A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=495452#post495452][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.15. 11:44[/b][/url]

Lóhalálában értünk oda a lakásba, elkészültünk, reggeli. Jared természetesen nem jött ki, fejfájásra hivatkozva, azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy a bűntudat vezérli-e esetleg, vagy még mindig dacos (...miért is?). Persze, a vonathoz kiérvén egyértelművé vált, hogy az utóbbi eshetőség áll fent; szinte ránk se nézett. Aztán, amikor felszálltunk, végképp keresztülnézett rajtunk, de főleg rajtam. Egy sóhaj kíséretében nyitottam ki Az ötödik Sallyt, s elfoglaltam magam a sötét gondolataimmal. Volna. Mert Gareth természetesen megpróbálta beindítani a kommunikációt, nem is értettem, miért - hiszen egyértelmű, hogy amíg ezt nem beszélik meg egymás közt, nem lehet kezelni a helyzetet, ugyanis szerintem én voltam az utolsó személy az egész vonaton, sőt, az egész iskolában, akinek a jelenlétében Jared szívesen megszólalt volna.
A kísérletek csúfos kudarcba fulladása után már nem tudtam a könyvre koncentrálni. Feszült voltam, kialvatlan és amúgy sem volt egy ideje kicsattanóan jó kedvem. Olvasást tettetve, s ritmikusan lapozva azon gondolkodtam, hogy tényleg, mi oka volt Jarednek kizárni minket az erkélyre. Lehet, hogy csak az én rögeszmém volt ez, de nem hittem volna, hogy Garethre haragszik halálosan, sokkal inkább úgy képzeltem, ellenem irányul a düh, csak tudnám, miért. Ezekhez sosem értettem, már az érzelmekhez - hogy mi miatt féltékeny egy ember, az nekem teljesen homályos, én nem szoktam az lenni nagyon. Ritkán. Nagyon ritkán.
Nagyjából negyed órát töltöttem az ezen való gondolkodással, aztán, mivel eredményeket nem tudtam felmutatni, felpislogtam Jaredre, a lehető legészrevétlenebbül. Tüntetőleg nem vett rólam tudomást, szinte vágni lehetett volna a feszültséget. Apró sóhaj.
- Miért csináltad? - csak ennyit nyögtem ki, kicsit kíváncsian, haragosan, meg elveszetten. Ez utóbbi természetesen nem érződött a hangomban, de amint a kérdés elhagyta a számat, rájöttem, hogy a bűntudat is jelen van. Bűntudat. Jézusom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=495525#post495525][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.15. 12:47[/b][/url]

Elutasító és lekezelő. Az egyik tenyerével állát támasztotta, leginkább unalomra utalt ez a jel, egyáltalán nem az érdeklődésre. Másik tenyere (ökölben) lefelé állt, sőt, mikor megszólaltam, mutatóujját finoman kinyújtotta, ami az egyik legidegesítőbb a gesztusok közül, még Allan Pease Testbeszéd című könyve is a "bunkó-kéztartásként" jellemzi, amikor hatalmaskodni akar valaki a másik fölött. Lábfejei keresztezve, ami a csigaházba való visszavonulást jelzi, bár ezt testbeszédelemzés nélkül is meg lehet állapítani, még az időnként összepréselt ajkakból is. Tényleg manipulálni próbál, elhitetni velem, hogy ő egy diktátor, egy felsőbb rangú valaki?! Komolyan? Már alapvetően ez is idegessé tett. Engem csak ne próbáljon manipulálni senki. Nem lehet.
Végül lassan fordult felém, megvetően, testtartásán nem változtatott, ami jelezte, hogy csak pillanatnyi kommunikációnak szánja a válaszát.
Az a két szócska mérhetetlenül betalált. Kérdezd Garethet. Mintha Jared tudta volna, hogy én már kérdeztem Garethet, és nem is csak emiatt, rengeteg más dolgot is kérdeztem tőle, amire ő nem emlékszik. Kérdezd Garethet. A pumpa felment bennem természetesen. Eddigi összekulcsolt kezeim agresszívan kitárultak, tenyereim felfelé néztek, ami igazmondást fejez ki. Lábaimat is szétbontottam, előre dőltem.
- Tényleg, ennyi?! Egy egyszerű kérdésre nem tudsz válaszolni?! - apró szünet, csupán pillanatnyi. - Vagy ez csak azért van, mert mindent Gareth csinál helyetted?! - az utolsó mondatot már emelkedett hangnemben mondtam, nem kiabáltam, csupán hangosabb voltam, mint a tőlem megszokott (mivel alapjáraton halkan és motyogva beszélek, nagyjából most lett normális a hangerőm, de ez tőlem már fenyegetés). Kis híján fel is emelkedtem az ülésről, de nem, ennek ellent álltam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=496035#post496035][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.07.16. 11:20[/b][/url]

Megtisztelni?! Mintha valami herceggel beszélnék, komolyan - és ez nem olyan volt, mint Gareth reggel a takarópalástjával. Nem akartam hagyni, hogy lekezeljenek, hogy úrrá legyen rajtam az alárendelt-érzés, de mielőtt bármit visszaszólhattam volna, kaptam egy állast. A fejem hatalmas lendülettel indult meg a támla felé, aztán egy kezet éreztem meg mögötte. Az orrom vérezni kezdett, ez mondjuk nem meglepő. Mindegy. Fel akartam pattanni, le akartam törölni azt a fitymáló nézést Jared arcáról, ami úgy... bántott. Mintha csak tudná... az az érzésem támadt, hogy olvasnak a gondolataimban.
Gyűlölöm ezt a kis "herceget", az a flegma nézés, az a lenéző fintor, az az undor, ami az arcán ült, mintha csak látta volna, vagy tudná, amit szinte már mindenki... nincs joga lenéznie! Egyáltalán nincs. Nem vagyok kevesebb. Ezt pont Gareth mondta nekem. Persze, lehet, hogy megint túlgondolom...
Tehát, fel akartam pattanni, testem már meg is feszült, de a mozdulat előtt megéreztem egy kezet a jobbomon. Ereimben megfagyott a vér. Elég, Gareth ezt mondta. Ránéztem egy pillanatra (de ez a pillanat kínos lassúsággal vánszorgott el), aztán kihúztam a kezem az övé alól. Aztán elkezdte ellátni az orromat. A szám nem volt olyan vészes, fájt, aztán ennyi, ezeket a dolgokat lassan már kezdem megszokni itt, az iskolában. Vér csöppent az ingemre, remek. Mindig vérzik az orrom egyébként is - stresszhelyzetek, verekedés (akár eltalálják, akár nem), fáradtság, szomorúság is lehet ok, vagy (ami gyakoribb) csak úgy hobbiból.
Megfeszültem egyébként, még mindig, de már nem az agressziótól - egyrészt az érintéstől, hiszen engem nagyon ritkán érintenek meg; másrészt a keserűségtől, hogy nem üthetek vissza; harmadrészt attól a fitymáló fintortól, amit Jared arcán láttam. Nem csak hogy sértette az önérzetem ez a lenézés, de mindemellett hihetetlenül feszült lettem tőle. Nem tudom megmagyarázni.
Ha Gareth lekezelte az orrom, egy halk köszit motyogtam neki, de elmosolyodni már nem tudtam. Azért reméltem, tudja, hogy értékelem, hogy ellátott. Komolyan.
Kinyitottam a könyvemet, és fel se pillantottam belőle. Amikor kiolvastam (mert hogy már a végén jártam), az elejére lapoztam, és újrakezdtem, csak hogy ne kelljen látnom egy pillanatra sem a kis herceg arcát. Szánalmasan nagyképű.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=536013#post536013][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.10.28. 16:33[/b][/url]

Környezetváltozás. Igen, ez kellett nekem, bár igazság szerint senkivel sem vagyok különösebben jóban az utazók közül; de mégis, a tény, hogy egy elemi mágikus lényekkel teli erdőben rohangálhatok, annyira feltöltött, hogy már az utazás előtt jó pár nappal összepakoltam. Igaz, így sem voltam épp a legjobb lelki állapotban. A depresszió azért depresszió marad.
Így hát pontban nyolc órakor már ott voltam az állomáson Iszettel (a lunarimmal) együtt - nem volt nehéz észrevenni a csapatot, bár volt egy-két meglepetés, mint például a Schlett lány, de inkább csak elfordítottam a tekintetem, és egy odamotyogott "Jó napot! Sziasztok"-kal oldottam meg a dolgot. Meglepően sokan voltak azok, akik csak elméletben tanulják az elemi mágiát. Persze, nem mintha bajom lett volna velük. Csak mégis, furcsa volt.
Nagyon jó érzés volt megpillantani a pályaudvar épületét, aztán, mikor elindultunk, a vonatot magát. Felszállás. Nagyjából középtájt sikerült feljutnom a vonatra, Iszetet gyakorlatilag a kezemben víve; szerencsétlen állat örökölte a gazdája emberfóbiáját és viszolygását, így hát amint sikerült leülnöm, rögtön felugrott mellém, fejét az ölembe hajtotta, s csak akkor hagyta abba a szűkölésszerű hangot, mikor megsimogattam a fejét. Igen, furcsa, hogy egy állat ennyire ragaszkodik hozzám, az viszont már nem lep meg, hogy még ő is tőlem vár megnyugtatást. Nem, ez már igazán megszokott.
Tehát leültem, s egy könyvet vettem elő szokás szerint, szinte fel sem nézve az egész út alatt - amennyiben valaki leült elém vagy mellém, csupán egy futó pillantást kapott, esetleg egy biccentést, ha egy házban élek vele, aztán inkább visszafüggesztettem tekintetem a Poe kötetre.
De végre úton voltam, el innen. A francba is, szeptember másodika óta erre vártam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=537039#post537039][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.10.30. 15:08[/b][/url]

Elég jó volt, hogy egyedül ültem a vonatfülkében Iszettel és olvastam. Kellemes időtöltésnek bizonyult, mert az arcizmaimnak nem kellett minden pillanatban megfeszülni arra várva, hogy esetleg valaki ránéz - nem kellett folyamatosan eljátszanom, hogy amúgy nincsen semmi bajom. Elég volt csak olvasnom. Mint egy átlagos, tizenöt éves kamasznak.
Meghallottam a fülkeajtó nyílását, és egy lány esett majdnem hanyatt a lábaimban valami állattal magán. Iszet ezt látván nyüszögve bújt hozzám, én pedig egy fejsimítás kíséretében fókuszáltam rá a jövevényre, aki mint kiderült, Izabella volt. Egy házban lakom vele. Bár kétlem, hogy rám ismert volna, ugyanis odabent is igyekszek beleolvadni a környezetembe, és kínosan ügyelek rá, hogy ember fia ne ismerjen rám onnan, vagy legalábbis csak minimális nyomot hagyjak bennük. Nem mondom, hogy kerültem a lányt, de mivel ő tipikusan eridonos jellem volt (számomra a negatív értelemben), igyekeztem nem összeakadni vele, ha lehetséges volt. Most pedig itt pörgött nekem, miközben én olyanokon gondolkodtam, ami a kis elméjét szerintem ripityára törte volna.
- Párom? - kérdeztem zavartan. Mi ez, valami bál?
Hogy is lehet leállítani egy túlpörgött extrovertált jellemet? Eddig nem volt hatásos, ha megmutattam, hogy nem nagyon szeretnék vele beszélgetni, mert az ilyesmiket az hajtja, hogy érzelmet váltsanak ki az emberből.
- Nem hinném, hogy én lennék számodra a megfelelő társaság. - mondtam csendesen, ismét lepillantva a könyvembe. Arcom semleges maradt, hangomban gyakorlatilag semmilyen érzelem nem tükröződött. Tény, hogy nem azért jöttem el, hogy egyedül kuksoljak egy vonatfülkében, de egyelőre minimális igényem vagy kedvem sem volt a társasághoz.