Zsófiám

Izgatottan lép be a vasútállomás kapuján, hogy aztán, miután kétszer is leellenőrizte, hogy még nem késett el, elinduljon a peronok felé. Ott aztán egyedüli lévén nyugodt lélekkel kezd el fel-le masírozni feszültsége levezetésének reményében, kezei között az ajándékot szorongatva, melyet olyan gondosan választott ki.
Eljött hát a nagy nap, mától végre annyira közel lehet a lányához, amennyire csak szeretne, annyi időt tölthet vele, amennyit csak akar. Már ha persze ő is így akarja, amiben - be kell vallja - kicsit kételkedik.
Még pár perc és be kell fusson végre a vonat is, hogy aztán ő kísérje fel Zsófit a kastélyba, persze csak ha rögtön oda szeretne menni. Ha rajta múlna, az egész napját kettesben töltené vele, elvégre amúgy sincs jobb dolga így szombat délelőtt, vagy ha lenne is, érte megérné lemondani. Tulajdonképpen a legtöbb dolgot hajlandó lenne mellőzni a lányért, azonban ezt még nem vallotta be magának sem, nem hogy neki.
Annak ellenére, hogy ritka vendég nála az idegesség, most érzi, ahogyan gyomra görcsbe rándul, kezeivel nyugtalanul babrál, miközben próbál minden lehetőségre kitalálni egy olyan forgatókönyvet, melyben jó színben tűnhet fel lánya előtt. És ekkor fut be a vonat...
Szíve őrült tempóban dübörög, tenyerét kénytelen ruhájába törölni és érzi, hogy hangja már most elment, pedig még el sem jött az ideje, hogy megszólaljon. Szinte röhögnie kell magán, hogy egy puszta találkozástól így retteg, miközben máskor ő a közömbösség mintapéldánya. De hát ezt teszi az emberrel a család, nem?
Amint a mozdony végül megáll, ő közelebb sétál a vagonokhoz, szemeivel máris a leszállókat pásztázva, hogy kiszúrja a vörös hajzuhatagot. Még pár perc és láthatja. Végre...

Zsófiám

Tekintete vadul cikázik, keresi azt az egy embert, aki képes kiváltani belőle ezt a fajta izgatottságot. Annak ellenére, hogy tart a találkozásuktól és attól, ami a mindennapi kapcsolattal együtt jár, le sem tagadhatná, hogy mennyire várta már ezt a pillanatot. És végre meglátja őt.
Széles mosollyal ajkain indul meg elébe, szemei büszkén járnak fel-le a lány alakján, kíváncsian fürkészi vonásait, egyszóval próbálja felmérni, hogy mire is számíthat lányától. Lelkesedése azonban hamar lohad le, mikor felismeri annak tartózkodó viselkedését, ahogyan kerüli a tekintetét, a róla sugárzó elzárkózást. Nem is érti, miért lepődik meg ezen, elvégre már maga sem emlékszik, hogy mikor volt utoljára, amikor kicsattanó örömmel fogadta őt a lány, az utóbbi években pedig, ha ez egyáltalán lehetséges, csak még hűvösebb lett vele szemben. Persze ez nem állíthatja meg őt, sőt, inkább csak motiválja, hogy még többet tegyen azért, hogy a lánya végre elismerje, hovatovább, megszeresse az apját.
Ez a cél azonban még messzebbinek tűnik, amint Zsófia halkan köszön neki, tekintetében a tőle való vonakodással. Érzi, amint mellkasában fájdalmasan csavarodik valami, azonban nem adhatja fel máris, így fenntartja mosolyát, habár már az sem ragyog olyan fényesen, mint korábban.
- Szia.
Reménykedve lép közelebb hozzá, karjait jelzésértékűen megemelve, abban bízva, hogy megölelheti végre rég nem látott gyermekét, apai csókot nyomhat a feje búbjára, azonban még ő sem igazán hiszi el, hogy ezt megengedik számára.
- Jól utaztál?
Szavaiban megbújik a keserűség, amit a mindig hűvös fogadtatás miatt érez, kezeit pedig csalódottan szorítja ökölbe, amiért most sem sikerült megtörnie a jeget. Csak fokozza az egyébként rá nem jellemző komorságát, hogy már első mondata után érzi a köztük vibráló feszültséget, a ki nem mondott szavakat, az együtt töltött idő hiányát. Azonban erre nem is akar jelenleg gondolni, csakis előre akar nézni, szép reményei felé, melyekben sikerül végre megkedveltesse magát a lánnyal. Hogy elfelejtse gyászos megállapításait, inkább pálcájáért nyúl, hogy egy lusta bökést követően ne kelljen tovább foglalkozzon a lány csomagjával, a bőrönd jó kutya módjára lebegjen utáljuk, bármerre is mennek majd ezután.
És ezzel el is érkeztünk a következő ponthoz. Szemeiben óvatossággal fürkészi Zsófia tekintetét, tépelődve rágcsálja alsó ajkát, mielőtt kibukna belőle a már percek óta magába fojtott mondat.
- Esetleg... Lenne kedved elnézni a faluba, beülni valahova, mielőtt a kastélyba mennénk? Persze ez csak egy ötlet, megértem, ha nem, csak gondoltam...
Az egyébként határozott férfire nézve az ember eszébe most sokkal inkább egy sebezhető gyermek jut, vagy épp egy kiskutya, aki várja a következő rúgást. Egyáltalán miért tette fel a kérdést, amikor úgyis tudja, hogy csak elutasítást fog kapni? Nem, nem tudta volna magában tartani. Áhh...