Orczy Lőrinc

Orczy Lőrinc

Bodza Edina Gyöngyvér

Szóval hol is kezdődjék a történet? Talán Budapesten. Egy Liszt Ferenc nevű repülőtéren keresztül érkeztem. Viszonylag kellemes volt, azonban anya és apa már nem kísértek el, helyette egy Frederick nevezetű öregúr volt a társaságom. Aki a vonatig el is kalauzolt, ott pedig nem éppen könnyes búcsút vettünk egymástól, aztán irány a Matra, vagyis Mátra.
Az út szép volt, szebb mint vártam. Azonban a magyar városok csúnyák. A földek a vidék szép, de a városok. Jártam Gyöngyösön, nem volt valami barátságos. „Meg ott van Hetven… Ja nem, Hatvan, ami már majdnem Heves…” Tehát ezeket még nem igazán értem. Arra rövid magyarországi tartózkodásom alatt rájöttem, hogy nem éppen logikusak amerikai neveltetéssel a települések elnevezései.
Azonban a vonat végül bepöfögött a végállomásra. Lőrincben apró és nagyobb kérdőjelek sokasága fogalmazódott meg a „Hogyan tovább?”-ot illetően, de nem igazán volt kivel megosztania kétségeinek sokaságat. Szorongatta csomagjait egész ide úton, és hallgatta a fiatalok beszélgetését, nem akarta, hogy az néha kicsit fura kiejtése miatt kinevessék.
A percek és a sínek elfogytak, indulni kellett, kiszállásra szólították fel az érkezőket, ígyhát ő is megindult, ahogy a többiek, bár lehet kellett volna még várnia egy-két pillanatot, mert bizony kisebb halláskárosodást sikerült szenvednie, bár lehet, hogy ezt csak ő képzelte be magának.
-Bocsi, te minek örülsz ennyire?
Vélhetően a kérdésével másokat is megdöbbent maga körül, de ennek nem igazán van tudatában még. Számára ez a falucska egy remetelak, s bár megállapítása biztosan hibás, ennek most még nem igazán van tudatában. Kimerítette a hosszú utazás, a sok csomag, de leginkább a csalódottság, melyet mélyen legbelül érez, s mely gyermeki dühét éppenséggel egyre csak szítja. Jámbor fiú, de mást várt az életétől, s ezt nem tudja elrejteni, de talán nem is igazán akarja.

Orczy Lőrinc