Mira^^


Majdnem két hét telt el azóta, hogy a csinos Amira Loveguarddal összefutottam a kis tavacskánál. Jól elvoltunk ott. Megbeszéltünk mindent, amit csak akartunk, ám pár perc múlva a leányzó a tóba esett. Én utána ugrottam, s kimentettem a nem túl mély állóvízből. Ezek után gyorsan besétáltunk a kastélyba, s a Monsters felé vettük az irányt, ahol azon az éjszakán csak mi voltunk. Mira szépen lezuhanyzott, én pedig átöltöztem pizsamára. Miután a lány végzett, kijött a fürdőből, s adtam neki egy nagy pólót, hogy abban tudjon aludni. Aztán pedig... megcsókoltam. De nem úgy mint mikor Pécsen voltunk. Ott érzelmek nélkül csináltam mindent. Most itt más volt a helyzet. Amira nem állt ellen a dolognak, s visszacsókolt, de aztán hátrébb lépett, s megkérdezte tőlem, hogy mégis mi a francot csinálok. Mire én elmondtam neki, hogy talán többet érzek iránta, mint eddig. Végül azt mondta, hogy kiélvezhetjük az éjszakát, de most nem hagytam magam. Semmi kedvem nem volt vele tovább társalogni. Elegem lett abból, hogy én csak egy bábuja vagyok a lánynak, és ha akar velem játszani, akkor elővesz a kis dobozóból, ha pedig nem, akkor visszadob oda. Szóval másnap reggel már nem volt a szobában Mira. Eltűntek a vizes holmijai, a cipője sem volt az ágyam mellet. Csak egy levél volt az éjjeliszekrényemen. Olyan epres illata volt a pergamennek, éppúgy, mint Mirának. Kibontottam, s elolvastam. Ez állt benne:
Drága Zawi!
Én visszautaztam Olaszországba, de 30-án, vasárnap este hat órakor visszajövök az iskolába.
                                                                          Puszil: Mira

Oké, mindjárt kész vagyok, és még van tíz percem.
Ezalatt a két hét alatt nagyon nem  csináltam semmit. Még kiélveztem az utolsó napokat a szünetből. Elmentem a pubba, sétálgattam a faluban, vagy olvastam a Monstersben. Örültem, hogy nem kell még a tanulással foglalkoznom. Pedig holnap már a nagyteremben a tanévnyitó/záró ünnepség lesz, amire illik megjelennem. Végre hivatalosan is harmadéves lehetek. Aztán még azon is gondolkodtam, hogy mi legyen Mirával meg velem. Végül arra a döntésre jutottam, hogy csakis barátok legyünk. Tehát nincs többé nyakra-puszi, meg ilyenek. Bárcsak újra ismerkedhetnék a lánnyal. Jó lenne ezt az elmúlt két évet elfelejteni. Bár a jó pillanatokat meghagyhatnánk.
Na, indulni kell!
Felhúzom az új tornacipőmet a lábamra, s elindulok a vasútállomáshoz. Gyors léptekkel haladok a folyosókon nem szeretnék leállni beszélgetni senkivel. Meg kell beszélnem ezt a dolgot a lánnyal, míg nem vagyunk a suliban. A falu pedig tökéletes lesz egy kis beszélgetésre. Átvágtatok a nagy tisztáson, kilépek a kapun, s már a falu macskaköves utcáin lépkedem. Határozottan haladok a vasútállomáshoz, ahova pár perc alatt megérkezek. Pont időben, ugyanis épp most áll meg a vonat.

- Esti járatok... - dünnyögte Monique, ahogy a vonat újra lassítani kezdett. Ez volt a harmadik, hogy valami okból megállt a szerelvény, és emiatt a francia lányka nagyon dühös volt. Nem értette, hogy ilyen késői órán minek kell kínozni az utasokat, akik normál esetben már két órája otthon - Monique esetében a Kastélyban - gubbaszthatnának.
~ Ráadásul pont Halloweenre virradunk. ~ bosszankodott. A halloweent, mint ünnepet mindig is utálta, mert ez volt az egyetlen nap, mikor rendkívüli módon ki se tette a lábát sehonnan; nem akart jelmezes idiótákkal találkozni, akik ráadásul még elme zavarodottnak is tűnnek a sok művér és smink miatt. Monique egyetlenegy jelzőt használt az ilyenekre; szánalom. Azonban most ő is egy halloweenes hangulatú pólót viselt, mintegy kifigurázva az ünnepet. A felirat a pólón a következő volt: ,,I <3 you. Like a zombie hearts". A szívecske helyét azonban egy emberi szívet mintázó realista rajz foglalta el. Mindehhez kissé kócos haj, egy roppant magassarkú bakancs, és egy karikás szem társult a kialvatlanság miatt. A feketeség gyakorlatilag két napja egy percet sem aludt, mivel fent volt Budapesten egyik barátjánál, aki nem szereti békén hagyni körülötte az embereket.
A lány - kissé poros - cipőjét az ülésnek támasztotta, és nagyot sóhajtott, majd beletúrt a hajába. Kinézett az ablakon; a csillagok nem túl fényesen ragyogtak. Telihold volt.
~ Hát persze, hiszen ez törvényszerűség - muszáj mindennek ellenem lennie. ~
Bosszúsan fújt egyet; még mindig nem indult az az átkozott vonat. Fülkéje előtt mintha egy ember sietett volna el; a francia lányka egyedül kuksolt odabent. Mintha egy pillanatra elhalványult volna a vonat fénye; vagy csak képzelődött? Erősen megmarkolta rendkívül hosszú pálcáját, hátha valami történni fog. Közben jól leszúrta magát, hiszen nincs oka pánikra, de valahogy mégis... fenyegetve érezte magát. Biztos csak a halloween miatt...

Öltözet

Zötyögve állt meg az állomáson a vonat, én pedig szedelőzködni kezdtem. Leemeltem a bőröndömet, majd megtorpantam.
Vajon jól tettem, hogy visszajöttem? Vajon vár engem még valaki ebben az épületben?  
Gondterhelt lélekkel, de fagyos, érzelemmentes arccal léptem le a vonatról, az állomásra. Hideg levegő csapott meg, és az egyedüllét. Senki nem volt a peronon, egyedül utaztam. De nem hibáztathatok ezért senkit.
Megálltam, és leültem a bőröndömre, valahogy nem akaródzott tovább menni. Lehunytam a szemem, hogy átgondoljam az elmúlt három hetet.
Hazahívtak, én pedig gondolkodás nélkül csomagoltam és ültem vonatra. De nem szóltam senkinek, itt hagytam Kathie-t, itt hagytam Yar-t, egyedül csak Janey-nek szóltam a munka miatt. Amikor elindult a vonat, akkor nem voltam benne biztos, hogy még visszatérek.
Nem tudok semmit már róluk, nem írtam nekik levelet, nem kerestem őket, nem szóltam hol vagyok, s mit csinálok.
Otthon persze nem ért nagy meglepetés.
Esküvő.
Különösképpen nem rázott meg a hír, valahogy nem is érdekelt. Viszont az utolsó héten már nem bírtam.
Még hogy én a koszorús lány? Egy idegen nőnek? Nem..azt hiszem itt tört ki minden belőlem.
A fülemben csengtek a vita mondatai, szemem előtt láttam apám vérvörös arcát. Muszáj volt visszaszöknöm, nem bírtam ott maradni.
Csak egy-két hetem van regenerálódni, hisz a mostoha bátyám ideiratkozott be.
A nagy gondolkodásban észre se vettem, hogy lassan sötétedik, a fogaim hangos csattogással jelezték, hogy fázom. Teljes testem remegett, de én nem mozdultam. Az a pár hét alatt gyökeres változáson mentem át. A régi Jess eltűnt a mélységben. Helyette egy új, komor, hallgatag jött vissza az iskolába.

Jess

Szendrödy-Nagy Áron

Testvére hirtelen és titokzatos elutazása után tervei elöször a sok buli és a szabadság témát kapták. Ennél azonban kíváncsisága sokkalta nagyobb volt. Így hát elhatározta, hogy utánamegy, kideríteni az okát. Nagyon lelkes volt, és semmi sem szabhatott volna elképzelésének gátat, annak ellenére, hogy spontán jött. Mindez pénteken, késö délután fogalmazódott meg fejében, és még aznap este elment. Izgatottsága az úton sem lankadt, és szombat délelött durván fél óra alvás után hazaért. Ott viszont borzasztó hírek fogadták. Elöször el sem tudta hinni ami történik, aztán hamar rájött, hogy bátyja is emiatt jött vissza. Titokban akarták tartani, de nem sikerült. Ez csak természetes, de most mégis borzasztó volt számára az igazat megtudni. Ha ez nem lett voln elég, vissza kellett jönnie. Vissza, de nem akart. Ott akart maradni és kitartani a végsökig. Most pedig csak ül a vonaton, és az játszódik le újra és újra fejében, ahogy anyja sírva könyörgött neki, hogy térjen vissza, tanulmányait miatta napokra se szüneteltesse. Csak értetlenül nézett ki magából, és azon töprengett, hogy egy fiatal és egészséges nö hogyan lehet rákos...és hogyan nem vették ezt hamarabb észre. Most pedig már késö...csak napjai vannak hátra. Könnycsepl gördül le arcán. Elöször egy, majd kettö és három, de nem sír. Érzi azonban hogy a vonat megállt. Nincs nála más, csak egy kistáska, és a medál, melyet emlékül kapott. Egyszerü ruhâban van, farmer, kabát és csizma, mindez kékben. De ez nem is foglalkoztatja, csak az ékszert szorongatja szüntelenül leszállás közben. Lép egyet, kettöt, majd még kettöt, és zokogni kezd. Még pár lépés után azomban lábai is feloldják az alátámasztást és összetogyik, le a földre, ahol az ég felé nézve egyetlen kiáltása:
-Miért?!?!

Alexa

Hát megérkeztem. Egyáltalán nem volt kedvem idejönni, így nem csoda, hogy a kallernek kellett lerángatnia a vonatról. Elterveztem, hogy rajta maradok, és megyek még néhány kört nem törődve azzal, hogy mikorra is kéne ideérnem. Jó kis terv lett volna, ha nem avatkoznak közbe. Lesújtóan mértem végig a kétajtós szekrény méretű fickót, morcosan dobva le magam elé csomagjaimat. Tekintetemmel végigpásztáztam az egész állomást, ami körülbelül negyed akkora volt, mint a londoni King's Cross. Valljuk be, ez a miniatűr Anglia hasonmás nem nekem való. Sőt. Már épp visszaszállnék a vonatra, hogy menekülhessek, de amint meglátom a kaller idétlen tekintetét inkább csak sóhajtok egyet, megemelem cuccaimat, és kijjebb sétálok, hátha ott lesz az én kedves kis nagynéném. Nem az ő hibája, így nem vele kéne bunkónak lennem. De várjunk csak.. én mindenkivel bunkó vagyok. Innentől kezdve nem kell ezen rágnom magam. Fapofa, kedvtelenség, ez általában jellemez. A legnagyobb probléma az, hogy csakis és kizárólag apámnak köszönhetem, hogy itt vagyok. Az RBF előtt senki sem veszi ki a gyerekét, általában, de van olyan megszállott ember, hogy ő mégis megtegye. Mindettől eltekintve tisztelem, csak haragszom rá. Viszont azt nagy mértékben.
Már vagy öt perce ácsorogtam egy helyben, mikor azon kezdtem morfondírozni, vajon merre lehet nagynéném, és belegondolva abba, hogy mekkora az állomás, nem lehet nagyobb a falu se. Mindezt végigjátszva pontról pontra emelem fel csomagjaimat, és indulok el kifelé a faluba. Kint aztán megállok, és elképedve nézek végig a kicsi utcákon. Hol a francba vagyok mégis ?! Senkifalva mellett 5 kilométerrel Seholfalvában. Remek. Egyrészt, olyan érzés fogott el, mintha egy huszadik század eleji filmben lennék, gazdag úri hölgyként, egy lepusztult faluban. Persze, az átlag embernek, meg annak, aki itt lakik ez megszokott, és cseppet sem porfészek, főleg nem senki és sehol falu. Nekem mégis az. A nagy városban mindig magabiztosan jártam, még az Abszol út is elment, szerettem azokat a kis görbe utcákat, de ez a hely most kiverte a biztosítékot. Egy dolgot biztos tudok; én nem akarok idejárni, nem akarok itt tanulni, és főként nem akarok itt élni!

Douglas

Eljött ez a pillanat is. Három napja nem aludt rendesen, az ideje jelentős részét vonaton, vagy egyéb szállítóeszközön töltötte, de még mindig hisz abban, hogy mindez megéri majd neki. Már három napja nem beszélt az apjával, amikor elbúcsúztak, Sayne még mindig hitt abban, hogy vissza tudja tartani. Először észérvekkel próbálkozott, majd mikor látta, hogy minden hasztalan, a hangjához folyamodott. Hiú ábránd, Lexit semmit nem tudta eltántorítani attól, hogy meglépjen. Mindez már három napja. Fentebb tornázta magát a ülésen, megropogtatta a nyakát, az ujjait, hátha egy kényelmesebben fogja érzeni magát. Tévedett. Minden vágya volt végre lekászálódni, hogy biztos talaj legyen a lába alatt. Az órája szerint már nemsokára ott van. Izgult, nem is kicsit. Hiszen soha nem dolgozott, nem vállalt felelősséget senkiért, még magáért sem. Most pedig beköltözik egy idegen házába, hogy vigyázzon egy kislányra. Egyáltalán mit kell csinálni egy gyerekkel? Fogalma sem volt róla, de eldöntötte, hogy nem fog hazudozni, nem bonyolódik bele ilyesmibe, mert annak csak rossz vége lesz. Ha elküldik, akkor elmegy, nem fog rajta problémázni. A vonat csikorogva fékez, a szíve pedig gyorsabban kezd verni. Le kell szállnia, itt az idő. Kihúzza a vonat előterébe a három bőröndjét, majd szépen egyesével leszedegeti őket. Az utolsó körnél megbotlik, de szerencsésen megússza és nem kerül a vonat áll, bár igencsak kis híja volt. Miután a vonat elmegy, van egy kis ideje körbenézni. Kis falucska, nincs sok ember, nincs sok ház, kellemes, bájos. Talán nem fog eltévedni sem. Jobbra-balra nézelődik, de egy árva lélek sem közeledik felé. Elégedetlenül felnyög elő halász a táskájából egy hajgumit, felköti a haját majd megtörli a szemüvegét és vissza biggyeszti az orrára. Egy kis ideig fel s alá járkál, majd megunja és úgy dönt elüti valamivel az időt. Az oszlop mellé húzza a bőröndjeit, majd egy hirtelen mozdulattal fellép rá, és próbál egyensúlyozni. Egész jól megy neki bár szinte biztos benne, hogy le fog esni.

Anyu *-*

El sem hiszem, hogy Lyra belement ebbe. Mert az oké, hogy én még mindig szeretek pénzt költeni, meg összevenni minden hülyeséget, na de , hogy ő is... ez azért meglepett. Bár kétlem, hogy annyira rajongna érte, mint én, minden esetre tök jó lesz kiruccanni.
Ha már lementem Vandához, úgy döntöttem, ott is ragadok, így nem tart sokáig a Vasútra érnem. Kezembe a pohár kávé, mert anélkül sehová nem mozdulok, főleg nem reggel. Tudom, hogy már így is késésben vagyok, ezért megszaporázom a lépteim. Igen, megint nincs időm engedélyt kérni, de csak nem veszik érte a fejem, ha meg még is.... hát így jártam. Szerencsére a hajam megint vörös, így legalább elkerülöm a fürkésző pillantásokat, nem értem, sokaknak miért nem tetszett a "papagáj fej", szerintem jól nézett ki.
A vasúton megpillantom Lyrát, el is húzom a szám, mert saját példámból kiindulva, nem hiszem, hogy sokan szeretnének várakozni.
- Ííí, bocsi. Sokat vártál?- "köszönök", miközben bűnbánón tekintek rá. Nem, meg sem fogalmazódik bennem, hogy nem tűnt volna fel neki, nem mentem este vissza az Üvegházba.
- Vandánál  voltam.... öhm Dobrai Vanda, szellemtan tanár... és az unokanővérem- vonok vállat, mert illene azért valami magyarázatot adni. Persze sose titkoltam a dolgot, egyszerűen, nem éreztem késztetést aziránt, hogy úton útfélen hangoztassam, meg hát, tényleg nem sok közük van hozzá. Lyra viszont más.
- Oké, nem egy Kon, de hidd el, tök jó fej, majd egyszer bemutatlak neki- vigyorgok rá, miközben a sárkányos karkötőm birizgálom. Imádom, hogy mindig bele tud trafálni, mi tetszik.

Letti <3
2 napja 3 fele

* Néhány hete derült ki, hogy a középső lánya végül mégsem Lengyelországban folytatja tanulmányait. Ennek egyrészt örül, hiszen nagyon hiányoznak neki az ikrek, pedig már 20 évesek, másrészt pedig aggódik döntés mögött megbújó ok miatt. Hihetetlen, hogy így elszállt az idő. Amikor idekerült a lányok még csak 12 évesek lehetettek, ma pedig már kész nők. Mikor ő ennyi idős volt, mint az ikrek éppen Angliában dolgozott az egyik rezervátumban, ott szerencsére mesterképzés nélkül, más módszerekkel el tudta végezni, amit mindig szeretett volna. Erre manapság is van lehetőség, de a későbbi tanulmányok megkönnyítése érdekében érdemes belefogni a mesterképzésbe. Ott nagyon jó alapokat kaphatnak a későbbi iskoláikhoz a diákok, ráadásul nyernek plusz 1-2 évet a megfeszített tanulás és munka előtt.
Lettinek valamiért erős honvágya támadt, maga sem érti, hogy miért pont most, amikor már lassan elvégzi az egész iskolát. Attól tart, hogy ennél több áll a hazaköltözés hátterében, mondjuk valaki megbántotta, vagy egy fiúban csalódott. Remélhetőleg nem Vivien zavarta el több 100 kilométerre, mert akkor kapni fog a fejére, azt hétszentség. A levelében arra kérte az anyját, hogy intézze el, hogy a Levitába kerüljön, ezen is nagyon meglepődött. Úgy tudta, hogy szereti a Navinét, ráadásul ott van Zoé és Zora, akiket 13-14 éves kora óta ismer, most is tartják a kapcsolatot valamilyen szinten. Ez a menekülés és lényegében új élet kezdés nagyon megrémíti.  Nagyon bízik benne, hogy nem történt semmi Lettivel, vagy ha mégis, akkor azt el fogja neki árulni. Bagolyban nem mesélt túl sokat, úgyhogy most fogja kifaggatni, amennyire lehetséges. Nem akarja megrémíteni azzal, hogy letámadja a kérdéseivel, de anyaként természetes, hogy aggódik. A volt férjével amúgy sem beszélnek sokat gyereknevelési kérdésekben. Ha minden igaz Dávid is tudja, hogy Letti hazaköltözik, de azt nem tudja, hogy a férfi megint elkezdte-e a Beuxbatons-nal nyúzni a leányzót.  
Riri még nem tud róla, hogy a nővére ma megérkezik a kastélyba, szerették volna, hogy meglepetés legyen neki, így most az egyik tanár vigyáz rá, míg az anyukája kimegy Bogolyfalvára.
Még ideje sem volt átöltözni tanítás után, gyorsan elrohant a legkisebb gyermekéért a faluba, majd megebédeltek. A kislány szeret sokáig időzni a Nagyteremben, nem sürgethette nagyon, mert különben gyanút fogott volna. Miután végeztek az ebéddel elkísérte a kollégájához, majd rohant is vissza a faluba az állomásra. Kint az idő eléggé esőre áll, de remélhetőleg megússzák azt, hogy rájuk szakadjon az ég. Az állomásra érve egyből a vágányok felé siet, majd némán megáll. Néhány perc múlva itt kell lennie a vonatnak, remélhetőleg nem fog késni, mert a szürke fellegek nem ígérnek sok jót.*

Ágoston

Ismét lejöttem a faluba, mert nagyon is megtetszett ez a hely. Még bőven van olyan része, amit nem fedeztem fel, szóval ideje, hogy ezt is megtegyem. Ugyan a vasútállomást már ismerem, hiszen én is a vonattal érkeztem az iskolába, de nem volt időm jobban megismerni azt a helyet. Kíváncsi vagyok, hogy mennyivel másabb, mint egy mugli állomás. Csak átsétáltunk rajta, és kb ennyi volt belőle a látnivaló. Abból a két percből, meg nem igazán volt alkalmam megtudni, hogy mit merre találok. Meg jól jön az ismeretszerzés, hiszen, amikor haza kell majd mennem, akkor innen fogok indulni, és meg kell tudni, hogy melyik vonatra kell felszállnom majd. Feltéve, ha egyáltalán több vonat van, és nem egy, mert ugye ezt sem volt alkalmam megfigyelni rendesen.
Átsétálok a téren, és egyenesen az állomás bejáratával találom magamat szemben. Eddig nem mutatott semmi újat, a mugli világban is van ilyen hatalmas bejárat. Vagy csak nekem tűnik annak, mert ilyen kicsi vagyok!? Na mindegy, menjünk be rajta. Tiszta olyan, mint egy minifalu. Mindenféle üzlet található itt, de leginkább az a kis büfé csalogat. Az ínycsiklandó szendvicsek finom illata, megcsapta az orromat, és akaratlanul is megkordult a gyomrom. Ha már itt vagyok, akkor megkóstolok egyet, csak azt nem tudom, hogy elfogadják-e a mugli pénzt. Bár szerintem nem, de egy próbát megér. Sajnos nem hoztam magammal annyi varázslópénzt, hogy kifussa egy szendvicsre valót. Pénzváltó, na azt persze nem látok, de ez az én szerencsém. Odasétálok a büféshez, és mivel nem nagyon tudom meggyőzni, így megkérdezem, hogy merre találhatók egy olyan helyet, ahol tudok pénzt váltani. Amint elmagyarázza a dolgokat, már indulok is, hogy minél előbb le tudjam csillapítani a hasam hangját.

Ádám bácsi  


Csupán tegnap kapta a levelet, Hugo majdnem a papírkosárban landolt, akkora slunggal érkezett be az ablakon a papírköteggel a lábán. Nem is sejtette egy percig sem, hogy a nagybátyja költözni akar, ráadásul ide, Bogolyfalvára, az ő közelébe. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy friss még az ismeretségük a hosszas levelezések dacára. Ádám bácsi észjárásáról még nem tud sokat, csak a szándéka ismert most már: ideköltözik. Vett is már egy házat Bogolyfalván állítása szerint.
Ádámmal való ismeretsége elég érdekesen indult, ugyanis, mint kiderült, a férfi és az ő édesanyja féltestvérek voltak, de ő jó ideig nem tudott egy szót sem a bácsiról, sem annak identitásáról, mármint, hogy a bácsikája lenne, mert sosem találkozott vele. Az anyja a végére már nem tartotta a magyarországi rokonokkal a kapcsolatot, Ádámot sem kereste, össze volt törve a válása után lelkileg és valahogy  lányán kívül senkit nem tűrt meg maga mellett.
Most viszont a Csontváry résznek hála tavaly szeptemberben megismerhette az eddig nem létezőnek hitt nagybátyját és elég hamar összebarátkoztak, sokat leveleztek, most pedig itt ácsorog, az állomáson, pontosabban kilépegetett már  peronokhoz és most éppen döbbenetét igyekszik legyűrni, hogy csak két sínpárost lát, amin a jelek szerint érkező és távozó vonatokat "szállásolnak el" . Az öreg bakter sztoikus nyugalma is ámulatba ejti, ahogy ott ácsorog a sínek között és mintha vezényléshez készülne, indítja el éppen az egyik járatot. Vajon Ádám megjött már? A múltkor még félhosszú volt a haja, kicsit lányos. Talán javasolhatná neki, hogy vágassák le. Egyáltalán mit mondjon neki? Ádám bácsit nem sikerült kiismernie pusztán a levelekből. Annál több kell ehhez, érzi. Ez a személyes kontaktus, ami most kialakulhatna közöttük, szükséges. Annyira örül a férfi költözésének, mégis a gyomra liftezik egyben, hiszen semmit nem tud még a nagybátyja életstílusáról, csak a jelleméből látott eddig darabkákat. Az egész várakozástól most cigánykereket hány a gyomra.

Polgármester bácsi

Igen, elmentem otthonról és nem, nem szóltam Serennek, de ezúttal jó okom volt rá. Konkrétan az, hogy találkoznom kellett Keith-szel. Márpedig nem rángathatom el a kedvenc házvezetőhelyettesemet csak azért, mert látnom kell az én bérgyilkos bátyámat. Valahogy annyira nem illenének össze, hogy az már fáj. Rossz lenne rájuk nézni, komolyan mondom.
Eredetileg szándékomban állt felhívni rá a férfi figyelmét, hogy eltűnök egy időre, de végül úgy döntettem, hogy úgysem fog majd keresni. Miért is tenné? A legutóbbi kis magánszámom után, mikor véresen és cseppet megtépázva végeztem a szobájában, annyira nem örült. A mai napig nem értem, hogy miért, hiszen én tényleg nem így akartam befejezni az estét és még kivételesen szépen is néztem rá, de ha egyszer ő nem értékelte!
Minden esetre, ha tudná az okát, hogy miért is utazom el, egészen biztosan fejbe csapna valamivel. Keith-szel kell találkoznom, ez tény, de hogy milyen ügyben? Konkrétan információi vannak a vámpír klánról, akikkel összetűzésbe keveredtem, én pedig nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Azok a… vérszívók… khm… megpróbáltak megölni. Nos, én bosszúálló típus vagyok. Ez persze nem fenyegetés, de jobb, ha mindenki felkészül rá, hogy előbb vagy utóbb, de kifizettetem velük a számlát.
Abban a reményben szállok vonatra, hogy ha elég emberien közlekedem és megpróbálok beolvadni a tömegbe, akkor nem fognak észrevenni. Kicsi ugyan az esélye, de mégiscsak esély, nem úgy, mintha egyenesen a karjaikba rohannék. Akkor gyakorlatilag már áshatnám is a síromat. Ebben a helyzetben legalább nem kell gondoskodnom virágcsokorról; még.
Kiválasztottam a többi utastól legtávolabb eső fülkét és halkan csuktam be magam mögött. Nem mintha bármi problémám lenne az emberekkel, de a vonatok fényében mindig valahogy sápadtabbnak tűnök, most pedig ez egyáltalán nem javít a helyzetemen. Mindig vannak besúgok. A vámpíroknak meg aztán különösen sok.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutóbb minimum három varázslójuk volt; miért is lennék itt nagyobb biztonságban, mint bárhol máshol?

Ikremnek <3

Épp a hajammal bíbelődtem, amikor bejelentették, hogy nem sokára a Bagolyfalvi Vasútállomásra érünk. A nem sokára pedig, egészen pontosan öt percet foglalt magába. Elvigyorodtam a gondlatra, hogy vajon milyen arcot vághatott a húgom, amikor kibontotta levelet, amit küldtem neki pár nappal indulásom előtt. Csak párszavas levélke volt, amiben kifejtettem, hogy odaköltözök és Mestertanoncként fogok tovább tanulni. Elegem volt már otthon ülni, tenni akartam valamit, tanulni akartam valamit és, ami még meglepőbb nagyon hiányzott már az én másik felem, Lotta. Ikrek vagyunk, szerintem természetes, hogy hiányzik a másik egy idő után, de én már nagyon egyedül éreztem magam, hogy nem láthatom, hogy nem bohóckodhatunk együtt. Szóval fogtam magam és mivel amúgy is olyan spontán egyéniség vagyok a vonaton kötöttem ki egy jó nagy ládával, amiben a cuccaim voltak és a vörös macskámmal, Tallulah, aki nélkül egy tapodtat sem mennék. Nélküle már tényleg elveszett lennék.
Mivel nem volt már haj, amit piszkálhatnék - pedig jó lett volna - ezért fel álltam, de ekkor a vonat hirtelen megállt és én előre zuhantam. Tipikus én. Még meg is bocsátottam volna magamnak, ezt az esetet ha nem a tolóajtónak estem volna neki. Dupla gratuláció. A fejem sajogni kezdett én pedig dörzsölni kezdtem, de már ideje lett volna leszállni, mivel már mindenki lefelé igyekezett. Nem akartam itt maradni a következő állomásig. Gyorsan összeszedtem a cuccomat, egyik kezemmel a fájó fejemet dörzsöltem a másikkal pedig a macskát és a ládámat fogtam egyszerre. Szokásom ilyen dolgokat egyszerre csinálni. Néha túlzásnak tűnik ugyan, de én meg tudom csinálni, vagy újabb esés lesz belőle, ki tudja... Nagy nehezen le evickéltem a vonatról, miközben minimum három embernek is nekimentem, akik szemrehányó pillantásokkal kísértek. Én csak vigyorogtam rájuk, mint akire rámosolygott Merlin bá' szerencséje. Ma senki, de senki nem ronthatja el a kedvem! Amint végre földet ért a lábam lecövekeltem és ismerős ar után kezdtem el kutatni. Jobban mondva a saját arcom után, ha Pixie pontos akarok lennie. Majdnem felemeltem a kezem, amiben a macska volt, hogy elkezdjek integetni a szőke csajnak, akit észrevettem, de időben észhez tértem, így inkább oda kiabáltam, nem kevés varázsló figyelmét magamra vonva.
- Engem keresel, Pöttöm? - csak én szoktam így szólítani, mert igazából nem kicsi, de szeretem fitogtatni, hogy én születtem előbb. A vigyor természetesen elmaradhatatlan kelléke a kérdésnek. Sosem voltam az a fajta, aki búsan elmerül a gondolataiba és merengőn az élet értelméről kezd hablatyolni. Mindig pozitívan gondolkodok, még akkor is, amikor épp beverem a fejem, egy ilyen vonat félébe. Mondjuk, ez elég sokszor megtörténik velem, mert szerencsétlen fából faragtak, de legalább büszke vagyok rá, hisz, aki megtagadja, hogy ilyen, annak csak rosszabb.

Ikremnek <3

Gyorsan körbe pillantottam és felmértem a terepet. Sárga téglák, boltívek, nem sok minden változott, de nem is telt el annyi idő, hogy változásnak kellett volna lennie. Mit is reméltem? Hogy beraknak a sarokba egy jó kis bestiasimogatót, ami tele lesz sárkányok, griffek és egyéb lények miniatűr változatával? De most komolyan, milyen jó ötleteim vannak már! Ha majd elég pénzem lesz, talán... Na, de vissza a jelenbe, és ne álmodozzunk ennyit. Felnéztem a hasonmásomra, aki kiköpött másom volt és őt is végig mértem. Mintha csak magamat látnám egy kicsit másabb verzióban, és a másság számomra mindig csakis jót jelent. Szőke hajam, mint mindig most is szabadon lengte körül fehér arcomat. Nem szoktam összefogni, csak ha nagyon muszáj, vagy ha rám kényszerítik. És próbáljon meg bárki is rám kényszeríteni bármit is! Úgy érzem ő járná meg, mert túlontúl szabad szellem vagyok, hogy csak úgy utasítgassanak.
- Akkor jó, mert te se sokat. Még mindig olyan, mintha tükörbe néznék, ami valljuk be, kicsit fura, de már megszoktam - kezdem is el a beszédet, és ha egyszer neki kezdek, akkor semmilyen varázslat nem hat rám, hogy abbahagyjam a beszédet. Csak beszélek, mondom a magamét, vigyorgok és tele tömöm a másik fejét a butaságaimmal. Szerencse, hogy Letta ezt már megszokta, mert különben tartaná tőlem azt a bizonyos három lépés távolságot, az biztos. Következő mondatára csak egy fintort vágok felé. Nos, végül is volt egy néni, aki majdnem sikeresen felesett a poggyászomban, amit kiraktam az egyik ülés elé, de szerencsére egy bácsi volt olyan rendes és elkapta. Ezen kívül nem történt semmi érdekes, ha a kalauz bácsit nem számítjuk, aki viszont nem elesett, csupán én könyököltem bele szépen a hasába nagy sietségem közben, amikor a jegyemet kerestem. Merlin szakállára volt olyan megértő, hogy nem küldött le azonnal a vonatról.
- Megnyugodhatsz, senki vére nem szárad a kezemen - mondtam büszkén, mert ez egy kivételes eset volt - Csupán pár baleset, de tudod csak a szokásos. Pár esés, néhány zúzódás, és nézd, ez a legújabb - mutattam neki a szép kis puklit a fejemen. - Ugye milyen szép? Szerintem megtartom szuvenírnek az utazásról, úgyis olyan élvezetes volt. Egyetértesz, Tallulah?- kérdeztem a macskát, aki csak ásított egyet. Igennek vettem.
- Oh, köszi, aranyos vagy - mosolyodtam el, amikor végre észrevettem, hogy az egyik kezem üres. Az én kis húgomra mindig számíthatok még akkor is, amikor ilyen szétszórt és esetlen vagyok, pedig elvileg nekem kellene lennem az ő támasza... vagy ilyesmi. Néha bűntudatom is van emiatt.
- Történt valami érdekes, amit levélben nem tudtál megírni? Csillagrobbanás? Esetleg megtámadtak valakit? Tudod, hogy utálom a csöndet, mesélj valamit - noszogattam miközben elindultunk. Olyan rég hallottam a hangját, hogy már nagyon kíváncsi lettem nem-e lopták el.

Ikremnek <3

Na, igen milyen vicces is lesz, ha majd összekevernek minket, vagy esetleg eljátsszuk, hogy én vagyok Violetta ő pedig Vivi. Anya biztos nem vallaná be, de biztos volt már olyan, hogy kicsiként összekevert minket, mert nagyon hasonlítunk egymásra. Persze a jellemünk, és a stílusunk kicsit más, de ezek igazából apróságok azoknak az embereknek, akik csak a külsőt nézik.
- Hm... majd miután úgy viselkedünk mint a másik megtudjuk. Milyen mókás lenne... - kacsintottam rá játékosan, hogy nem gondoltam komolyan... vagy mégis? Nálam sosem lehet tudni, hogy az ilyeneket tényleg komolyan gondolom-e vagy csak viccelődök. ez esetben pedig tényleg elgondolkoztam a lehetőségen, hogy milyen vicces lenne "becsapni" pár embert ezzel. Már történt pár ilyen baleset, hogy engem hívtak otthon Lottának, vagy az ikremet Vivinek, én pedig ilyenkor rögtön kijavítottam őket, mert nem szerettem ha összetévesztenek minket. Mára ez már megváltozott, most már inkább találom viccesnek, mint idegesítőnek a helyzetet és csak mosolygok, amikor véletlenül a nem megfelelő néven szólítanak, ki sem próbálom javítani az illetőt, hagyom hadd jöjjön rá maga. Egy idő után úgyis rájön magától.
- Hisz most mondtad, hogy csodálatos, és, ami csodálatos, az kell - persze tudom, hogy nem úgy értette a csodálatos szót, mint én, de nem gond a csodálatos nálam csak csodálatos lehet. Úgy, mint a... most pont nem jut eszembe más, de biztos mindenki érti, nem csak én.
- A kis szerény, pont mint én. Tudod, néha elgondolkozom, hogy hozzád inkább egy fiú iker illene, aki vigyáz rád. Aztán eszembe jut, hogy önmagam fiú kiadása csak még rosszabb lenne - nevetem el magam, amikor elképzelem, hogyan is néznék ki. Bizarr. Ez az egy szó jut eszembe.
Kicsit elszomorodok, hogy nem volt csillagrobbanás, - bár fogalmam sincs, mi az - ,de tovább hallgatom Lotta beszédét, hogy mik történtek itt. Néhány dolgot tényleg nem írt le, de azok hanyagolhatóak, szóval mindegy. Amikor kimondja a "dolgozni" szót rémült arcot vágok, mint aki épp egy nagyon, nagyon csúnya szót hallott. Így történt.
- Most akarsz dolgozni menni, amikor itt vagyok? A főnököd valami hajcsár lehet, na majd én odamegyek hozzá, és megmondom neki, hogy egy ilyen lánynak, mint te, akinek szépsége és okossága, csak hozzám hasonlítható, kijár pár nap szabadság, amikor a kedves ikre megjön a városba. Egyébként Navine - teszem még hozzá a végére, de azt már nem olyan hévvel, mint a többit mondtam. Igazam van, vagy igazam van? Naná, hogy igazam van! Jó, persze, majd nekem is munkát kell keresnem, ha saját házat is akarok, de az még egy kicsit odébb van. Rosszkedvűen húztam el a számat, amikor azt mondta, hogy már nem látom a nap többi részében.
- Most komolyan? Na, jó rendben - forgatom meg a szemeit - Majd ha eszembe jut út közben valami akkor szólok, de még csak most jöttem meg. A munkahelyeden nem tudlak megkeresni, ha épp akkor jutna eszembe valami fontos dolog, amit csak veled tudok megbeszélni? -darálom le a mondatokat szinte egyszerre. Nagyon szétszórt egyéniség vagyok, de most még a megszokottnál is, a régi-új hely miatt. Még hozzá kell szoknom.

Ikremnek <3

Megcsóválom a fejem, amikor azt mondja, hogy meg tudja magát védeni tőlem. Az ifjú vőlegénye pedig minden mástól. Ha már itt tartunk nagyon szeretnék találkozni azzal a Jeffel, aki így elcsavarta az ikertestvérem fejét, és képes még tőlem is elrabolni őt. Persze, ez azért még lehetetlen, mert minket még maga Merlin sem lenne képes elválasztani egymástól. Senki. Ha pedig valaki megpróbálná, annak velem kellene szembenéznie. Én pedig nagyon akaratos tudok lenni, ha a családról van szó. Már pedig a család elég nagy, legalábbis a mién. Apai részről és anyai részről egyaránt.
- Nem mintha világéletedben védelemre szorultál volna - öltöm ki rá a nyelvem játékosan. Persze, azért megvédtem, ha kellett, de leginkább nekem volt szükségem rá és nem neki rám. Bonyolult ez az elsőszülöttség meg a többi az már biztos. Jól el szoktam játszani a kis testvéreimmel, akikből van bőven, mert az agyi szintünk nagyjából egyenlő. Na, jó azért nem viszem le magamat ennyire, de azért lehet sejteni mire gondolok.
- Ha te mondod - vontam vállat - De ha mégis elkezd hajcsárkodni, akkor csak szólj a nővérkédnek. Tudod, hogy érted mindent megteszek - sóhajtottam, mintha ez olyan nagy probléma lenne, pedig nem az. Egyáltalán. Sőt, imádok Lotta dolgaiba ártani magam, mert akkor nem érzem úgy magam, mint akit kizárnak valamiből. Néha ez idegesítő persze, de ilyenkor elég, ha csak simán lekoptatnak. agy veszem az adást, vagy nem.
- Gondolod, hogy szükségem van a felvigyázásodra, húgi? Amikor legutóbb néztem én voltam az idősebb. Azért választottam Anya házát, mert jólesett, és.. mert csak - igen választékosan fogalmazok, mint általában. Ha nem jut eszembe valami, akkor így szoktam kifejezni magamat.
- Szóval a szerelmespár már összeköltözött? De édes. Ha ezt tudtam volna akkor előbb jövök, hogy lefoglaljak magamnak egy szobát a kis szerelmi villátokban - és már kezdem is az ikerhúgom piszkálását. Milyen aranyos, igaz? Mondjuk ez napi esemény, szóval nem kell magára vennie senkinek sem. Ilyenek a testvérek. Én pedig egy nagyon jó testvér vagyok, ezt merem állítani.
- Anyával a találkozást ki nem hagynám - forgatom meg a szemeimet tele lelkesedéssel. - És persze a vőlegényedet is szeretném már megismerni mielőbb. Inkább előbb, mint utóbb, ahogy a mondás tartja. Tudod nekem egy olyan személy kéne, aki kibírja lehetetlen jellememet, az pedig nem nagyon van, de találkozol ilyennek szólj csak nyugodtan, kerítőnőcske. Az esküvő időpontját már kitűztétek? - kérdezem mosolyogva mert szinte ugyanúgy örülök ennek a jegyességnek, mint a húgom. Ha örü, akkor én is.

Ruci
 

Artemisia Rubya

Yar
Hajnalban


Egy kicsit bódultan, de iszonyatosan fáradtan ül a vonaton, ami nemsokára beér Bogolyfalvára. Lábai között egyik kezével szorongatja a nagy, eprekkel díszített bőröndjét - amit még egy 5 éves kislány is sírva könyörögne ki az anyjától, a mellette lévő ülésen pedig egy kisebb kézipoggyászát nyugtatgatja másik tenyerével.
~"Szél repííít... a nap hevííít..."~
Dúdolgatja magában azt a magyar számot amit hallott odaát, Japánban is és annyira megtetszett neki, ugyanakkor annyiszor lejátszották, hogy kívülről fújja. Egész éjszaka úton volt, rengeteget szállt át, nem is emlékezett rá, hogy ennyire megterhelő lenne az utazás. Érzi, hogy bármelyik pillanatban elaludhat, de nem akar, mert mindjárt bent van a vonat és át kell sétálnia még a Fő utczára is. Írt egy levelet ugyan Yarnak, hogy ma érkezik, de senki sem fogja elvárni tőle, hogy kinézegesse az átszállásait és hajnalban kijöjjön elé az állomásra. Azok után főleg nem, hogy szó nélkül elment és csak egy baglyot küldött hátra, ki tudja mennyivel az indulása után ért célba. Bűntudata van, ennek nem így kellett volna történnie, főleg nem azok után a csókok után... most akkor köztük mi is van? Ha a fiú nem utálta meg azok után hogy Viko lelépett, akkor talán barátság...
A vonat lassít, a zakatolás vontatottabb lesz, most már tényleg percek kérdése, hogy megálljon. Nekiáll készülődni, felkapja a kabátját, a sálját, a kezei ügyébe veszi a csomagjait. Jobb is, hogy Yar nem tudja, hogy most jön. Volna olyan lovagias, ki akarná kapni a kezéből a lopásgátló bűbájjal ellátott bőröndjét. Azaz, ha más ér hozzá rajta kívül, a csomagok őrült erővel és nagyon feltűnően kezdik el csapkodni az illetőt, ahol érik. A bőrönd esetében pedig nem túl szerencsés, ha például fejen találják a kis csenevészt...
Megáll, csend, Viko nyitja az ajtót és leszáll. El sem hiszi, végre talaj van a lába alatt, olyan, ami már nem fog mozogni sehová. Megkordul a hasa. Alig evett az úton valamit, otthon pedig nem várja majd teli éléskamra, úgyhogy itt kéne venni valamit. Körbepillant, az árusok most kezdenek csak kipakolászni. Annyi ideje még van, hogy azt megvárja, úgyhogy a bőröndjét maga után húzva kezd el nézelődni, az étel gondolatára egyre hangosabban korgó gyomrával.

Avery :3

Kőrösi Ráhel (:

 Te jó Isten. Nos, amikor megkaptam a levelet, eleinte csak félretettem, azt hittem, valami jó kis megrovást kapok tőle, hogy ennyire elhanyagoltam. Mindkettejüket. 2 nappal később bontottam ki, és mit láttak szemeim az ő gyöngy betűivel írva? .. Nos, lényegében azt, hogy akkor ő most kalap-kabát és idejön. Rékával. A faluba. Lakni. Na itt kellett egy kis hatás szünet, hogy agyam feldolgozza eme információkat, mely szerint a törvénytelen lányom és Kőrösi Ráhel ide fognak költözni. Ez így igencsak érdekes lesz. Már majdnem egy éve annak, hogy láttam őket, biztos a kicsi is nagyot nőtt. Vajon tetszeni fog neki a hely? Persze nem változott sokat, nem arról van szó, de rengetegen, majdnem mindenki, akit ismert, már elmentek innen.
 Az érkezése napján teljesen be voltam zsongva. Millió egyéb dolog miatt kellett aggódnom és akkor most ez is. Legalább nyolcszor váltottam le a ruhámat, amiben fogadni fogom őket, végezetül mégis egy elegáns fehér ing, kék nyakkendő mellett döntöttem és a legjobb állapotban lévő farmerrel egészítettem ki. Ingem ujját lazán feltűrtem a könyökömig, olyan kellemes időnk volt a mai napon. Az elmúlt 72 órám sem volt nyugodt, de hát ez utóbbi néhány meg aztán felettébb érdekes volt. Vettem egy jó nagy zuhanyt, hajam megmostam, alaposan megborotválkoztam, Axe, belőttem a hajam amennyire tudtam ilyen idegállapotban ám a tükör még mindig lesújtó véleménnyel volt rólam, bármennyire próbálkoztam. Baileyst hoztam magammal, illetve boldogan szaladgált körülöttem, nem sokszor van alkalmva a faluba jönni velem. Cigarettámat otthagytam a szobában direkt, elvégre hogy nézne már ki, hogy a lányom.. istenem, a saját lányom mellett bagózok, még mit nem! Pedig út közben igazán jól esett volna, ha másra nem, hogy gyorsabban teljen az idő. Szóval beléptem a vasútállomásra, amit már úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Alig volt ott pár lézengő alkalmazott vagy épp elmenni vágyó, esetleg már megérkezett és az ő vonata is késett legalább 10 percet. Addig hol leültem egy padra, hol felálltam és sétáltam, képtelen voltam leplezni az izgatottságomat. Nagy nehezen csak beért az a jármű is, én meg, mint valami kergemarha, felugrottam az addigi ülőalkalmatosságomról és olyan közel mentem a vonathoz, amennyire csak tudtam ügyelve arra, hátha ők látnak meg először. Szóval ott álltam a bestiámmal, szívem a torkomban és sas szemekkel fürkésztem a leszálló embereket.

Zsófiám

Izgatottan lép be a vasútállomás kapuján, hogy aztán, miután kétszer is leellenőrizte, hogy még nem késett el, elinduljon a peronok felé. Ott aztán egyedüli lévén nyugodt lélekkel kezd el fel-le masírozni feszültsége levezetésének reményében, kezei között az ajándékot szorongatva, melyet olyan gondosan választott ki.
Eljött hát a nagy nap, mától végre annyira közel lehet a lányához, amennyire csak szeretne, annyi időt tölthet vele, amennyit csak akar. Már ha persze ő is így akarja, amiben - be kell vallja - kicsit kételkedik.
Még pár perc és be kell fusson végre a vonat is, hogy aztán ő kísérje fel Zsófit a kastélyba, persze csak ha rögtön oda szeretne menni. Ha rajta múlna, az egész napját kettesben töltené vele, elvégre amúgy sincs jobb dolga így szombat délelőtt, vagy ha lenne is, érte megérné lemondani. Tulajdonképpen a legtöbb dolgot hajlandó lenne mellőzni a lányért, azonban ezt még nem vallotta be magának sem, nem hogy neki.
Annak ellenére, hogy ritka vendég nála az idegesség, most érzi, ahogyan gyomra görcsbe rándul, kezeivel nyugtalanul babrál, miközben próbál minden lehetőségre kitalálni egy olyan forgatókönyvet, melyben jó színben tűnhet fel lánya előtt. És ekkor fut be a vonat...
Szíve őrült tempóban dübörög, tenyerét kénytelen ruhájába törölni és érzi, hogy hangja már most elment, pedig még el sem jött az ideje, hogy megszólaljon. Szinte röhögnie kell magán, hogy egy puszta találkozástól így retteg, miközben máskor ő a közömbösség mintapéldánya. De hát ezt teszi az emberrel a család, nem?
Amint a mozdony végül megáll, ő közelebb sétál a vagonokhoz, szemeivel máris a leszállókat pásztázva, hogy kiszúrja a vörös hajzuhatagot. Még pár perc és láthatja. Végre...

Dwayne Warren

*Két hónap. Nyolc hét. Hatvanegy nap. Ennyi idő kellet, hogy a probléma elhárítók, más néven olyan emberek, akiknek értelmi szintje nem futja, hogy jobb munkát kapjanak, találjanak egy helyet, ahova elpasszolhatnak. Miért döbbentett le ez a tempó? Sokkal többre számítottam. Heti kétszer küldtek hozzám egy pszichológust, hogy mérje fel állapotomat. Azt mondta adjam magamat. Gondoltam színesebbé teszem napjait. Kezdtem egy csendes félénk fiúval, akit meggyötört az élet, majd folytattam egy tagadó, de kétségbeesett egyeddel. Talán a legjobb alakításom a szerelemre vágyó magányos srác volt. Nyolc hét alatt szerintem többet jegyzetelt, mint eddigi pácienseinél. Végül, mint ahogyan kiderült, azt szűrte le, hogy előtte nyíltam meg, sikerült teljesen megismernie és az elmém teljesen rendben van. Hát igen, ki hogyan fogja fel. Odaadta címét, hogyha bármi gondom lenne, csak küldjek neki egy baglyot. Én tovább adtam egy férfinek, miszerint ott csalja a felesége, remélem boldogok lesznek együtt.  Végül is nem jöttem ki rosszul a dologból, hiszen a leendőbeli lakhelyem felé tartok, már most. Meddig maradok ott? Nem rajtam fog múlni, én ellakok bárhol bármeddig. Valamiféle iskola, ráadásul még mágus iskola is. Emiatt kellett megírnom egy szintfelmérőt, hogy rájöjjenek, hányadik évfolyamba kerülök. Elvileg harmadikos leszek, de remélem, hogy nem tíz évesekkel leszek együtt, bár jó szórakozás lenne. Még mondtak dolgokat az iskoláról, de nem nagyon figyeltem, úgyis megtapasztalom majd. Ma kellett felszállnom egy vonatra, amit sikeresen le is bonyolítottak. Kikísértek egy állomásra és megvárták, míg elrobog velem a vonat. Gondolták elszökök, ami miatt büszke is vagyok rájuk, hogy ilyen is eszükbe jutott, de most ilyen nem állt szándékomban. Ingyen étel és ital, plusz még egy ágy is, ahol alhatok, nem hagyom ki. Ráadásul a vonatban is puhább volt az ülés, mint az ezelőtti fekvőhelyem. Nem figyeltem az időt, csak arra kezdtem el ébredezni, hogy a vonat lassulni és csikorogni kezd. Válasz képen egy hatalmasat nyögök kinyilvánítva nemtetszésemet. Kinyitom szememet, mivel lassan készülnöm kéne a leszálláshoz. Hatalmas szemekkel néz rám a szembe ülő utas, lehet furcsa nyilvánosan össze-vissza nyögdécselni.*
- Nyugalom csak BPH, nem fertőző. *Nem várom meg a választ, mert még kiderülne, hogy orvos, inkább kislisszolok a fülkéből, hiszen már majdnem megállt a vonat. A vasútállomás, ahol le kell szállnom nem túl nagy. Csak két vágány van, bár azokon több vonat is álldogál. Bőröndömmel együtt hagyom el a szerelvényt, nem lenne jó, ha rajtamaradna. Elég sok ember követi a példámat. Próbálok nem elsodródni az árral. Félreállok az egyik pad mellett, amit már sikeresen elfoglalt két öreg néni pletykálásra. Körbenézve nincsen sok érdekes dolog. Pár ház, ami teljesen ugyan olyan, mint amilyet még anno Németországban láttam. Maximum annyi, hogy a távolba agy nagyobb épület emelkedik. Biztosan az lehet az iskola. Nem indulok el felé, mert várok valakit, csak még azt nem tudom, hogy kicsodát. Biztos vagyok benne, hogy nem hagynak kíséret nélkül, eddig sem hagytak, a vonaton is kellett valakinek lenni, lehet hogy az a fura pasas volt a fülkében. Nem is lényeges ez annyira, inkább leülök háttal a falnak és becsukom a szememet. Ha meg akarnak találni majd csak megteszik. Minek törjem magamat ezért?*

Kicsit furcsán érzem magam, így blézerben, mikor mások pólóban mászkálnak, de mikor még felszálltam arra a vonatra, készültem megfagyni. A víz mellett mindig hűvösebb a levegő, Írország meg hemzseg a tavaktól.
Belegondolva, még most se tartom teljesen normálisnak magam, amiért idejöttem, magyarul alig tudok. Csak az megy, amit Emma ragasztott rám, mert anno szíve ügyének érezte, hogy megbarátkoztasson a világ legnehezebb nyelvével, persze hamar feladtam, mert kiderült, érzékem az nincs hozzá. Annyi magánhangzót... te jó ég.
De legalább azt se értem, a körülöttem lévők, mit találnak olyan viccesnek, nem kell ugyan Scherlocknak lennem ahhoz, hogy tudjam,  a mulatság tárgya szerény személyem lenne, de mivel alig hallom, így nyilvánvaló, hogy érteni, abszolút nem értem, azok miről fecsegnek, nem is veszem magamra.
Inkább a bőröndömet magam után húzva, célzok meg egy padot, ahová ezt követően le is ülök, és kezem közé kaparintva az aktuális kedvenc könyvem, a sorokba mélyedek, legalább is, míg unokanővérem fel nem tűnik. Megbeszéltük, hogy ki jön elém, vagyis... Teresa azt mondta, ő megbeszélte vele.
Én magam kivontam magam a szervezésből. Nem akartam túlzottan idejönni, de a nagynénémnek is igaza van abban, hogy nem lóghatok folyton az ő nyakán. Tudom ám, hogy a "levegőváltozásra van szükséged" szöveg ezt takarja, és hát rajtam ne múljon. Úgyis annyi mindent köszönhetek már neki, hogy a minimum az, hogy visszaadom neki a szabadságát. Feltételezem, ha istápolni akart volna valakit, rég szült volna egy gyereket, ennek ellenére rettentő hálás vagyok, amiért nem kellett a házunk maradványainak a közelébe mennem.
Hiába fogadtam meg kismilliószor, hogy nem gondolok erre, az agyamba megint bekúszik a mozdulatsor, mikor lekerül az a fekete zsák és... megrázom a fejem, és próbálok a betűkre koncentrálni. Nem megy, nem tudok máshogy emlékezni rájuk, pedig anyu mosolya lenyűgöző volt, apunak meg a szemei ejtették rabul anyát... nem is egyszer, állítólag azokat örököltem én is.
Bármennyire is szeretem Brontet, most ő se képes feldobni a hangulatom, pedig, ha Emma megjelenik, nem kéne olyan képet vágnom, mint akinek az imént húzták a fogát, ugye? Persze tudom, hogy ő is tisztában van a fejleményekkel, sőt... állítólag a temetésen is volt. Na, azt én nem tudhatom, abból a napból, csak pár kósza pillanat maradt meg emlékként, talán jobb is így.
Elteszem a könyvet, és már csak ülök, és nézem azt, amit a Vasútállomás falai látni engednek, ezzel is elütve a várakozással teli időt.

Annyiszor indult útnak, annyiszor bámult ki csodálkozva az ablakon és annyiszor érkezett már meg egy-egy út végére, de a mostani érzés különleges volt. Különleges, hiszen ez az utazás abban a tudatban zajlott, hogy többet nem fog már másfelé menni, nem lesz több kaland, több bizonytalanság, a nagy utazásainak vége. Vége s közben kezdődik valami új, ami nem új, nem lesz ismeretlen, de mégsem ismerős. Már a második óra végénél tart a vonatozás, amikor a kocsik lassulni kezdenek, fémes csikorgó hang közli az utasokkal: megálló következik. Zsigmondnak ez a megálló a végállomást jelenti, ezzel az izgalmas örömmel markolja meg bőröndjét és rántja le a csomagtartóról, majd odalép a vagon ajtajához. A lassulás egyszer csak abbamarad, a figyelmes kalauz pedig odanyúl a kilincshez, hogy kiengedje a leszállni vágyó utasokat. Az állomás épülete egyfajta nyugodtságot áraszt a fáradt utazó felé, aki már a bejárat előtt is találta magát. Poggyászait letévén tekintetét az előtte lévő falvacskára vetette, amelyet olyannak látott, mint ahogyan elképzelte. Békés, takaros, ízig-vérig falu. Emberek jönnek-mennek az utcán, különböző kis üzletek díszelegnek a szebbnél szebb épületek között, a távolban pedig csöndes fenyvesek vigyázzák a határt. Zsiga a belső zsebéhez nyúl, melyből egy szép ezüstszínű cigaretta tartót vesz elő s azt kinyitva a szájához emel egy szál illatos pécsi cigarettát. A cigaretta tartóba beépített gyújtójával már épp a tüzet csiholná, amikor a vállát megérintve egy köpcös úr határozott kedvességgel így szól:
- Uram! Legyen szíves kicsit odébb menni, a bejáratnál nem szabad dohányozni.
- Ó, bocsánat a figyelmetlenségemért, - kap a fejéhez Zsigmond. - hát ki is van írva, csak a hosszú út alatt már letompultam, köszönöm, hogy szólt!
- Kérem – intett egyet, s azzal sarkon fordult.
Nem messze volt egy kispad, amire leült és immáron azt a bizonyos tüzet is megcsiholta a cigaretta végéhez. A harmadik slukk után a pécsi termőföldet áldotta, hogy ilyen finom dohányt sikerült növeszteni magából, amit ma, ezen a szép napon és ebben a nagyszerű pillanatban élvezhet. Mire az utolsó szippantáshoz érkezett, végre meglátta azt a táblát, amit leszállás után nagyon hiányolt. Szorgos léptekkel igyekszik egy csinos, barna hajú lány, kezében a táblával: OMBOZI ZSIGMOND.
Mosolyogva feláll és egy intéssel jelzi, ő az akit várt volna, vagyis akire Zsigmond várt.
- Lilla? Sziaa! Azt hittem, már nem is jössz – mondja szinte nevetve. – Örülök, hogy végre látlak is, reméltem, hogy csinos főbérlőm lesz!

Sheela és Állia
avagy menjünk Szalamantonra       Öltözzünk hozzá!

---

 Ha valami képes lenne felvidítani a hőhullámokban és esőzésekben megfáradt Mathias-t, az egy út lenne Szalamantonra. S ha bele is gondol, így is van. Megy Szalamantonra, és végre egy kis pihenés veszi kezdetét. Programok, nyaralás a suli közepén, és minden egyéb, melyet el lehet képzelni. Mindennél jobb  a pénzügyi megoldása az utazásnak. Az egész a  szülők pénzén megy el. Ahol van, onnan bármikor ki lehet venni, és ezt az elvet alkalmazza a fiú, mikor megveszi jegyét, és kiáll egy sporttáskányi ruhával a peronra.
 Vörös pulóver, sapka, farmer. Mindig jó kombináció, és reméli, hogy látszik rajta, hogy ő bizony az Eridonhoz tartozik. Egy komoly ház, ahol a vörös az út. Várja is a vonatot, míg az meg nem érkezik, és fel nem száll rá. Keres egy alkalmas kis helyet, ahol leülhet. Leüllve kitekint a vonat ablakán. A még-nem-mozgó tájat bámulva, próbál felidézni régi dolgokat, de nem jár sikerrel, mert a fülke ajtaján befúvó szél megzavarja. Odamegy, és becsukja az ajtót. Úgy véli, hamarosan indulnak a kerekek, és velk a vonat is.

°Podmaniczky Ádámnak

*Rövidesen vége az augusztusnak, és ezzel együtt megszűnik a forróság, a finom fagylaltok, a napozások, az éjszaki séták. Cserébe majd megkapjuk az esős őszt és a hideg, fagyos telet. Lassan elő lehet húzni a hosszúnadrágokat és meleg pulóvereket. Annának ezzel nincs gondja. Jaj, bocsánat, kedves olvasó! El is felejtettem mondani, hogy valójában Podmaniczky Anna gondolatit, tetteit és magát, Podmaniczky Annát ismerheted meg. Ígérem ez volt az első és utolsó, hogy belekontárkodtam itt a dolgokba, többé nem fordul elő.
A legkisebb Podmaniczky, bátyával, Ádámmal ül a vonaton és egyenesen a Bagolykő Mágustanoda felé száguldanak. A leányzó hiába mugli születésű, benne is ott lappang a mágia, nem is volt kérdés, hogy ebbe a tanodába fog kerülni. Azért a szülők megbízták egy szem fiukat, hogy vigyázzanak a lánykára, akit oly' nagyon féltenek. Ez érthető is, Anna roppantul zárkózott személyiség, és annyira törékeny. Legalábbis a szülők ezt látják. Valójában a kicsi Podmaniczky is szeretne "kitörni", vagyis kipróbálni mindent, amit csak lehet, a szülei nem hagyták, hogy kibontakozzon. Ám lehetséges elérkezett az ő ideje.
A vonat lassan megáll, Anna felkapja bőröndjét, s követi bátyát. A forróságra való tekintettel egy rövidnadrágot választott egyszerű pólóval, amit lazán beletűrt a nacijába. Haja majdnem a válláig ér, hullámos fürtjeit a szél az arcába fújja, a kis Annácska pedig próbálja megigazítani azokat. Mosolyogva lépked Ádám mellett, felpillant rá:*
 - Ez Bo...  - *elgondolkodik egy pillanatra* - Bogolyfalva, ugye? - *kérdezi lágy, tündéri hangján, mert nem biztos abban, hogy így hívják a települést.
Megvakarja a tarkóját, s szemeivel körbejárja az egész Vasútállomást, alig várja, hogy megérkezzenek a kastélyba.*

Ma ez van rajtam