- - Maja

- Kellett nekem ebbe belevágni - motyogom magam elé szinte némán, ahogy századjára is újra bezárom a fülke ablakát. Nem tudom, hogy valami vicces kedvű megátkozta-e, vagy csak egyszerűen elromlott, de a kedvemet egyre jobban amortizálja a percenként besüvítő jéghideg levegő. Rápillantok a termetes utazótáskára, mely a csomagtartón zötyög, de már nincs több téli ruha, amit magamra tudnék húzni belőle. Remélem tanítanak majd valami melegítőbűbájt ebben az iskolában.
Ahogy érzékelem a vonat lassulását, fejem rögtön megtelik a meleg ágy képével, ami reményeim szerint a kastélyban vár. Az út során sokat álmodoztam az új kalandról, az új életről, ami kezdetét veszi, de a hosszú - és hideg - út végéhez közeledve a lelkesedésem alacsonyabb már.
A vonat hangos fékezéssel megérkezik, és én megigazítom a ruházatom, mivel a neveltetésem a kinézetre mindig túlságosan szigorú volt. Még a hajamat is neurotikusan igazgatom, pedig rögtön utána lefedem a meleg sapkával.
A nehéz bőrönd leszenvedése után elindulok a kijárat felé. Az ajtó nyílásával beáramló hideg levegő egy hópelyhet is hoz magával, mely eltévedve pont az orrom hegyét választja olvadási helyként.
Ez már kedvemet se rontja tovább, kilépek a vonatból, a táskám meg utánam zuhan, majdnem lelökve a lábamról. Csendben imádkozom, hogy az első itteni bénázásomat ne vegye észre senki, és a hideg miatt szűkösre húzott szemekkel nézek körbe. Az utolsó bagolyban azt ígérték, valaki várni fog az állomáson. A vonat elejéhez érve felmérem az ott állókat. Nem gondolom, hogy egy egész társaság jött le értem, ahogy azt se, hogy a helyi nyugdíjasklub várná az új diákokat. Bizonytalanul elindulok hát az egyetlen egyedül ácsorgó, alacsony lány felé, lassú léptekkel, ha ő jött elém, csak megszólít, amikor látja a nagy utazótáskát.

- - Maja

Nagy megkönnyebbülésemre a lány tényleg megszólít. A barátságos mosolya egy kicsit megijeszt, de aztán rájövök, hogy itt új lappal kezdek. Egy pillanatnyi sóhaj után viszonzom a mosolyt, bár így összehúzott szemekkel lehet a barátságosságot nem adja vissza.
Egy pillanat múlva pedig a hunyorítást is kiengedem, ahogy anyám mézesmázos hangja visszhangzik a fejemben, miszerint ne hunyoríts már állandóan, a szemed az egyetlen normális részed, amit sikerült megörökölnöd tőlem. Jééj, anyakomplexus, szexi.
- Szia Maja, igen, én vagyok - foglalom össze könnyedén a korábbi gondolatokat.  Úgy döntöttem magyarul válaszolok, bár így talán kiérződik az akcentusomon, hogy nem ezt a nyelvet használva nőttem fel. - Köszönöm, hogy kijöttél értem.
Követem a lány pillantását, így én is vethetek egy pillantást a leendő otthonomra. A fák közötti, hóborította tornyok igencsak romantikus végállomását adják az utamnak.
- Megvagyok, nem nehéz - válaszolok szűkszavúan Maja felajánlására, bár lehet csak a büszkeség mondatja velem.
- Szóval, milyen itt az élet ilyenkor? - vetem fel a témát, ahogy elindulunk a kastély felé. - Gondolom nem sok idióta érkezik pont karácsony előtt.
Sose túl korai elkezdeni rászorongani valamire, egy késői érkezés miatti nehéz beilleszkedés, illetve tanulásban való lemaradás pedig ideális ok rá.

- Most meghoztad a kedvem az órákhoz. Ez is prefektusi feladat, ugye? - kötözködöm egy cseppnyi iróniával a hangomban. Néhányan bántónak találják a vicceim, mert nem vagyok a mindenen nevető típus, a fapofa mögötti vicceket meg nem mindenki értékeli, de remélem, ő nem ilyen, és nem fog a kastély helyett egy elhagyott erdőbe vezetni.
- A hegyek már csak ilyenek - dörmögöm válaszul, hallatva, hogy nem kifejezetten kedvelem a hideget, de nem akarok hisztizni, így inkább próbálom elterelni a gondolataimat. A fehér karácsony reménye nem igazán hat meg, nem vagyok ennyrire romantikus típus. Otthon sosem volt jó a karácsony, így nem kapcsolódott hozzá annyi pozitív gondolat, mint sok más embernek. - Az biztos, hogy ez lesz az eddigi legjobb ünnepem - mosolyodok el most, kihagyva, hogy csak azért, mert nem a családommal leszek. Tuti, hogy nem használom a mosolyokat elég konformistán, de ez van. Talán ebben is tudok majd fejlődni.
Az állomás kijárata felé haladva csap meg a kérdés, hogy honnan jöttem. Egy pár másodpercig meg sem szólalok, de közben tudom, hogy erre meg kell tanulnom válaszolni. Maja talán nem értette olyan mélyen, ahogy én most rástresszelek a kérdésre, és ezer emlék kúszik be a fejembe. Veszek egy mély levegőt, és elhessegetem ezeket a gondolatokat. - Kicsit hosszú volt. Németországban nőttem fel, onnan jöttem most. Kicsit furcsa is volt, hogy Károlynak szólítottál - vallom be, talán azért, hogy eltereljem a témát, és így a figyelmemet. - Ott Karl-nak hívtak. Károly az apám. De jó is, hogy mondtad. Meg kell szoknom. - Károly. Károly? Károly. Ismételgetem magamban, de annyira idegen ez az öndefiníciómtól, mintha egy másik ember nevét mondanám.
- És Maja, a Károly gyakori név itt? Nem láma egy kicsit? - osztom meg az aggodalmam, de nincs nagy tudásom a témáról, mert most először járok az országban.
- Te innen származol? - teszem még hozzá, hiszen ez nagyban befolyásolja az előző kérdésemre adott válaszának a megbízhatóságát.