Gyülekező

Amikor jelentkeztem, hogy óvó néni legyek az előkészítőben, azt komolyan is gondoltam. Minden adandó alkalommal szinte elsőnek jelentkezem kísérőnek vagy felügyelőnek, vagy bárminek. Imádtam a gyerekeket, ezért sem volt kétséges a mostani kiránduláson való részvételem sem. Az iskola igazgatójával megbeszéltük, hogy én mint a kastély lakója lehozom a vasútállomásra azokat az elsősöket, akik olyan kalandvágyóak, hogy velünk tartanak.
Előző este mindegyikőjükhöz ellátogattam, hogy megnézzem minden rendben megy-e, nem kell-e nekik valami segítség, de többnyire maguktól boldogultak már. Végül is a szülők általában teljesen egyedül elküldik a gyereket, akiknek a társaik vagy maximum a tanárok tudnak segítséget nyújtani. De ebben az időszakban már megtanulnak saját maguk kicsit önállósodni. Pontosan ez a megfontolás vezetett ahhoz, hogy azt mondjam nekik, hogy nem szedem fel őket egyesével, nem teszek még egy ilyen szép kis túrát, hanem mindenki aki jönni akar, az háromnegyedre már a bejárat előtt legyen. A lelkükre kötöttem, hogy ha bizony nincsenek ott pontosan 45-re, akkor itt hagyjuk őket, és kimaradnak a buliból.
Én már tíz perccel a megbeszélt idő előtt ott lebzseltem egyetlen nagyobbacska táskával. A tágítóbűbájt pontosan ezért imádtam. Fel-alá sétálgattam, és persze mindegyik érkező kicsit mosolyogva fogadtam. Végül sikerült az elindulás, és a legmegbízhatóbb kis elsőst előre küldtem hogy vezessen, míg én hátulról figyeltem az összes gyereket, akik között volt aki magába fordulva csak az utat nézte, míg olyan is előfordult, aki megállás nélkül csak beszélt.
Kicsit megkönnyebbültem, amikor minden galiba nélkül megérkeztünk a vasútállomáshoz, és megpillantottam a kis előkészítősöket, amint egy csokibékát próbálnak elkapni. Egy kis féltékenységet is éreztem legbelül, ugyanis én kiskorom óta iskolába akartam járni, de nem engedtek és ebből a sok mókából kimaradtam.
Odasétáltam az igazgatóhoz. - Mi meglennénk - mosolyogtam elnézve a kisebb tumultust.

Kirándulás
Kirill bácsi kinézete

Nehezére esett felkelni reggel, szinte csukott szemmel, pálcájával a kezében csattogott ki a konyhába, hogy néhány varázslattal elkészítse életmentő kávéját. Előző este sokáig fent volt, dolgozatokat javított, és amúgy is régen aludta ki magát. De most itt a kirándulás, amit nagyon várt már, hisz a gyerekekkel lesz néhány napot iskolán kívül.
Ébredezése közben kibámult az ablakon, elmosolyodva rémlett fel előtte Ragnar arca. Elfeledkezve magáról csinált néhány szendvicset, melyekkel az asztalhoz vonult és csendben elfogyasztotta a reggelit.
Fél óra múlva már komótosan pakolta be az utolsó dolgait is az utazótáskájába, és amint ezzel végzett, zuhanyzást követően felvette utazásra tökéletes ruhadarabjait. Hajába beletúrt, hogy azért ne nézzen ki úgy, mint aki pár perce kelt ki az ágyból és semmi ideje nem volt magára.
Kiskutyáját a kedves szomszéd lányra bízta, aki szívesen fogadta be Severint, tehát erre már nem volt gondja. Neki csak fogni kellett a táskáját és elindulni az előkészítőbe, hogy összeszedje a kollégiumos kicsikéit. Mivel ott is tevékenykedik, nem volt kérdés, hogy nem egyedül fog érkezni a vasútállomásra.
Csicsergő kislányokkal és fiúkkal közeledik a többiek felé. Pontosan érkeznek. Mindkét karján csüng egy-egy gyerkőc, ami nincs is ellenére, sőt, az sem zavarja, hogy a vállán átvetett táskájába is csimpaszkodik valaki hátulról. Tyúkapóként vezeti őket egészen a gyerekekig, ahol aztán elengedi őket, hadd kergessék a csokibékát ők is. Csak egy-két csöppség marad rátapadva.
- Jó reggelt, hölgyem - mosolyog Tányára, majd az igazgatóra - és Igazgató úr!
- Tudsz gyerekoldószert? - vigyorog a lányra miután egy pöttöm ovis a lábának csapódik, mint légy a szélvédőnek. Lehajol hozzá, és hónalja alatt elkapva felemeli az ölébe.

Kirándulunk

Lassan neki is leesik, hogy egyre több ember, gyerek veszi körül, hátizsákkal, sporttáskával, egyiken még egy hangszertok is lóg, és talán ő volt az, aki túl korán érkezett. Ha anyjával mentek valahová, mindig az utolsó utáni percben estek be. Ádám ezt nem kedvelte, mert ilyenkor minden szem rájuk szegeződött, rosszalló tekintetek kereszttüzében, piruló arccal volt kénytelen araszolni anyja oldalán, helyette is szégyenkezve. Bár a nő, ezt a kitüntető figyelmet nagyon is élvezte, Ádámról ez egyáltalán nem volt elmondható. Mióta megteheti, hogy maga szabja meg, hová, mikor érkezik, inkább jóval előbb ott van, mintsem, hogy elkéssen. Most is ez a helyzet, de az idő elhaladt azóta és a peron már-már túlzsúfoltnak hat, már legalábbis az ő normái szerint. Kicsit megnyugodott, hogy nem értette félre sem a gyülekező időpontját, sem a helyszínt és egyszer az életben tényleg ott van, ahol lennie kell és akkor, amikor kell, a szokásos félóra ráhagyással persze. Otthon nem reggelizett, s miután a szorongás görcse enyhült a gyomrában, előveszi az egyik sajtos zsemléjét, meg a dobozos almalevét, hogy a görcs helyét, megtöltse velük. Nyugodt táplálkozásából egy rémült kiáltás veri fel. Nincs ideje felmérni a helyzetet, azt sem érti, miért kiáltozik neki az a bongyorhajú srác, csak megáll a szájában a falat. Egyik kezében almalé, a másikban szendvics, miközben egy pislogó csokibékával néz farkasszemet, ami a térdét szemelte ki ugródeszkának. Ösztönösen dobja el az italt, meg a zsemlét is. Előbbi a zsákjára esik, beleengedve az összes ragacsos levet, amit csak tartalmazott, a sajtos zsemle pedig, vajas felével a nadrágján landol. Tenyerét ösztönösen a békára csapja, csak hogy annak klasszisokkal jobbak a reflexei, és elugrik valahová.
- Sajnálom...elrontottam, ne haragudj! - hebegi az ismeretlennek, de szemében a megalázottság könnyei csillognak. Ahogy azonban a hátizsákjára és a nadrágjára téved a tekintete, kis híján összeomlik. ~ Anyu, Apu! Hol vagytok? ~ Üdv a Nagyvilágban Ádám!

Babalexa, Ádám, meg aki még van

Kiránduláááás

Kirándulunk



//Azt, hogy az osztálytáraitok ideértek, a létszám teljes, és felszálltok, azt ti játszátok ki. Ezt a részt legkésőbb pénteken zárom. Utána utazunk.//

Tánya hívott, őt tessék bántani, ha nem jöhetek.

Ki-rándulok
Adrian, Alexa és a bk-sok

Szinte még alig érkezett meg, máris hozza a formáját, hogy kalamajkába keveredjen, pedig eskü' nem csinált semmit, csak reggelizett, nyugodtan ült a padon, jó kisfiú módjára. Óóóó, hogy az a szépen feltekert kakaóscsiga...most a reggelije is oda. Nem vágyott közönségre, mégis legalább három embert lefoglal, hogy vigasztalják, meg tisztogassák. Fülig pirul az érdeklődés szoros gyűrűjében, és azt sem tudja, hova nézzen, inkább sehova. Egy szó sem tudja elhagyni a száját, szerencsére a félig megrágott sajtos zsemle sem. Némi öröm az ürömben. Lenyeli a gombócot, meg a kaja maradékát, hogy illedelmes gyerekhez méltóan reagáljon az erőfeszítésekre, miáltal próbálnak újra emberi formát adni neki.
- Na-na-nagyon sa-saj-nálom...a...bé-bé-ka... - Távolabbra tekint a könnyfátylon át, ahol az ovisok tényleg a túl fürge csoki után vetik magukat, szinte vezényszóra. Lehet, hogy ez az a pillanat, amikor fel kéne állnia, kedvesen köszönni mindenkinek, integetni és sarkon fordulni a kijárat felé? Hazamehetne az üres lakásba, az iskolába...ugyanis míg apja nem szerez másik szállást, addig külön engedéllyel a kastélyban lakik vele. Otthon, leülne a kanapéra egy jó könyvvel, lehetőleg olyannal, amiben lovagok vannak, meg lovak, szépséges dámák, különleges ruhákban, meg ódon várkastélyok...és kiolvasná magából az átélt borzalmakat, közben gondolatban megküzdene a hétfejű sárkánnyal és hűséges paripája hátán, ellovagolna a naplementébe. Nem lehet, mert akkor apja megtudna mindent.
- Ugye apu nem fogja megtudni ezt? - Könyörgő szemekkel néz a fiúra, akiről nem tudja eldönteni, hogy mennyire felnőtt, tegezze, magázza, ezért inkább mellőzi a megszólítást. Mosolyt erőltet magára, mégsem omolhat össze itt a peronon, arra ráér majd a vonaton vagy később. Maga sem tudja megindokolni, hogy miért tart attól, ha Gábor bácsi értesül a dologról, hiszen nem ismeri annyira, hogy tudja, ilyen helyzetekben hová ragadtatná el magát az örege, de jobb a biztonság. Ne kezdjék kellemetlen dolgokkal az ismerkedést, hiába, hogy általában mindig kedves volt vele.
- Neeeem va-vagyok éhes, köszönöm - jön meg végre rendesen a hangja. Legalább nem nézik annyira idiótának, hogy még szólni sem tud. Így is elég ciki, hogy mindenki őt nézni neki legalábbis ez az érzése. Legfontosabb elfoglaltságát a pirulást, egy percre sem hagyja abba, lesunyt pillantását csak akkor emeli fel, mikor a fiú begyűjti a csokibékát. Erre végre igazán felderül az ábrázata, meg is nyugszik végre.
- Az övé....a béka...az övé...- mutat Alexandra irányába, mert ő aztán soha nem enné meg a más csokiját, de még a szendvicsét sem. Felcsendül az igazgató bácsi hangja, így kénytelen felismerni, hogy bizony a beiratkozásnál ő fogadta, így legalább egy ismerőse már van. Engedelmesen keresi a táblát a szemével, ami alá állnia kell, de aztán elbizonytalanodik. Ő most hányadikosnak számít? Év vége van, hivatalosan vége a tanévnek, de még nem kezdődött el az új. Végül, nagy gyötrődések árán, Alexandra csoportjához áll, mert legalább őt már kicsit ismeri. Ha mégis rossz helyen volna, majd átirányítják máshová, neki tulajdonképpen mindegy is. Kezében szorongatva széthulló hátizsákját várja, hogy mindenki megérkezzen a csoportjából, hogy felszállhassanak a vonatra. Ez az idő is elérkezik hamarosan. A mozdony dühösen pöfög, füst gomolyokat ereget, száguldana már, falva maga alól a síneket.

Kirándulás

Csend van, rémisztően nagy csend, rendellenesen nagy csend, itt valami nem stimmel. Hunyorogva pillant ki az ablak leeresztett redőnyének falapjai között. Árad be a napsütés. Ennek máskor megörült volna, ám most megőrül. Felpattan az ágyból, kapkodva rángatja magára a vékony, nyári farmert, a következő pillanatban már a pólója is rajta feszül. Borotválkozni, kávézni, bepakolni? Ezekről szó sem lehet, különben lemarad a vonatról. Bedobál egy táskába pár kezébe akadó törölközőt, meg néhány alsónadrágot, pólót, nélkülözve a gondos válogatást és hajtogatást, aztán már csak azt látjuk, hogy lélekszakadva rohan a pályaudvar felé. ~ Nem, a vonat még nem mehetett el, látnám a mozdony füstjét. ~ Nem nyugtatja meg saját érvelése, pedig igaza van. A vonat még áll, a lurkók most szállnak csak fel vagy épp búcsúzkodnak. Lelassítja a tempót, de azért energikusan veszi át az irányítást. Messziről kiabál a másodikosoknak, hogy itt van, nem kell aggódni, ha esetleg valaki megtette volna. Szemei karikásak a mai éjszaka hatása miatt. Telihold volt éjjel, ez mindig megzavarja az érzékelését, meg az alvási ritmusát, nincs mit tenni. Már csak sietősre finomított lépteivel éri el a peront, ahol összeszedi a még ott lebzselő kisdiákokat, hogy felterelje őket a gőzmasinára. Utolsó ellenőrzés megvan-e mindenki, miközben köszön a kollégáknak is, az igazgató felé pedig szánakozva tárja szét karjait.
- Sajnálom, elaludtam kicsit. - Borostás ábrázata árulkodik róla, hogy a valóságot nem ferdítette el túlságosan, de lényeg, hogy nem maradt le. Ha már nincs senki a peronon, csak akkor száll fel ő is. Végre megnyugodhat, már nincs min aggódnia, hacsak nem azon, hogy ketten az osztályából összevesznek az ablak melletti helyekért. A gyengébbik, de okosabb felet egy csokival vigasztalja, ami véletlenül maradt valahogy a zsebében, különben már nem lenne ott. Aztán keres egy üres helyet magának, táskáját a polcra lebegteti, a feje fölé, majd leül. Behunyja a szemét, hogy némi szunyókálással pótolja az alváshiányát.

Nagy kő esett le a szívemről, amikor végre elérkezett a vonatra szállás pillanata. Mindenkit az osztálya alapján soroltak be, így én is odamentem a megfelelő helyre, hogy minél előbb a járművön lehessek és kézbe vehessem a könyvemet. Nem túl sok ismerős arccal találkoztam, de hirtelen ott termett mellettem Camil, aki ugyanúgy szerette az olvasást, akárcsak én. Ezt nagyon tiszteltem benne, mert kevés diákról volt elmondható ugyanez, azokat az olvasmányokat, amik haszontalanok és csupán "töltelékek" azt nem soroltam a műveltségek közé.
- A híres varázslók élettörténetét olvasom épp! Már majdnem a közepénél tartok, annyira érdekes! Itt van például John Gerren, aki számos megpróbáltatáson ment keresztül, mire a felsőbb rend elismerte a tehetségét, majd elnyerte méltó jutalmát és történelmet írt. Olyanok is akadnak persze, akiknek nem volt szerencséje, például Julia Marlen akkor halt meg, miután híressé vált, csupán 35 éves volt. Az élet nem fair. - összegeztem az eddig olvasottakat a fiúnak, majd én is feltettem neki egy kérdést:
- Te mi érdekeset olvasol mostanság?
Még mindig nem éreztem túl nagy kedvet ehhez az egészhez, de a családom unszolására úgy döntöttem, hogy végigcsinálom, és nem fordulok vissza, bár legszívesebben ezt az időszakot a szobámban töltöttem volna a négy fal között valami izgalmas művet olvasgatva.
- Mit szólsz ehhez a kiruccanáshoz? - érdeklődtem, mert nem tudtam, hogy Camil hogyan áll hozzá ehhez az egész kirándulósdihoz, igaz nem osztott vagy szorzott számomra semmit a véleménye, de azért kíváncsi voltam rá, hogy ő szívesen részt vesz-e rajta.

-- Cory --

-- Cory --

Kinézetem

Mély lélegzetet vettem és a vonatot vizslattam. Letelt egy év, habár szinte csak napoknak éreztem, de tudtam, hogy a hazamenetel után mókás programok várnak rám. A bátyám kitalálta, hogy el akar menni mászni, én meg ki vagyok, hogy megállítsam ebben az ostoba tervben? Inkább úgy döntöttem, hogy vele tartok és meg fogunk tanulni hegyet mászni. Azért reméltem nem tervezi rendszeres kikapcsolódásnak, mert a lovaglás még elmegy, de az, hogy ki tudja milyen magasról lógjak a semmiben? Nos, az már inkább para. Felkaptam a fekete táskám, amin egy nagy fehér halálfej volt és megfogtam a fekete bőröndöm fogantyúját, majd a vonathoz sétáltam. Viszonylag ügyesen felpakoltam magam és a cuccaim, így már csak helyet kellett találjak a sokagában. A legtöbb kabinban már ültek, így kissé előrébb kellett sétáljak, hogy találjak egy üres fülkét ahova szépen betelepedtem nagy nehezen a csomagokkal. A táskát még könnyű volt felvágni az ülésre, de a bőröndöt feldobni már nagyobb kihívásnak bizonyult. Használhattam volna a pálcám, de akkor hol marad az élvezet? Elvégre, ha mindent pálcával akarnék megoldani, akkor rászoknék. Miután túlestem a bőröndömmel való háborúskodáson lehuppantam szépen a helyemre az ablak mellé és kibámultam az ablakon. Hamarosan visszajövök és nekilátok a következő tanévnek. Ezzel is közelebb kerülök az álmomhoz, hogy tanár lehessek. Elmosolyodva nézem a fiatalabb diákokat, akik érkeznek a vonathoz, de aztán inkább a táskámban lévő jegyzetfüzethez nyúlok és míg nem indul a vonat, addig szépen befejezem a rajzomat.

Marieanne
otd

Annamária
~ Még a vonaton

A kis navinés nem ér rá elküldeni senkit, mert éppen teli van a szája, és egy fél paprikával birkózik hősiesen. Felpillant a nagy elfoglaltságából, és futólag biccent, hogy persze, gyere csak, de gyorsan vissza is tér a paprika ütemes és gyors elfogyasztásához. Utálja a paprikát, a téliszalámival együtt, mert az meg gusztustalan, de az alufóliába csomagolt paprikás-szalámis szendvics generációkon átívelő hagyomány, és miért éppen ő törné meg, ugye. Arra most nem ért rá, hogy még indulás előtt nekiálljon, pedig arról ismerszik meg a magyar, hogy már indulás előtt rág valamit, de lefoglalta a csomagja. Teli van ugyanis ilyenkor otthoni kajával, hiába rutinos utazó így tizenhét évesen; egy csomó süteményt meg szottyos szendvicst szuszakol be az anyja a táskájába, mert csak. Persze a szendvics olyankor még nem szottyadt, de mire a kis navinés az utolsót is kihalássza a harmadik tanítási napon a ruhái közül, már nem lesznek frissek. Mindegy is, egyelőre még a paprikát csócsálja, és nemhiába volt egész nyáron a kecskéivel a kertben; gyanúsan kérődző mozdulatokkal igyekszik mihamarabb letolni a zöldséget. Csak nem olyan gázok közepette, és nem csámcsog annyira. Te jó isten, a kecskék ebben utolérhetetlenek.

 - Gyere csak, szia. - nyögi ki nagyokat nyelve végre; nem eszik éppen undorítóan, de azért olyan szépen se. Mindegy, a mumus, a paprika már megvolt, de van még két szelet téliszalámi és hát maga a száraz, szétesős bolti zsemle. Uh. Nem leányálom az élet, ugye.

A varangy rúgná meg már az egészet. Dühös, feldúlt, haragos, már kétszer majdnem felkente a falra a büfés srácot. Miért nem képes megérteni ő, hogy nem kér semmit arról a nyamvadt kocsiról? A végén már szánalomból lerakott pár galleont a kocsira. Ezzel szerencsére megváltotta a további kérdezősködést és azt, hogy ténylegesen felkenje a falra szegény srácot. Amúgy ő nem bántotta, csupán útban volt és majdnem tökéletes alany lett a dühe levezetéséhez. Inkább megemberelte magát és úgy döntött semmi értelme bántani, hisz a munkáját végzi. A diákok etetése pedig elég jól fizet, ahogy tapasztalta.
Annyira próbálta elhúzni a leszállást a vonatról amennyire csak lehetséges volt. Már a felügyelő tanár kellett letessékelje, bár próbálta elmagyarázni, hogy neki semmi keresnivalója sincs itt. Nem tágított a professzor, így leszállt. Miközben dúl fúlt mérgében, mert hála a drága nővérének nem abban a házban lesz ahova beadta a kérvényét. Liv beleszólt, intézkedett, szokás szerint. Valójában értékelné a nővérétől kapott gondoskodást, ha nem terjedt volna ki arra, hogy figyelembe se veszi az akaratát.
Navine. Mi a fészkes fene az a Navine? Csak a Rellonról rendelkezik megfelelő információkkal, hiszen azt a kérvényt oda küldte. Már az a pitypang színű sárga se áll jól neki, hova tette a nővére azt a megfelelő színérzékelőjét? Vagy azt gondolja, hogy bébicsőszre van szüksége? Erősen el van tévelyedve, de amint találkoznak Cesare elmeséli mi is az ábra. Na meg mi az a hülyeség, hogy ő prefektus lesz? Dehogy lesz, levágja majd Liv asztalára és akassza arra a felelősséget akire akarja. Őt hagyja ki ebből, mert már így is elég mindenbe beleszólt.
Mivel már a nagy tömeg elvonult, nagyjából fogalma sincs arról merre is menjen. Így nyugodt szívvel foglal helyet a fogadócsarnokban. Ignorálja az árusokat, semmire nincs szüksége innen. Egyszerűen csak nyugalomra vágyik, ám ezt addig nem fogja megkapni amíg meg nem érkezik nővére. Nézelődik, várakozik, reménykedik, hogy ennél rosszabb úgy sem lehet. Elvégre még tető sincs a feje felett, ágya sincs. Ezek után bármi jöhet, megbirkózik vele.

Kinézetem

Kényelmesen ücsörögtem és készítettem a vázlatom, mígnem valaki megtalálta az én szerény kis fülkémet, de számítottam rá hogy hamarosan lesz társaságom, ezért sem lepett meg. Felnéztem a lányra és igyekeztem barátságot hangnemet megütni, elvégre nem állt szándékomban elküldeni.
- Nos, nem hinném, hogy foglaltak. Nyugodtan ülj csak le. – engedtem meg magamnak egy mosolyt. Miután elhelyezkedik, folytatom az elkezdett művemet, de hamarosan az ő hangjára leszek figyelmes, ezért feltekintek rá. Elsőre szólásra nyitom a szám, majd becsukom, és inkább felé nyújtom a vázlatot.
- A diákokat akiket láttam az előbb… Őket próbálom papírra vetni. – mondtam és vártam mit szól majd. Ugyan nem voltam béna a rajzolásban, de azért nem is vagyok mestere, mert még fejlődnöm kell benne.
- Amúgy be sem mutatkoztam. – mondom elgondolkozva kissé. – A nevem Marieanne Isabelle Beauvoir, de hívj csak, ahogy szeretnél. – Megkérdezhetem a te nevedet? – érdeklődöm és őt figyelem. Remélem nem zavarja, hogy így letámadtam ezzel, elvégre nem akarom megsérteni vagy ilyesmi, csak beszélgetni. Na és mi lehetne jobb kezdésnek, mint megtudni a másik nevét? Az én véleményem szerint semmi.

-- Cory --

| Budapest-Bogolyfalva közötti vonatút | szoknya |

| Budapest-Bogolyfalva közötti vonatút | szoknya |