Scar és a kedves kolléga

Auror párocska

  Jó pár percet várt. Hallotta az aurorok távolodásának hangját, alig volt más hang ekkor tájt. Aztán meghallotta a vonat jelzését arra, hogy ez az utolsó lehetősége. Felült, és körbenézett. Sehol senkit nem látott, ezért gyors, hangtalan mozdulatokkal próbált ugyanazon az útvonalon visszajutni a földre, mint ahogyan feljutott. Az ablakpárkányról egy kisebb ugrással ért talajt, mire a táskájában lévő dolgok csörömpöltek egyet. Scar guggolva maradt, és fülelt. Reménykedett benne, hogy egyik auror sem hallotta meg, bár erre annyi esélye volt, mint annak, hogy végül mégis elérje a vonatot.
  Lassú mozdulatokkal felállt, és a pálcájáért nyúlt, persze csak vész esetére. Nem szívesen átkozott volna meg két aurort, mert akkor még az apja is dühösen küldte volna vissza az iskolába. Vagy még annál is rosszabb, egyenesen vissza hárpiához. A lány megborzongott a gondolattól is, és meglehet, hogy pontosan ez okozza a vesztét, mert egy pillanatra nem nézte a közvetlen környezetét.

Scar és a kedves kolléga

Auror párocska

  A leérkezés nem sikerült valami jól. A táskájában lévő cuccok hangosan csörrentek meg, és a két aurornak nem is kellett több. Scar éppen csak felállt, amikor az utca egyik végében megpillantotta a nőt, aztán egy pillanattal később a másik oldalt a férfi is megjelent. Bár ezt a szöszi tényleg csak az utolsó pillanatban vette észre, hiszen hátulról eltalálta egy átok. A teste nem engedelmeskedett neki többé, csak kővé változott, és a lány azzal a lendülettel el is dőlt. Fájdalmasan puffant a lány, és ha tehette volna, biztos szitkozódott volna egy kört.
  Ahogy ott feküdt, és várta, hogy megjelenjen felette a két auror, szeme újra a csillagokra szegeződött. Legszívesebben otthon lett volna az apjával, és az ölében ült volna. Az apja duruzsoló hangon nyugtatgatta volna. De az akkor volt, amikor a lány még kislány volt.
  Az a pillanat, amikor ott a csillagok alatt feküdt, az segített neki rájönni, hogy teljesen feleslegesek a próbálkozásai. Az apja nem fog eljönni egyetlen kviddicsmeccsére sem, nem fogja unalmas perceiben meglátogatni a lányt, akármennyi ütenetet is küld a baglyokkal neki. Ő már túl lépett, csak Scar nem. Túl nagy célt próbált elérni egy ilyen lány. Egy olyan lány, aki senkinek sem kell...

Scar és a kedves kolléga

Lala

  A szökeség tegnap kapott egy üzenetet a drága barátnőjétől, aki tájékoztatta arról, hogy szeretné egy napra kiruccanni valahová, és Scar hozza a legszükségesebb dolgait. A lány így is tett. Fogott egy kis táskát, és egy váltásruhán kívül meg néhány kacaton kívül még betette a pálcáját, és már kész is volt. Útravalónak betömött pár zöldalmát még, és már indult is a megbeszélt hely felé.
  Most ott állt, és várt. Meglepő, de most a fehérség késett el, és nem ő. A legutóbbi kalandja után viszont a szöszi nem érezte teljesen biztonságban magát így, hogy már él a kijárási tilalom. Amikor legutóbb elkapta a két auror, az is necces volt, hogy nem csapják ki a suliból. És ha a baj megtörténne, az bizony nagyon gáz lenne a lánykának, hiszen most már se az apját, se az anyját nem akarta látni egy jó darabig. Tulajdonképpen ezért is maradt az iskolában miközben szünet volt.
  Egy árnyat vett észre a távolból, és reménykedett benne, hogy a barátnője lesz az, de amikor az alak közelebb ért, rájött, hogy valami öregember az. A falhoz állt hát a lány, és kapucniját az arcába húzva várta, hogy az ismeretlen elhaladjon előtte. Végig visszatartotta közben a lélegzetét, és csak akkor lélegzett fel, amikor az ősz már távol járt tőle.
  ~ De hol van már Lala? ~ kérdezte magában.

Léni*-*

Tanja

Tanja

Tanja

Hatalmas levegőt vett és kihúzta párnája alól az összegyűrt, tépett fecnit. Kihajtogatta, vigyázva, hogy ne szakadjon tovább és még egyszer, utoljára végigfuttatta szemét a kacskaringós betűkből összeillesztett kérdésen, bár tartalma már évek óta benn ült a lány fejében. Picit elidőzött tekintete a szakadásokon, mielőtt becsúsztatta volna zsebébe. Lassan minden készen állt az indulásra. A táskáját már tegnap este összekészítette, bár csak azokat a dolgokat szedte össze, melyek tényleg pótolhatatlanok voltak számára és némi készpénzt, a biztonság kedvéért. A levelet is megírta és feladta, amelyben útitársát invitálta egy kellemes hétvégére a birtokukon. Nem merte a papírra ráírni igazi tervét, félt, de maga sem tudta mitől. Csak olyan rég látták már egymást, és a szökéses dolgáról is hallott a szőkének, bár csak pletyka szintjén. Még csak azt sem tudta eldönteni, hogy mi volt belőle igaz és mi csak légből szőtt badarság. Nem akart kockáztatni, hogy a hatalmas tervével milyen hangulatban találná a bagoly Scart. Hiszen ha nemet mondana a másik, akkor minden tervezgetése hiábavaló lett volna, pedig ő tényleg mindent elintézett, kikérő, kilépő, szállások, hotelek foglalásai, és a pénz. Lassan odasétált szekrényéhez és felemelte a csillogó, platina kártyát. Délután lopta el Álmos szobájából azt a bizonyos apától kapott, vészhelyzetekre való, hatalmas összeggel megáldott kártyát, mely majd az egész útjukat finanszírozni fogja. Még csak bocsánatot se fog kérni, ha az apja kérdőre vonja majd őt. Hiszen ezért kereste az öreg a pénzt a családja árán is nem igaz? Ezért nevelkedett idegen dadák karjaiban és ezért feledkeztek el mindig, minden alkalommal a születésnapjáról is. Akkor meg miért is ne költené el az összeset?
A vasútig tartó utat a lehető leggyorsabb tempóban tette meg, nem mintha figyelte volna az időt - bár már jócskán kicsúszott a megbeszélt időpontból - hanem, hogy fenn tudja tartani Caro érdeklődését a szájában nyammogó csizma iránt. Talán Anna cipellője volt, talán Fannié, mindenesetre a rókakölyöknek nagyon megtetszett és mivel ritka alkalmak egyike volt, hogy valami hosszabb távon le tudta volna kötni a rókafi figyelmét, inkább nem vitatkozott a döntéssel, hanem helyette kanyarított egy bocsánatkérő cetlit és rabolta a tárgyat.
Amint beért az állomásra, azonnal kiszúrta Lellát, aki egy öregember hátát figyelte úgy, mintha még nem látott volna fehér, ráncos embert a világban. Pedig találkozott már Laláék házvezetőnőjével.
- Lell! - nem állt meg társa mellett, hanem helyette egy másik vágányra masírozott, és csak akkor fordult vissza, mikor már odaért ahhoz a peronhoz, ahonnan a megfelelő vonat fog indulni.
- Ugye nem gáz, hogy kihagyjuk ezt az Egri kiruccanást?

Lala

  A várakozás után - miután majdnem szívrohamot kapott egy öreg bácsi miatt -, barátnője megérkezik, és rögtön a vágányhoz vágtat, csakhogy Scar úgy gondolta, hogy az nem a megfelelő.
  - Nem ott indul... - kezdte volna, de a másik belevágott a szavába. Először nem fogta fel, hogy milyen Egri kirándulásról beszél a másik, de aztán rájött, hogy nem egy iskolai programot hagynak ki az utazás miatt, hanem magát az utazást. Vagy legalábbis nem oda mennek, ahová kéne.
  - Mi? Nem Egerbe megyünk? - kérdezte tágra nyílt szemekkel, aztán összehúzta a szemeit, és mintha csak a másnapi ebédet kérdezné olyan hangsúllyal folytatta a kérdezősködést. - Akkor meg hova?
  A lány agyában rengeteg hely átfutott, hogy hová akar menni a másik, és nagyon reménykedett benne, hogy nem olyan helyre mennek, ahol már volt. Az olyan unalmas lenne. Amerikába semmiféleképpen nem akart menni, mert a végén még meg kellett volna látogatnia hárpiát, és azt nem akarta. Bár, ha nem látogatja meg, és kiderült, hogy ott voltak, akkor az anyja tüzet fog okádni hogy nem látogatta meg. Lehet mégis oda kellene menniük. Scar ajkai önkéntelenül is mosolyra húzódtak erre a gondolatra.
  A vonat dudával jelezte, hogy mindjárt beérkezik. Scar kicsit távolabb állt a peron másik felére, hogy még csak a jármű felcsapó gőze se nagyon csapja meg.
  - Hát, ha már itt vagyunk, akkor menjünk - húzta féloldalas mosolyra a száját a lány, mert azért azt ki kell majd használnia, hogy Lala nem mondta el az igazságot, és olyankor dörgölheti majd az orra alá, amikor csak szeretné.
  A szőkeség fellépett a nagy robusztus vonat lépcsőjének legalsó fokára, ami kissé megnyikordult alatta. - Pedig nem is vagyok súlyos... - dörmögte a lány, de továbbment.

Még a tájékoztatásnak szánt kérdés kedvéért sem állt meg, hogy legalább örömét lelje az árnyékoktól hemzsegő döbbent, elkerekedett szemű Conroy képén. Ennél sokkal fontosabbnak találta azt, hogy elérje a vonatot, bár eredetileg sem tervezett hosszabban elidőzni társa mellett, minden apró részletről felvilágosítva őt, úgy, hogy a vonat hamarosan be fog érkezni, még többre sem méltatta egy egyszerű ténynél, hogy ezen az úton jó nagy körben ki fogják hagyni Egert. Nem mintha bízott volna egy percig is abban, hogy a másik a szívén fogja viselni ezt a kerülőt. Mégis mi kötötte volna Scart ahhoz a városhoz sok rossz emléken kívül? Némi jó? De abból olyan kevés akadt, talán csak azok a nyári esték, amikor kettesben lázadtak a világ ellen. Kész kis háborút vezényeltek akkor le, kár, hogy igazából senki sem vette észre rajtuk kívül a hadüzenetet.
- A-a -kecsegtető hangon kacsintott társnőjére figyelve a lassító szerelvényt, nem mozdulva. Még féletlenül sem akarta elregélni rögtön az egészet, úgy hova lesz az izgatottság és kíváncsiság, mely a másik szívét hajtja? - Jó lesz ígérem... - tette még hozzá, mikor Lella rákérdezett, ám ekkor már csak félig figyelt a beszélgetésre, gondolatait leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy melyik fülkét foglalja be kettejük számára. Túl elől nem lenne szerencsés, mert mindenki oda les be először, de a leghátsók sem igazán kellemesek, mert annyit kell odáig sétálni, hogy a végén már akár vissza is fordulhatnak, mert annyi volt az út. Iparkodott középtájt helyet kapni, bár a róka sem könnyítette meg a dolgát. Lassan kezdte elveszíteni érdeklődését a cipő iránt, és inkább az emberkavalkád tetszett meg neki nagy hirtelenjében, és mind a négy végtagjával azon volt, hogy utat nyerjen magának a leány szorító karjai közül.
Végül megtalálta a tökéletes helyet, nem volt se közel se távol egyik végéhez sem, éppen olyannak bizonyult, amilyet elképzelt magának. Gyorsan elkapta a kilincset és kinyitotta az ajtót remélve, hogy Lella követte őt és most gond nélkül be fog mellé surranni. Ő maga azonnal helyet foglalt ledobva táskáját és felhúzva lábát a puha ülésre. Miután kattant a zár Carot is elengedte, hagy csücsüljön le mellé vagy keressen menedéket alattuk a padlón.
- Nos, nincs visszaút - jelentette be, kibámulva az ablakon. - Irány Anglia! - a okok, miértek, magyarázatok mind elmaradtak, de legalább az úti cél hivatalosan is meg lett jelölve. Még egy utolsó bömbölő sikítás a vonat részéről és nehézkesen elindultak a kerekek sínútjuk unalmas végét keresve, ekkor Lala törökülésbe fonta immár cipőtlen lábait és hatalmas vigyorral arcán a szőke útitárs felé nézett.
- Kérdezz - mintha ezzel megadta volna az engedélyt arra, hogy elszabaduljon kettejük között az órahosszig tartó folytonos cseverészés.

Csütörtök éjszaka van. Nagy vihar volt, mikor megérkezett az állomásra az utolsó vonattal Budanekeresdről. Aki csak tehette, biztonságos otthonába húzódott az eső elől, kivéve Hellát. Ő a legnagyobb esőzésben is mezítláb sétált az üzletek között itt, Bogolyfalván. Vékony, fekete pulóverének kapucniját nagy nehezen ráhúzta a víztől megkétszereződő hajára, s kihasználta azt az időt, amikor a tér csak az övé volt. Anélkül nézegette az üzletek kirakatait, hogy bárki megragadta volna a vállánál fogva és rendre visszavitte volna az előkészítőbe, vagy ami rosszabb; az ELMÉ-be.
Szököttként csak addig mászkálhatott gyanútlanul a falu szívében, míg a vihar el nem csendesedett. Teljesen átázva, de erre fittyet hányva gyalogolt vissza a vasútra.
A peron mentén, lábait a sínek fölé lógatva fülel. Már csak csöpög az eső, de a hangok, melyeket a lecseppenő vízcseppek keltenek, tisztán hallhatóak. Hella számára a hangok sokkal fontosabbak, mint egy átlag embernek.
A mostanra már elsötétített, kihalt váróteremnek háttal ül, alakja fekete ruháiban halványan rajzolódik ki az éj sötétjében. Fejében egy dallam zúg már órák óta, melyet némán dúdol saját szórakoztatására.
So come on, come on
Come on, come on
You've got a heart as loud as lions
So why let your voice be tamed
Maybe we're a little different
there's no need to be ashamed
Csak egy hang származik tőle, a vonat alatti kövek zörrenése attól, ahogy megpiszkálja azokat a kezében tartott, vihar hatására elhalálozott faág segítségével.

Hella

---

Mindenki tisztában van azzal, hogy Hella nem egy könnyen leköthető lány. Tudnak a szökéseiről és nem egyszer befenyítették már, hogy be fogják zárni, vagy záratni és nem lesz több szökés. Pedig ő csak szeretne kiszabadulni az elmegyógyból ahová bekényszerítették, és szeretne egyedül lenni. Hosszú éveken keresztül volt összezárva minden egyes nap és éjjel társaival, és ez közrejátszott dühkitöréseinek kialakulásában. A felhalmozódó hangok, melyeket nem tud kiadni magából csak gyűlik és gyűlik. Jobb a szökés, mint valaki máson kitölteni a haragot.
Mehetett volna a falkához is, de most a falura vágyott, inkább ücsörög teljesen elázva a peronon. Nagy mázlija van, mert immunrendszere a sok szabadban töltött idő alatt megerősödött, így ennyitől nem kap tüdőgyulladást, maximum egy kicsit köhögni fog holnap.
Botjával egészen addig piszkálja a köveket, míg fülébe eddig nem hallott hang kúszik. Megáll a levegőben a keze, ő maga is megdermed. Csak hallgat, szinte levegőt se vesz, nehogy felhívja magára a figyelmet.
Ajtó nyitódását hallja és rá kell jönnie, hogy ember a zaj forrása. Lábait felhúzva tolja fel magát, a botot a kezében tartja, ha esetleg védekeznie kellene támadója ellen. Talpának párnácskáin fut el a peronról a váróterem mellett álló bokrok árnyékába, ahol is leguggol, bongyor hajára visszahúzza a vizes kapucnit. Nem csap zajt, mert szeretné, ha úgy maradhatna a vasúton, hogy nem paterolják ki onnan. Csak levegőt vesz, de nem mozdul.

Kirándulunk

A vasútállomást már elég jól ismeri, talán az egyetlen a városban, ahol másodjára jár, pár nap leforgása alatt. Ide érkezett meg ugyanis, nincs egy hete sem. Még szinte a pad sem hűlt ki, amin ülve várta apja. Épp hogy csak megölelte, most újra nem lesz vele három napig. Nem örül neki egyikőjük sem, de hát ha egyszer ilyen idétlen időpontban érkezett az előkészítőbe, hogy egyenesen egy osztálykirándulás forgószele kapja el, nincs mit tenni. Gabi bácsi - ahogy a többiek nevezik - sem rajongott az ötletért, de nem támasztott nehézséget, hadd lásson világot az a gyerek, ha már az anyja ezért küldte ide. Nem is kísérte ki az állomásra, ahova a gyülekezőt hirdették, csak még otthon megölelgette, kezébe nyomott némi készpénzt, megérdeklődte, hogy összecsomagolt-e mindent, aztán elsietett az iskolába, hiszen órája volt. Ádámunk egyedül maradt, mint általában, megcsinálta a szendvicskéit, még egyszer ellenőrizte, hogy berakta-e a meleg ruhát is, aztán megrántotta a hátizsák zárómadzagját. Nem bírta tovább a gyatra mugli gyártmány, így úgy érkezik a pályaudvarra, hogy a fele cucca kikandikál a batyuból. Megszokta már, hogy a "bárkivel megtörténhet" szlogen, rá különösen érvényes, sőt kötelező, és ha mással nem is, de vele biztosan megesik pláne, ami rossz. Leteszi egy pillanatra a széthulló pakkot, azt a bizonyos padot szemelve ki pihenőül. Szusszan egyet, mielőtt körülnéz, van-e már itt valaki. Szinte senkit nem ismer még, ez kicsit kellemetlenné fogja tenni az utazást, de ismerős az érzés, nem lesz semmi baj, minden úgy történik, ahogy szokott, a megszokott balszerencse kíséretében. Természetesen a kint várakozó igazgató bácsi sem tűnt neki ismerősnek, nem is nagyon figyelt fel rá, a tök üresnek ható perontól pedig feszült kissé. Leül a padra és vár...valakire. Ha nem jön senki, legfeljebb hazasétál.

A szüleim és a testvéreim a lelkemre kötötték, hogy menjek el én is a kísérőkkel együtt a kirándulásra. Tulajdonképpen jobban belegondolva nem sok kedvem volt elmenni, mert nem láttam sok értelmét. Még ha legalább valami komolyabb, tanulmányi túra lett volna, de úgy vettem ki, hogy ez az egész a mókáról szól. Nem voltam emiatt túl lelkes, de azért a családom unszolására úgy döntöttem, hogy részt veszek ezen a fantasztikus eseményen. A dolgom még az is nehezítette, hogy még nem ismertem túl sok embert, vagyis pontosabban csak látásból ismertem őket, nem igazán kommunikáltam idáig a többiekkel. Sejtettem, hogy azért lesz ott egy-két ismerős arc, akikkel legalább néhány szót váltottam, de nem számítottam valami nagy társasági életre. Annyira nem is izgatott ez, gyorsan belevágtam a táskámba az egyik legérdekesebb könyvemet, ami a híres varázslók életéről szólt, úgy gondoltam, hogy majd ez le fog kötni, ha már más nem. Nem tudtam, hogy milyen lesz a légkör, milyenek lesznek az emberek, persze egy kicsit izgultam, de nagy megnyugvást nyújtott számomra, hogy magammal hozhattam ezt az érdekes kötetet. Az egész kiruccanásos program közül a városnézést vártam leginkább, mivel az legalább számomra is nyújtott némi izgalmat, persze nem zártam ki, hogy jól fogom magam érezni, de nem voltam egy lelkendezős típus. Arra gondoltam, hogyha minden kötél szakad, akkor még mindig tudok olvasni, a könyvekben legalább megtaláltam azt, ami igazán érdekel. Reméltem, hogy rendben odaérünk a megbeszélt helyszínre, mindent belegyömöszöltem a tatyómba, ami csak belefért, az alkalomhoz illően öltöztem fel, kényelmes ám mégis mutatós szerelésben. A helyszínre érve a kísérőkkel már ott voltak jó páran, az igazgató bácsit látásból már ismertem, ezen kívül a vörös hajú lányt, Alexát véltem felfedezni a tömegben, akivel nemrég találkoztam. Egyelőre nem mentem oda senkihez, vártam, hogy maguktól történjenek az események, reméltem, hogy nem kell már sokáig itt rostokolni és hamarosan elindulhatunk az utunkra. Egyszerre kíváncsian és kételkedve fogadtam ezt az egész kirándulást, bár azon voltam, hogy a lehető legjobban érezzem magam.