A Fő utczával szemben, a Boglyas tér legimpozánsabb helyén Bogolyfalva vasútállomása kapott helyet. Grandiózus, elegáns épület, hatalmas oszlopokkal, melyek tartó funkciót látnak el. Egyszerű sárga téglából épült falain ablakok szinte nincsenek, csak a harmadik emeleten, a legfelső szinten, ahol a masiniszták pihenhetnek meg egy-egy út előtt és után. A bejáraton egymás mellett három troll kényelmesen besétálhatna csomagjaival. Belépve az épületbe egy hatalmas fogadócsarnokba érünk. Egyik oldalt pénztárak, másik oldalt büfék és apróbb boltok, köztük egy mindenes, ahol a cérnától a főző üstig mindent lehet találni. A peronokhoz a bejárati kapuhoz hasonló kapun lehet kijutni. Azonban nagy meglepetés éri azt, aki kilép azon a kapun. Mugli gondolkodással a vonatok különböző vágányokról indulnának, amelyek között peronok, hidak, vagy aluljárók húzódnak. Itt azonban két sín van összesen, egyik az érkező, másik az induló vonatok számára. Rajtuk végeláthatatlan hosszú sorban és különböző irányban állnak a vonatok. A sínek között egy öreg, hosszú bajuszú, néma bakter ácsorog állandóan, talán az idők kezdete óta, aki kopott táblájával indítja, vagy érkezteti a vonatokat.
Hogy senki se tévessze el, hogy a sorban hányadik az ő vonata, egy igen kellemesen búgó női hang időnként beharsogja az állomás termeit az éppen induló, vagy érkező szerelvényekkel kapcsolatban.

Pénteken izgágán várta, hogy végre elszabadulhasson az utolsó órájáról. Kivételesen nem a faluba rohan, nem a hivatalba, nem egy újabb adag papírt cipel le, amit nem bírna el bagoly. Nem. Messzebb utazik, a fővárosba, ugyanis a hétvégére remek programot talált magának, hogy lekösse hirtelen támadt szabadidejét. Félix-szel még egy családi ebéden ismerkedett meg, mikor bátyja elhozta Franciaországból származó jóbarátját is. Félix most ide látogat, de Balázs éppen nem ér rá a hétvégén, így a szőkeség biztosít neki társaságot. Nos, a francia fiatalember határozottan az a valaki, akiért megéri csiszolgatni az ember nyelvtudását, mint ahogy ezt Karolina nem is felejtette el sohasem az orra alá dörgölni. A férfiú igen nagy szoknyapecér hírében áll hazájában, bátyja elmondása szerint. A részben a családnál, részben a városban császkálva töltött hétvége után most a levitás a vonat mellett áll, hiszen vissza kell térnie a kastélyba. Derűs kék tekintetével a másik szemeibe néz, hogy aztán búcsúzóul jó szorosan megölelje. Egy pillanatig eszébe ötlik egy szürkés, idősebb szempár villanása, ahogy kibontakozik az öleléstől, majd ezt már el is feledteti vele az arcára kapott két puszi, amitől menten elpirul. Végül egy „Au revoir!”-t motyogva még az utolsó pillanatban felpattan az induló vonatra.
Elindul, hogy keressen egy üres fülkét, mikor meglátja, hogy a vonaton utazik egy ismerős is. Elsőre megdobban a szíve és megáll a fülke ajtajában, ahogy a férfira néz. Ösztönösen simít végig egy tincsén, ami még mindig barna színben pompázik.
- Jó napot! - kezd bele a hidegtől kipirult arccal, egy szelíd mosolyt varázsolva ajkaira. - Remélem nem bánja, ha a társaságomban kell utaznia. Ígérem nem fogom zavarni – nevet fel, majd belép a fülkébe, lehúzva kabátján a cipzárt, hiszen a vonat jól fűtött helységében rögtön kimelegszik. Mikor helyet foglal, akkor fut át agyán a gondolat, hogy valószínűleg pont ezalatt az ablak alatt történt a (külső szemlélőnek talán barátinál szorosabb viszonyról árulkodó) búcsúzkodása Félixtől. Osztrovszky pedig ha már akkor is itt ült, minden bizonnyal végignézte. Maga sem tudja mire vélni, hogy ez a gondolat miért tölti el kínos kellemetlenséggel. Táskáját maga mellé húzva pillant főnöke arcába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=639142#post639142][b]Hollósi M. Karolina - 2016.11.14. 20:41[/b][/url]

Pénteken izgágán várta, hogy végre elszabadulhasson az utolsó órájáról. Kivételesen nem a faluba rohan, nem a hivatalba, nem egy újabb adag papírt cipel le, amit nem bírna el bagoly. Nem. Messzebb utazik, a fővárosba, ugyanis a hétvégére remek programot talált magának, hogy lekösse hirtelen támadt szabadidejét. Félix-szel még egy családi ebéden ismerkedett meg, mikor bátyja elhozta Franciaországból származó jóbarátját is. Félix most ide látogat, de Balázs éppen nem ér rá a hétvégén, így a szőkeség biztosít neki társaságot. Nos, a francia fiatalember határozottan az a valaki, akiért megéri csiszolgatni az ember nyelvtudását, mint ahogy ezt Karolina nem is felejtette el sohasem az orra alá dörgölni. A férfiú igen nagy szoknyapecér hírében áll hazájában, bátyja elmondása szerint. A részben a családnál, részben a városban császkálva töltött hétvége után most a levitás a vonat mellett áll, hiszen vissza kell térnie a kastélyba. Derűs kék tekintetével a másik szemeibe néz, hogy aztán búcsúzóul jó szorosan megölelje. Egy pillanatig eszébe ötlik egy szürkés, idősebb szempár villanása, ahogy kibontakozik az öleléstől, majd ezt már el is feledteti vele az arcára kapott két puszi, amitől menten elpirul. Végül egy „Au revoir!”-t motyogva még az utolsó pillanatban felpattan az induló vonatra.
Elindul, hogy keressen egy üres fülkét, mikor meglátja, hogy a vonaton utazik egy ismerős is. Elsőre megdobban a szíve és megáll a fülke ajtajában, ahogy a férfira néz. Ösztönösen simít végig egy tincsén, ami még mindig barna színben pompázik.
- Jó napot! - kezd bele a hidegtől kipirult arccal, egy szelíd mosolyt varázsolva ajkaira. - Remélem nem bánja, ha a társaságomban kell utaznia. Ígérem nem fogom zavarni – nevet fel, majd belép a fülkébe, lehúzva kabátján a cipzárt, hiszen a vonat jól fűtött helységében rögtön kimelegszik. Mikor helyet foglal, akkor fut át agyán a gondolat, hogy valószínűleg pont ezalatt az ablak alatt történt a (külső szemlélőnek talán barátinál szorosabb viszonyról árulkodó) búcsúzkodása Félixtől. Osztrovszky pedig ha már akkor is itt ült, minden bizonnyal végignézte. Maga sem tudja mire vélni, hogy ez a gondolat miért tölti el kínos kellemetlenséggel. Táskáját maga mellé húzva pillant főnöke arcába.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=639854#post639854][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.11.17. 12:03[/b][/url]

Már biztos, hogy Flóra hozzáköltözik. A gondolat, hogy lánya ezentúl minden reggel az ő közelében ébred és minden este ott, nála alszik majd el olyasfajta apai érzelmekben bontakozik ki mellkasa tájékán, amikről ugyan már tudott, hogy léteznek, és ott bontogatják szárnyukat a szívében, de ezidáig minduntalan csírájában fojtotta el őket. Bár napjában többször is eljátszott a gondolattal, hogy kislányát a bogolyfalvi iskolába íratják be, egyszer sem merte komolyan venni elképzelését. Az reményt szült volna, azok pedig általában hiúak és csalódással végződnek. Végül mégis felvetette, s lassan pedzegetni kezdte Célestine-nél. Muszáj volt.
A szőke copfos kisboszorkányt ma kora reggel vitte el szüleihez, akik mint mindig, úgy most is végtelen szeretettel látták, és már a kapuban állva várták érkezésüket. Konstantin előtt egy pillanatig sem volt titok soha, hogy ez a kicsi lány szülei rég elfelejtett boldogságát hozza vissza, és ha másért nem is, érte ismét van miért élniük. Flóra még nagyapja csorba szívébe is képes életet lehelni. Elég egy cinkos pillantás és az öregnek vége, mint a botnak.
A férfi az ablakban könyököl, arcát öklére hajtva bámul ki az ablakon, de sokáig egyáltalán nem törődik azzal, amit lát. Flóra jár az eszében, a hangja, a búcsúpuszi meg saját szavai, ahogy megkéri őket, hogy írjanak egy levelet Célestine-nek. Elképzelni sem tudja, milyen nehéz lehet ez neki. Édesanya, aki hatalmas áldozatot hozott az ő boldogságáért, amit nem lehet elégszer megköszönni. A lelki szemei előtt játszódó emlékmorzsákból akkor eszmél fel, mikor pillantása találkozik a fülke ablaka alatt romantikázó Hollósi kisasszonyéval.
A levegő félúton, valahol a torka és tüdeje között akad el, szemei kikerekednek, száját összepréseli, s orrán át olyan nagy lélegzetet vesz, amilyet csak tud. Hirtelen képtelen bárhogy is reagálni. Csak nézi az előtte kivirágzó jelenetet, és vehemensen küzd megiramodó szíve ellen. A gyomra összeugrik, az ereiben zúgolódni kezd az adrenalin. Flóra kivész gondolataiból, helyét fojtogató méreg és iszonyú bosszúság veszi át.
Még azt sem veszi észre, hogy Karolina időközben eltűnt, a betonplaccon már senki sem áll, ő viszont ideges és feszült. Ezért adott neki több szabadidőt?! De hiába, pontosan tudta, hogy ez lesz.
Aztán az ajtó kinyílik, ő a hang irányába fordul, de most egyáltalán, de annál érezhetőbben nem örül gyakornokának. Tekintete végigsiklik a nő alakján, egy árnyalatnyival hosszabb pillanatig elidőzik a bordó szoknyán, majd visszafordul az ablakhoz.
- Csókolom - mormogja alig hallhatóan összeszorított öklébe, és többet nem néz Hollósi kisasszony felé. Bosszús, hunyorgó szürke szemei visszatükröződnek az ablaküvegen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=639892#post639892][b]Hollósi M. Karolina - 2016.11.17. 14:19[/b][/url]

Még a bejáratban állva beleborzong a férfi pillantásába, sajátját elkapva gyorsan becsukja maga mögött az ajtót. Egy pár másodpercig háttal áll a másiknak, a kilincsbe kapaszkodva vesz egy mély levegőt. Olyannyira megszokta az utóbbi időben az Osztrovszkyn eluralkodó jó hangulatot, vagy legalábbis elviselhetőt, hogy el is felejtette milyen mérhetetlenül hideg és morcos tud lenni ez az ember. Továbbmehettem volna köszönés nélkül is... Azt kellett volna tennem... Ám a szőke – aki most ezúttal amúgy barna – túl jó nevelést kapott, így kénytelen volt üdvözölni az ismerőst. De vajon tényleg csak a jó nevelés kényszere vezette ehhez a fülkéhez? Tényleg csak emiatt lépett be? Nem tagadhatja le maga előtt, hogy igenis kedveli Konstantin társaságát.
Leereszkedve a helyére igyekszik kiigazodni az idősödő arcon. Szemöldökét összeráncolja, majd csak megázva a fejét inkább elkezdi rendezgetni a holmiját. Felakasztja a kabátot, leveszi a sálat. Helyet foglal és ő is csendes némaságba süllyedve figyeli az elsuhanó tájat. Most egészen olyan, mintha a férfi női tükörképe lenne, önkéntelenül vette fel ugyanazt a testhelyzetet. Igyekszik nyugodtan mutatkozni, de agyában kattogva váltják egymást a kérdések. Nem ért semmit; úgy érzi visszatértek oda, ahonnan elkezdték. Osztrovszky alig mond valamit, ő meg értetlenkedve áll a hangulatingadozásai előtt. Mennyire más ez most, mint a múltkor, mikor a vodka oldotta hangulatban nevettek a kis konyhában. Az emlék hatására mosoly költözik ajkaira. Végül úgy dönt, hogy Konstantin szótlansága csak azért sem fogja megakadályozni abban, hogy érdeklődjön.
- És mi járatban volt a fővárosban? - Próbálja megtörni a morcos hallgatás jegét, habár jó pár hónappal ezelőtt a reakciója valószínűleg hasonlóan a sértődött némaságba mélyedés lett volna. Ám ezúttal (is) makacs; nem enged, annak sem, hogy a másik rossz hangulata befolyásolja, így kékjeivel egyre csak a férfi arcát fürkészi, ezúttal is igyekezve mögé látni. Karolina múltkori, árulkodó karikái a szemei alatt mostanra szépen kisimultak, a levitás egész megjelenése kipihentségről árulkodik. Persze Félixet végigrángatta a városon, de az mégiscsak pihentetőbb, mint egy helyben ülni és aktákat nyálazni. A választ várva pakolja keresztbe jobb bokáját a balon, úgy ahogy szoknyában szokás, bár legszívesebben kényelmesen elterülne, ám erre most nincs lehetősége. Kisimít egy ráncot a bordó anyagon, ahogy kiegészíti a kérdést halványan elmosolyodva. - Netán valami hivatali ügy? Vagy más? - A férfi tudhatja, hogy a mestertanoncot érdekli a szakma, mesélhet róla.
És eldöntötte, hogy ha beleszakad akkor is ki fogja deríteni, mi lehet a másik borús hangulatának oka. Legszívesebben változtatna is rajta, mert... mert szereti boldognak látni. Nem igazán foglalkoztatja őt mások boldogsága, de Konstantin.. valahogy az ő nevetésétől, mosolyától ő is derűsebb színben látja a világot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=639907#post639907][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.11.17. 16:19[/b][/url]

Összeszorított ajkai mögött nyelve többször végigszánt felső fogsorán, tekintetét mereven az elmosódó tájon tartja. Érzékeli, hallja és szeme sarkából látja is gyakornoka szöszmötölését, látja az őt fürkésző arcot, de csak azért sem fordul felé.
Megszólalhatna, rámosolyoghatna, folytathatnák ott, ahol abbahagyták, hangosan nevetgélhetnének valami belsős poénon, de a férfi úgy érzi, hogy Karolina mindezt most nem érdemli meg. Nem is tudja a lány, de a látottak bántják Konstantin önérzetét és hiúságát, de leginkább egyre erősödő érzéseit, amit épp a szoknya tulajdonosa iránt táplál.
Nyelve alsó fogsorához ér, égő tekintete az üveg pillanatnyi villanásában összetalálkozik a kisasszonyéval. Pislant. Mellkasa nyugodtan emelkedik, majd süpped vissza. Pedig belül szétveti az ideg... annyira mérges! Legszívesebben ráütne az ablak alatti asztalkára, ha nem egyenesen beleverne az üvegbe. Karolina nem is tudja, mit tesz vele! Alig néhány hét telt el azóta, hogy több szabadidőt ítélt meg neki és máris falja az életet, a fiúkat, ki tudja hánnyal és mit csinál... ő meg... ő meg minden munkanapon és túlórában merengő pillantásokat küld a magányos gyakornoki asztal felé, és ahelyett, hogy az előtte tornyosuló papírhalommal foglalkozna, a nőn gondolkodik. Vajon mit csinálhat most?
Megcsóválja a fejét, végül a szemben ülő felé fordul. Szigorú, hűvös szemei a kék szemeket kutatják.
- Nem kell beszélgetnünk, kisasszony - szűri fogai között, hangja nemcsak rekedt, de kifejezetten rideg is. Mereven tartja a szemkontaktust, még akkor is a másik szemeit figyeli, ha Karolina esetleg lesüti őket vagy nemes egyszerűséggel elfordítja a fejét. - Megnyugodhat, a Minisztériumban semmi olyan nem történt, amit maga nélkül ne tudnánk megoldani.
Kezeit szorosan összefonja mellkasa előtt, hangjára még saját maga sem ismer rá. Borzasztó dac és méreg ömlik belőle, a lány talán soha nem látta még így gyakorlatvezetőjét, akinek most egy újabb arca bukkan elő. Az eddigi legrosszabb.
Természetesen az sem véletlen, hogy a kedves, udvarias magázódás helyett a kevésbé meghittet használja. Direkt ejti ki furcsa, borzongató éllel: maga. Reméli, hogy fáj a lánynak. Reméli. Mert neki nagyon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=639954#post639954][b]Hollósi M. Karolina - 2016.11.17. 18:26[/b][/url]

Ismeri már annyira a másikat, hogy tudja, Konstantin érzékel mindent, amit a lány csinál. De ő csak tesz-vesz tovább, míg végre kényelmesen elhelyezkedik. Csak egy üvegtükörképnyi villanásban találkoznak kékjei a férfi szemeivel, mégis az az egy pillantás is forró fizikai reakciókat vált ki a levitásban. Ergo a szíve hevesebb dobogásba kezd. Még akkor is, ha az a pillantás semmi jóról nem árulkodott.
Osztrovszky szavai jéghideg pengeként fúródnak lelkébe. Nem kell beszélgetnünk. Arcára a harag festi a pírt, amint tudatosul benne, hogy a másik ezzel az egy mondattal lerombolta az előbbi szilárd elhatározását, miszerint nem fogja hangulatát befolyásolni a hivatalnok.
- Igaz. Végül is viselkedhetünk úgy, mint az idegenek, és még órákig bámulhatunk ki némán az ablakon. Kézenfekvő lenne ezt tenni – visszavágásának ironikus élén meg sem próbál tompítani. Mégis mit gondol? Hogy majd kénye kedve szerint, mikor úgy tetszik neki, kedves, mikor meg úgy, akkor elutasítóan rideg? Ő nem egy játékbaba, akivel ilyet megtehet. Legalább valami magyarázatot adna. Holott az is igaz, hogy nem tartozik a nőnek semmiféle magyarázattal. A férfi feszültsége átragad rá is, és dacosan fonja maga előtt keresztbe karjait.
- Ennek igazán örülök. Jó látni, hogy megáll a lábán nélkülem is – egy erőltetett, kissé gúnyos mosoly is megfér még, holott a szívébe kesernyésen mar bele a tudat, hogy Osztrovszky éppen azt közölte vele: nincs rá szüksége. A múltkori után azt hitte ő különleges, ő valamiért más mint a többi gyakornok, és most kiderül, hogy pont olyan átlagos, mint ami ellen legutóbb még a férfi is tiltakozott. Az iménti felismerés csalódottsága átsuhan az arcán, hiába próbálja elrejteni.
Az egészben leginkább az bosszantja, hogy pár perccel ezelőtti jókedvét a másik úgy fújta el néhány szavával, mintha nyoma sem lett volna a remek hétvégéjének. Na meg az is, hogy Konstantin jelenlétében, mintha nem tudna igazán uralkodni magán. Idegesíti, hogy ilyen gyerekes, mondhatni kislányosan dacos viselkedést vált ki belőle, amin magában valószínűleg jól szórakozik. Feltűnik neki, hogy tulajdonképpen nem kapott választ a kérdésére, és ez az ignorálás megint csak rosszul esik a levitásnak. Végül felteszi a kérdést, ami leglogikusabbnak tűnik jelen helyzetben, habár erősen húzódozik tőle és tart a választól.
- Szeretne egyedül utazni? Kereshetek egy másik fülkét - hangja jóval lágyabb, mint korábban, a mondat végére azonban elcsuklik. Nyel egyet. Ez a helyes, ez a felnőtt viselkedés. Ha Osztrovszky nyilvánvalóan nem vágyik a társaságára, akkor van benne annyi, hogy éretten viselkedve magára hagyja. Még akkor is, ha ez ellen minden porcikája sikítva tiltakozik. Ő itt akar maradni. Kutakodó kékjeit a férfi szürkés szemeibe fúrja, ha nem tekintett el másfele. Mozdulatlanul figyel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=640473#post640473][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.11.19. 12:41[/b][/url]

Karolina dacos, mi több női sértettséggel felfűtött hangja meglepi, ironikus hangvételű, gúnyos válasza még inkább. A döbbenet enged addig összepréselt ajkai szorításán, tekintetében egy futó pillanatra szertefoszlik a feszültség és haragos düh egyvelege. A szürke szemekből egyszerre semmit sem lehet kiolvasni, mintha a meglepetés kimosott volna belőlük mindent. Csalódott lenne? Zavart, megilletődött? Vagy egyszerűen csak meghökkent? Maga sem tudja eldönteni.
Nem hitte volna, hogy a helyzeteket mindig, minden körülmények között helyén kezelő, szabálytisztelő – s követő nő pont vele szemben engedne meg magának ilyen viselkedést. Hosszú perceken át hallgat, és bár legszívesebben azonnal támadólag felelne, nem teszi. A visszafojtott, kitörni vágyó szavak azonban egész testét feszítik, szíve torkában dobog, nyaki ütőere megduzzadva lüktet.
Aztán elfordul, kibámul az ablakon, s zúgolódó gondolatait sűrűn nyelve próbál lehiggadni. Nem szólok vissza – kántálja magában, miközben az ablak előtt elsuhanó erdőt figyeli. Nem messze tőlük riadt őzek futnak be a védelmet jelentő fák közé, de ő, ha észre is veszi azokat, a látottak nem jutnak el zsibongó agyáig.
- Na most elég! – csattan fel jóval hangosabban, mint szokott, mikor gyakornoka újra megszólal. Konstantin hangja és pillantása is szigorú. Még keze is mozdul; balja mereven felemelkedik, ezzel is jelezve a lánynak, hogy jobb, ha most azonnal elhallgat, ugyanis átlépett egy bizonyos határt. Ő laza, sok mindenben benne van és sok mindent másként kezel, mint kollégái, de ami nem fér bele az a tiszteletlenség.
A férfi vonásaiból visszaköszön valami dühítő tehetetlenség, amit most Karolinával és a kialakult szituációval kapcsolatban érez. Bosszúsan megcsóválja a fejét, majd ablakban könyöklő öklére támasztja állát. Megakar szólalni, tisztázni a félreértést, mert ez nem lehet más, csak egy ostoba, egymás melletti verbális elsiklás, értelmetlen konfrontáció, amire sem szükség, sem elfogadható magyarázat nincs. Hiszen eddigi közös munkájuk során soha, semmi összeszólalkozásuk nem volt. Nem civódtak, nem volt értelmetlen afférjuk.
- Mit képzel, kivel beszél?! Nem engedheti meg magának, hogy a gyakorlatvezetőjével így viselkedjen! Elment a józan esze? – fordul végül vissza a még most is barna hajú gyakornoka felé. Szemei szikrákat szórnak, és habár hangját is feszíti az önmagát visszafogó, dühös férfi, az semlegesen szól. Fegyelmezően, de nem bántóan. – Akkor sem, ha mérges rám, ha idegesítem, vagy ha legszívesebben elküldene a jó édes anyámba. Értve vagyok?
Szürkéi elárulják, hogy nagyon reméli, értve van. Ritkán beszél csúnyán, nem kenyere a trágárság, de most különösen jól esik kimondania végre, amit gondol. Úgy, ahogy gondolja.
- Keressen egy másik fülkét - feleli szikáran, s tekintetét az ablak felé fordítja. Mellkasát és torkát keserű csalódottság szorítja. Nehéz eldönteni, hogy azt önmaga vagy Karolina miatt érzi. Talán ez csak egy rossz nap. Pedig milyen jól indult...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=402&post=640579#post640579][b]Hollósi M. Karolina - 2016.11.19. 20:57[/b][/url]

A hirtelenjében kimondott, felelőtlen szavak döbbenetre találnak. Karolina halványan érzékeli a férfi reakcióját, érzi a feszültséget, az elfojtást, ám nincs igazán tudatában annak, hogy ezúttal túl messzire ment. Ez csak akkor koppan le agyában, mikor Osztrovszky felcsattan. Riadtan rezzen össze a reakcióra, mint egy tág szemű őzike. Ajkait összepréselve ébred rá, hogy iménti viselkedése kritikán aluli volt. Mintha nem is ő lett volna... Holott még mindig úgy gondolja, szavai mögött igenis rejtőzött némi igazság, ám ez a megfogalmazás, a stílus nem elfogadható a hivatalnokkal szemben. A szégyen kellemetlen érzése kezd szétáradni ereiben, beterítve egész mivoltát.
- Én... Bocsánat – akadozó, halk szavú, ám érthető sajnálkozás hagyja el elvértelenedő ajkait. Nem bír a férfi szemébe, arcába nézni, ölébe ejtett kezeinek beszél. - Elnézést kérek az iménti viselkedésemért. Megértettem – bólintással nyomatékosít, de még mindig nem néz fel. Hangja immár egy leheletnyit határozottabb. Tisztán látja, hogy itt és most átlépett egy határt, amit nem kellett volna. Soha nem akarja hallani Osztrovszkyt ismét így beszélni vele. Úgy érzi csalódást okozott neki. Annak az embernek, akinek mindeddig olyannyira meg akart felelni. Akire felnéz, és jól esik neki az elismerése. És most itt hirtelen jött forrongó felindulásból lerombolt minden eddig felépített képet. De ő is csak ember. Nem tökéletes. Érzésekkel, hibákkal, mint mindenki más.
Valahol titkon abban reménykedett, hogy Konstantin a kérdésére megenyhülve azt válaszolja: maradjon csak. De ismét keserű késként fúródnak szívébe a szavak, amik közlik, hogy már egy légtérben sem kíván vele lenni. Nagyot nyelve pillant fel félénken, ám fürkésző kékjei ismét csak az elutasító elfordulással találkoznak. Igyekszik úrrá lenni az arcát elöntő szégyenpíron, de mindhiába. Habár a férfi érthetően közölte mit kíván, a levitás még habozik egy kicsit, nem bír mozdulni, olyan, mintha odafagyott volna. Csak a vonat zakatolása hallatszik a feszült csendben. Aztán nagy sokára erőt vesz magán, kabátját karjára akasztva áll fel, hogy megkapaszkodva a rázkódó vonaton vállára vegye táskáját is. Szótlanul jut el a fülke ajtójáig, hogy azt kinyitva még megtorpanjon. Pár pillanat gondolkodás után végül csak megrázza a fejét, és behúzza maga mögött a fülke ajtaját. Jobb, ha most nem mondd már többet. Konstantin már csak a tompán koppanó távolodó lépteket hallhatja, amint Karolina szabad hely után néz.

* * *

Mikor a vonat begördül Bogolyfalvára, szótlanul, körbepillantás nélkül veszi sietős lépteit a kastély felé. Reméli, hogy ha a héten megjelenik a hivatalban, Osztrovszky azért nem vágja ki. Pár órával ezelőtti kedélyes hangulatának immár nyoma sincsen. A szeme sarkában mintha egy könnycsepp csillanna, de lehetséges, hogy csak a fény játéka az egész...