár nem mintha valaha is hitt volna a lélekvándorlásban.
Ahogy elhagyta a kastélyt, a falu felé vette az irányt, majdhogynem céltalanul, hiszen csak tippje volt arra, merre meneteljen. Hűen magához, beszerzett egy kellemes hűsítőt, hogy a még kissé meleg levegőt bírja, majd távozva a pub-ból, a fal határa felé vette az irányt. Menet közben kortyolgatta italát, gyújtotta meg cigarettáját, hogy kellőképp kiélvezhesse a szabad levegőt, és körbetekintett. Sehol semmi, és senki, persze csak ott, ahol némi fény mutatta a környéket. Attól ugyan nem tartott, hogy valamiféle bandita járkálna a sötétben, rá várva, hogy támadásba lendülhessen, habitusát tekintve pedig inkább annak a tolvajnak kellene tartania, ha a közelben ólálkodna. Persze ahogy sötétebb részhez ért, nem ugrott senki, nem mozdult egy bokor sem, csak az időközben kiürült üvege és leégett csikkje került a szemetesbe. Kezeit zsebre dugva haladt tovább, az időről megfeledkezve távolodott el a kastélytól, amennyire a falu határa engedte, szemeivel pedig a környezetét pásztázva elmélkedett csendben, kereste azt, ahol megállhat egy kis időre. A fiatal estére nézve nem szándékozott egyhamar, vagy sietősen visszaindulni, a prefektusok pedig, akik majd a későbbiekben indulnak járőrözni, kicsit sem izgatták. A házak erre megritkultak, csak pár, apróbb állt a környéken, sötéten pedig azok álltak, amelyekben már nem lakott senki sem. Egy ilyen környékre érdemes költözni, ahol a szomszédok hiánycikkek, de még nem esett eléggé fejre ahhoz, hogy költözködésen és házvásárláson törje a fejét. Majd.
Megállva végül, nagyot nyújtózva tekintett a temető felé, ahova érkezett, ahol megállt. Nem irtózik a hely látványától, de  betegesen sem vonzza a dolog, neki ez csak egy placc, egy temető, semmi több. Besétálva, mintha kísértetkalandra várna, megindul a sírok közt, tesz egy apróbb kört, csak puszta unalom és időűzés gyanánt, majd visszatérve az elejéhez, a vastag törzsű fa lábánál lévő padra csüccsen. Azt már nem érti, minek ide pad, nem is keresi az értelmét, csak elfogadja a jelenlétét és egy szál újabb cigarettával foglalja le magát, amíg úgy nem dönt, hogy visszaindul a birtokra.

 A Nap már rég alábukott, utolsó sugarai nyaldosták csak a horizont vonalát, de hivatalosan elborította a tájat a sötétség. Nem volt ez akadály számára, sőt, sokkal jobban kedvelte, mint a nappali, fényes világot. Előző életében talán egy nedves barlang mélyén élt denevérként a sötétben, bár nem mintha valaha is hitt volna a lélekvándorlásban.
Ahogy elhagyta a kastélyt, a falu felé vette az irányt, majdhogynem céltalanul, hiszen csak tippje volt arra, merre meneteljen. Hűen magához, beszerzett egy kellemes hűsítőt, hogy a még kissé meleg levegőt bírja, majd távozva a pub-ból, a fal határa felé vette az irányt. Menet közben kortyolgatta italát, gyújtotta meg cigarettáját, hogy kellőképp kiélvezhesse a szabad levegőt, és körbetekintett. Sehol semmi, és senki, persze csak ott, ahol némi fény mutatta a környéket. Attól ugyan nem tartott, hogy valamiféle bandita járkálna a sötétben, rá várva, hogy támadásba lendülhessen, habitusát tekintve pedig inkább annak a tolvajnak kellene tartania, ha a közelben ólálkodna. Persze ahogy sötétebb részhez ért, nem ugrott senki, nem mozdult egy bokor sem, csak az időközben kiürült üvege és leégett csikkje került a szemetesbe. Kezeit zsebre dugva haladt tovább, az időről megfeledkezve távolodott el a kastélytól, amennyire a falu határa engedte, szemeivel pedig a környezetét pásztázva elmélkedett csendben, kereste azt, ahol megállhat egy kis időre. A fiatal estére nézve nem szándékozott egyhamar, vagy sietősen visszaindulni, a prefektusok pedig, akik majd a későbbiekben indulnak járőrözni, kicsit sem izgatták. A házak erre megritkultak, csak pár, apróbb állt a környéken, sötéten pedig azok álltak, amelyekben már nem lakott senki sem. Egy ilyen környékre érdemes költözni, ahol a szomszédok hiánycikkek, de még nem esett eléggé fejre ahhoz, hogy költözködésen és házvásárláson törje a fejét. Majd.
Megállva végül, nagyot nyújtózva tekintett a temető felé, ahova érkezett, ahol megállt. Nem irtózik a hely látványától, de  betegesen sem vonzza a dolog, neki ez csak egy placc, egy temető, semmi több. Besétálva, mintha kísértetkalandra várna, megindul a sírok közt, tesz egy apróbb kört, csak puszta unalom és időűzés gyanánt, majd visszatérve az elejéhez, a vastag törzsű fa lábánál lévő padra csüccsen. Azt már nem érti, minek ide pad, nem is keresi az értelmét, csak elfogadja a jelenlétét és egy szál újabb cigarettával foglalja le magát, amíg úgy nem dönt, hogy visszaindul a birtokra.

Sötét volt és éjszaka, határozottan sötét. Máté utálná ezt, sosem jönne ki ilyen későn, pláne nem egy temetőbe. Éppen ezért tartottam oda. Imádom azokat a helyeket, amiktől Máté irtózik.
Arcomon szokásosan a jellegzetes mogorva kifejezés ült, szememben pedig valami megmagyarázhatatlan fény csillant; lehet, hogy az őrület fénye volt. Szerintem mindenképpen ilyesmi lehetett, mást nem nagyon tudtam elképzelni. Nagyon ritkán volt a szememben ilyesfajta fény, csak akkor fordult elő, ha teljes mértékben egyedül éreztem magam, mintha csak én uralnám a testet, mintha más biztosan nem lakna itt, valahol a koponyám legmélyén, vagy nem is tudom, hol kószál ilyenkor Máté.
Ahogy lassan, nyikorogva kinyitottam a kiskaput, egy óvatos fuvallat csukta be utánam, mintha csak marasztalni akarna. Ó, természetesen maradni fogok egy ideig, nem kell aggódni. Azok az emberek, akikkel egy házban lakok - a "nevelő szülők", vagy mi -, nagyon megijedtek, hogy ilyen későn kimerészkedek, pedig ők szokták erőltetni, hogy hagyjam el a szobát... Miután azonban látták, hogy nem az édes-kedves-paranoid Máté van a felszínen, hanem én, még az ajtót is kinyitották előttem, csak annyit mondtak, hogy vigyázzak magamra. Mintha érdekelné őket, hogy jól vagyok-e. Persze... Gyűlölöm őket. Már most. Csak idegesítik az embert, nem jók másra, mint hogy ott lakjak náluk. Különben meg ez sem igaz. Én szívesebben laknék a Rellonban, de persze nem, mert Zója dönti el, mikor mehetek fel a többiek közé. Azt tudom, hogy minden bizonnyal sejti, nekem nem lenne gond ott aludni, de Máté, és az ő idiotizmusa miatt persze nem lehet. Emiatt kezelnek úgy, minta valami pszicho-gyilkos lennék. Igaz, néha úgy is nézek ki. Mint például most - szememben ezek szerint a földön túli gyűlölet csillog, amit mindig, mindenki iránt érzek. Az egyetlen érzésem, ami van. Nem is kell több. Csak megkeserítik az emberek életét.
Ahogy sétáltam a sírok közt, egyszer csak egy fiút - vagy férfit, ebből a távolságból nem láttam - pillantottam meg. Egy padon ült, minden bizonnyal gyászolta valamelyik hozzátartozóját. Az első gondolatom erre rögtön az volt, hogy ki az, aki éjfél körül jön ki gyászolni? Hát ez tuti nem normális.