Ágoston

Ismét lejöttem a faluba, mert nagyon is megtetszett ez a hely. Még bőven van olyan része, amit nem fedeztem fel, szóval ideje, hogy ezt is megtegyem. Ugyan a vasútállomást már ismerem, hiszen én is a vonattal érkeztem az iskolába, de nem volt időm jobban megismerni azt a helyet. Kíváncsi vagyok, hogy mennyivel másabb, mint egy mugli állomás. Csak átsétáltunk rajta, és kb ennyi volt belőle a látnivaló. Abból a két percből, meg nem igazán volt alkalmam megtudni, hogy mit merre találok. Meg jól jön az ismeretszerzés, hiszen, amikor haza kell majd mennem, akkor innen fogok indulni, és meg kell tudni, hogy melyik vonatra kell felszállnom majd. Feltéve, ha egyáltalán több vonat van, és nem egy, mert ugye ezt sem volt alkalmam megfigyelni rendesen.
Átsétálok a téren, és egyenesen az állomás bejáratával találom magamat szemben. Eddig nem mutatott semmi újat, a mugli világban is van ilyen hatalmas bejárat. Vagy csak nekem tűnik annak, mert ilyen kicsi vagyok!? Na mindegy, menjünk be rajta. Tiszta olyan, mint egy minifalu. Mindenféle üzlet található itt, de leginkább az a kis büfé csalogat. Az ínycsiklandó szendvicsek finom illata, megcsapta az orromat, és akaratlanul is megkordult a gyomrom. Ha már itt vagyok, akkor megkóstolok egyet, csak azt nem tudom, hogy elfogadják-e a mugli pénzt. Bár szerintem nem, de egy próbát megér. Sajnos nem hoztam magammal annyi varázslópénzt, hogy kifussa egy szendvicsre valót. Pénzváltó, na azt persze nem látok, de ez az én szerencsém. Odasétálok a büféshez, és mivel nem nagyon tudom meggyőzni, így megkérdezem, hogy merre találhatók egy olyan helyet, ahol tudok pénzt váltani. Amint elmagyarázza a dolgokat, már indulok is, hogy minél előbb le tudjam csillapítani a hasam hangját.

Ágoston

Ismét lejöttem a faluba, mert nagyon is megtetszett ez a hely. Még bőven van olyan része, amit nem fedeztem fel, szóval ideje, hogy ezt is megtegyem. Ugyan a vasútállomást már ismerem, hiszen én is a vonattal érkeztem az iskolába, de nem volt időm jobban megismerni azt a helyet. Kíváncsi vagyok, hogy mennyivel másabb, mint egy mugli állomás. Csak átsétáltunk rajta, és kb ennyi volt belőle a látnivaló. Abból a két percből, meg nem igazán volt alkalmam megtudni, hogy mit merre találok. Meg jól jön az ismeretszerzés, hiszen, amikor haza kell majd mennem, akkor innen fogok indulni, és meg kell tudni, hogy melyik vonatra kell felszállnom majd. Feltéve, ha egyáltalán több vonat van, és nem egy, mert ugye ezt sem volt alkalmam megfigyelni rendesen.
Átsétálok a téren, és egyenesen az állomás bejáratával találom magamat szemben. Eddig nem mutatott semmi újat, a mugli világban is van ilyen hatalmas bejárat. Vagy csak nekem tűnik annak, mert ilyen kicsi vagyok!? Na mindegy, menjünk be rajta. Tiszta olyan, mint egy minifalu. Mindenféle üzlet található itt, de leginkább az a kis büfé csalogat. Az ínycsiklandó szendvicsek finom illata, megcsapta az orromat, és akaratlanul is megkordult a gyomrom. Ha már itt vagyok, akkor megkóstolok egyet, csak azt nem tudom, hogy elfogadják-e a mugli pénzt. Bár szerintem nem, de egy próbát megér. Sajnos nem hoztam magammal annyi varázslópénzt, hogy kifussa egy szendvicsre valót. Pénzváltó, na azt persze nem látok, de ez az én szerencsém. Odasétálok a büféshez, és mivel nem nagyon tudom meggyőzni, így megkérdezem, hogy merre találhatók egy olyan helyet, ahol tudok pénzt váltani. Amint elmagyarázza a dolgokat, már indulok is, hogy minél előbb le tudjam csillapítani a hasam hangját.

Dominic
Ágoston színre lép...

*Pirosló arccal, mindkét kezemben jól megpakolt bőröndökkel kecmeregtem föl a vonatra, amely ha minden jól megy elvisz a mágustanodába. Már napok óta izgatottan vártam, hogy én is bekerülhessek és elkezdhessem tanulmányaimat. Mégis olyan szörnyűek voltak az előkészületek... Totál kiborított. Gondolj csak bele, anyukád és te összeszeded a legfontosabb holmikat a szobádból! Mivel mugli [igen, asszem ezentúl így kellene beszélnem a többiekről] kütyüket nem hozhatok be, kénytelen vagyok a képregényeimre, könyveimre, újságaimra hagyatkozni. Ezeket követi egy halom emléktárgy és kellék, melyek a tanulásban segítenek majd. És a ranglistámon az utolsó helyen álló ruhadarabok, abból is elég sok.
Hogy fogom én ezt kibírni?! Ennyi időre még sosem mentem el otthonról... És mi lesz a szobámmal? Remélem nem verik szét, amíg távol vagyok. Jövőre már levédem valami tuti riasztóbűbájjal, hogy ne mehessenek be. Akkor aztán nyugodt lennék.
A szokásos szituáció: anya mosolyog és könnyezik, apa büszkén mellette, a tesóim pedig ravasz tekintetüket rám szegezve bámulnak. Én csak szégyellősen integetek a vonat ablakából. A helyemen ülök, a cuccaimat már elrendeztem magam körül, így kényelmes útnak nézek elébe. Aztán, amikor elérkezett az idő, a személyvonat kipöfögött a pályaudvarról. Ki, az ismeretlenbe...
Nem nagyon emlékszem, hogy mi is történt az utazás alatt. Egy ideig unott arccal bámultam kifelé a fejemből, legtöbbször a kilátást csodálva. De mivel csomó szántóföldön és erdős réten mentünk végig, amikre marhára nem vagyok kíváncsi, inkább elfeküdtem az üléseken és szundítottam egyet. Mellettem úgysem ült senki... Az utolsó pillanatban riadtam fel, amikor megállt a vonat. Ijedten az ablaküveghez pattantam és az állomás nevét kiíró táblát kezdtem keresni. Miután megtaláltam, sietősen, már-már kapkodva elhagytam a vagont.
Nem utaztak túl sokan aznap a faluba, ezért nyugodtan kihajíthattam a peronra a bőröndjeimet. Miután ezt megtettem, lelkesen én is leugrottam a vonatról, összeszedtem a motyómat és érdeklődve néztem körül.
~ Klassz hely! Mintha kirándulni mennék! ~
Egészen megnyugodtam. Persze azért a szívem még mindig dobogott, de már nem annyira. Felvettem a táskáim, s gurulós bőröndjeim magam után húzva terepszemlét tartottam. Úgy éreztem, mintha szabad lennék. Mintha nem sietnék sehová sem. Furi. Odabattyogtam az egyik padhoz és leültem, mert ezzel a sok cuccal a hátamon nem sokáig bírom, a végén még megizzadok. Azt sem tudtam, merre kell menni, amire már anyát is figyelmeztettem, de ő azt mondta, könnyen odatalálok. Na, persze... De már nem vagyok olyan kicsi, majd megkérdezem az egyik pénztárban, hogy mi a helyzet. Vagy...
~ Talán az a fiú eligazíthat. Egész barátságosnak néz ki... ~
Felkaptam a cuccaimat és odarohantam hozzá. Közben a hajam felborzolta a szél, szuszogtam, izgatott voltam és nem tudom, hogy mi ütött belém. *
- Hali! Te biztos egy diák vagy, ugye? Meg tudnád mondani, merre van az iskolához vezető út?

Ágoston

Elbóklászhattam, vagy 20 percig, mire megtaláltam a pénzváltót, de ez már csak mellékes, hiszen megvan az az összeg, ami kell a szendvicsért cserébe. Sőt, még többet is váltottam, hogy később ne kelljen megtennem. Visszasétáltam a büféshez, és mosolyogva adtam oda neki azt az összeget, amiért cserébe megkaphattam az ínycsiklandó ételt. Boldogan mentem ki a peronra, hogy megnézzem a vonatokat, miközben falatozok. Éppen időben, mert most érkezett meg vonat, és ha jól látom, akkor pár új diák is jött rajta. Emlékszem, mikor még én szálltam le róla hatalmas csomagokkal, de ha azt veszem, ez nem is olyan régen volt.
A nagy nézelődés közepette, elfogyasztottam a szendvicsemet, és mivel már nem volt olyan izgalmas kint lenni, elindultam visszafelé. Illetve indulnék, mikor valaki leszólít. A hang irányába fordulok, és meglepetten veszem tudomásul, hogy az illető, kb egy fejjel magasabb, mint én.
– Hali. Igen, diák vagyok, és éppenséggel tudom, hogy merre kell menni. Én is visszafelé tarok. –válaszoltam a kérdésére, és kicsit jobban végignéztem rajta. Elsősnek kicsit magas, de nem kizárt dolog. Nem lehet mindenki olyan pöttöm, mint én. A csomagjaiból ítélve, most fog beköltözni a suliba. Ez egyre izgalmasabb találkozás, és nem is tűnik olyan bunkónak, így elsőre. – Segítsek a csomagokkal? –kérdeztem, miközben az említett bőröndökre böktem. Ha engedi, akkor elveszek tőle egyet, és lassan elindulok kifelé az állomásról. Azonban foglalkoztat egy kérdés, de nem tudom, hogy mennyire venné rossz néven, ha megkérdezném tőle. Szerintem, csak azok a személyek nem tudják, hogy merre kell menni, akik eddig nem is tudtak a varázsvilágról, mint például én sem. De ez csak az én feltételezésem, lehet, hogy neki meg elfelejtették elmondani a szüleit, hogy merre találja a sulit. Azonban, az is igaz, hogy síri csendben nem mehetünk végig az utcákon, így összeszedem a bátorságomat, –ha már ez a nevem– és megkérdezem tőle, de előtte még mást is.
– Egyébként Nagy Bátor Dominic vagyok, és elsős a suliban. Téged hogy hívnak? –közben nyújtottam felé a jobb kezemet is, hogy kezet rázhassak vele, ha elfogadja. Amint erre megkaptam a választ, felteszem az igazi kérdést, ami jobban foglalkoztat. – Ne vedd tolakodásnak, de ugye te is mugliszületésű vagy? Mert, általában a varázslócsalád sarjai tudják, hogy merre kell menni a suli felé, de lehet, hogy tévedek. –vontam meg aprón a vállamat, és közben ráfordultam arra az utcára, ami egyenesen az iskolába fog minket vinni.

//A játék folytatása itt találhat meg! //