Elbúcsúztam a lánytól és úgy tettem, mint akit nem fog megölni a távolság és nem jelent gondot élni nélküle, még ha csak - a szavai szerint - pár hétig lesz is ez az állapot.  
Egész este kattogott a fejem, a lány arca valahogy nem akart eltűnni szemeim elől és a félelem sem szívódott fel tüdőmből és gyomromból, az elvesztése túl intenzív volt.
Nem bírtam magammal, folyton az órát lestem, fel és alá járkáltam, kezemben a harmadik, borzalmasan összecsapott kávéval és számoltam vissza, amíg egy városban, egy országban leszünk, pedig nem akartam. De az agyam magától közölte velem az információt, mintha csak stuccolna, kötekedne velem, amiért annyi évig elnyomásban tartottam.
Végül nem bírtam tovább, nem érdekelt a hideg, egy szál pólóban vettem meg az irányt a vasútállomás felé, hogy láthassam még őt, mielőtt felszáll arra az átkozott masinára és örökre eltűnik előlem, illékony, szőke fürjeivel együtt.
Nem állt szándékomban felfedni magam előtte, elvégre egyszer már elbúcsúztunk egymástól, egész este velem maradt, kéz a kézben, tehát értelmetlen lett volna megmutatkoznom előtte.
Sokan voltak, mindenki össze-vissza ment, a maga feje után, mással nem is igen törődve, csak egy-két anya rángatta maga után kölykét, hangosan ecsetelve, hogy már megint el fognak késni és, hogy amúgy is hogy öltözött fel és, hogy máskor el se fog vele indulni.
Nadrágom zsebébe rejtettem ujjaim, a vékony, de annál tartalmasabb bájital nyakát megmarkolva, s mély levegőt vettem. Kezdett előjönni a tüdőmet szorító érzés, ahogy egyre többen csapódtak belém és egyre többen tolták át nyomorultul ócska bőröndjüket Ramseyn.
Scart kerestem szememmel, s közben igyekeztem azt tenni, amit egykor a pszichológus mondott, annak a pár alkalomnak az egyikén, mikor hajlandó voltam elmenni, South "halála után ".
Újabb és újabb mély levegőt vettem és próbáltam kizárni fejemből a zajt, a testeket, a fejeket, igyekeztem azt a képet látni, mikor senki sincs a megállón, ürességet, kihaltságot, egyedül a nap süt békésen és a megrepedt csempék beleágyazódott földrétegéből bohókás ibolyák dugják ki képüket, mielőtt a bakancsom talpa felfalná őket.
Azután megláttam őt. Ajkam apró O betűre akadt, lépteim megszakadtak. Nekem háttal állt, de nem kellett látnom arcát ahhoz, hogy tudjam, ő volt az. Zavartan figyeltem őt, apró vonásait, megtámaszkodva az egyik oszlopban és körülöttem lassan minden kellemetlen alak légemberré foszlott.

Amikor Scar észrevett majdnem sarkon fordultam és elrohantam. Ezt kellett volna tennem, de valahogy nem működtek lábaim, gyökeret vertek és megvárták, míg a lány karjaim közé omlik. Ujjaim parancs nélkül túrtak hajába, a csókra ajkaim azonnal feleltek üdvözlő csókkal.
- Én csak... én... hát...nem tudom - vallottam be zavartan, félre húzva tekintetem az egyik megállóoszlop sarkára szegezve, hogy még véletlen se az emberekre vándoroljon szemem.
Csak akkor tekintettem újra a lányra, mikor megszólalt, de ujjammal rögvest meg is állítottam beszéde közben, mert még az említésre is felfordult a gyomrom és egyik kezem becsúszott a zsebembe, megmarkolni az üvegcsét.
- Kérlek ne, ne juttasd eszembe mindezt, kevés hiányzik, hogy átcsússzak azon a bizonyos vonalon... - suttogtam, mintha így majd sokkal kevésbé lesz reális a dolog, mintha fennhangon ejtettem volna ki.
- Talán...- tudtam, hogy ez egy lehetőség a lány számára, egy nagy lehetőség, ami sohasem fog talán visszatérni, de túl önző voltam ahhoz, hogy azt mondjam, mennie kell, el kell hagynia, hónapokig ne is lássam, ezt nem voltam képes neki mondani, tehát azt mondtam, amit én akartam, saját magam helyeztem előre, nem őt.
- Lehet még nem állsz készen. Vágod, hogy a sárkányok nagyon veszélyesek? Oké, hogy a rellonban is vannak zakkant kölykök, de ezek állatok. És ha bajod esik? Meg ki tudja milyenek ott az ágyak? Lehet rosszul aludnál, ebből simán lehetnek később gerinchez fűződő problémák is... - kezdtem sorolni az érveket, melyeket előző este magamba fojtottam. Minden feltört, nem tudtam gátat szabni nyelvemnek.