Kicsit furcsán érzem magam, így blézerben, mikor mások pólóban mászkálnak, de mikor még felszálltam arra a vonatra, készültem megfagyni. A víz mellett mindig hűvösebb a levegő, Írország meg hemzseg a tavaktól.
Belegondolva, még most se tartom teljesen normálisnak magam, amiért idejöttem, magyarul alig tudok. Csak az megy, amit Emma ragasztott rám, mert anno szíve ügyének érezte, hogy megbarátkoztasson a világ legnehezebb nyelvével, persze hamar feladtam, mert kiderült, érzékem az nincs hozzá. Annyi magánhangzót... te jó ég.
De legalább azt se értem, a körülöttem lévők, mit találnak olyan viccesnek, nem kell ugyan Scherlocknak lennem ahhoz, hogy tudjam,  a mulatság tárgya szerény személyem lenne, de mivel alig hallom, így nyilvánvaló, hogy érteni, abszolút nem értem, azok miről fecsegnek, nem is veszem magamra.
Inkább a bőröndömet magam után húzva, célzok meg egy padot, ahová ezt követően le is ülök, és kezem közé kaparintva az aktuális kedvenc könyvem, a sorokba mélyedek, legalább is, míg unokanővérem fel nem tűnik. Megbeszéltük, hogy ki jön elém, vagyis... Teresa azt mondta, ő megbeszélte vele.
Én magam kivontam magam a szervezésből. Nem akartam túlzottan idejönni, de a nagynénémnek is igaza van abban, hogy nem lóghatok folyton az ő nyakán. Tudom ám, hogy a "levegőváltozásra van szükséged" szöveg ezt takarja, és hát rajtam ne múljon. Úgyis annyi mindent köszönhetek már neki, hogy a minimum az, hogy visszaadom neki a szabadságát. Feltételezem, ha istápolni akart volna valakit, rég szült volna egy gyereket, ennek ellenére rettentő hálás vagyok, amiért nem kellett a házunk maradványainak a közelébe mennem.
Hiába fogadtam meg kismilliószor, hogy nem gondolok erre, az agyamba megint bekúszik a mozdulatsor, mikor lekerül az a fekete zsák és... megrázom a fejem, és próbálok a betűkre koncentrálni. Nem megy, nem tudok máshogy emlékezni rájuk, pedig anyu mosolya lenyűgöző volt, apunak meg a szemei ejtették rabul anyát... nem is egyszer, állítólag azokat örököltem én is.
Bármennyire is szeretem Brontet, most ő se képes feldobni a hangulatom, pedig, ha Emma megjelenik, nem kéne olyan képet vágnom, mint akinek az imént húzták a fogát, ugye? Persze tudom, hogy ő is tisztában van a fejleményekkel, sőt... állítólag a temetésen is volt. Na, azt én nem tudhatom, abból a napból, csak pár kósza pillanat maradt meg emlékként, talán jobb is így.
Elteszem a könyvet, és már csak ülök, és nézem azt, amit a Vasútállomás falai látni engednek, ezzel is elütve a várakozással teli időt.

Nem mondhatni, hogy kikészít a várakozás. Mindig is türelmes ember voltam, azt meg főleg megértem, hogy Emmának a pozíciója miatt nem sok ideje van. Ezért is féltem idejönni, nem akarom hátráltatni azzal, hogy problémaként borulok a nyakába, hisz... igazából fogalmam sincs, Teresa honnan vette, hogy én készen állok már arra, hogy emberek közé menjek. Nem, nem állok, és sejtem, kicsit közelebbről se ártott volna megismerkedni a nyelvvel, de ezek az "apróságok", gondolom, csak az én fejemben fordulnak meg.
Bár haszna is van annak, hogy alig értem a magyart, így legalább tényleg lövésem sincs, mit kifogásolnak rajtam. Amúgy, ha érteném, biztos, hogy kényelmetlenül érezném magam, kicsit már most is a tudattól, hogy engem néznek.
Sose voltam figyelemhajhász, tök jól elvoltam a sarokban, és néztem végig premier plánból mindent.
A baleset óta meg kerültem mindent, ami nyilvános, ahogy csak tudtam. Nem akartam, hogy lássák rajtam, mennyire fáj, még most se tudok teljesen uralkodni magamon, de lényegesen javult az ábrázatom. Legalább is Teresa szerint, én semmit nem vettem észre, a tátongó üresség még mindig itt kong, és még mindig kegyetlenül fáj, aludni meg még most se merek.
És még Emma is feltűnik, engem meg átjár az öröm, mert bár tényleg nem volt bajom a várakozással, nagyon régen láttam már az unokanővérem. Vagyis... rég láttam úgy, hogy nem voltam egy két lábon járó roncs.
Szorosan ölelem vissza, nem törődve azzal, hogy akár szét is szorongtathatom, mert tudom, hogy ő sem olyan gyenge, mint amilyennek látszik, vagy legalább is bízom benne, hogy nem sokat vesztett el magából.
- Semmi gond, elvoltam - vállat vonok, majd összeszűkült szemekkel tekintek a szőkeségre.
- Nem mostanában beszéltél így, igaz? - teszem fel a kérdést, hiába tudom rá a választ. Persze nem tudom nem figyelmen kívül hagyni, hogy bizony kicsit talán kopott, de nem vethetem, és nem is akarom Emma szemére vetni, itt nekem fog meggyűlni a bajom a beszéddel, és nem csak a nyelvi korlátok miatt.
- Nem kell sajnálnod semmit... én sajnálom, hogy nagynéném a nyakadba aggatott - szerényen szegem le a fejem, mert biztos vagyok benne, hogy Teresa ezt nem gondolta át, legalább is, Emmára nem gondolt, csak azzal volt tisztában, hogy unokanővérem úgyse tudna nemet mondani neki.