Egyetlen sárkánynőm ~ elbúcsúzok.

Józsi

Mark *___*
Valamikor régen, még szeptemberben...


Annyira izgatott voltam ettől az egésztől! Most pedig, hogy a vonaton ülünk már tartok kicsit tőle. Mi van ha nem tudok beilleszkedni? Oké, hogy Mark itt van, de nem lehet mindig ott. Na meg most már... most már illene magam megvédeni egyedül. Pácával persze verhetetlen vagyok, de az mégsem ugyanaz.
Az idegesség miatt, ami az izgatottságom helyére költözött miután a vonaton "kettesben" maradtunk - a szüleim nélkül -, nem tudok megszólalni sem. Az ablakon bámulok kifelé. Sokan vannak a vonaton. Engem ez eléggé meglepett, megszoktam, hogy  a Roxfort Expressszen csak mi voltunk és magunkra zárhattuk a fülkénket. Itt most más a helyzet, így egymás mellett ülve, kissé szűkösen utazunk.
Nagyot sóhajtok, aztán Mark felé fordulok, kinyitom a számat, mintha mondani akarnék valamit, de rögtön be is csukom. Nem tudom, mit akartam mondani. Máskor könnyű vele beszélgetni bármiről, de jelenleg semmi értelmes nem jut eszembe. Visszafordulok az ablakhoz inkább és bámulom a tájat. Ahogy változik a környezet összébb húzom magamon a sötétkék pulcsimat. Nem bírok magammal így felállok és előhúzom a farzsebemből az órámat, és megállapítom, hogy jó darabig vonatozunk még. Miközben visszaülök, Markra pillantok és beharapom a számat - észre sem veszem.
Ásítok egyet és végül úgy döntök, ha úgysincs semmi témám, talán alhatok egy keveset, addig sem érzem ezt a furcsa idegességet. Saját házunk lesz! Csak nekünk, kettőnknek! Nem a hollóhátas évfolyamtársaimmal fogok együtt aludni és nem is az új suliból valakikkel. Nem a közeli faluban leszünk Markkal. Ketten. Annyira hihetetlen és valahogy nagyon feldob mégis idegességgel tölt el. Gyorsan be is csukom a szemem, hogy ne gondoljak ezekre. Nehezemre esik, de végül csak elalszom. S ahogy a vonat zötykölődik a fejem Mark vállára esik.

Victoria

Hát eljött ez a nap is. Lassan két éve vártam, hogy az ikertesóm átiratkozzon a Bagolykőre. Tizennégy éves korában elkapott valami betegséget, mondta is a nevét, de nem jegyeztem meg és amiatt kénytelen volt Koreában maradni. Szerencsére már jól van, bár szerintem már egy éve is jól volt, de hát a szülők nagyon féltik gyerekeiket, főleg ha beteg és már csak az az egy szem kölyök van otthon. De az is lehet, hogy Viki tartott Magyarországtól és nem mert elköltözni az otthonunktól jó pár kilométerrel arrébb. Tényleg, egyedül hagytuk a szüleinket. Mondjuk Kris még ott van, velük egy országban és egy városban, majd megvigasztalja őket.
Üres kézzel battyogtam a vasútállomásra. Még volt tíz persze a vonat érkezéséig, én pedig már a főutcán jártam. Nem siettem, saját tempómban haladtam, ami elvileg inkább gyors, mint lassú, legalábbis mások ezt mondták. Nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy megpillantsam ikertesómat. Errefelé még nem is találkoztunk, nem rémlett, hogy járt volna már itt, most viszont ideköltözik. Biztos sok bőröndje lesz, ha nem használt tértágító bűbájt.
Az állomásra érve kicsit körülnéztem, nem voltak sokan, vasárnap nem szoktak. Elnéztem mindkét irányba, vonatok hosszú sorát bámulva, majd mikor már unalmassá vált az ácsorgás, leültem az egyik szabad padra. Hosszabb kabátom volt, így azt magam alá gyűrtem, hogy ne fázzak fel a hidegben. A hó éppen hogy nem esett, de az biztos, hogy nulla fok alá csökkent a hőmérséklet, mert az arcomat kezdte csípni a levegő és az ujjbegyeim is megfájdultak. A bemondó minden közlésére felfigyeltem, hátha Viki vonatát mondja be, de sokszor csalódnom kellett. Pár perc kellett már csak, amikor felálltam, hiszen kellőképpen lefagytam már. Nem szeretem annyira a hideget. Mérgelődtem, de nem sokat, az a bizonyos női hang ezúttal a nekem kellő vonat érkezését mondta be. A jármű fel is tűnt, először még csak pontként, majd ahogy közeledett, egyre nagyobb és nagyobb lett, amíg le nem fékezett mellettem. Jó helyen álltam, még a mozdony előtt, így semmiképpen sem tudjuk egymást elkerülni. Egy pillanat alatt a szinte üres állomáson tömeg lett, én pedig nyújtózkodtam, hogy kiszúrjam a magamhoz hasonló alakot.  

Kinoshi Thaihasy



A mai napom sem indult másképp, mint az összes többi, mióta Bogolyfalván élek. Lassan két hónapja már, hogy eljöttem otthonról, azóta furcsa módon a szüleim nem jelentkeztek. Talán most az egyszer végre tényleg komolyan vették a szavaimat, amiket könnyekkel küszködve ordítottam nekik. Furcsa ez a hallgatás, olyan vészjósló. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy ezt a címemet nem tudják, és biztos vagyok benne, hogy a bátyáim sem fogják nekik eldalolni, elvégre ők menekítettek ide. Mégis olyan ijesztő. Idejövetelem óta mindig azt várom, hogy mikor toppannak be, mikor jelenik meg a sárkány-nagyi és csípnek meg, hogy ébresztő, és véget ér a gyönyörű álmom az én csodálatos, szabad, független életemről. Épp ezért ma, miközben a pompás pálmaházamban reggeliztem arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt így tovább nem folytathatom. Nem kuksolhatok a négy fal között csak azért, mert attól tartok, hogy az utcán majd szembetalálom magam a családom néhány nem kívánatos tagjával. Be kell illeszkednem a felnőtt lét szürke hétköznapjaiba, itt az ideje, hogy elkezdjek dolgozni, és kialakuljon egy normál napirend, mert mióta itt vagyok, az első estét leszámítva jóformán ki se tettem a lábam a házból.
A nagy lelkesedésemet azonban délutánra mintha a szél fújta volna el. Elvégeztem azt a minimális házi munkát, ami volt, de továbbra sem volt kedvem kiruccanni otthonról. Végül addig-addig nyüstöltem magam a tükör előtt, hogy összeszedtem magam, és sétálni indultam. Kilépve a kapun, barna hajzuhatagomba rögvest belekapott a feltámadó, csípős, hideg szél, de ez már nem tudott eltántorítani az elhatározásomtól. Kecses léptekkel szeltem az utcákat, néhol megálltam, hogy bámészkodjam a kirakatban, aztán szerintem még a jó öreg Merlin sem tudná megmondani, hogy a búbánatba keveredtem a vasútra, viszont a ciki az az, hogy azt még én sem tudom, hogyan fogok visszakeveredni a lakásomhoz. A helyzet ugyanis az, hogy sosem volt jó a helyismeretem, de a büszkeségem meg nem engedte, hogy térképpel a kezemben induljak útnak, és egy ceruzával jelölgessem, melyik utcában voltam, stb. Végül jobb megoldás híján arra jutottam, megvárom a legközelebbi vonatot, és megkérdezek egy leszállót, tud-e nekem segíteni haza találni. Lelki szemeim előtt már ott lebegett a kusza helyzet, ahogy odaslattyogok egy idegenhez és felteszem neki a kérdést: Bocsi, ne haragudj, de nem tudnád megmondani merre lakom Alig lesz gáz, ez olyan igazi Lenke-style. Most az egyszer viszont szerencsém volt, a gőzös hamar befutott, én pedig csak ültem, és vártam a kínálkozó alkalmat, hogy lecsaphassak áldozatomra. Végül egy körülbelül velem egy korosztályú lányra esett a választásom, határozottan lépdeltem felé, majd odaérve kicsit megköszörültem a torkomat, és belevágtam.
-Szia, ne haragudj! Tudnál nekem segíteni? Sikeresen eltévedtem, és, háát az a helyzet, hogy nem tudom, hogy merre lakom. Ugye te idevalósi vagy?
Ajkamra derűs mosoly kúszik, próbálom palástolni, mennyire zavarban vagyok, miközben reménykedem, hogy egy falulakóhoz van szerencsém, mert, ha nem, kocoghatok oda valaki máshoz, vagy B verziónak ott van az utcán éjszakázás. Vasúton még sosem aludtam, talán épp itt az ideje, hogy kipróbáljam.

És megérkeztem.
Kavargó és összeszűkült gyomorral szálltam le a vonatról. Furcsa volt ez az egész mágiásdi, habár 10 éves korom óta tudom mi vár rám, de csak elméletben, hisz muglik neveltek fel. Annyit tudtam, hogy édesanyám boszorkány volt és bennem is varázsló vér folyik.
Féltem.
Soha nem jártam iskolába, sosem kellett egyedül boldoguljak, Dániel bácsikáék mindig ott voltak mellettem. Egyre jobban émelyegtem ahogy lassított a vonat. Hirtelen eszembe jutott, hogy le se szállok inkább visszafordulok egyenesen haza a biztonságos környezetbe. De csak egy pillanatra kúszott az agyamba ez a gondolat és mielőtt gyökeret vethetett volna, összeszorítottam a fogaimat, fogtam a csomagjaimat és gyorsan lepattantam a vonatról. Motyogtam egy gyors köszönömöt a kalauz bácsinak, hogy segített leszállni.
Itt kezdődött a nagyobb pánik.
Merre induljak? Hová menjek? Egyáltalán hogy jutok el ennyi csomaggal a kastélyig? Kit szólíthatok meg segítségért?
Csak bámultam a tovább haladó vonatot és az utána maradt ürességet. Ugyanez az üresség tátongott bennem is. Biztos voltam benne, hogy a következő éveim lesznek a legszebbek csak az eleje lesz nehéz. Na de ennyire?
Odavánszorogtam az első padhoz a csomagjaimmal együtt. Nagy szerencsém volt a kalauzbácsival, nélküle nem tudom, hogy szálltam volna le. Leroskadtam a padra és végigpásztáztam a csomagjaimat: egy hatalmas bőrönd, két sport táska, egy váll táska és a macskahordozó. Ja és persze Döme, aki épp az ölembe terült el, a fejét lelógatva, gondtalanul aludt. Hát persze, neki könnyű, ő csak rám bízza magát. Bárcsak én is bíznék magamba ennyire.

Már a Nap is lemenőben van, amikor megpillantja Bogolyfalva határát.
Még hajnalban kelt fel odahaza - vagyis a régi otthonban - hogy utoljára leellenőrizze, mindent bepakolt e, és minden a helyén van e. A ruháit, könyveit, apróbb holmijait mind bedobozolta, a szőnyegek összecsavarva álltak a sarkokban, a bútorok pedig kiürítve ásítoztak a félhomályban.
Már csak Szőrmókot, az öntudatlanul is rejtőzködő golymókot kellett zsebre vágnia, felöltöznie, és a macskahordóba belegyömöszölnie Bastetet, a murmáncát. A  rendelőt is összepakolta mindenestül, napokkal ezelőtt még, hiszen nagy része annak is költözik. A hippogriffet szakavatott minisztériumi emberek viszik majd át az új helyére, ahogy a csehszlovák farkaskutyáját is - Cerberus ugyanis hiába nem varázslény, ezt nem voltak hajlandóak elhinni a nőnek, mert olyan hatalmas, mint egy póniló. Így szerencsétlen állatot tüzetes vizsgálat alá kívánták vetni útközben, így vállalták az ő szállítását is. Szerencsére. Nem tudja hová tette volna a kutyát útközben.
Egy kedves minisztériumi barátjának köszönhetően pedig Rubinszárny is az ő gondozásukba került erre a napra.
Így amikor elindult, hogy Bastettel és a golymókkal kijusson Londonból, és egy nemzetközi hopp járattal Magyarországra induljon a kézitáskájával a kezében, végre megkönnyebbülve hagyta maga után az elmúlt napok összevisszaságát.
Sokáig szelektált, mégsem hagyott ott semmit... mire elér a kiszemelt helyre, már úgyis elintézik a mágikus költöztetők, amit el kell intézniük. Csak ne volna ilyen hosszú az út... minden bizonnyal sok minden könnyebb volna, ha hoppanálhatna, de az állatok nem bírják valami jól. Így ez a lehetősége maradt csupán.
Fél Európát körbe járták, mire rá került a sor, és kikötöttek Budapesten. Roppantul különös nagyvárosnak találta, de valahogy valamiben mégis kissé hasonlatosnak Londonhoz. Nem volt teljesen idegen, de örült, hogy nem itt fog lakni. Elege van már egy ideje ezekből a helyekből, és különösen jót fog tenni egy kis vidéki levegő.
Aztán hipp-hopp, a Bogolyfalvai vonaton termett. Innen már nincs messze a cél - gondolta, és boldogan fellélegezve dőlt hátra a székén. Kisvártatva pedig végre valóban meglátta a falu határát jelző táblácskát.
A vonat csikorog, füstöl, majd lassítani kezd, Nessa pedig mély levegőt véve, hosszú, sötét haját hátravetve áll fel a helyéről. Megtapogatja a kabátzsebét, és elégedetten konstatálja, hogy a golymók megvan, és Bastet is morcosan pislog ki az egész napos börtönéből.
- Hamarosan szabadok lesztek. - ígéri halkan a nő, majd elindul a többi ember mögött, hogy leszálljon a vonatról. Jó végre kinyújtóztatni a tagjait. És most végre azt is megláthatja, mibe vágott bele oly hevesen pár héttel ezelőtt.

D. A.
Még a vonaton...

Rozsos Annamária

Izgatottan dörzsöli össze a tenyereit, miközben lépdel előre. A kastély már bőven a háta mögött marad, ő maga pedig igencsak nagy lelkesedéssel hagyja le még jobban. Most nincs dolga ott, és később sem, más akadt, amit véghez akar vinni, és talán úgy néz ki, nem is egyedül. Szerencsés ezen téren, hogy nem gyáva, és van mersze emberekkel szóba elegyedni, és megtalálni egy közös pontos. Baromi hasznos, ha az egyedüllétet el akarja kerülni, és még szórakozni is kíván. Nagyon is nagyszerű, már ezért sem akar, és nem fog változtatni a stílusán, akár tetszik az embereknek, akár nem.
Most azonban a terv már kész, vagyis, vannak ötletei, nem nagyon, nem világhódítók, de egy kellemes délutánnak, kora estének tökéletesek. Tettestársáról annyit tud, hogy vagy ott van, vagy ott lesz, nem tudja, mi a konkrét terve, csak annyit, ami körvonalazza, miért is mennek oda. A helyre amúgy nehezen esett választás, nem tudta, hogy hol kellene kivitelezni, de amikor végül eszébe jutott a dolog, rögtön tudta, hogy ez lesz az a tökéletes hely, amely most nekik megadja mindazt, amit akarnak. Na de mit is? Julienről köztudott, hogy amikor megindul a fejében a vezérhangya, nem lehet lelőni. A múltkori, kastélybeli falfirkászás után kedvet kapott, hogy most kint, egy nagyobb helyen is megörökítse kézjegyét. A lány, Anna, akivel összefutott, pedig szintén kreatív alkat. Tökéletesen össze lett ez hangolva, mindketten örömöt fognak benne lelni. Örül, hogy mindig vannak amatőr, hobbi, vagy épp mesteri alkatok arra, amit ő művészetnek tart.
A vasútállomás épülete amúgy is sivár, átlagos, csak arra vár, hogy valamit húzzanak rá. Nem tudja, csak sejti, mennyire (nem) örülnek majd ennek, de nem érdekli. Zsebeiben több, kissé mágikus filc lapul, noha a rajz nem fog megmozdulni, de ki sem fogy, és a színe is élénk, festékszerű, mintha egy grafittis ficsúr palackjait használná. Nemrég szerezte be, szobája falrészének szabad részére már alkotott is velük, és áldja a mágiát, hogy ilyesmi létezik, és imádhatja.
Megérkezése a célállomásra felpörgeti teljesen. Megállva, a falnak dőlve pillant afelé az út felé, ahonnan jött, és csendben vár. Nem kezd bele, nem akar egyedül belekezdeni, türelmesen, vagyis a helyzethez legtürelmesebb módon várja, hogy a lány megjelenjen, és kezdődhessen a móka.

Gareth és Richárd

Jared szótlan ült az egyik kupéban az ablak mellett és nagyon próbált nem tudomást venni a másik két fiúról, akik ott tartózkodtak. A reggelit fejfájásra hivatkozva kihagyta, hogy Agatha ne vegye észre, hogy gond van közöttük, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudja őket örökké kikerülni, pláne mert egy helyre szóltak a jegyeik. Micsoda öröm.
Lassan már addig jutott, hogy egyenként számolta az elsuhanó fákat, ráadásul kifogtak egy olyan járatot, ami minden bokornál megállt, úgyhogy ha lehet, még hosszabbra nyúlt az amúgy is kínos időszak. Egyáltalán nem volt szerencséje, még elaludni sem bírt, legalábbis addig nem, amíg ez a kis görcs a közelében van, úgyhogy maradtak az összeszorított fogak és a konok nézés.
Reggelre ugyan lecsillapodott valamelyest, de ez nem változtatott az álláspontján és cseppet sem bánta azt, ahogy reagált. Úgy volt vele, hogy legalább nem hallgatózott teljes csöndben aztán csak elsunnyogva, mint valami ócska tolvaj, hanem tudatta velük, hogy mindent hallott. Az már nem nagyon izgatta, hogy tulajdonképpen így is hallgatózott, mert felülírta a lelkiismeretét a tény, hogy úgy érezte, elárulták, és ráadásul éppen a testvére. Nem tudott napirendre térni afölött, hogy azt mondta neki, hogy nem is ismeri, miközben egy értékes bájitalt pazarolt rá, nyilván nem ok nélkül. Az volt a legdühítőbb az egészben, hogy Gareth valószínűleg pontosan tudta, hogy ő nem kérne tőle részleteket, mély témaelemzést vagy a másik titkainak felfedését, csupán annyit, hogy közölje, hogy "ja, már láttam, meg is hallgattam a bájitallal, mert valami baja volt" és máris kész. De nem, Gareth kakaót csinál neki, kilopóznak az erkélyre és eszébe sem jutott szólni a bájitalról. Sértve érezte magát, nem is kicsit. Éppen ezért eszében sem volt teljes mondatokkal válaszolni bárkinek, aki esetleg hozzászólt. Gareth ugyan kaphatott néha egy-két morranást feleletként, de Richárd jelenlétét egyszerűen tudomásul sem vette.

Kopogott az eső a kisméretű utazóládám tetején. Fejem fölött a virágos esernyőt tartottam, eszem ágában sem volt behúzódni a fedett részre. Vártam a vonatom amivel egy hétre leléphetek erről a helyről. Nem haza, a művészeti suliba indultam. Az első vizsgahéten nekem nincs kiírva vizsgám, ott viszont extra órákat tartanak. Kellemest a hasznossal.
Jobb térdem remegett, Kilián múltkori szavai jártak a fejemben. Nem véletlenül érkeztem a vonathoz fél órával korábban. Azt mondta beszélni akar velem a kapcsolatunkról. Beszéljünk. De jöjjön ő ki, intsen nekem a vonatra és nézze ahogy elhagyom. Most én őt.
Az idő telt és én lassan elővettem egy szál cigarettát. Nem voltam éppen nyugodt, a tegnap éjszakát sem aludtam végig. Nem tudom, valaha megbocsátom-e ennek a fiúnak, hogy úgy kezelt, mint egy útszélit és még annak is nevezett. Majdnem. Burkoltan, de annál szívbemarkolóbban.
Beszívtam a füstöt, melyet már nem kéne, hisz csak ront az egészségemen és meredtem előre a ládára és a betonra. Hangosan, nagy cseppekben esett az eső, eláztatva ezzel a vadonatúj fekete magassarkú cipőmet. Hol vagy már?

Lilith, valamikor a tömeges megérkezéskor, szeptember végén

Nina
A megérkezés napja
Kinézet

Auror párocska

  Nagy nehezen sikerült kijutnia a Bajkeverős alagútjából, és az ott talált lányt is lerázta. Már csak annyi volt a dolga, hogy átlopódzik fél Bogolyfalván és felszáll a közelgő vonatra. Onnan már minden megy, mint a karikacsapás. A teljes terv ott volt az agyában.
  Megrántotta táskája vállpántját, és elindult az egyik sötét sikátorban. Egyik utca követte a másikat. Hangtalanul lépkedett, és mindig próbált az árnyékban maradni. Még a ruhája is inkább a sötét színek valamelyikét vette fel. Nem bízta a véletlenre, Bogolyfalván ilyentájt már nem sok ember mászkált.
  Egy újabb utcácska következett. A lány talpa alatt halkan ropogtak a kavicsok, ahogy haladt. Mikor a sarokra ért, már érezte orrában a füstös illatot, amit a fekete mozdony okádott ki magából. Csak egy tér választotta el. Gyorsnak kell lennie, de nem feltűnőnek.
  Kihúzta magát, és rendületlenül előre ment. Nem nézett körbe, nehogy meglássák, hogy túl gyanakvó. Már csak pár lépés a cél, nem szúrhatja itt el.

Karina
Hawaii után szabadon

Adrian I. Black

Elegem volt egy életre a sok szabályból, a fontoskodó prefektusokból és a kötelezően előírt napi rendszerek megtartásából. Szabadságra vágytam, vad tombolásra, hogy olyasmit tehessek, amit korábban nem, s ne azt kelljen figyelnem, hogy vajon most átlépek-e egy határt azzal, ha ezt vagy azt megteszem.
Csavarogni akartam, de nem egyedül. Kizárt, hogy egyedül szegjek szabályt, és ne rángassam bele valamely háztársamat.Éppen ezért rángattam magammal a faluba Adriant, hisz nála jobb társaságot keresve sem találhattam volna.
- Most, hogy megkóstoltuk azt a finom vajsört abban a lepukkant kocsmában, nem gondolod, hogy már vonulunk is haza? Ugye nem? - Széles vigyor kúszott ajkaimra, Ő még nem sejthette, mi jár az én fejemben.
A vasútállomás épülete egészen közel volt hozzánk, alig néhány száz méternyire, s tökéletes helyszín volt arra, hogy kitombolhassuk magunk úgy, ahogyan azt az iskola falai közt nem tehetnénk meg.
- Mond csak Adrian, gondoltál már arra, hogy bemutasd művészi tehetséged egy ország világ előtt? Hm? Csak mert...én készültem. - Azzal vigyorogva nyitottam fel az oldalamon fityegő táskát, és emeltem elő belőle a vörös színű festékszórót.
- Arra gondoltam, kicsit kidekorálhatnánk a vasútállomást. Úgyis olyan rém ronda, és unalmas, kell a változatosság. Na mit szólsz, benne vagy, vagy attól félsz, hogy elkapnak minket? - Kíváncsian fürkésztem íriszeit - már ami a sötétben látszott- s bíztam abban, hogy nem lesz nyuszi, és benne lesz a buliban.

Lala

  A szökeség tegnap kapott egy üzenetet a drága barátnőjétől, aki tájékoztatta arról, hogy szeretné egy napra kiruccanni valahová, és Scar hozza a legszükségesebb dolgait. A lány így is tett. Fogott egy kis táskát, és egy váltásruhán kívül meg néhány kacaton kívül még betette a pálcáját, és már kész is volt. Útravalónak betömött pár zöldalmát még, és már indult is a megbeszélt hely felé.
  Most ott állt, és várt. Meglepő, de most a fehérség késett el, és nem ő. A legutóbbi kalandja után viszont a szöszi nem érezte teljesen biztonságban magát így, hogy már él a kijárási tilalom. Amikor legutóbb elkapta a két auror, az is necces volt, hogy nem csapják ki a suliból. És ha a baj megtörténne, az bizony nagyon gáz lenne a lánykának, hiszen most már se az apját, se az anyját nem akarta látni egy jó darabig. Tulajdonképpen ezért is maradt az iskolában miközben szünet volt.
  Egy árnyat vett észre a távolból, és reménykedett benne, hogy a barátnője lesz az, de amikor az alak közelebb ért, rájött, hogy valami öregember az. A falhoz állt hát a lány, és kapucniját az arcába húzva várta, hogy az ismeretlen elhaladjon előtte. Végig visszatartotta közben a lélegzetét, és csak akkor lélegzett fel, amikor az ősz már távol járt tőle.
  ~ De hol van már Lala? ~ kérdezte magában.

Léni*-*

Csütörtök éjszaka van. Nagy vihar volt, mikor megérkezett az állomásra az utolsó vonattal Budanekeresdről. Aki csak tehette, biztonságos otthonába húzódott az eső elől, kivéve Hellát. Ő a legnagyobb esőzésben is mezítláb sétált az üzletek között itt, Bogolyfalván. Vékony, fekete pulóverének kapucniját nagy nehezen ráhúzta a víztől megkétszereződő hajára, s kihasználta azt az időt, amikor a tér csak az övé volt. Anélkül nézegette az üzletek kirakatait, hogy bárki megragadta volna a vállánál fogva és rendre visszavitte volna az előkészítőbe, vagy ami rosszabb; az ELMÉ-be.
Szököttként csak addig mászkálhatott gyanútlanul a falu szívében, míg a vihar el nem csendesedett. Teljesen átázva, de erre fittyet hányva gyalogolt vissza a vasútra.
A peron mentén, lábait a sínek fölé lógatva fülel. Már csak csöpög az eső, de a hangok, melyeket a lecseppenő vízcseppek keltenek, tisztán hallhatóak. Hella számára a hangok sokkal fontosabbak, mint egy átlag embernek.
A mostanra már elsötétített, kihalt váróteremnek háttal ül, alakja fekete ruháiban halványan rajzolódik ki az éj sötétjében. Fejében egy dallam zúg már órák óta, melyet némán dúdol saját szórakoztatására.
So come on, come on
Come on, come on
You've got a heart as loud as lions
So why let your voice be tamed
Maybe we're a little different
there's no need to be ashamed
Csak egy hang származik tőle, a vonat alatti kövek zörrenése attól, ahogy megpiszkálja azokat a kezében tartott, vihar hatására elhalálozott faág segítségével.

-- Cory --

Kinézetem

Mély lélegzetet vettem és a vonatot vizslattam. Letelt egy év, habár szinte csak napoknak éreztem, de tudtam, hogy a hazamenetel után mókás programok várnak rám. A bátyám kitalálta, hogy el akar menni mászni, én meg ki vagyok, hogy megállítsam ebben az ostoba tervben? Inkább úgy döntöttem, hogy vele tartok és meg fogunk tanulni hegyet mászni. Azért reméltem nem tervezi rendszeres kikapcsolódásnak, mert a lovaglás még elmegy, de az, hogy ki tudja milyen magasról lógjak a semmiben? Nos, az már inkább para. Felkaptam a fekete táskám, amin egy nagy fehér halálfej volt és megfogtam a fekete bőröndöm fogantyúját, majd a vonathoz sétáltam. Viszonylag ügyesen felpakoltam magam és a cuccaim, így már csak helyet kellett találjak a sokagában. A legtöbb kabinban már ültek, így kissé előrébb kellett sétáljak, hogy találjak egy üres fülkét ahova szépen betelepedtem nagy nehezen a csomagokkal. A táskát még könnyű volt felvágni az ülésre, de a bőröndöt feldobni már nagyobb kihívásnak bizonyult. Használhattam volna a pálcám, de akkor hol marad az élvezet? Elvégre, ha mindent pálcával akarnék megoldani, akkor rászoknék. Miután túlestem a bőröndömmel való háborúskodáson lehuppantam szépen a helyemre az ablak mellé és kibámultam az ablakon. Hamarosan visszajövök és nekilátok a következő tanévnek. Ezzel is közelebb kerülök az álmomhoz, hogy tanár lehessek. Elmosolyodva nézem a fiatalabb diákokat, akik érkeznek a vonathoz, de aztán inkább a táskámban lévő jegyzetfüzethez nyúlok és míg nem indul a vonat, addig szépen befejezem a rajzomat.