Alexis

Mikor megtudta, hogy a legnagyobb testvére is varázserővel rendelkezik, Avery határtalanul megnyugodott - kemény fél percre. Ugyanis arra gondolt, hogy így legalább az öccsének lehetősége nyílik arra, hogy normális tanítást kapjon, ráadásul még szemmel is tarthatja őt. Csakhogy ez után kapcsolt, hogy talán nem annyira jó ötlet ennek a széllel bélelt gyereknek a kezébe varázspálcát adni. Ezt viszont nem ő döntötte el, hanem az iskolavezetés, de annyit sikerült elérnie, hogy Alexis még az évkezdés előtt idejöhessen, elvégre így az anyjának mégis csak könnyebb figyelni otthon a másik három gyerekre, ráadásul így teljesen biztos, hogy a testvére nem fog varázsolni az előtt, hogy ténylegesen is iskolába járna, mert nemes egyszerűséggel nem fogja neki addig odaadni a pálcát, amíg nem kap oktatást. Ennyi, kész, passz.
Kisvártatva begördült az állomásra a vonat, és Avery hálát adott az égnek, hogy eszébe sem jutott ellökni magát a fal mellől, ugyanis így anélkül is végignézhette, ahogy Alexis terrorizálja a mozdonyvezetőt, hogy bárkinek eszébe jutott volna őt összekötni ezzel a bolond sráccal, aki rózsaszínben rohangál, és nem mellesleg szoknyában. Ha Avery-t rendszeresen lánynak nézték, akkor a másik srác ezt biztosan überelni fogja. És vajon hol hagyta a csomagját? Nem normális.
Avery nagy nehezen rászánta magát, hogy megmozduljon, és mivel a mozdonyvezető még mindig a peronon őrjöngött, nem fenyegetett az a veszély, hogy elinduljon  vonat, amíg a testvére csomagját keresi. Felcsattogott hát a lépcsőn, és szétnézett az ülések között, majd pár kocsival arrébb rálelt a színes sporttáskára, amin ott virított a testvére neve. Szuper, ez is megvan, remélhetőleg közben Alexis is elengedte azt a szerencsétlen férfit.
Lekászálódott hát újra a vonatról, és szétnézett. Oké, most tört ki a tesó a körből, akkor ideje elkapni őt és elvonszolni innen.
- Legközelebb a fejedet is el fogod hagyni - vágta hozzá Avery a táskát az öccséhez köszönés gyanánt. - És nem rémlik neked valami, hogy mit mondtam a szoknyáról? - kérdezte fintorogva, de igazából nem volt mérges, csak megszokásból nyüstölte a testvérét. Örült neki valójában, mert rég látta már őt, és hát szerette is őt, mert mégis csak az öccse.

Alexis

Az öcskös úgy tűnik végre észrevette, hogy táskája is van a világon, mégpedig a tarkójával. Hát igen, pech, de ez van, ha ott hagyja valahol.
- Nem. Azt mondtam, hogy ne lopd el Amy-től, mert nem vagy lány, és baromi hülyén nézel ki benne - közölte Avery a szemét forgatva. Néha tényleg nem tudta, hogy vajon mi a fene lehet a testvére fejében, de hogy kivizsgálásra szorulna, az biztos.
Sajnos Avery nem volt elég gyors, mert noha oldalra lépett, Alexis mégis szó szerint utána vetette magát és már a nyakában is volt, össze-vissza ölelgetve őt, és jó pár cuppanós is csattant az arcán. A Rellonos rezignáltan tűrte egy darabig ezt az egészet, aztán "egye fene" alapon megropogtatta kissé az öccse csontjait, majd elengedte, de Alexis még mindig nem akadt le róla.
- Nem, nem tudom, nem és köszi. - Igyekezett tartani a lépést a testvérével legalább verbálisan, de tudta, hogy amíg ennyire fel van dobva, addig ez meglehetősen nehézkes. Amúgy is Alexist akkor a legkönnyebb elviselni, amikor alszik, de olyankor igazán aranyos kicsi kora óta, már amennyire egy forgószél az lehet.
Közben Alexis már egészen belefúrta az arcát a nyakába, és Avery kissé már sajnálta, hogy nem vágta le a haját az érkezése előtt, de ez van.
- Vakard már le magad rólam! - csattant kicsivel később már tényleg mérgesen, és erőnek erejével fejtette le magáról a testvérét. - Később fogunk pálcát venni, egyelőre szállást keresünk neked. Nem lakhatsz velem, mert az iskolában az egyik házban lakom, de... lehet hogy jobb lenne, ha én is a szállóban maradnék veled egy darabig... - gondolkodott el félhangosan a fiú, a másikat szemlélve. - Elindulhatunk, vagy szeretnél még egy kicsit pojácáskodni itt az emberek előtt? - érdeklődött, és a hangja talán egy kicsit vágott is, mert nem szerette, mikor a fiú ennyire elszáll.

Alexis

- Na persze - húzta az orrát Avery, mert nagyon is jól tudta, hogy a két fiatalabb testvére között milyen csereüzletek szoktak lezajlani. "Te adsz egy szoknyát, én cserében nem mondom el otthon, hogy már megint kimásztál a rádiótoronyra. Te veszel nekem egy sonkás pizzát, én meg nem mondom meg otthon, hogy fiú létedre megint szoknyában szaladgálsz." Meg effélék.
Az újabb pattogós megjegyzést már válaszra sem méltatta, hanem csak komolyabb hangnemre fordult újra öccse felé.
- Ez nem bébiszitterkedés, öcskös. Egyszerűen csak nem varázsolhatsz, amíg elsőbe nem kerülsz, itt meg anélkül védtelen vagy. Majd ha megtanulod megvédeni magad, vagy legalább hatásosan meglógni az átkok elől, akkor mehetsz amerre akarsz. Ez nem egy lakótelep, neked meg halvány gőzöd sincs róla, hogy mennek itt a dolgok, nem igaz? - nézett a fiúra, magában újra adózva egy fél gondolattal annak, hogy ez az idióta úgy néz ki, mint akit valami dühöngőből szalajtottak. Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy lehetőleg felfogja, amit magyaráz neki. Avery nagyon jól tudta, hogy Alexis meg tudja magát védeni otthon, de ez teljesen más hely, és ő is bajban volt eleinte, hiába van pár évvel több tapasztalat a háta mögött.
- Megint lopkodsz, mi? - nézett testvérére Ave, mikor az megemlítette az almát és a szendvicset, de ez már olyan régi rossz szokása volt, hogy az idősebbik nem tartotta valószínűnek, hogy valaha leszokik róla.
- Add ide azt a szendvicset! - mondta, de nem megenni akarta, hanem egy kis bemutatót tartani a tesójának, úgyhogy elővette a varázspálcáját is, és egy ügyes kis bűbájjal újra felmelegítette a mostanra már csont keményre száradt valaha meleg szendvicset, és úgy adta vissza Alexisnek.
- Jó étvágyat. Menjünk a szállóba - indult el aztán, mutatva az utat a másiknak ideiglenes szállásuk felé.