Polgármester bácsi

Igen, elmentem otthonról és nem, nem szóltam Serennek, de ezúttal jó okom volt rá. Konkrétan az, hogy találkoznom kellett Keith-szel. Márpedig nem rángathatom el a kedvenc házvezetőhelyettesemet csak azért, mert látnom kell az én bérgyilkos bátyámat. Valahogy annyira nem illenének össze, hogy az már fáj. Rossz lenne rájuk nézni, komolyan mondom.
Eredetileg szándékomban állt felhívni rá a férfi figyelmét, hogy eltűnök egy időre, de végül úgy döntettem, hogy úgysem fog majd keresni. Miért is tenné? A legutóbbi kis magánszámom után, mikor véresen és cseppet megtépázva végeztem a szobájában, annyira nem örült. A mai napig nem értem, hogy miért, hiszen én tényleg nem így akartam befejezni az estét és még kivételesen szépen is néztem rá, de ha egyszer ő nem értékelte!
Minden esetre, ha tudná az okát, hogy miért is utazom el, egészen biztosan fejbe csapna valamivel. Keith-szel kell találkoznom, ez tény, de hogy milyen ügyben? Konkrétan információi vannak a vámpír klánról, akikkel összetűzésbe keveredtem, én pedig nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Azok a… vérszívók… khm… megpróbáltak megölni. Nos, én bosszúálló típus vagyok. Ez persze nem fenyegetés, de jobb, ha mindenki felkészül rá, hogy előbb vagy utóbb, de kifizettetem velük a számlát.
Abban a reményben szállok vonatra, hogy ha elég emberien közlekedem és megpróbálok beolvadni a tömegbe, akkor nem fognak észrevenni. Kicsi ugyan az esélye, de mégiscsak esély, nem úgy, mintha egyenesen a karjaikba rohannék. Akkor gyakorlatilag már áshatnám is a síromat. Ebben a helyzetben legalább nem kell gondoskodnom virágcsokorról; még.
Kiválasztottam a többi utastól legtávolabb eső fülkét és halkan csuktam be magam mögött. Nem mintha bármi problémám lenne az emberekkel, de a vonatok fényében mindig valahogy sápadtabbnak tűnök, most pedig ez egyáltalán nem javít a helyzetemen. Mindig vannak besúgok. A vámpíroknak meg aztán különösen sok.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutóbb minimum három varázslójuk volt; miért is lennék itt nagyobb biztonságban, mint bárhol máshol?

Polgármester bácsi

A gondolataim csak úgy repkednek, miközben kifelé bámulok az ablakon. Nem szeretnék egyetlen foszlányt sem elkapni, csak hagyom, hogy végig folyjanak rajtam az érzések. Fájdalom, düh, szeretet, megbocsájtás, vonzalom; ez mind itt van bennem. Gyűlölöm így végiggondolni, és ha fenyegetnének sem vallanám be, hogy pontosan miről is van szó, elvégre makacsul ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy nekem márpedig nincsenek érzéseim.
Hogy ez miért is jó?
Egyrészt, így senki sem mer majd valótlant állítani rólam és bármelyik hímnemű egyedről, akivel egészen véletlenül összeakadok, másrészt, mert így én magam sem állíthatok valótlant egy bizonyos személyről saját magamnak. Rossz belegondolni, hogy pár héttel ezelőtt Lyra mennyire beletalált a közepébe, én pedig csak egyre szajkóztam, hogy a vére tehet mindenről. Hazudtam neki, magamnak és talán az egész világnak, de ez most cseppet sem érdekelt. Így volt a legjobb. Elvégre, nem mondhatom ki nyíltan azt, amit érzek, azzal csak mindannyiunkat még nagyobb zűrbe keverném.
Meg aztán, most itt van Kornél, aki bár nem a hűség mintapéldánya, de talán valamilyen szinten helyre billen mellette az életem. Vagy nem. A férfiak csak addig figyelnek oda, amíg meg nem kapják, amit akartak. Ez általában egy elég konkrét dolog, nem hagynak túl sokat a fantáziára. A probléma mindössze annyi, hogy én elég könnyen veszem az akadályokat, tehát nem meglepő, hogy jelenleg is tökéletesen egyedül csücsülök egy fülkében.
Hallom, hogy valaki közelít, már azelőtt, hogy meglátnám. A szívverés. Egy pillanatra felrémlik bennem, hogy talán nem kellene ennyire nyugodtan kezelnem a helyzetet, elvégre bármelyik pillanatban megölhetnek, de ez a részinformáció ezúttal hidegen hagy.
Lassan emelem fel a tekintetemet és szinte meg sem lepődöm. Jó a memóriám, nem kell bemutatkoznia ahhoz, hogy tudjam, kivel is van dolgom.
-Nem. –vonom meg a vállamat, anélkül, hogy komolyabb figyelmet fordítanék a férfire.
Az ablak felé fordulok egy pillanatra, majd ismét vissza. Anélkül hagyják el a szavak a számat, hogy komolyabban megfontolnám a mondandómat. Én már csak ilyen vagyok, ha pedig ez bárkit is zavar, hát nyugodtan kövezzenek meg érte.  
-A többi fülke tele van, tehát tulajdonképpen teljesen lényegtelen volt, mit is felelek. Nem igaz? –érdeklődöm csevegő stílusban és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt.