28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Aki még szeretné zárni évnyitós játékát, november 17-én éjjelig van rá lehetősége! (utána a téma pihenni tér a jövő tanévig)

Megjelent az Edictum legújabb száma!
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 ... 13 14 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 28. 23:44 | Link

Lyra és Oliv

-Túl sokat tudsz rólam. -döntöttem el mosolyogva.
Ez tény. Ebben az iskolában három ember ismer igazán, mégpedig Lyra, Seren és Gil. A többiek csak a vámpírt látják, még ha nem is mondják ki. Ezek hárman meg túl közel állnak a szívemhez, ami valószínűleg az én problémám, mert ha egyszer bármelyikük is arra vetemedne, hogy karót állítson belém, hát nekem semmi problémám nem lenne a dologgal. Ez már csak ilyen. Én voltam olyan hülye, hogy megbíztam bennük, most meg olyanok a szemembe, mint egy kisgyereknek a plüssmackói. Nem tudok megválni tőlük, hiába kellene.
Lyra hasonlóan vélekedett az új vemp érkezéséről, mint én magam. Vagy legalábbis nagyon hasonlóan, mivel neki valószínűleg nem jelent meg a fejében a kép, amint leválasztja a lány csinos kis kobakját a helyről. Ez is olyasmi, ami csak és kizárólag egy vámpír agyában játszódhat le. Nos, nem tagadom. Azok után, hogy képes voltam orrba vágni Serent, gyakorlatilag bármire képes vagyok, szóval talán itt lett volna az ideje, hogy a kisasszony menekülőre fogja.
Közelebb húzódtam a szövetségesemhez, amit ő valószínűleg teljesen máshogy értelmezett, mint kellett volna, de ez jelen pillanatban tökéletesen hidegen hagyott. Bármit is akart tőlünk ez a vámpírka, Lyra elég erős volt hozzá, hogy egymagában elássa a föld alá a maradványait, miután meggyújtotta.
Készségesen tartottam oda neki csuklómat, hiszen már éppen itt volt az ideje, hogy olvasgasson egy kicsit a fejemben. Ez persze maga után vonta egy következő kérdés feltételét is.
-Hallod? -reméltem, hogy Lyra érti, mire is célozgatok. Nem, természetesen nem arra, hogy a fülével hallja-e a lánykát. Érdekelt volna az agya.
Konkrétan én is remek voltam a türelemjátékokban, elvégre elég hosszú ideje erről szólt az életem, így amikor a lány nekem szegezte a kérdést csak halványan elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejemet.
-Fárasztó, egyébként is más dolgom van. -forgattam meg a szemeimet. -Elárulnád, mi szél hozott?
Nem tetszett, ahogyan Lyrára nézett, egyáltalán nem. Volt benne valami, ami miatt szerettem volna felkenni a legközelebbi fa törzsére, de ez nyilván csak és kizárólag annak tudható be, hogy egy olyan területen állt, amit személy szerint ezúttal csak és kizárólag én szándékoztam igénybe venni.
Anélkül, hogy komolyabban végiggondoltam volna, mit is csinálok megfogtam Lyra kezét és reméltem, hogy rá van kattanva a hullámaimra, mert most elég erőteljesen küldtem neki a ne-hagyd-hogy-neki-menjek jelzéseket.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Lyra Castle
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. június 29. 00:50 | Link

Vámpírok

Igazából meglepődtem, hogy Kath nem húzta el a csuklóját, hanem hagyta, hogy leszondázzam a gondolatait, amik bár halványan értek el hozzám, de elég érhető volt az üzenetük. Kath dühös.
Sajnos nem igazán tudtam átérezni ezt a territórium dolgot, így az együttérzés is elmaradt, bár talán legjobban ahhoz lehetett volna hasonlítani, mint Londonban a bandák területe volt, de ott többen vigyáztuk a helyet. Aztán rájöttem, hogy jé, én itt vagyok Kath-tel, eredetileg is itt voltam, szóval annyira nincs is egyedül. Mi a fene.
Aztán elengedtem a lányt, aki kérdezett, én viszont megráztam a fejem.
- Nem - közöltem egyszerűen, miközben azon kezdtem el filozofálni, hogy hogyan is kellene közelebb kerülni a jövevényhez, hogy kipróbáljam, hogy érintés hatására hallom-e a gondolatait. Úgy tűnt az eddigi tapasztalatok alapján, hogy könnyebben hallottam vámpírt, mint embert, de első alkalommal Kath-nél is csak véletlen volt a dolog, és ha nem harap meg, akkor valószínűleg ez így is marad. De csak fúrta az oldalam, hogy hallanám-e a másikat is.
A visszavágásra nem tudtam nem elvigyorodni. Rendben, nincs abban semmi vicces, mikor két vámpír szócsatázik, de a lányka ügyesen vágott vissza, csak hogy aztán a következő meglepetést azzal okozza, hogy teljesen normális hangnemben szólt hozzám. Furcsa, éppen ez tett gyanakvóvá.
- Mit gondolsz, miért? - kérdeztem vissza, de a hangom nem volt gúnyos, sokkal inkább kíváncsi. Részben azért, mert ha a lány tud valamit azokról, akiket így megharaptak mint engem, akkor azt szeretném kiszedni belőle, hiszen ki tudja, nem csak cselből kérdezte-e, hogy miért vagyok más? De feltételezzük a legjobbakat, hogy valójában tényleg nem tudja. Akkor meg majd szépen rávezetem. Kath-ben sem akartam megbízni először, de ő kitalálta, hogy mi történt, nem tudtam ellene semmit sem tenni.
Aztán legnagyobb meglepetésemre az imént említett vámpír a kezembe csúsztatta a sajátját, és mivel szinte üvöltötte a gondolatait, ráadásul nekem címezve, tökéletesen értettem, hogy mit akar tőlem. Megszorítottam hát a kezét, egyszerre biztatóan és nyugtatóan (te jó ég, mikor kezdtem én el vámpírokat nyugtatni?) aztán a másik lányra kezdtem figyelni, őszintén remélve, hogy nem fog támadni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Benjamin Lawrence Krise
INAKTÍV


kaméleon
offline
RPG hsz: 100
Összes hsz: 2210
Írta: 2013. július 7. 00:47 | Link

Viktor
és valahol mélyen biztos Máté is..
Tusa előtt, szigorúan


 A Nap már rég alábukott, utolsó sugarai nyaldosták csak a horizont vonalát, de hivatalosan elborította a tájat a sötétség. Nem volt ez akadály számára, sőt, sokkal jobban kedvelte, mint a nappali, fényes világot. Előző életében talán egy nedves barlang mélyén élt denevérként a sötétben, bár nem mintha valaha is hitt volna a lélekvándorlásban.
Ahogy elhagyta a kastélyt, a falu felé vette az irányt, majdhogynem céltalanul, hiszen csak tippje volt arra, merre meneteljen. Hűen magához, beszerzett egy kellemes hűsítőt, hogy a még kissé meleg levegőt bírja, majd távozva a pub-ból, a fal határa felé vette az irányt. Menet közben kortyolgatta italát, gyújtotta meg cigarettáját, hogy kellőképp kiélvezhesse a szabad levegőt, és körbetekintett. Sehol semmi, és senki, persze csak ott, ahol némi fény mutatta a környéket. Attól ugyan nem tartott, hogy valamiféle bandita járkálna a sötétben, rá várva, hogy támadásba lendülhessen, habitusát tekintve pedig inkább annak a tolvajnak kellene tartania, ha a közelben ólálkodna. Persze ahogy sötétebb részhez ért, nem ugrott senki, nem mozdult egy bokor sem, csak az időközben kiürült üvege és leégett csikkje került a szemetesbe. Kezeit zsebre dugva haladt tovább, az időről megfeledkezve távolodott el a kastélytól, amennyire a falu határa engedte, szemeivel pedig a környezetét pásztázva elmélkedett csendben, kereste azt, ahol megállhat egy kis időre. A fiatal estére nézve nem szándékozott egyhamar, vagy sietősen visszaindulni, a prefektusok pedig, akik majd a későbbiekben indulnak járőrözni, kicsit sem izgatták. A házak erre megritkultak, csak pár, apróbb állt a környéken, sötéten pedig azok álltak, amelyekben már nem lakott senki sem. Egy ilyen környékre érdemes költözni, ahol a szomszédok hiánycikkek, de még nem esett eléggé fejre ahhoz, hogy költözködésen és házvásárláson törje a fejét. Majd.
Megállva végül, nagyot nyújtózva tekintett a temető felé, ahova érkezett, ahol megállt. Nem irtózik a hely látványától, de  betegesen sem vonzza a dolog, neki ez csak egy placc, egy temető, semmi több. Besétálva, mintha kísértetkalandra várna, megindul a sírok közt, tesz egy apróbb kört, csak puszta unalom és időűzés gyanánt, majd visszatérve az elejéhez, a vastag törzsű fa lábánál lévő padra csüccsen. Azt már nem érti, minek ide pad, nem is keresi az értelmét, csak elfogadja a jelenlétét és egy szál újabb cigarettával foglalja le magát, amíg úgy nem dönt, hogy visszaindul a birtokra.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában


| exRellonos | az örök
metamorfmágus istencsapása
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
offline
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. július 7. 15:23 | Link


Sötét volt és éjszaka, határozottan sötét. Máté utálná ezt, sosem jönne ki ilyen későn, pláne nem egy temetőbe. Éppen ezért tartottam oda. Imádom azokat a helyeket, amiktől Máté irtózik.
Arcomon szokásosan a jellegzetes mogorva kifejezés ült, szememben pedig valami megmagyarázhatatlan fény csillant; lehet, hogy az őrület fénye volt. Szerintem mindenképpen ilyesmi lehetett, mást nem nagyon tudtam elképzelni. Nagyon ritkán volt a szememben ilyesfajta fény, csak akkor fordult elő, ha teljes mértékben egyedül éreztem magam, mintha csak én uralnám a testet, mintha más biztosan nem lakna itt, valahol a koponyám legmélyén, vagy nem is tudom, hol kószál ilyenkor Máté.
Ahogy lassan, nyikorogva kinyitottam a kiskaput, egy óvatos fuvallat csukta be utánam, mintha csak marasztalni akarna. Ó, természetesen maradni fogok egy ideig, nem kell aggódni. Azok az emberek, akikkel egy házban lakok - a "nevelő szülők", vagy mi -, nagyon megijedtek, hogy ilyen későn kimerészkedek, pedig ők szokták erőltetni, hogy hagyjam el a szobát... Miután azonban látták, hogy nem az édes-kedves-paranoid Máté van a felszínen, hanem én, még az ajtót is kinyitották előttem, csak annyit mondtak, hogy vigyázzak magamra. Mintha érdekelné őket, hogy jól vagyok-e. Persze... Gyűlölöm őket. Már most. Csak idegesítik az embert, nem jók másra, mint hogy ott lakjak náluk. Különben meg ez sem igaz. Én szívesebben laknék a Rellonban, de persze nem, mert Zója dönti el, mikor mehetek fel a többiek közé. Azt tudom, hogy minden bizonnyal sejti, nekem nem lenne gond ott aludni, de Máté, és az ő idiotizmusa miatt persze nem lehet. Emiatt kezelnek úgy, minta valami pszicho-gyilkos lennék. Igaz, néha úgy is nézek ki. Mint például most - szememben ezek szerint a földön túli gyűlölet csillog, amit mindig, mindenki iránt érzek. Az egyetlen érzésem, ami van. Nem is kell több. Csak megkeserítik az emberek életét.
Ahogy sétáltam a sírok közt, egyszer csak egy fiút - vagy férfit, ebből a távolságból nem láttam - pillantottam meg. Egy padon ült, minden bizonnyal gyászolta valamelyik hozzátartozóját. Az első gondolatom erre rögtön az volt, hogy ki az, aki éjfél körül jön ki gyászolni? Hát ez tuti nem normális.
Utoljára módosította:Juhász V. Máté, 2013. július 7. 15:24 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mindannyiunknak megvan a magunk saját pokla.
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 12. 17:58 | Link

Susan

Miután az iskolába érkezte sokáig megelégedtem azzal, hogy a kastély falain belül bóklásszak, illetve a birtokot fedezzem fel, de aztán lassan kíváncsi lettem arra a híres neves falura is, amiről a többiek fecsegtek mindig a szabad hétvégék előtt. Azt hiszem olyanok is vannak a diákok között, akik gyakorlatilag itt élnek, ami egy szempontból hasznos lehet, másrészt viszont mennyivel érdekesebb felfedezni a világot? Mármint részemről én kicsit se bánom, hogy egy teljesen másik országba jöttem tanulni és hatalmas távolságok választanak el apámtól. Így van benne kihívás és kaland és nem annyira egyhangú az egész. Mondanám, hogy szabadságérzetet is ad, mert kikerültem apám gondoskodó kezei közül, de akkorát hazudnék, hogy Pinokkióként már teregetni lehetne az orromon. Apám sose értett a gyerekneveléshez, az anyám reszortja volt, szóval az én gyerekkorom 5évig tartott, utána fokozatosan megtanultam az önállóságot. Minő kegyetlen sors nem de? Bár nem mintha ekkora IQ-val olyan sokáig megtarthattam volna a gyermeki naivságot...
Szóval a lényeg, hogy elkezdtem érdeklődni a falu iránt, így a következő adandó alkalommal - azaz ma - lejöttem, hogy körbenézzek. Igazából egész sok érdekes dolog rejlik itt a hely méreteihez képest, bár a varázsvilágban vagyunk, szóval ez annyira nem meglepő. Mivel eléggé el voltam foglalva a nézelődéssel, így észre se vettem, de lassan már esteledik, a nap fénye kezd halványulni, ahogy az égen egyre alább bukik. Hamarosan ideje lesz visszaindulni, de nekem  még nincs kedvem menni, inkább keresnék valami békés helyet és kiélvezném a tájban és a naplementében rejlő szépségeket, bár utóbbihoz még egy kicsit várnom kell. Ahogy járom az utcákat, a temető mellett lyukadok ki és egy pillanatra újra a múltban érzem magam. Anyám temetése még Londonban volt, de Cambridge-ben kapta meg végső nyughelyét, így olykor ellátogattam hozzá. Nem, nem beszélgettem vele, hisz úgy se hallhatja, de lefeküdtem a sírköve mellé és csak némán rá gondoltam, hagytam az emlékeimet és érzelmeimet úgy lubickolni, ahogy azok akartak.
Nem fontolgatva túlzottan a dolgot egyszerűen belépek a sírok  szegélyezte útra és elindulok befele. Egy darabig gondolataimba mélyedve sétálok, majd leülök egy fa alá és onnan szemlélem, ahogy a nap immár ténylegesen távozik az égről, ami jelenleg nem mondható kéknek, de ebben az árnyalatában nekem sokkal jobban tetszik.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 12. 18:36 | Link

Jeremy H.

Mindig is borzasztóan vonzottak a különös dolgok és mivel csak nem rég érkeztem nem volt lehetőségem megcsodálni Bagolyfalva érdekességeit. Egy kicsit egyedül akartam lenni, nem mintha az utóbbi időben nem lettem volna eleget egyedül. De másfajta magányra vágytam. Olyanra ami magába zár, olyanra amely teljes csendben zajlik... Ahogy átléptem a temetőt körülvevő 50 centis kerítést rögvest megpillantottam a sírköveket és a hatalmas kopjafákat. Kicsit bizarr dolog ez - de ahogy beléptem a temető területére azonnal megnyugodtam. Az egész testemet béka járta át. A fehér kövekkel felszórt úton lassan sétálva tekingettem körbe és csodáltam a tájat. Olyan gyönyörű volt, magával ragadó és tökéletes. Úgy éreztem hogy amit látok az csupán egy festmény előttem, nem tűnt valósnak. S mégis éreztem hogy jó helyen vagyok. Körbe óriásira nőtt fák és bokrok zöldellettek. A naplemente pedig narancsfényével megvilágította a sírokat ... és engem is. Úgy éreztem magam mint egy tündér, göndör fürtjeimet a lemenő nap fénye vörösre festette, a szél langyos fuvallata belekapott a térdig érő selyem ruhámba. Nagy levegőt vettem és éreztem hogy kitisztul az agyam... csak a csendre koncentráltam. Észre sem vettem hogy valaki figyel...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Volner V. Noel
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 5
Összes hsz: 150
Írta: 2013. július 12. 21:06 | Link

A mai nap számomra eddig roppant kedvezően alakult. Egy csomó pontot szereztem a szorgalmikkal, az órák sem voltak nehezek. Mivel úgyis jön a hétvége, úgy döntöttem , hogy megérdemlek egy kis kikapcsolódást. Bagolyfalván eddig még csak egy alkalommal jártam, itt az ideje hogy körülnézzek a vidéken. Az információ gyüjtésre keresve sem találhattam volna jobb helyet a könyvtárnal. Miközben próbáltam tanulni, sok mindent megtudtam a faluról. Akaratlanul is hallottam a felsőbbévesek beszélgetéseit. Megtudtam hogy a legjobb vajsört a Mátra csárdában találom, és ha édességet szeretnék a cukrászda a legjobb hely a vásárláshoz. Így hát elindulok a falu irányába, kalandra fel!
 Nem túl hosszú gyaloglás után a határban megpillantottam egy temetőt. Apa már mesélt nekem erről a helyről, azt mondta hogy sok családtagunk nyugszik itt, és hogy éjszaka ne járjok ott, de hogy miért azt nem említette. Lassan megkezdődik a naplemente, ha gyors vagyok akkor 10 perc alatt át tudok haladni rajta. Átlépem a kis kerítést, és rögtön  a szemem elé tárul a szép zöld fű, a fák, és a szépen gondozott sírok. Egészen csöndes hely. Látok néhány embert a sírok között sétálni, köztük néhány diákot is. Az egyik lány ismerősnek tűnik, ő is elsős ezt rögtön megállapítom róla, a naplementét nézi. Gondolkozok egy kicsit honnan ismerem, talán repüléstanról, lehet. Nem jut szembe. De most nincs időm ezzel foglalkozni. Folytatom utamat a kövezett úton, és nem sokára kijutok a temető túloldalán. Gyors léptekkel hagyom magam mögött a temetőt, apa biztos nem ok nélkül figyelmeztetett. Már majdnem lemegy a nap mire beérek a faluba.  
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 12. 22:51 | Link

Susan

A táj andalító szépsége elvarázsol. Úgy érzem magam, mintha megint kisgyerek lennék. Eszembe jutnak azok a varázslatos percek, amiket anyámmal töltöttem. Apám előtt sosem varázsolt, de mikor kettesben voltunk, elővette a pálcáját és azt mondta, ez a mi kis titkunk. Nem mintha az öregemnek annyira fájt volna, hogy a felesége boszorka, pusztán tudósként inkább figyelmen kívül hagyta a varázsvilágot, mert az mindent megnehezített volna. Így egyszerűbb volt neki és most is ezt a módszert alkalmazza. Az ő szemében én egy teljesen hétköznapi bentlakásos iskolába mentem - bár melyik iskola lehet hétköznapi, ha közben megfelel nekem? - ahol mellékesen baglyokkal küldözgetik a postát. Ennyi, téma lezárva, szóval nem mesélek neki a tanulmányaimról, vagy ilyesmi. Igazából meglepő, hogy egyáltalán tudok mit írni a levelekbe.
Amióta elkezdtem felfedezni ezt az új világot, azóta egyre többször gondolok anyára. Azt hittem az évek során túltettem magam ezen, hisz az elmúlt években már csak a szülinapján mentem ki a sírjához, de úgy tűnik tévedtem, vagy legalábbis a dolgok alakulása kissé felszakította újra a sebeket. A lemenő nap fényében minden olyan valótlannak, mesébe illőnek hat és szinte látom magamat anyámmal, kisgyerekként, majd már csak magamat egy sír mellett ülve. Behunyom a szemem, és halkan sóhajtok egyet, miközben igyekszem helyre rakni az érzelmeimet. Mikor kissé nyugodtabban kinyitom a szememet, már egy lány tolakodott a kilátásba. Meg kellett volna hallanom a lépéseit, de valószínűleg a sok gondolat, és a szél által keltett alapzajok eltompították az érzékeimet. Ő háttal áll nekem, így hát nem is vehetett észre amikor jött, már ha eléggé el volt foglalva magával. Nem szeretem elismerni, de azt leszámítva, hogy némileg takarja a távozó napot, abszolút beleillik a képbe. Jól áll neki az alkonyat fénye, azt hiszem egy ilyen kép megállná a helyét a magazinokban. A probléma ott van, hogy én nem szeretek ilyen magazinokat nézni és bár fejet hajtok a helyzet művésziessége előtt, attól még nem szeretném kihagyni a fénylő égitest búcsúzását. Halkan, de azért hallhatóan megköszörülöm a torkom, hátha így nem kap annyira frászt, hisz látszik, hogy teljesen máshol jár.
- Nem akarsz csatlakozni?
Egy kicsit félrecsúszok, így a vastag törzs mellett még ő is könnyedén elférne, úgy, hogy a kilátási viszonyai nem változnának, csak én is nézhetném a naplementét. Megfordult a fejemben, hogy egyszerűen közlöm vele, útban van, de ebben az esetben nagyobb az esélye a sértődésnek és annak, hogy teljesen lemaradok a mesés pillanatok maradékáról. Szóval próbálom kissé másképp orvosolni a helyzetet, bár még így is lehet kedvezőtlen eredménye a dolognak, de mégis csak jobbak a kilátások.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 13. 08:18 | Link

Jeremy Hunter (tegnapi folytatása)

A szemeimet lehunyva tartottam... éreztem a nap bársonyos melegét az arcomon. De ekkor eltöltöttek a keserű érzelmek. Fájdalmasan a bal alsó karomba martam és engedtem hogy az oly' sokáig visszatartott könnycseppek leperegjenek az arcomon.
Valaki azonban, nem is olyan távol megköszörülte a torkát. Olyan hirtelen pördültem meg hogy virágos selyemruhám kissé felcsúszott és első pillantásra a göndör fürtjeimtől nem is láttam az illetőt. Remegő kezeimmel hátrafésültem a hajam és ügyeltem, hogy a bal csuklóm takarása megmaradjon. Egy vékony, barnás-szőke hajú fiút láttam meg. Aki az egyik odvas fa tövében csodálta a naplementét. Velem egykorúnak tűnt, így azért kevésbé tartottam tőle... de hát mégiscsak fiú, és egyedül üldögélt a temetőben... ez azért bizarr. Nem mintha én nem így tettem volna, természetesen az üldögélést kivéve - töprengtem magamban. - de az más tészta, az én furcsaságaim minden-bizonnyal elfogadhatóbbak mint az övéi. Tőlem ez már megszokott. mindenki tudja, hogy egy kicsit flúgos vagyok, na és? Most, hogy néhány másodpercig egymás szemébe meredtünk felfedeztem, hogy a srácnak nagyon szép szemei voltak... akinek ilyen szemei vannak biztos nem a pszichopata - elmélkedtem. Csak most eszméltem rá, hogy az arcom még mindig könnyáztatta. Zavarba jöttem és elkaptam a pillantásomat, két gyors mozdulattal megtöröltem majd újra a fiúra néztem. Pár napja mintha láttam volna a kastélyban- igaz nekem új minden szóval belefér ha nem ismerek meg valakit első látásra. Köhintettem egyet majd miután mérlegeltem a helyzetet elindultam a fiú felé...
- Helló - suttogtam. A srác kedvesnek tűnt, de egy picit ellenszenvesnek is... mintha méregetne, talán még mindig egy ázott verébre hasonlítok a sírástól? - estem kétségbe, aztán rájöttem, hogy mi lehet a gond - megzavartam a naplementéjében... de hisze erről nem tehetek, közterület és a naplemente különben is mindenkinek jár. Na, meg ki gondolta hogy lesz társaságom?
- De - válaszoltam a kérdésére, és úgy voltam vele hogy majd kiderül mit gondol rólam, mondjuk kedves tőle hogy megkérdezte...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 15:38 | Link

Susan

Úgy tűnik még is sikerül megijesztenem a lányt, bár ez azt hiszem elkerülhetetlen egy ilyen helyzetben. Mikor meghallja a diszkrét torokköszörülésem azonnal megpördül, olyannyira igyekezve, hogy hajának hála nem is tudja rögtön fölmérni a terepet. Mondjuk valószínűleg ez mindegy is, hisz amennyiben rosszakaró lennék, már rég hátba támadtam volna, amennyire elmerült magában.
Elsőnek a remegő kezei tűnnek fel, majd miután haját félre fésüli, már látom könnyáztatta arcát is. Na itt egy másik búslakodó, most jól megkaptam a társaságot. Érdekesnek találom, ahogy szemeivel óvatosan fölmér, látszik, hogy ezernyi dolog futhat át most benne. Vajon fél tőlem és potenciális ellenséget keres, vagy csak szimplán zavarba hoztam, esetleg tetszem neki? A lehetőségek tárháza végtelen, én pedig ennyiből nem tudok biztos következtetésre jutni.
A lánynak leesik a tantusz és iparkodva igyekszik eltüntetni sírásának nyomait, így inkább elvonom róla egy kicsit a tekintetem, mert azért belém is szorult némi diszkréció. Mikor elindul felém, csak akkor nézek újra rá. Köszönésére egy reflex mosoly a reakcióm, de egyébként nem viszonozom mert... egyszerűen nincs kedvem. Inkább magam mellé invitálom, hogy kikerüljön a képből, ő pedig elfogadja a felkínált helyet, így ismét tökéletes a kilátásom, csak immár van mellettem egy lány, feltehetőleg nem épp a legvidámabb lelki állapotban. Ha hallgatok, vagy elkezd engem kérdezgetni, vagy ő is hallgat... aztán elkezd kérdezgetni. Szóval ezzel nem járok jól. Monológokat nincs kedvem improvizálni, így inkább én vállalom a kérdező ember szerepét.
- Rossz emlékek?
Azt, hogy a rokonait jött megsiratni, kizártam, hisz akkor egy sírnál ácsorgott volna, szóval elég valószínűnek tartom, hogy tippem betalál. Persze valószínűleg előbb-utóbb visszakérdez majd az én ittlétem okaira is, de ezt majd letudhatom a béke, nyugalom és magány szeretetével illetve a szép kilátással. A valódi okaimról nincs kedvem beszélni.
- Elsős navinés, igaz?
Ezt a kérdést abból szültem, hogy már láttam őt a kastélyban, sőt mintha közös óránk is lett volna. Az iskolai öltözéken meg egyértelműen látszik, hogy ki hova tartozik, szóval csak jó memória kell az egészhez, azzal pedig abszolút rendelkezem. Egyébként kicsit szórakozás célzattal csinálom ezt a kérdezősködést, remélve, hogy a lányt lenyűgözöm találataim arányával és pontosságával. Nem mintha be akarnék vágódni nála, pusztán mulattatóak tudnak lenni a reakciók.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 13. 17:08 | Link

Jeremy H.

A fiú mellett üldögélve kicsit kellemetlennek éreztem a helyzetet. De eszem ágában sem volt beszélgetést kezdeményezni, legszívesebben csak hátra dőltem volna és bele feledkeztem volna a napnyugtába. Ekkor azonban ha egy kicsit kelletlenül is de a fiú feltett egy kérdést. Én erre ugyancsak semmitmondóan válaszoltam: - Nem. - kissé úgy éreztem mintha fájnának neki a szavak amelyeket kiejt a száján. Mintha teljességgel felesleges lennék számára és csupán betanult jó-modorból kérdezősködne.Ez egy picit rosszul esett de hamar túlléptem rajta. Újabb kérdésére megint csak nem valami kifejtősen de válaszoltam: - Igen, elsős vagyok. - és ezzel ennyi volt részemről. Felhúztam lábaimat és nagy levegőt vettem. A fa amelynek tövében letelepedtünk egy kicsit nedves volt de ez egy csöppet sem zavart. Kissé elmosolyodtam mikor a kápráztató fénybe meredtem, olyan volt mint régen. Ez a jó a Holdban és a Napban, sosem változik a járásuk, mindig ugyanolyanok maradnak. Mindkettő megbízható és az egyetlen biztos pont az életben. Miután befejeztem az elmélkedést eszembe jutott, hogy a fiú honnan volt ismerős, egyszer a nagyteremben láttam, ebédnél. A Levita asztalánál ült, egyedül. Ezen - erre tisztán emlékszem - egy kicsit meg is lepődtem, nem mintha én jól éreztem volna magam az engem körülvevő társaságban... Talán még egy órán is együtt tanultunk, de azt hogy melyik a közös tárgyunk, nem tudtam volna pontosan megmondani.
A szemem sarkából jól láttam a fiú arcát. Úgy tűnt mintha az előbb még oldalról engem fürkészett volna de nem voltam biztos ebben, lehet hogy csak beképzeltem - gondoltam.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 18:19 | Link

Susan

Leül mellém és én megpróbálkozom valami társalgás szerűséggel, de elég egyértelműen lejön, hogy nem akar beszélgetni. Nos igen... Valószínűleg nincs jó kedvében és ő is elsősorban a tájat akarja élvezni, amíg az utolsó napsugarak búcsút nem mondanak nekünk. Szóval a továbbiakban én is csak némán ülök, minek erőltetném azt, amit egyikünk se akar igazán? Nem figyelek túlzottan a lányra, attól eltekintve, hogy tudom, mellettem ül, és pont ezért nem engedhetem el magam túlzottan. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő percekben az életemre akarna törni, így tartanom nincs mitől. Ha az éjszaka mégis rettenetes szörnyeteggé változtatja, ahogy az némely mesében előfordul... hát akkor azt megszívtam, de most már úgy se nagyon futhatnék, ugyanis a nap a láthatár alá bukott. Az égen még mindig színek kavalkádja táncol, de a hatalmas égitest mára befejezte szolgálatát és hamarosan díszes kísérete is tova tűnik, ahogy besötétedik.
Arcomról semmit se lehet leolvasni, de kifejezetten kellemetlenül érint a helyzet és legnagyobb bosszúságomra némileg el is szomorít. Azt sejtettem, hogy nem fogunk nagy csevejt folytatni, hisz én se vágyódtam túlzottan utána, de azért nem vártam ekkora nagy elutasítást a másik diák részéről. Így utólag belátom, ez hülyeség volt, hisz már réges-rég megtanultam, én vagyok a kitaszított, a különc, akivel csak a szükséges mennyiségű beszélgetést folytatják le, még véletlenül se többet, néha kevesebbet. Találkoztam már jó pár egész kedves alakkal az itt létem alatt, de egyikükkel se lettünk puszipajtások, vagy ilyesmi. Persze az egészet most már az én viselkedésem alapozza meg, hisz még ha kedves és kulturált is vagyok, a távolságtartást akkor se tagadhatom le, de attól még az ilyen helyzetekben eszembe jut milyen volna társasági lényként élni. Soha sincsenek ilyen vágyaim, amikor a könyveket bújom, vagy épp valami érdekes dolgot tanulok, ilyen alkalmakkor rendszerint tökéletesen jól érzem magam. Viszont néha napján, amikor a valóságban ragadok egy időre valamiért és nem evezhetek el igazán a gondolatai tengerén, nos ilyenkor határozottan tud fájni a magány.
Jobb volt, amíg a lány nem jött ide, addig nem foglalkoztatott ez az egész kérdés, addig nem zavart a néma csend. Most miatta megint olyan érzelmekkel kell foglalkoznom, amik csak feleslegesen kínoznak. Utálom az ilyet, mert ez mindig kissé megbénít, visszavet az észbeli teljesítményemből. Az érzelmek az emberek legnagyobb ellenségei, lelassítják, zavarossá teszik a gondolkodást.
A nap utolsó hagyatékai is kezdenek eltűnni az égről, és lassan elkezd minket körülölelni a sötétség, a hely kinézete pedig új alakot ölt. Ami eddig szép és mesebeli volt, most határozottan elmenne egy horrorfilm díszletének.
- Igazán leleményes varázslat...
Jegyzem meg, ahogy körbe pillantok, majd lassan elkezdek feltápászkodni. Még nem tudom hova megyek, vagy mit akarok csinálni, de valahogy az új környezet elvette a kedvem attól, hogy a fa tövében lustuljak.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 13. 18:59 | Link

Szinte kikapcsoltam az agyam miközben a fa tövében üldögéltünk, észre sem vettem a fiút csak arra koncentráltam, hogy ellazuljak. Mikor a nap utolsó sugarai is lebuktak csak akkor riadtam fel a kábulatból.
Jellemző rám az ilyen "kikapcs-üzemmód" mikor egy elbűvölő tájat szemlélek. Csupán egy "sima" felhőt is képes vagyok több percen keresztül csodálni, hát még ha ehhez fogható látványban van részem. Csak most döbbentem rá, hogy milyen bunkón viselkedtem a mellettem kuporgó fiúval. Szegény most biztos azt hiszi nem kedvelem. Bár lehet hogy ő igazából nem is nagyon kedvel engem... hisz az elején olyan kedvtelennek tűnt velem kapcsolatban. De hát ez van... van mikor nem kedveli az egyik ember a másikat - sóhajtottam egyet hangosan.
Miközben ráemeltem kék szemeimet ő szóvá tette az időközben átalakuló temető képét, s közben felemelkedett mellőlem. Elszégyelltem magam, valami ide illőt akartam mondani de nem sok minden jutott az eszembe. S ráadásul mikor körbenéztem még a lélegzetem is elakadt. Most, hogy a nap aranyló sugarai végleg lebuktak nagyon gyorsan sötétedett. Immár a szürkületben egyre ijesztőbb és ijesztőbb alakok és formák tűntek fel a temetőben. Koponyák, vértől vörös keresztek és sírkövek, üres gonoszan tátongó sírvermek bukkantak elő. Megborzongtam a látványtól és én is felemelkedtem a hatalmas és minden bizonnyal nagyon idős fa tövéből. Egymás mellett álltunk a naplementés-sráccal akinek még a nevét sem tudtam. Akárhogy is a nevét azért illendő lenne kipuhatolni - gondoltam magamban - elvégre nem hívhatom örökké naplementés-srácnak, akármilyen vicces és találó is ez a név. Ezért mikor a pillantásunk újra találkozott megkérdeztem: - Hogy hívnak? Ám a választ már nem vártam meg mivel egy másodperc múlva már egy sötét alakot vettem észre a sírkövek között, közvetlen a háta mögött. Köpcös volt, úgy hatott megjelenése mintha lebegne, hajfélesége megtépázott és véres volt. A Hold már előmerészkedett a nappali nyugvóhelyéről és az egyre sötétebb temetőt ezüstös fénnyel árasztotta el. Halkan felnyögtem és a fiú karjába kapaszkodtam, annyira megrémültem a sírok között elősejlő alaktól hogy legszívesebben elszaladtam volna. De ezt nem nagyon jött össze mivel megbénultam. Fejemmel - csak ennyire voltam képes - az alak felé böktem. Abban biztos voltam hogy nem mumus az illető, mivelhogy az én mumusom... egészen más.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Jeremy Hunter
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 13. 20:05 | Link

Susan


A lány sóhajt egyet - kitudja milyen indíttatásból, én meg elkezdek felállni az immár cseppet sem szimpatikus környezet hatására. A navinés mintha mondani akarna valamit a megjegyzésemre, de végül nem hagyják el szavak a száját, én pedig - végezve a hátsóm  diszkrét leporolásával - az ijesztő temetőt kezdem pásztázni. Ki gondolta volna, hogy egyes hülye humorú idiótáknak nincs jobb dolguk, mint ilyen légkört teremteni itt éjszakánként. Mondjuk nagyon remélem, hogy mindez csak illúzió varázslatok sorának eredménye, mert különben sokkal de sokkal kellemetlenebb dolgok is ránk találhatnak itt. Amúgy valószínűleg csak a képzeletünk fog játszani velünk, hogy minél jobban kikészüljünk, legalábbis tényleg nagyon ajánlom, hogy ez a verzió legyen a valóság.
A díszlet úgy tűnik a lánynak se jön be annyira, mert ő is felkel a földről, és mellém állva pásztázza a koponyákat, meg a bizarr sírkövek tömkelegét... és néhány betemetetlen gödröt. Igazán nem szeretnék most aludni térni...
- Hogy hívnak?
A lány kérdése kicsit visszarángat a jelenbe és ismét szembesülök azzal, hogy egy nem túl kedves navinés gólyával édes kettesben vagyok egy hátborzongató temetőben, ahol egyre furcsább dolgokat vélek látni. Tekintetünk összekapcsolódik egy kis időre, de mikor épp válaszolnék, ő már másfele pillant, méghozzá meglehetősen ijedten. A hátam mögé bámul, az ilyesmi pedig sose jelent jót, ahogy az sem, amikor hirtelen megragadja a karomat. A gesztus egyértelmű, sokszor látni ilyet, főleg filmekben. A nő a mellette álló férfiban keresi a támaszt, mikor valami retteneteset lát. Nekem csupán két problémám akad ezzel az egésszel... Az egyik, hogy mi nem felnőttek vagyunk, akik a filmvásznon teszik magukat, hanem gólyák egy iskolában - vagyis adott esetben a mellette lévő faluban. A másik, hogy én határozottan nem vagyok hős lovag, aki kiáll és megvédi imádott asszonyát, főleg hogy ilyenem nincs is és legutóbb a belém kapaszkodó személy még úgy bánt velem mint akit melegebb éghajlatra kíván. Szerencsére a koloncom nem a jobb kezembe csimpaszkodott, így azzal diszkréten megmarkolom a pálcámat - nagy fegyver egy egy hónapja idejáró kis gólyánál - majd kissé oldalvást fordulok, hogy lássam, mire akarja felhívni a navinés a figyelmemet.
Meglátva a teremtményt - ami tényleg őszintén remélem, hogy csupán egy nagyon rossz vicc - elnyomok magamban egy nagyon hosszú és nagyon cifra káromkodást, amit legszívesebben megismételnék, mikor ismét a lányra nézek aki úgy tűnik teljesen lebénult. Akár valós, akár illúzió, határozottan nem kéne kipróbálni, milyen volna vele egy személyes találka, szóval ideje volna felvenni a nyúlcipőt.
- Jeremy. Gyere!
Mondom határozottan a csajnak, hátha a szavaimmal feltudom kicsit rázni a sokkból, majd finoman igyekszem  kiszabadítani a karom a szorításból, és inkább átváltani egy egyszerű kézfogásra. Ha ez sikerül, akkor a lányt magam után húzva - vagy épp mellette rohanva - neki indulok a temetőnek. Mondanám, hogy tudom merre van a kijárat, de a tökéletesen megváltozott környezet keresztbe tesz a tájékozódási képességeimnek, így találomra indulok el valamerre, leginkább ellenkező irányba attól a förmedvénytől, amit az imént volt szerencsém látni. Nem mintha bárhol máshol sokkal békésebb lenne. Igyekszem higgadt maradni és hajtogatom magamnak, hogy nem lesz itt semmibaj, minden rendben van, ezek csak illúziók, de attól még mindig van bennem némi félsz és ezen a lány ijedtsége se segít. Mindenesetre a józan ész nagyon-nagyon hasznos dolog, szóval jobb lenne nem elhajítani most.
Hamarosan egy kripta közelébe érünk, de hirtelen nem tudom mit tegyek. Menjünk be, kockáztatva, hogy ott valami sokkal-sokkal rosszabb vár ránk, esetleg ami kint van az követ oda is és zsákutcába jutunk, vagy inkább menjünk tovább a nagyvilágba, hátha kijutunk innen?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Susan Clark
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 9
Összes hsz: 30
Írta: 2013. július 15. 19:32 | Link

Jeremy H.
Ha visszagondolok az aznap este történtekre sok dolgot, megváltoztatnék...

Miután megpillantottam azt a bizonyos idegent pár perc kiesett... Csak annyira emlékszem, hogy a naplementés-sráccal szaladok a véres sírok és álmosan ásító sírvermek között. Ekkor már teljesen magamhoz tértem. A levegő elég erősen lehűlt és egy kis felfrissülést hozott számomra. Érdekes - gondoltam magamban - milyen egyszerűen megbízom a naplemetés-srácban... Ám ezen töprengeni most nem volt túl sok időm. A fiú maga után húzva rohant előttem nagyjából egy lépésre és erősen rángatott maga után. Most végre van haszna annak a sok futó-edzésnek, amit az utóbbi időben végigcsináltam, és szándékaim szerint nem is nagyon fogom abbahagyni. Tekintve, hogy ha az iskolában töltött éveim során hasonló különös dolgok fognak velem történni, mint például, az hogy egy különös lényt vélek felfedezni egy elhagyatott temetőben.
A srác láthatóan egy fehér falú, nem túl bizalomgerjesztő kripta felé igyekezett. Az arca gondterhelt volt, azon töprenghetett, hogy bemenjen-e avagy sem. Néhány pillanatra megtorpant az ajtó előtt, mire én gondolkozás nélkül előre tolakodtam és benyitottam. A romos épület talán még nagyobb félelemmel töltött el, mint az imént látott alak... Felfedeztem, hogy a helyiség oldalán egy hatalmas repedés található. Kilestem rajta és láttam, hogy az alak még mindig az egyik sír felett lebeg.
Azonban néhány bátor elsőéves követte a példánkat és pont ebben a pillanatban léptek be a temető területére. Ügyet sem vetve az ijesztő kísértet félére... Nem tudtam minek nevezni... Bátorság próbát játszottak. Vagyis ki mer elszaladni a temető végébe és vissza? Nagyon úgy tűnt, hogy nem is látják az alakot...
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Kováts Marcell
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 25. 21:01 | Link

Jujujuhász Viviviktor Mámámáté


Mégis mit keresek egy félelmetes temetőben, ahol majd bepisilek? Nos, ez hosszú történet, így hát elmesélem, ha nem probléma.
Reggel szokás szerint 6 órakor felkeltem, hiszen mióta nem járkálok éjjelente egész hamar ébredek fel. Szóval kitöröltem a szememből a csipát, ásítottam egyet és szemeimmel Lallát kerestem, ám ő sehol sem volt. Halkan szólongattam, de ő nem válaszolt, szemeimbe már könnyek is szöktek, azt hittem újra hisztizni kezdek, ám a kis barátom végül előmászott az ágyam alól. Magamhoz öleltem, megpuszilgattam, de ő ugyanúgy nézett, mintha már a levegőt is nehezebben vette volna. Próbáltam vele társalogni, de ő egyáltalán nem beszélt, így hát mérgesen otthagytam, egyedül az ágyamon. Mérgesen kisétáltam a navinés konyhába és ott ettem egy szendvicset, nem szeretek a Nagyteremben enni, az idősebbek mindig előbb megszerzik a finom falatokat. A tanári asztalnál sajnos nem foglalhatok helyet, mert nem férnék oda, úgyhogy a navis konyhában szoktam étkezni. Eztán visszaballagtam a szobámba, ahol felöltöztem. Mostanában próbálok változtatni a stílusomon, ezért öltöttem magamra egy bordó csőnadrágot - iszonyú furcsa érzés olyat hordani - és egy szürke pólót, amire még pulcsit húztam, a cipőm is egész divatos. Nos, ez egyáltalán nem az én stílusom, csak láttam még régebben az újságokban, hogy ez a menő, ezért próbálok nem lemaradni. A délelőttömet járkálással töltöttem, próbáltam minden helyszínt bejárni, szerintem már ciki, - jesszusom, mióta használok ilyen szavakat?! - hogy itt vagyok már egy hónapja és nem ismerem még a kastélyt. Sikeresen eltévedtem, de az egyik bácsi megtalált, így elvezetett a csikólakig. Megebédeltem, majd lefeküdtem aludni, egész nap elő sem jött a Napocska, csúnya szürke felhők borították az eget. Nem igen foglalkoztam Lallával, természetesen sajnáltam őt, de jobb dolgom is volt. A szundi után pedig játszottam a kis figuráimmal, majd eljött a vacsora idő és ezzel együtt az eső is esni kezdett. Csodás... vacsira virslit ettem, megkértem a manókat, hogy külön gyártsanak már nekem, fincsi volt. Az étkezés után visszasétáltam a szobámba, ahol mit láttam?! Lalla erőtlen, gyönge teste feküdt az ágyikómon, sírni kezdtem és kirohantam a szobámból. Nem tudom elhinni, hogy a legeslegjobb barátom meghalt! Milyen ember vagyok én?! Nem is foglalkoztam vele... senki nem került az utamba, mert a legtöbben még a nagyteremben voltak. Úgy hallottam a faluban van egy kis temető, odaigyekeztem, keresnem kell egy helyet... ahol... ahol el... eltemethetem a barátom. Szörnyű erre gondolni! Az eső még mindig zuhogott, úgyhogy még jobban siettem, nem szerettem volna megázni. Bogolyfalva utcáin sem voltak túl sokan, így senki nem gátolta az utam, hamar megérkeztem a temetőbe. Nos, ezért vagyok itt. Sírok az egyik sír felett, nem tudom kié...

ruházat
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Juhász V. Máté
INAKTÍV


ketten egy testben
offline
RPG hsz: 41
Összes hsz: 84
Írta: 2013. szeptember 7. 10:33 | Link



Egy. Két. Há'. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz. Egy bot. Egy kalap. Egy e-ser-nyő és; előre, hátra, oldalt, zár. Egy... kettő...
Ahogy lépdeltem az esőben, egy emlék pörgött az agyamban. Egy emlék, amelyben Máté apja volt, aki verte őt, aki miatt kialakult ez az egész. Ebben az emlékben Máté még csak öt éves volt. A napsütötte utcán sétáltak, és az apja egy játékot mutatott neki. A számolás ütemére lépkedtek, Máté pedig harsányan nevetett. Az apukája mondta a verset, miközben mosolygott. Aztán az "esernyő" után megálltak, és előre-hátra lépkedtek. Így vonultak végig az utcán.
Köptem egyet a macskaköves útra, bár a sötétben már nem igazán látszott, hogy van itt egyáltalán valaki. Ebben a pillanatban nem a szívem pumpálta a vérem, hanem a gyűlölet, amit éreztem eziránt az ember iránt. Közben pedig verte Mátét... szánalmas...
Lépteim - melyek nem a versike ütemeire csattogtak - visszhangoztak az utcában, de mindezt elnyomta a kőre ütődő cseppek hangja. Nem hoztam esernyőt, se kabátot, így hát áztam... de nem igazán érdekelt. Nem nagyon fogtam fel, hogy esik.
Mikor kihajtottam a nyikorgó kiskaput, kicsit meg is lepődtem, hogy tulajdonképpen hogy kerülök ide. Nem volt semmi célom az éjszakai sétával. Csak járni akartam egyet. Zuhogó esőben. De mint mondtam, nem tudatosult bennem, hogy esik az eső. Az sem tudatosult, hogy tulajdonképpen miért jöttem ki. Teljesen szét voltam csúszva.
Az ideg, a gyűlölet, és a sok negatív érzés jóformán szétfeszítette a testemet. Járkáltam a sorok között, nem néztem egyik sírra sem. Senkim sincs ebben a földben, abszolút senkim. Ennek ellenére jó érzés halottak közt lenni. Talán ők az egyetlenek, akik elérték ennek az életnek a célját.
Egy pillanat alatt felvillan emlékeimben Letícia. Nem is keresett engem - jó, Mátét sem -, mióta itt vagyunk. Ismét harag zúdult a tüdőmbe, ami aztán egy ordítás formájában tört ki belőlem. Mintha mi sem történt volna, mentem tovább a sírok közt, immár minden feliratra vetettem egy pillantást. Mikor a temető egyik végéből a másikba értem, egy alak - egy meglehetősen kis termetű alak - sziluettjét láttam egy sírra borulni. Megtorpantam egy pillanatra. Még őt is gyűlöltem. Mert ő teljesen ép volt. Mert őt nem nézik lelki betegnek az utcán.
Utoljára módosította:Juhász V. Máté, 2013. szeptember 17. 15:23 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Mindannyiunknak megvan a magunk saját pokla.
Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. október 2. 20:13 | Link

Zsombor


    Sosem vetettem meg az esti sétákat, így ezúttal még épp takarodó előtt elindultam valamerre előre. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de legfőképp az, hogy haza akarok utazni. Vége a vizsgáknak, szünet van, Mihaellel kipókereztük magunkat Vegasban, mi kellhetett még? Hát nyugalom, de az nagyon. Otthonról továbbra sem hagytak nekem nyugtot, ami mint mindig, most is megalapozta a hangulatomat. Ők a nyaralómban pihentek, én pedig haza szándékoztam menni Pécsre, természetesen a tudtuk nélkül.
    A kastélyból kiérve a falu felé vettem az irányt, mivel először a pub volt a cél. Aztán úgy döntöttem, hogy nem szándékozom inni, de még enni sem, mert étvágyam nagyjából egyenlő volt a nullával. Nem is mertem belegondolni mi lesz, ha megint kitudódik, hogy fogyásnak indultam. Nem lettem csontsovány, de még hasonló sem, csak egyszerűen elfelejtett a szervezetem táplálékot kérni, én meg nem vagyok erőltetős típus. Attól nem lesz jobb, hogy magamba borítok egy tál valamit, amitől később rosszul leszek. Akkor inkább a semmi. Így meg bármilyen alkohol tartalmú italt fogyasztani rossz ötlet, juice-t meg adjanak az ovisoknak. Nagyjából a gondolatmenetem végén érkezhettem meg a falu határára, ahol egy zöld rét terült el előttem. Megvontam a vállam és elindultam, csakhogy egy kis kerítés után egy temetőben találtam magam.
    Fél szemöldököm felvontam és visszatekintve tökéletesen láttam a falut és annak fényeit, onnan viszont nem észleltem ezt. Varázslat… Visszafordultam és körbepillantottam, hogy felmérjem a terepet. Különös hangok jöttek mindenhonnan, a sírkövek pont úgy voltak megcsinálva, hogy egy gyengébb idegzetű ember világgá szaladjon, ráadásul minden tele volt koponyákkal és hasonlókkal. Talán azért, mert zöld vér csörgedezik az ereimben, vagy mert túl sok horrort láttam már, de nem tudott érzelmeket kiváltani belőlem a hely, legalábbis ijedtséget semmiképp. Beljebb indultam és bár láttam a mozgásokat – s lévén varázslóiskola vagyunk, bármi megtörténhet -, mégsem nagyon izgattak, inkább elmosolyodtam. Kíváncsi vagyok, hogy a ma esti társaságom – mert ugye anélkül sosem úszom meg - hogyan fog megérkezni: nevetve, vagy sikítva?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 3. 23:57 | Link

nina.

Az egész egy nagy humbug. Hatalmas, egetverő, és azt hiszem, hogy ami a legfontosabb; felesleges. Mármint számomra, mert ettől se nekem, se másnak nem lesz egy egészen aprónyit sem jobb. Ami pedig a legrosszabb, hogy nem is értem, hogy mi szükség van rá.
Gondolkoztam - nem értem, miért hitték, hogy nem fogok, és miért hiszik még mindig azt -, és arra jutottam, hogy ez egy bosszú. Egy nagy, eszement jól - mert tényleg, lássuk be, hogy eszeveszett zseniális maga az ötlet is, nemhogy a megvalósítás! - kifundált, megcsinált, véghez vitt - ragozzam? - bosszú. És hogy miért?
Lennének ötleteim, és azt hiszem, hogy az egésznek az alapja azt, hogy hetedikben - igen, az első évben, amikor a tantárgyak listájára egyáltalán felkerül - megbuktam biológiából, és bár vért is izzadtam, illetve mindenféle egyéb dolgokat, mégsem sikerült elkerülni a csúfos csalódottságot, amit ezzel otthon okoztam. De most komolyan, hogyan vallja be egyszerűen, könyörtelenül, de mégis szívhez szólóan - a problémák elkerülése végett - az orvos szüleinek, hogy annyit konyít a biológiához, mint a macska a hegedűhöz? Na igen. Nehéz volt az élet mifelénk, ahol a tökéletes kis sorba csak én nem illettem bele, és bár voltak nagy terveim - négy évesen - azzal kapcsolatban, hogy varázsló leszek, nem gondoltam, hogy ezzel egyszer majd azok az emberek, azok a könyörtelen, szívtelen, tudálékos zsarnokok - igen, a szüleimről van szó - vissza fognak élni, de megtették, és most itt vagyok.
Apropó...itt. Hol is van az az itt? Mert az oké, hogy elindultam abból a várból - vagy minek nevezik ezek az itteniek -, hogy könnyű esti sétát tegyek, hogy kiszellőztessem a fejemből a sok butaságot, mert tényleg, egy hangyányit talán már el is hiszem ezt a fesztivált, ami körülöttem van - miért éri meg ennyit beleinvesztálni a szivatásomba, most komolyan? Szóval...Nehéz az élet, ha sokat gondolkozom, mert mindig elvesztem a fonalat. Szóval...Ja, itt.
Itt most éppen megbotlom valamiben. Valamiben, ami...Egy koponya, ez teljesen természetes, végülis...Az ott egy luk az os temporale részen? Na várjunk. Koponya. Sötét. Valami nagy halom...Azt hiszem, sikítani fogok, vagy szűkölve elmenekülni, mint a kutya, akinek a lábára lépnek.  Csa a lábam nem mozdul. Lefagytam, így most a koponyát a kezemben szorongatva, azon küzdve, hogy a szívroham ne vigyen el tizenöt évesen; állok. Várom a jó szerencsém, ami érkezhet kutya, macska, négylábú asztal formájában, nekem mindegy. De azt tuti, hogy ha egyszer kijutok innen, akkor nagyon megbosszulok mindent és mindenkit.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. október 9. 19:47 | Link

Zsombor

    Nem kedvelem a temetőket, bár kifogásom sincs ellenük. Nyomasztóak, ám nem ijesztenek meg. Ez a kettősség nagyjából mindenre igaz nálam, sosem csak egy oldala van az éremnek nálam és semmi sem egyértelmű. Ettől függetlenül továbbra is úgy gondolom, ez legyen az egyetlen hibám, emiatt utáljanak, de másban legyek a toppon. És persze ez így is van. Körbetekintve még mindig nem láttam egy lelket sem, ami nyugalommal töltött el. Csak én vagyok olyan marha, hogy az éjszaka kellős közepén a falu holttanyáján mászkáljak, mint aki épp nem tudja mit tegyen és filozófust akar játszani. „Lenni, vagy nem lenni? Ez itt a kérdés.” Na mondjuk közel sem ez volt a helyzet.
    Már tehettem egy kört, mikor visszafelé közeledve megpillantottam egy földbe gyökerezett lábú diákot. Fél szemöldököm felvontam, mert egyből tudtam, hogy az illető vagy Navinés, vagy tényleg látott valami igazán ijesztő dolgot, ami nem lehetséges. Így történhetett meg, hogy az első opciónál maradtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy borsot török az orra alá és kicsit megszívatom, de még én sem lehetek ennyire alattomos és ördögi. Inkább keresek majd magamnak valami jobb szórakozást.
    Odasétáltam a fiú mögé, szinte hangtalanul, valószínűleg tényleg nem is figyelt a lépteimre, majd megálltam mögötte és néztem azt, amit ő láthat. Azaz a nagy semmit. Pár sír, koponyák, csontok, kísérteties hangok – amik nem is rémisztőek -, futkározó apró rágcsálók… Megcsóváltam a fejem és igazán nem értettem, hogy a srác miért nem fordult meg rögtön, mikor ideért, miért kellett megvárnia, hogy így megijedjen, aztán meg gyökeret eresszen, ráadásul az út közepén. Szorosan mögé léptem és a fülébe suttogtam, de olyan igazi szellemesen.
- Buuu... – halk és halotti sóhajnak mondhattam volna inkább ezt a megnyilvánulásomat, de egyszerűen belehaltam volna, ha kihagyom. A fiú reakciójától függetlenül hátrébb léptem, hogyha esetleg futni, vagy kapálózni, ne adj isten pálca után kapni volna kedve, akkor tudjak védekezni. Mondjuk a varázslást erősnek éreztem, egy sikolyt viszont iszonyat szívesen hallottam volna, úgyhogy a mozdulatsorom gyors és hangtalan volt, hogy premier plánban nézhessem végig a kétségbeesett reakciót, amit látni fogok.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 11. 18:28 | Link

nina.


Egyszer azt mesélte a nagyapám, hogy amikor apám kicsi volt, még attól is megijedt, ha valaki egy kicsivel közelebb vett a füléhez levegőt, mint arra ő számított... na jó, lehet, hogy nem ezt mesélte, de legalább valami ilyen frenetikus marhaságot. Úgy értem... Kinek jutna eszébe valaki fülébe lélegezni, csak úgy, hogy megijessze vagy... csak úgy? Mindegy is. Meg azt is mesélte, hogy egyszer felolvasott neki egy mesét - na nem mintha diszkriminálni akarnék egy nemzetet is, de...tuti, hogy német mese volt! elég csak a Grimmekre gondolni. -, amiben egy kiskölyök elveszett a temetőben éjszaka, aztán már csak a lábujjait találták meg. Apám nappal sem mert ez után a temetőbe menni.
Na nem mintha hatással lett volna rám, dehogy, a világért sem állítanék ilyet, meg amúgy is, én egyáltalán nem is vagyok se félős, se ijedős, vécére is egyedül járok ki - igen, még éjszaka is! - , ami azért... Na, mindenki érti, hogy mire gondolok. Mindenki fél valamitől, mindenki tart a sötéttől. Az emberek ilyenek, még akkor is, ha nem ismerik be.
Szóval...félreértés ne essék, én nem félek a temetőktől, de azért egy kicsit tartok tőle, hogy elhagyott lábujjakra akadok. És minekutána találtam egy halántékán lyukas koponyát, kezdem azt érezni, hogy egyre nagyobb a rációja annak, hogy mégis meg fog történni, amit nem szeretnék.
És én esküszöm arra is, hogy el akarok innen menekülni. Mielőtt bármi baleset érne, mielőtt én leszek a kisfiú a meséből, csak nekem... Nem, inkább bele sem merek gondolni, hogy mi történne, ha...
Á. Vagyis több Á, nagyobb, hangosabb, olyan falakat rengető, olyan ablaktörő, amiből tudjuk, hogy valami baj van. De persze csak a fejemben, annál azért sokkal visszafogottabb vagyok, minthogy rémületemben elkezdjek hangosan pánikba esni.
Csak nyelek egyet, próbálom azt a fullasztó gombócot leküzdeni a torkomban, és egészen biztos, hogy ha lenne velem szemben egy tükör, akkor a 'szenvedő kutya' arcot látnám viszont. Még inkább a földbe gyökerezik a lábam, és gondolok arra, hogy támadok, gondolok arra is, hogy elmenekülök, de mindenekelőtt oldalra fordítom a fejem, és megnézem, hogy ez a minden valószínűség szerint zombi szörnyeteg - lehet, hogy túl sok horrort néztem? -, akinek oszlik a teste, egy-két testrésze..
Na állj! Ez nem történhet meg, ez megint csak a túláradó fantáziám szüleménye. Mély levegőt veszek, oldalra fordítom fejem és...
- Gondolhattam volna. Te minden vagy, csak oszló hulla nem - közlöm, mintha a világ legtudhatóbb dolga lenne, hogy az én fejemben mik játszódtak le eddig.
- Nem gondolod, hogy túl késő van kisfiúk ijesztgetéséhez? - kérdezem szemöldököm felvonva, kezemet keresztbe fonva mellkasom előtt. Igen, a koponya még mindig ott csüng ujjaimon.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. október 20. 10:19 | Link

Zsombor

    A feszültség levezetésnek sok formája lehet. Van, aki futni jár, vagy valamilyen sporttal enyhít az indulatain, van, aki teli torokból énekel, esetleg hangszeren játszik búskomor dalokat, van, aki írással esik túl a dolgokon. És van, aki elindul sétálni és az épp útba eső személyeket a sírba kergeti. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, de ezt többen is alátámaszthatták – többek között Mihael, Olivér, de még Dominic is. Hozzá kell tennem, az esetek többségében inkább a szarkazmusommal és éles nyelvemmel csaptam ki a biztosítékot, de néha engednem kellett gyermeki (?) énemnek. Így esett ez ma este is.
    Közelebb léptem, felkészültem, ijesztettem. Ha eddig nem lett volna bebetonozva a srác a földbe, hát most be lett. Egy mukkot nem szólt, de éreztem, ahogy egy hátborzongató, kitörni készülő „áá”-t fojt épp vissza, ez pedig az amúgy is vicces alaphelyzetet tette még mulatságosabbá. Becsületére legyen mondva, megállta a dolgot, nyelt párat és valószínűleg azt hitte, most fogom élve eltemetni – vagy rosszabb. Ilyesmiről szó sem volt, de ha jobban végiggondolom, ez rellonosként nem is olyan elképzelhetetlen opció. Már a többieknek. Aztán oldalra fordította a fejét és megszólalt, nekem pedig óvatos görbület jelent meg arcomon.
- Nos, az oszló hulla léttel még várnék pár évet – vontam meg vállam közönyösen és talán – de csak talán –még egy kis elismerést is bezsebelhetett a fiú, amiért nem sikított fel, mint egy öt éves ovis. Rendszerint amúgy sem szoktam másokat ijesztgetni, ez azonban annyira kínálkozó, annyira kézenfekvő szituáció volt, amit egyenesen vétek lett volna kihagyni, pláne hogy feldobta az estémet. Éreztem, hogy az újonc bár kívülről rettentően bátornak mutatja magát, valójában közel sem így van ez, mert szinte hallani lehetett még mindig felgyorsult szívverését.
- Kisfiúk ijesztgetéséhez sosem lehet elég késő – karjaimat összefontam magam előtt – így követve a fiú példáját -, hangomból pedig érződött, hogy rendkívül jól szórakozom. Minek tagadtam volna? A kezében tartott koponyára néztem és elfojtottam a nevetésemet. Lehajoltam a földre és én is felvettem egyet, majd a fiúra pillantottam.
- Ezektől nem kell félni. Már nem árthatnak. Kevesebb horrorfilm, több logika – azzal visszaraktam a felvett fejet és megint felegyenesedtem. Kissé életidegen szituáció volt, ahogy sakkozunk a halottak kobakjával, de itt még ez is belefért. Én mindenesetre elégedett voltam az esti teljesítményemmel, még akkor is, ha a java a beszélgetésnek most következett. Akkor csípős modoromnak hála rárakhatok még egy lapáttal az előbbi eseményekre.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Szabó-Kelemen Zsombor
INAKTÍV


bubi.
offline
RPG hsz: 38
Összes hsz: 1011
Írta: 2013. október 29. 00:01 | Link

nina.


Amikor valaki először meglát engem, akkor általánosságban véve az első gondolat, ami mindenki fejében megfogalmazódik, az nem más, minthogy egy hatalmas nagy lúzer lehetek. Aztán a második gondolatra ez nemhogy elmúlna, még inkább fokozódik, főleg akkor, amikor nem mondok semmit, csak nézek ki a fejemből bambán, amikor odamegyek az emberekhez kérdezgetni, hogy hol vagyok, amikor... nem, inkább nem sorolom, mert teljesen felesleges, nem célom magamat teljesen lejáratni még a saját fejemben sem, magam előtt sem. De azért a harmadik lépcsőfok... na, az a legrosszabb, amikor valaki elér a harmadik lépcsőfokra, harmadik szintre, esetleg nevezhetjük még legalább harminc módon, de a lényeg ugyan az; azt gondolja, hogy bármit megtehet velem, nekem bármit lehet mondani, én bármit magamra kapok, arról nem is beszélve, hogy az emberek valamiért- fogalmam sincs miért, ilyenkor imádják rajtam köszörülni a nyelvüket.
Aztán a legtöbben megdöbbennek, hogy a terveik nem egészen úgy alakultak, ahogyan ők azt gondolták, mert se a göndör hajam, se az álmos tekintetem, se a csámpás fogaim, de főképpen nem az agyam az, ami ezt a fejemen, a fejemben be tudja fogadni.
És akkor valami kattan, valami olyan, amit az első pillantásnál az sem gondolna, aki a legnagyobb jóindulattal áll felém, akinek semmi rossz még csak meg sem fogalmazódik a fejében. Na persze nem tudom, hogy ez jó-e, az is lehet, hogy ez egy totál rossz dolog, mintha mondjuk haragomban vérfarkassá válnék, vagy ilyesmi, de... de semmi ilyesmi. Csak ilyenkor, amikor valaki  - persze tudom, hogy merő szeretetből - rajtam próbálja meg kiélni kicsinyes és gyermeteg dolgait, akkor én meg rajta élem ki a magamét, amit amúgy a gyógyszerek a rendes, csöndes hétköznapokban el tudnak fojtani.
Ujjam kicsusszan a koponyán található lyukból, azt is mondhatnám, hogy a csont gurul le szépen az ujjaim hegyéről, szinte teljesen mindegy; egy meglepően hangos puffanással földet ér. Egyik karom leeresztem magam mellé, a másikkal zavartan a hajamba túrok, majd a lányra pillantok, mert eddig a cipőm orrát fixíroztam.
- Igazad van, tényleg túlbecsültelek. Pár év még tényleg kell, hogy arra a szellemi szintre érj, ahol ők vannak. - Vállam megrántom, közelebb lépek hozzá pár lépéssel.
- Egyébként pedig nem ezek - mutatok körbe - a leginkább horrorba illő elemek ezen a helyen. Valójában te tehetsz róla, hogy egy ócska, zs kategóriás filmben érzem magam, mert semmiben nem különbözöl a legátlagosabb első áldozat típustól. Tudod, rövid nadrág, rövid ész... vagy valami ilyesmi. - megvonom vállam, még egy kicsit közelítek felé.
- Egyébként elég silány és értelmetlen lehet az életed, hogy ennyire megpróbálsz kompenzálni minden módon, de ha rám hallgatsz akkor inkább elmész egy dokihoz, az majd ír fel valami tablettát, amitől normális leszel - mondom még utoljára, amikor lány mellé érek, aztán tovább is sétálok mellőle, lehetőleg el innen. Utálom, amikor ilyen vagyok. Nagyon, nagyon utálom.
Utoljára módosította:Szabó-Kelemen Zsombor, 2013. október 29. 00:02 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Egerszegi Nina Viktória
INAKTÍV


félvéla legilimentor
offline
RPG hsz: 602
Összes hsz: 3841
Írta: 2013. november 18. 20:51 | Link

Zsombor


    Vicces képet vágott a srác, én pedig tényleg csak kivételesen ijesztettem rá valakire. Na de ahogy ott állt, nézett ki a fejéből elkerekedett szemekkel… Egyszerűen vétek lett volna kihagyni ezt a lehetőséget, én meg ugye sosem arról voltam híres, hogy valamilyen labdát nem csapok le. Mondjuk az eredmény nem egészen az lett, amit vártam. Áldozatom kissé hevesen reagálja le a dolgot, amint velem szembe kerül. Felvonom fél szemöldökömet, de különösebben nem hat meg prófétai szerepvállalásból adódó szómenése. És még csak az első két mondatnál jártunk. Mindenesetre nem akartam belé fojtani a szót, jobbnak láttam, ha kiadja magából, amit ki kell. Egyértelműen lejött mondandójából, hogy nem azért beszél így velem, mert csuhaj, de menőnek érzi magát, sokkal inkább ő akar valamit kompenzálni. Vagy valami egyéb problémák lehetnek, de tekintettel arra, hogy pszichológusi végzettségem MÉG nincs, így a gondolatmenetemet hagytam is ahol van.
    A rövid nadrágos poén egyébként megmosolyogtatott. Ha eddig nem nézett totál idiótának, hát most már biztos annak fog. Különösebben nem hozott lázba a dolog, gondoljon amit akar. Zsolti gyerek is csak egyszer húzott velem újat a stégen, azóta messze ívbe elkerül, ez az elsős legalább némi aggyal rendelkezik és nem gáncsol ki/lök föl/próbál valamilyen módon kárt tenni bennem. Nem kérdés, ki győzne előbb. Ahogy elhaladna mellettem, megragadom a vállát, de nem erősen, így tulajdonképpen ha menni akarna, mehetne.
- Annyira nem rövid az eszem, de a viccet még neked is értened kéne. Mindenesetre bocs, ha ennyire felkavart – próbáltam némileg normális hangsúllyal elmondani ezt az egyetlen mondatot, de valahol éreztem, hogy erre képtelen vagyok. Komolyan egy ilyenért kérek bocsánatot? Ha legalább tévedésből szétátkoztam volna, azt mondom igen, ez már valami. Na de egy ijesztésért? Röhej… Na persze ha ez kell a népnek, miért is ne kapja meg? Öntetnek persze némi szarkazmussal, mert anélkül nem jó válasz a válasz.
- Egyébként nincs szükségem gyógyszerre, de kösz a tanácsot – biccentettem felé, majd eleresztettem a vállát, végül is, minek feltartani? Én magam is menni készültem, ennyi levegő bőven megártott, megvolt a mai napi szemétség adagom is, ráadásul orvoshoz küldtek. Kellhet ennél több egy napra? Nem zavartatva magam visszaindultam a kastély felé, ha a fiú akart volna valamit, úgyis megállított volna. Annyi bizonyos volt, hogy mára elege lett belőlem, ez az érzés pedig a ma este folyamán először kölcsönös volt mindkettőnkben: én sem vágytam jobban az ő társaságára, mint ő az enyémre.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Samantha H. McSouthernwood
INAKTÍV


the girl from Hogwarts
offline
RPG hsz: 42
Összes hsz: 433
Írta: 2013. november 27. 20:46 | Link

Noel


Look at me. Az utóbbi időben kissé megváltoztam. Nem mondom, hogy feltétlenül pozitív irányba, és az ellenkezőjét sem, de az egyszer biztos, hogy más lettem. Érettebb? Ugyan. Felelősségteljesebb? Nem egy párhuzamos univerzumban vagyunk. Normálisabb? Talán. Nem tudom megállapítani. Sok minden történt az utóbbi időben, ennek köszönhetően már nem is igazán tudom megmondani, ki is az a Samantha McSouthernwood. Alexával nagyjából tisztázódtak a dolgaink, bár még mindig nem vagyunk egymás szívének csücskei, elvagyunk mindketten a saját kis világunkban, és hacsak nem keresztbe teszek valakinek, vagy lógatom ki a harmadikról, nincs közöttünk nézeteltérés.
Azonban valami történt. Ma, amikor visszatértem a szobámba, éreztem, hogy valami meglehetősen fontos hiányzik, és mikor nekiláttam áttúrni a cuccaimat egytől egyig, hirtelen koppant, mit nem találok. Igazából, ha végiggondolom két dolog nincs meg. Az egyik, a kabátom, amit halvány lila gőzöm sincs ki nyúlt le, mert a szobatársaim tudják, hogy allergiás vagyok arra, ha valaki piszkálja a cuccaimat. A másik tárgy, ami már sokkalta fontosabb pedig a lopott kabát zsebében van. Nem tudom milyen kis nyomorult űzi velem ezt a játékot, de nem találom se viccesnek, se szórakoztatónak, de még csak unaloműzőnek sem ezt a módszert választanám.
- Hogy az a... - mormogva írtam egy papírfecnire gondolataimat, majd hirtelen ötlettől vezérelve két apró üzenetet. Az egyiken ez állt; " Negyed óra múlva a temető kapujánál. S.", a másik pedig hasonló kijelentést tartalmazott, azzal a különbséggel, hogy fél órát írtam rá, és nem írtam alá. Ideges léptekkel indultam el, és csaptam be magam mögött az ajtót, az első üzenetet Noel szobájának ajtaja alatt csúsztattam be, remélve, hogy észreveszi, a másikat pedig a folyosó túlvégén levő fiúszobánál hagytam, majd elindultam a konyha felé. Kabát híján két pulóvert vettem magamra, illetve egy ilyen időben vékonynak mondható leggings-t. Amikor beléptem a manók meghajoltak, és a megszokott bögre kávémat hozták frissen, és meglehetősen forrón. Se szó, se beszéd csaptam be az ajtót és indultam meg a temető irányába. Kifelé kifejezetten figyeltem arra, hogy elkerüljem az ismerősöket, azokat is akiket szeretek -, már ha van olyan - és azokat is, akiket nem. Öt perc alatt kiértem a találkahelyhez, így még volt pontosan ugyanennyi időm a megbeszélt találkáig. Leültem hát a kapu tövébe, és a gőzölgő italt kezdtem el fogyasztani míg vártam, számolgatva azt a néhány csillagot az égen, amit látni lehet.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
offline
RPG hsz: 643
Összes hsz: 6115
Írta: 2013. november 29. 09:57 | Link

Sam

A gólyalak falai között való gubbasztás és iszonytató semmittevés nem a legjobb móka a világon. Noel az ágyon ült, hátát a falnak vetve dobálta pálcáját, amikor a folyosón léptek zaja hangzott fel, amely ajtaja előtt némult el. Az elsős azonnal odapillantott, mintha házon belüli balhéra számítana, de csalódnia kellett, nem robbantotta ki senki az ajtót, csupán némi papírsercegés után egy darab cetlit csúsztatott be valaki az ajtó alatti résen. A fiú várt egy pillanatig, kíváncsi volt, hogy beszélni kezd-e, vagy talán porrá ég, de nem történt semmi izgalmas. Recsegett az ágy, míg felállt, és a firkához sétált. Érdeklődve vette fel, s hajtogatta szét. A nőies írás, a megadott idő, és az S betű vigyort csalt arcára, és már öltözött is. Fekete sapkát, és melegen bélelt vászonkabátot kapott magára, bakancsba ugrott, pálcáját biztos helyre dugta, és már ki is lépett a gólyalakból. Samantha neve garancia volt az izgalomra, amelyre azóta vágyott, hogy Kowai a csíny helyett a seprűt választotta, és beállt a sárkányok közé. Ezzel nem is volt semmi baj, természetes, hogy kisegítette csapatát, és Noel is csak biztatni tudta, hogy ha tehetsége van a repüléshez, akkor menjen és csinálja jól.
A hideg nem enyhült, az utcákon kevés ember sétált, egy ismerősbe sem botlott bele, sem a fő utczán, sem a boglyas téren. Könnyedén jutott el Bogolyfalva határához, ahol már nem volt nehéz megtalálnia a kihalt temetőt.
A fekete alak gyorsan lépegetett a kerítés mentén bámulva a különböző sírokat, és remélte, hogy Samantha nem azzal akarta jól érezni magát ma este, hogy őt meg még néhány háztársukat idehívja, ő meg pár manót ugráltatva forró fürdőt vesz a kihalt rellon házban. Ahogy közeledett a célhoz, úgy rajzolódott ki a barna, feltűnően csinos lány kávézó alakja a kapualjban.
- Szép jó estét! - köszön széles vigyorával, és nem rest végigvezetni tekintetét a lányon. Samantha kitűnő választás volna minden férfinak, ami a küllemet illeti, de bizonyára kevesen képesek elviselni csökönyös jellemét. - Mint látod, elolvastam az üzeneted. Most pedig érdekelnének a részletek, szóval ha teletöltötted magad kávéval, kérlek avass be. Miért is vagyunk itt pontosan?
Hangjából kihallatszódik az érdeklődés, mint ahogy jelen helyzetben a legtöbb ember hangjába ugyanez a kíváncsiság férkőzne bele. Nem mindennap látogatják meg diákok a temetőt, és abban biztos volt a fiatal, hogy nem titkos randevút kér tőle a negyedéves.
- Remélem hamar izgalmassá válik az este - fűzi még hozzá előző gondolataihoz a csendes szavakat, majd oldalát nekidönti a kapunak, és onnan nézi a kávézó leányzót.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2013. november 29. 09:59 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Samantha H. McSouthernwood
INAKTÍV


the girl from Hogwarts
offline
RPG hsz: 42
Összes hsz: 433
Írta: 2013. december 3. 22:06 | Link

Noel


A hidegben ücsörögve elvándoroltak gondolataim, és mire észbe kaptam már le is telt az adott idő. A kávé már nem gőzölgött a bögrében, csak egy-egy hullámzó páracsík jött ki belőle, magyarán az utolsókat lehelte, és kezdett kihűlni, így jobbnak láttam egyszerűen meginni a maradékot az aljáról, még mielőtt teljesen kihűl, és pocsékba megy. Na mert igen, a hideg kávé nem kávé, hacsak nem nyáron fogyasztjuk, de jelen pillanatban nem is lehetnék messzebb az év legmelegebb évszakjától.
- 'Estét. - köszöntem Noelnek szinte már félvállról, mert szerettem volna, ha az utolsó gondolatmenet amibe belekezdtem lezajlik a fejemben, hiszen ha megszakad lehet elfelejtem, miről is volt szó odabent, vagy csak nem tudom ott folytatni ahol abbahagytam. Így elégérdekes nézhettem ki, hogy a köszönés után is csak bámultam egy percig magam elé, szinte teljesen megmerevedve, de talán van akkora szerencsém, hogy látott már így Noel, és nem lepi meg... annyira.
- Nos... - megragadtam a karját és egy meglehetősen határozott mozdulattal magam mellé rántottam a földre, arrébb csúsztam két centit, így mindketten a kapualjban voltunk, tökéletes takarásban az esetleges érkezőktől. Merthogy ugye vártunk valakit. - Azért vagyunk itt, mert valaki lenyúlta a kabátomat.. mint látod - mutattam végig magamon, miközben pálcám hegyén fényt varázsoltam, hogy láthassa a dupla pulóvert, amiben kint tartózkodtam. Hát, azt hiszem nem kell mondanom, hogy nem volt melegem. - Nekem pedig szükségem lenne rá, mert nincs valami melegem. -úgy döntöttem egyszerűbb,ha nem avatom be abba az apró részletbe, hogy a kabát zsebében van valami, ami igen ritka, és számomra meglehetősen fontos, ugyanis ezzel csak a szokásos lavinát indítanám el; mi az, miért fontos, mondjam el.Ha elmondom pedig két héten belül vagy visszahallom, vagy jönnek könyörögni, hogy adjam oda nekik. Na persze meg még mit nem, így is baromi nehezen jutottam hozzá ehhez a kis mennyiséghez is. Nem az a probléma, hogy nem bízok Noelben... én senkiben sem bízok. Hanem az, hogy ezt semmiképp sem tudnám egyedül elintézni.
- Valószínű, de most egy kicsit csend! - hurrogtam le talán kissé élesen háztársam, majd eloltottam egy egyszerű Nox-al a kis fénycsóvát a pálcavégén, erősen megmarkoltam, és feszült figyelemmel bámultam a temető felé vezető út irányába, hátha kiszúrok rajta valamiféle mozgást, vagy motozást. Nem is kellett sokat várni, nagyjából öt perc fagyoskodás után megjelent egy árnyék, jobbra-balra tekintgetett, gondolom azt kereste aki idehívta... hát megtalálta.
- Háromra pálcát elő, én lefegyverzem, hátha van nála valami támadásra alkalmas eszköz, te pedig sóbálvány átkot szórsz rá. Mehet? - pillantottamrá, amjd meg sem várva a választ számolni kezdtem. - Egy... kettő.... három!
Utoljára módosította:Samantha H. McSouthernwood, 2013. december 3. 22:07 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
offline
RPG hsz: 643
Összes hsz: 6115
Írta: 2013. december 8. 12:31 | Link

Sam

Mintha kicsikét lassan forognának agykerekei rellonos háztársnőjének, úgy ül a kapualjban, és bámul maga elé. Noel felvonja szemöldökét, majd a lányt nézi, hátha az képes az értelmes beszéd művészetére, ám egy rövid köszönésen kívül semmi jel nem utal arra, hogy Samantha megőrizte volna ép elméjét. ~ Talán azért írt üzenetet, vagy írta valaki más..., mert megőrült? Valaki elvizesítette az agyát? ~ A beálló csendben éppen van ideje ilyen s hasonló gondolatokra, aztán a következő pillanatban már ő is ül, és a negyedéves leányzó a nagybetűs valakiről beszél, aki elragadta tőle a kabátját.
- A kabátod miatt vagyok itt? - kérdezi megütközve, Sam felé fordulva, már-már belemászva arcába, s ezzel együtt intim szférájába is. - Ne szórakozz velem Sam, nem úgy ismerlek, aki a kabátja miatt a temetőhöz hívja a fél rellont, már megbocsáss.
Hátraveti fejét a kapu rácsának, és nevetni kezd kínjában. A hidegben látványosan füstlik a lehelete, így visszafordítja fejét a dupla pulóveres lányra, és saját kabátjára mutatva kérdő pillantást vet rá. Ha akarja elfogadja azt, ha nem, akkor nem.
Néma, várakozással teli percek után végre egy alak körvonalazódni kezd a temetőhöz vezető úton, mire a Noel mellett fagyoskodó rellonos felvázolja a tervet. Nem sok lehetőséget ad döntésre, gyors szavai után fel is áll, és a jövevény elé ugrik, akiből nem sok látszik, csak hogy egy vékony fiú, akit az elsőéves nem ismer, de azt sem tudja elképzelni róla, hogy női kabátokat lop.
- Istenem... - morogja a fiú, majd feláll, előveszi pálcáját, és a lefegyverzett fiú felé sétál. Az kétségbeesett, nem biztos, hogy érti miért van itt, és miét történik az, ami. - Petrificus Totalus!
A sóbálványként eldőlő fiú mellé lép, fejét félrebiccenti, majd Samantához fordul, és széles vigyora mellé jelentőségteljes kérdő pillantása társul. Nem mond semmit, mert ebben a helyzetben fölöslegesnek találja a szavakat, de legszívesebben leülne a szerencsétlen mellé, leültetné Samanthát is, majd egy meleg citromos tea társaságában meghallgatná az egész történetet. Hogy hogyan tovább? Az jó kérdés. Halálra átkozzák a rettegő fiút, vagy csak kényük-kedvük szerint megkínozzák a lába kelt kabát miatt, az a lányon múlik.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét



Samantha H. McSouthernwood
INAKTÍV


the girl from Hogwarts
offline
RPG hsz: 42
Összes hsz: 433
Írta: 2013. december 23. 20:55 | Link

Noel


Unottan várok arra, hogy kicsodálkozza magát. Hát persze, hogy nem a kabátom miatt rángattam ide, de miért olyan kíváncsi mindenki? Persze Noel nem egy idióta, nagyon hamar rájön, hogy többről va itt szó, mint egy egyszerű téli ruhadarabról, és arról, hogy netán fázok. Nem, igazából egyáltalán nincs hideg, legalább is szerintem, ez lehet azért van, mert november van éppen.Kissé összeszűkített szemekkel nézek szembe közelhajoló ismerősömmel, cseppet sem zavartatva magam. Tőlem megszokott dolog, sosem zavar ha valaki túl közel merészkedik, az se ha túl messze, azt csinálnak, amit csak akarnak, feltéve ha én is. Így mindenki jól jár, azt hiszem.
- Jó, akkor a kabátom kell, amiben van valami, mi fontos számomra. A lényegen nem változtat, te meg épp eleget tudsz ahhoz, hogy segíts. Most pedig, tedd magad hasznossá. - adom ki az utasításokat ellentmondást nem tűrve. Nem akarom, hogy megtudja mim van, mert onnantól pletyka tárgyává válhat, ahhoz pedig nincs kedvem, hogy mindenki megpróbálja ellopni, számomra ez túl macerás. A kabátjára mutogat, én pedig bólintok, és felé nyújtom a kezem, jelezve, elfogadom. Ugyan nem így gondoltam, hogy tegye magát hasznossá, de kezdésnek ez sem rossz. Így már legalább nem fogok oda fagyni, ahol vagyok.
A számolás után egy capitulatus-t vetettem be a kis srác ellen, és örömmel konstatáltam, hogy számíthatok szövetségesemre, aki szinte azonnal megátkozta újonnan érkezett ismerősömet.
- Na, mire vársz még? Fel, és be a temetőbe! - nézek Noelre, majd elindulok befelé, egy szimpatikus sírkövet keresve. Nem foglalkozom az utánam jövőkkel, tudom, hogy nem fognak lelépni, az egyik azért mert képtelen mozogni a másik meg kíváncsi. De ha esetleg mégis úgy döntene, hogy elhúz, tudja, hogy ki fogom belezni. Ó igen, pontosan, és nem éppen a fájdalommentes, vagy kevésbé fájdalmas módszerekkel. Mikor végre megtalálom a legszimpatikusabb követ nekitámaszkodom, és próbálom kivenni a sötétben a mocorgó alakokat. Remélem nem kell évekig itt ácsorognom és arra várnom, hogy ideérjenek. - Mi lesz már, Noel?! - kicsit hangosabban szólok oda, nem kiabálok teli torokból, nem akarom felkelteni a holtakat, de nem kérdezhetek csak úgy a levegőbe, mert akkor én fogom hülyén érezni magam. C verzió, piszkáljunk másokat.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Ombozi Noel
Független varázsló, Bogolyfalvi lakos, Végzett Diák


Bejegyzett pyromágus
offline
RPG hsz: 643
Összes hsz: 6115
Írta: 2013. december 25. 21:43 | Link

Parancs kisasszony Rolleyes

Az, hogy ki mennyit tud, és az mennyire kielégítő számára, nem mindenhonnan nézve van egészen úgy, ahogy azt Samantha kedves látja. Abból a szemszögből, amiből példának okáért éppen ő tekint ki, bizonyára még túl sok is, amit a fiú tud, de ugyanez fordítva nem igen mondható el. Noel értetlenül, és egyre feszültebben ráncolja homlokát, kezeivel pedig maga mellett hadonászik a levegőben. Még az sem enyhíti meg, hogy látja a lányon az igyekezetet, és azt a tipikus érdektelenséget is, ami néhány emberből árad. Neki aztán mindegy, hogy mennyire beszélnek bele az arcába, vagy éppen mérföldekről ordítanak, csak jusson el az adott információ, és mehetünk is tovább. A fiú kinyög egy "ehh" hangot miután a rellonos kisasszony parancsba adja kívánságait, majd pedig még bólint is egyet az előbb felajánlott kabátra, hogy aztán kezét is kinyújtsa érte. A fiú fájdalmas, megkínzott vigyorral, és nevető fejcsóválással húzza le a ruhadarab cipzárját, majd lassan leengedi az anyagot válláról, végigvezeti hátán, és átadja a barnának.
- Nagy játékos vagy te - jegyzi meg jókedvűen, és minden eddigi feszültsége elszáll azzal a pillanattal, ahogy előmelegített kabátja felkerül a lányra, ezzel védve meg őt az esetleges hidegrázással megkomponált láztól, fájdalmas torokfájástól, és tüdejét kiköptető köhögéstől. A mai jó cselekedetét kipipálhatja, s miután megátkozza az érkező fiút, máris kettőnél tart ez a szám. Már ha jó oldalról közelítjük meg a kérdést. A rellonos lány ezután sem hagy fel parancsolgató hozzáállásával, a lefegyverzett, és mozdulatlanságra ítélt fiú felett állva csak annyit kíván mondani, hogy szövetségese kapja fel a földön fekvő testet, és cipelje a manökenként lépdelő negyedéves után. Hab a tortán, hogy meg sem várja a fiúkat, előre megy, majd pár sírkő közül kiált vissza, hogy mégis miért váratják kisasszonyi mivoltját, azonnal teremjenek ott, és azonnal, és azonnal...
Noel félrehúzza száját, majd leguggol a szerencsétlen mellé, és pálcájával megbökdösi annak mellkasát.
- Sanyarú sorssal nézel szembe most, drága barátom, de legalább máskor nem lopsz női kabátokat.
Nem biztos abban, hogy ez az egyáltalán nem rellonos kinézetű fiatal srác éppen Samantha lányszínű kabátját nézte volna ki magának a karácsonyi bálra, vagy a faluba kiruccanni benne, de immáron kiderült, hogy nem is a kabát érdekes annyira, hogy valaki szemet vessen rá, sokkal inkább ami zsebében lapul. Ő ismer valakit, aki kiváló tolvaj, és pontosan tudja képességeit, de egyelőre nem hozza fel a lehetőségét annak, hogy esetleg Kowai volna a tettes. Lendületesen ülteti fel, majd veszi a nyakába a fekvő fiút, úgy hogy annak a feje hátánál lóg, míg mozdulatlan lábai mellkasát verdesik. Nem sieti el lépteit, a temetőhöz vezető utcára még visszapillant a temető kapujából. Elvigyorodik, és fütyörészve viszi Samantha után az ismeretlent, aki még egyet kiált, csak hogy az összes holtnak világos legyen ittlétük.
- Ordíts még, szerintem még nem tudja a fél falu, hogy itt vagyunk! - szakítja félbe vidám füttydalát, majd megcsóválja fejét, és megcsapkodja túszuk lábait. - Te érted a nőket, kis haver?
Költői kérdése a szólásra képtelen félnek szól, akit végül sikerül odacipelnie Samanthához, és a kinézett sírkőhöz.
- Örülök, hogy könnyed léptekkel, a hátadon senkit sem cűgölve ilyen hamar találtál szimpatikus sírhelyet - mondja Samra villantva vigyorát, aztán egy laza mozdulattal vágja le a szerencsétlent a kőre, és azzal a lendülettel le is hajol, hogy pálcája végére fényt varázsolva elolvassa a sírkőre írtakat.
- 500 éves ez a sír. Biztos izgalmas lehet amit benne találhatnánk...
Ezt csak úgy magának mondja, hiszen biztos benne, hogy háztársnőjét nem igazán hozzák lázba a sírok, és a bennük alvó lelkek.
- Na és most? Hogyan tovább, úrnőnk? - cinikus hangon kérdezi, miközben visszaegyenesedik álló helyzetébe, de vigyorát nem lehet elmosni.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2013. december 25. 21:47 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

valami vége néha valami kezdetét jelenti
 és
valami kezdete néha valami végét




Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 ... 13 14 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa