Kopogott az eső a kisméretű utazóládám tetején. Fejem fölött a virágos esernyőt tartottam, eszem ágában sem volt behúzódni a fedett részre. Vártam a vonatom amivel egy hétre leléphetek erről a helyről. Nem haza, a művészeti suliba indultam. Az első vizsgahéten nekem nincs kiírva vizsgám, ott viszont extra órákat tartanak. Kellemest a hasznossal.
Jobb térdem remegett, Kilián múltkori szavai jártak a fejemben. Nem véletlenül érkeztem a vonathoz fél órával korábban. Azt mondta beszélni akar velem a kapcsolatunkról. Beszéljünk. De jöjjön ő ki, intsen nekem a vonatra és nézze ahogy elhagyom. Most én őt.
Az idő telt és én lassan elővettem egy szál cigarettát. Nem voltam éppen nyugodt, a tegnap éjszakát sem aludtam végig. Nem tudom, valaha megbocsátom-e ennek a fiúnak, hogy úgy kezelt, mint egy útszélit és még annak is nevezett. Majdnem. Burkoltan, de annál szívbemarkolóbban.
Beszívtam a füstöt, melyet már nem kéne, hisz csak ront az egészségemen és meredtem előre a ládára és a betonra. Hangosan, nagy cseppekben esett az eső, eláztatva ezzel a vadonatúj fekete magassarkú cipőmet. Hol vagy már?

Nem fordult meg a fejemben, hogy nem fog eljönni, biztos voltam benne, hogy csak késik. Bár én magam sem tudtam, pontosan mennyi az idő, egyáltalán mikor érkezik a vonatom és lesz-e időm elköszönni tőle. Valamelyest megnyugtatott a cigaretta, mely ott füstölgött az ujjaim között. Az eső nem akart csendesedni és ezzel együtt a lábam remegése sem. Alig volt észrevehető, leginkább nekem volt feltűnő és ezzel együtt idegesítő.
Még akkor sem néztem oldalra amikor feltűnt az eső kopogása mellett két cipő talpának ütemes csapódása is. Mivel a peron üres volt, tudtam, hogy megérkezett. Az esernyőm eltakarta arcom nagy részét, nem láthatta azt sem, hogy amikor megszólalt én egy pillanatra lehunytam a szemem. Hallgattam, némán vártam, mit szeretne mondani, mi a nagy beszélgetésünk tárgya.
Csak olyan hétköznapian elnézést kért. Kicsit hátrébb döntöttem az esernyőm, ezzel jól láthatóvá téve az arckifejezésem. Komolyan? És mivel jó színésznőnek tituálnak, az arcomon nem láthatta azt, hogy eléggé megdobogtatta a szívem az ázott srác látványa. Mint egy félisten, úgy nézett ki, baromi jól állt neki a hosszabb, vizes haj.
- Nem szeretek mást - mondtam alig hallhatóan. Nem voltam benne biztos, hogy meghallotta, de kimondtam. Igen, Norbi a barátom, de soha nem leszünk egymás szerelmei. Talán lehetnénk, de nem leszünk. Ha már addig fajulna a kapcsolatunk, biztos, hogy valamelyikünk igen hamar véget vetne az egésznek.
Kérdőn néztem rá a következő kérdése miatt. Micsoda? Miért ne... Óóó! Elfelejtettem, hogy Kiliánnal nem közöltem, hogy csak egy hétre megyek el. A szemét énem egyből kapcsolt.
- Nem hiszem, hogy visszajövök - szemeimből az az őszinteség sugárzott, amivel még magamat is majdhogynem csapdába csaltam. Szomorúan néztem a vonat irányába és sóhajtottam. Csikkemet beledobtam a legközelebbi kis pocsolyába.
- De köszönök mindent... Maradjunk barátok, majd...majd üzenek. És eljöhetsz az előadásokra. Biztos nem most látjuk egymást utoljára - tartva a távolságot megengedtem felé egy mosolyt. Ebben az egy percben amíg a vonat hangos fékezéssel megállt előttünk már ki is találtam, milyen bagolypostát fog kapni az érkezésem után.
- Mennem kell - már a lépcső előtt álltam a ládámmal amikor végül is visszafordultam hozzá. Csak egy ölelésre, semmi többre, de ebből kivehette, hogy az én érzéseim sem változtak. - Szia! - azzal felszálltam a vonatra és nem néztem vissza. Az ellenkező oldalon beültem egy fülkébe és a szememet lehunyva döntöttem neki a fejem a támlának.

Pocakos, kiskutyás

Nagyon sok jó élménnyel és tudással gazdagodtam az elmúlt héten. Így, hogy az első héten még nem volt kiírva vizsgám, könnyen el tudtam menni a Grosserliebbe erre az egyhetes képzésre. Mindennap voltak óráink, gyakorlataink és elkezdtünk összeállítani egy darabot. A szabadidőnkben haza tudtam látogatni a szüleimhez, bár nem voltam velük sokat. Amikor kiderültek a Kiliánnal kapcsolatos dolgok, elvágtam velük egy szoros köteléket és most is letudtuk a szükséges köröket, aztán mentem be a városba.
A vonatút nem volt hosszú, csak kényelmetlen. Idő közben csatlakozott hozzám a kutya, Maszatka és Budanekeresden sikeresen párra talált - tehát háromra nőtt a családunk tagjainak száma, szóval ők eleve rajtam, alattam, felettem pihentek és játszottak, aztán befészkelte magát mellém egy idős pár és két unokájuk. Naná, hogy elkezdtek faggatni a "terhességemről", mert ahogy azt kellett, a formákat megmutató felsőben vállaltam a bájitallal lett kismamahasam. Tényleg nem saját, a színészetiben ez egy extra szorgalmi, amit két hétig kell elviselni. Ezt persze nem mondtam el a faggatózóknak, szépen elbeszélgettem a reggeli rosszullétekről és az apukáról, aki jelen esetben Zsombi lett.
Mikor végre beért a vonat, magamra kaptam a farmerdzsekim, pórázra raktam a kutyákat és leszálltunk a vonatról. Szusszanva néztem körbe a peronon és meglepetésemre megpillantottam gyermekem apját, Gyarmathi urat. Széles mosoly ült ki arcomra, szinte futva közelítettem meg őt és Árnyékot.
- Sziasztok! - szabad kezemmel átkaroltam a srác nyakát, lábujjhegyre állva nyomtam puszit az arcára. Örültem a jelenlétüknek, szóval még pár másodpercig nem eresztettem el. Közben a két kis dög megismerkedett Árnyékkal, aki aztán tőlem is kapott egy adag szeretgetést.
- Mi a helyzet itthon? - pillantottam fel a kutyák simogatása közben.

Pocakos, kiskutyás

Nagyon örültem a párosnak, Árnyéknak és Zsombinak amikor megláttam őket a vonatról leszállva. Ismerkedés és ölelés, aztán megszeretgettem a három szőrmókot és kiegyenesedtem, hogy a fiúval foglalkozhassak. Láttam rajta, hogy valami gondja van, de nem kérdeztem egyből rá.
- Óóó, köszönöm, nagyon kedves tőled - csillogó szemmel vettem át a csokrot. Egy kezemen megtudom számolni, hányszor kaptam virágot fiútól és ez nagyon jól esett. Hozzá is bújtam, már amennyire a pocakom ezt engedte.
Kérdésemre nem éppen biztató választ kaptam. Hallottam erről a feszültségről közte és a testvére között, de nem hittem, hogy komolyabbra fordul. Összevontam a szemöldököm. Majd biztos, hogy bővebben akarok erről beszélni vele, de nem itt és nem most.
- Nagyon jó volt, húú, sok sok új dolgot tanultunk, játszottunk, darabba kezdtünk és most kaptam ezt a feladatot - mutattam a hasamra. - Megijedtél? - kuncogtam halkan az arcát figyelve. - Nyugi, nincs semmi...nincs baba benne. Meg kellett inni egy bájitalt, attól lett ez. Mondjuk a vonaton egy család úgy tudja, te vagy az apja a születendő gyereknek - vigyorodtam el a gondolatra. Szívesen eljátszom, na de hogy Zsombival ez tényleg megvalósuljon...az nagyon durva lenne. Egyikünk sem szeretné, barátoknak sokkal jobbak vagyunk, mint párnak.
- Jaj, elfelejtettem bemutatni... Ezt a kislányt Maszat szedte fel a kisállatboltban, el kellett hoznunk. Pöttöm a neve, legalábbis most úgy hívom - fejemmel böktem a rózsaszín nyakörves kutyus felé, aki éppen Árnyék előtt vágta magát hanyatt.