Annyiszor indult útnak, annyiszor bámult ki csodálkozva az ablakon és annyiszor érkezett már meg egy-egy út végére, de a mostani érzés különleges volt. Különleges, hiszen ez az utazás abban a tudatban zajlott, hogy többet nem fog már másfelé menni, nem lesz több kaland, több bizonytalanság, a nagy utazásainak vége. Vége s közben kezdődik valami új, ami nem új, nem lesz ismeretlen, de mégsem ismerős. Már a második óra végénél tart a vonatozás, amikor a kocsik lassulni kezdenek, fémes csikorgó hang közli az utasokkal: megálló következik. Zsigmondnak ez a megálló a végállomást jelenti, ezzel az izgalmas örömmel markolja meg bőröndjét és rántja le a csomagtartóról, majd odalép a vagon ajtajához. A lassulás egyszer csak abbamarad, a figyelmes kalauz pedig odanyúl a kilincshez, hogy kiengedje a leszállni vágyó utasokat. Az állomás épülete egyfajta nyugodtságot áraszt a fáradt utazó felé, aki már a bejárat előtt is találta magát. Poggyászait letévén tekintetét az előtte lévő falvacskára vetette, amelyet olyannak látott, mint ahogyan elképzelte. Békés, takaros, ízig-vérig falu. Emberek jönnek-mennek az utcán, különböző kis üzletek díszelegnek a szebbnél szebb épületek között, a távolban pedig csöndes fenyvesek vigyázzák a határt. Zsiga a belső zsebéhez nyúl, melyből egy szép ezüstszínű cigaretta tartót vesz elő s azt kinyitva a szájához emel egy szál illatos pécsi cigarettát. A cigaretta tartóba beépített gyújtójával már épp a tüzet csiholná, amikor a vállát megérintve egy köpcös úr határozott kedvességgel így szól:
- Uram! Legyen szíves kicsit odébb menni, a bejáratnál nem szabad dohányozni.
- Ó, bocsánat a figyelmetlenségemért, - kap a fejéhez Zsigmond. - hát ki is van írva, csak a hosszú út alatt már letompultam, köszönöm, hogy szólt!
- Kérem – intett egyet, s azzal sarkon fordult.
Nem messze volt egy kispad, amire leült és immáron azt a bizonyos tüzet is megcsiholta a cigaretta végéhez. A harmadik slukk után a pécsi termőföldet áldotta, hogy ilyen finom dohányt sikerült növeszteni magából, amit ma, ezen a szép napon és ebben a nagyszerű pillanatban élvezhet. Mire az utolsó szippantáshoz érkezett, végre meglátta azt a táblát, amit leszállás után nagyon hiányolt. Szorgos léptekkel igyekszik egy csinos, barna hajú lány, kezében a táblával: OMBOZI ZSIGMOND.
Mosolyogva feláll és egy intéssel jelzi, ő az akit várt volna, vagyis akire Zsigmond várt.
- Lilla? Sziaa! Azt hittem, már nem is jössz – mondja szinte nevetve. – Örülök, hogy végre látlak is, reméltem, hogy csinos főbérlőm lesz!

Wessinger Lilla

- Ombozi Zsigmond – feleli a kézrázástól zavarba eső férfi, aki egy lágy mozdulattal szájához emeli Lilla kezét és úriember módjára megcsókolja azt.
- Én úgy tudtam, hogy a hölgyeknek kezet szokás csókolni, különösen az ilyen szép „lepukkant, könyvmolyoknak”! – s szája mosolyra derül, közben egy pillanatra belezúg a lányba s elcsodálkozik nőies vonásain, kedves hangján.
- Köszönöm az ajánlást, biztosan szemügyre fogom venni majd a csárdát…  Fú meg is éheztem.
- Jól utaztam, de már nagyon vártam, hogy megérkezzek! Olyan jól eső érzés volt leszállás után szétnézni és érezni azt a barátságos nyugalmat, amit Bogolyfalva áraszt.
A két idegen, akik már nem sokáig lesznek idegenek, jókedvűen és izgatottan battyognak egymás mellett. Zsigmondban most tudatosult az, hogy egy nővel fog együtt lakni. Egy szép, bájos, kedves nővel. Feszélyezi a helyzet: hogy fog tudni alkalmazkodni? Milyen lesz Vele együtt lakni? Mint a muglik között töltött évek alatt annyiszor felbukkanó ’minden lányba egy kicsit’ belesés volt ez, vagy valami más? Ha ez valami más, nem lehet, hogy rossz ötlet volt női főbérlőhöz költözni?
„Késő bánat, eb gondolat.” – gondolta magában s figyelme a lány cipőjére szegeződött.
„Narancssárga torna cipő? Ééérdekes..” – s hirtelen már is egy házra pillantott, hiszen nem akarta, hogy feltűnjön a lánynak zavarodottsága.
- Nos úgy gondoltam, hogy először lepakolok, mert elég fáradt vagyok, de azért útközben ami olyan, azt megmutathatod! – s míg mondta, lopva szemügyre vette az arcát.
„Semmi extra, semmi extra..” – próbálta belül hűteni a kedélyeket s most ezúttal az utat kezdte el nézni nagy érdeklődéssel, fel ne merüljön bambulás gyanúja. Jó pár lépéssel arrébb hirtelen elmúlt a feszültség, s előjöttek olyan normális gondolatok, amik két ember első találkozásakor általában felmerülnek.
- Mióta is laksz itt? – kérdezte teljesen normálisan. – És mit dolgozol?