28. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek:
Figyelem! Iskolai dolgozók, Bogolyfalva vezetése és felelősök kerestetnek! Ezen kívül kikerült a JV pályázat is, csekkoljátok a híreknél! Wink
U.i.: ez is beleszámít a multiakcióba!
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér
Hivatal és Művelődési Ház - Juhász Laura hozzászólásai (7 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 579
Összes hsz: 2058
Írta: 2019. január 26. 13:54 | Link

Thomas

még a nyitás előtt



Természetesen hozzám is eljutott a nagyon is figyelemfelkeltőre sikerült szórólapból, miszerint állatos napot tartunk ma. Fel is csillant a szemem azonnal, majd a következő órám termébe érve a lap aljára odakörmöltem egy egyszerű kérdést. Repülővé hajtogattam a lapot, de a címzetthez jutását már nem bíztam a véletlenre, inkább odareptettem a több paddal arrébb ülő fiúhoz. Ez pont neki való dolog, így nem is meglepő, hogy rögtön ő ugrott be róla.  Hogy ki mit gondol erről az egészről, nos nem különösebben foglalkoztat.  Én nagyon élvezem Thomas társaságát, még a legrosszabb napjaimat is fel tudja dobni, és látszólag neki sem kényszer vagy teher az egész; ennyi.
Szerencsére elfogadta a meghívásomat, így ezen a szépnek induló szombat reggelen a szokásosnál jóval korábban keltem. Nem mintha sokáig tartana elkészülni nem, csupán biztosra akartam menni, hogy tényleg fel is ébredek időben és nem kések majd le semmiről. Dankáék is megmondhatják, hogy szokásom sokáig aludni hétvégén. Gyorsan magamra kapom az este kiválasztott nadrágot, pólót, pulcsit, majd jöhet a mellény, sál, csizma, és igen, a lényeg: a sárkányleopárd. Őt nem veszem fel, valószínűleg nem venné jó néven, de gyengéden bökdösöm, hogy ideje elindulni a faluba. Még ő is tudja, hogy ez a reggel más, mint a többi, nem is kezd el morgolódni, hanem azonnal az ajtóhoz siet, várva az indulást.
Szinte futva hagyom el a kastélyt, és vágtázok a faluba vezető úton, csupán a térhez közeledve lassítok le, nehogy elgázoljak pár falusit. Kicsit csípős a reggel, amit csak most kezdek el észrevenni, ahogy közeledem a nagy ódon épülethez. Elég egy gyors pillantás, hogy meggyőződjek arról, én értem ide előbb. Már nagyon várom, hogy bemehessek és szétnézhessek, de nem akarom kihagyni Thomast a jóból. És amúgy is, szerintem még nincs is nyitva. Igazából azt sem tudom, hogy hány óra, lehet hogy várnom kell egy ideig. Egy közeli fát választok ki „őrhelyemnek”, szimpatikus és remekül neki lehet dőlni. Beni a fa tövébe kuporodik, csupán a farka végét rezegteti úgy figyel, hogy mikor pillantja meg a fiút.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. április 12. 07:09 Szál megtekintése

~Ms. Navine 2019~
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 579
Összes hsz: 2058
Írta: 2019. január 28. 12:26 | Link

Thomas

szombat délelőtt, kisállatos nap


Thomas nem onnan érkezik ahonnan számítok rá. Vagyis igazából fogalmam sincs, hogy honnan kéne érkeznie, hiszen nem sikerült megjegyeznem, hogy a kandallók hol is vannak, ahonnan jönnek-mennek az emberek. Mindenesetre a nagy nézelődésem közepette egyszerre két dolog történt: kilépett az épületből egy ismerős alak, és Benito azonnal feltápászkodott, egy nagy nyújtózás kíséretében, és furcsa hangon felmirnyogott. Komolyan, nyávogás és doromboláshang egyszerre, nem tudok rá mást mondani mint, hogy mirnyog.
Széles mosollyal az arcomon figyelem a felénk igyekvő fiút, aztán felocsudok, és elindulok én is felé. Oda megyünk, ahonnan ő jön, szóval igazából nekünk kellett volna odamenni hozzá. Sebaj. Persze a kisállatkám megelőz, neki könnyű, négy lábbal gyorsan oda lehet vágtázni a fiúhoz. Ha én tennék ilyet két lábon, hát tuti fellökném, nagy lendületből a megállás sose volt az erősségem. Még jó, hogy itt nem kell rövidtávfutásból vizsgázni, fel is kenődnék mindenre.
- Szia! – köszönök rá vidáman, amikor a köztünk lévő távolság leredukálódott pár lépésre. Már most jó ez a nap, hiszen találkoztam vele és csak még jobbnak ígérkezik. Jövünk, megyünk, állatokat simogatunk, nagyjából az egész napot együtt töltjük. Egész napos endorfin-áradat, ez kell nekem.
- Nem tudtam, hogy be lehet-e menni az épületbe előtte. – árulom el a kinti találkozás okát leleplezvén tudatlanságomat. Nem szégyenlem a dolgot, azon a ponton szerencsére már régen túl vagyunk, hogy az ilyenek egyáltalán felmerüljenek. Semmi aggódnivaló azon, hogy mit szól a másik, tökéletes. Mondtam már, hogy milyen remek nap is lesz ez?
- Öhm, nem. Ezeket a tüskéket és szarvakat nehéz mesterien kivitelezni, ha meg varázslattal csinálom, akkor meg mi van ha elrontom és örök életemre ilyen lesz a fejem? – hökkenek meg egy kicsit a számonkérésen. Az igazat megvallva akartam én beöltözni, de egy jelmezt megcsinálni nem pár napos munka. Legalábbis szerintem nem. Össze lehet dobni valamit, ha meg könnyű az, aminek cosplayezni szeretnék akkor meg pláne…de könyörgöm, nekem egy sárkányleopárdom van, nem egy sima házicicám.
- De ha te ennyire cicának öltözve szeretnél látni megoldható a dolog. Van cicafülem meg farkam a szobámban, harisnyám is. Csupán sminket kell felraknom és már dorombolhatok is az úrnak. – évődök vele huncutul mosolyogva. Nem hiszem, hogy élne a lehetőséggel, ha meg igen, akkor nem fogok viszakozni. Bár furcsa érzés lenne egy rakás ember előtt teljesen testhez simuló kihívó ruhába mászkálni.
- Elég sok jelmezes van. Oda nézz! Az ott nem egy Jobberknoll?? – álmélkodok egy gyönyörű kék madárra mutatva. Régebben szerettem volna egyet, még Benito előtt. Mondjuk ő nem kifejezetten háziállat, ő speciális. Egyelőre nem is látok másikat belőle. De elég szép számban vannak cruppok, kneazlek meg puffskeinek. Na meg persze sima macskák is akadnak.
- Jól van, igyekezett minél inkább az idegeimre menni. Hiányoztál neki. – válaszolok az állatkám nevében, aki csoda hogy eddig tudott türelmesen várni arra a simogatásra. Igaz, hogy már nézni is szédítő volt, ahogy a fiú lába körül tekergett, hozzá-hozzá dörgölőzve. Most, hogy végre megkapta a simijét, és a fiú is elérhető közelségbe került, mellső lábaival a térdére támaszkodva az arcához tolta a pofiját.
- Ahogy nézem nyitnak, bemegyünk?
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. április 12. 07:09 Szál megtekintése

~Ms. Navine 2019~
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 579
Összes hsz: 2058
Írta: 2019. január 29. 08:49 | Link

Thomas

szombat délelőtt, kisállatos nap



Amire számítok az körülbelül az, hogy hümmög egy sort, esetleg viccelődve visszavág, vagy hogy megkerüli a témát. Ez utóbbi nagyjából meg is történik, de a többi reakciójára, hát nos nem számítottam. Sikeresen zavarba hoztam a témával, még az is lehet, hogy megpróbálta vizualizálni a dolgot. Nem tudom eldönteni, hogy most vállon veregessem-e magam, hogy de ügyes vagyok, vagy inkább szidjam magam, hogy de buta; mindenesetre nagyon örülök, hogy másfelé terelődik a figyelme, és az enyém is.
A szép madaras jelmez annyira nem nyerte el a tetszését, mint nekem, de Benito annál inkább. Annyira boldogan és önfeledten adja át magát a cica szeretetének, hogy hirtelen látom magam előtt hogy ha ez a fiú egy alomnyi kiskutya közé kerül, akik hasonlóan elhalmozzák, hát tuti hogy a küszöb alatt fog kifolyni. Cuki, annyira cuki.
- Awwh – adom ki az egyezményes hangot, amit általában egy cuki állat, vagy kisgyerek vált ki az emberből, vagy bármi, amitől egy rajzfilmben csöpögne a karakter. Én ugyan nem a cicám reakciója miatt, hanem a cicát dögönyöző fiú miatt teszem ezt. Hát lehet valaki ennél boldogabb, mint ő most?
- Azt ugye tudod, hogy ha a navinében laknál akkor rengetegszer átszökne hozzá éjszaka? – ebben százszázalékosan biztos vagyok. Így, hogy messze van a fiú, így ezt nem tudja megtenni. És mivel órákra nem viszem magammal amióta megette az átváltoztatástanon a feladatomat, nos azóta tényleg elég van lehetőségük találkozni. Lehet, hogy kénytelen leszek ezen változtatni, na nem mintha akkora nagy kényszer kéne, hogy órákon kívül is eltöltsek némi időt a társaságában.
A mozzanat tőle annyira természetesen jön, bennem azért van egy csöppnyi szorongás, ahogy elfogadom azt a felkínált kart.  Rövid ideig várom, hogy az a vészcsengő felhangozzon bennem azt kiáltozva, hogy ’túl közel, túl közel’, de amikor ez elmarad megnyugszom. Az egész egy pillanatig tartott, nem hiszem, hogy ebből feltűnt volna bármi is neki.
- Köszönöm. – így illik nem? Ő udvarias volt, hát akkor én is az leszek. Főleg, hogy majdnem fellökött valami nagy kutyaszerű, ahogy haladunk előre. A díszítés nagyon tetszik, főleg a kicsi asztalka. Szeretek a földön ülni és úgy enni is jó, olyan piknik jellegű úgy, de ami igazán de igazán belopja magát a szívembe így elsőre az a nasis asztalka. A szokásos varázsló édességek mellett, igen, ott határozottan van egy snickers!
- Dunakavics is van! – sikkantok fel lelkendezve. Annyira imádom! Vajon Thomas már evett olyat? Ha nem, akkor most lesz lehetősége a dologra. Rápillantok, hogy megkérdezzem tőle, de ekkor meglátom, hogy ő mit fedezett fel. Mivel a plüssök az ő oldalán vannak felsorakoztatva így takarásban voltak nekem, eddig.
- Istenem de cukik! – sóhajtok fel, és már finoman terelem is arrafelé Thomast. Nem, nem engedem el a karját, így sokkal nagyobb biztonságban érzem magam a tömegben. Csupán akkor szabadítom fel a másik kezem is, amikor már odaérünk a kiállított darabokhoz. Na most én olvadok el.
- Nézd, mekkora szemek! – markolok fel egy cuki cicás plüsst, magamhoz is szorítom, belefúrva az orrom a buksijába. A biléta szerint Gyömbér a neve az igazinak. Még erősen szemezek Coco és Kahlua kutyus plüssévvel is, de ennyit nem tudok egyszerre magamhoz ölelni.  Sajnos nem tudok annyi időt itt tölteni, amennyit szeretnék, hiszen akkor egész nap itt lennék a plüssökbe bújva. Thomas elő is áll egy tervvel, ami eléggé logikusnak tűnik.
- Persze, kíváncsi vagyok oda miket raktak! Hű, ja persze, persze. Nézzünk szét. – mondom bólogatva és kicsit elpirulva rakom vissza a plüsst a helyére. Igen, persze, nem kéne rögtön leragadni az első dolognál, akkor lemaradunk minden másról. De egy kis kislányos viháncolás a plüssöknél még nekem is belefér, nem? Engedelmesen visszacaplatok a fiúhoz, majd elindulunk kifelé az udvarra.
Rögtön kiderül, hogy az ötlet fenomenális volt, hiszen itt kint élő állatok is vannak! Kutyusok puszikat osztogatnak és ó jaj ne, ott börtönbe vannak zárva. Ez ismét fogva tartja a figyelmemet egy időre. A kutyapuszis stand nem annyira, elég egy pillantás, hogy eldöntsem, oda beállok párszor.
- Ha kiváltjuk őket, akkor utána egész délután a mieink lesznek? Vagy csak időre aztán visszazárják, hogy más is kiválthassa őket?
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. április 12. 07:09 Szál megtekintése

~Ms. Navine 2019~
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 579
Összes hsz: 2058
Írta: 2019. január 30. 08:16 | Link

Thomas

szombat délelőtt, kisállatos nap


 Akkor még jó? Az én meglátásom szerint jó is, meg nem is. Jó, mert van saját kuckója, ahova visszavonul és békén hagyja mindenki. Jó, mert csak egy emberhez kell alkalmazkodnia. És rossz, mert csak ők ketten vannak. Rossz, mert kimarad a random navinés éjszakázásokból. De úgy tűnik, hogy ő még mindig jóként könyveli el. Mondjuk a múltja miatt ez nem is annyira meglepő.
- Nem ijednék meg, tudnám, hogy nálad van. - valószínű, hogy ha állandóan elérhető közelségben lenne a fiú, akkor Beni sem ilyen kitörő örömmel fogadná minden egyes alkalommal. Miután megszokná, hogy nagyjából bármikor láthatja valószínű, hogy visszatérne minden a rendes kerékvágásba, és nagyon nagyon sokszor szuszogna mellettem a takaró alatt a kisállatka. De feleslegesen azon túráztatni az embernek az agyát, hogy mi lenne ha. Nincs ha, ez van ami.
Most éppen a plüssök vannak teljesen a látóteremben és a gondolataimban. Thomasból nem váltják ki ezt a lelkendezést, amit belőlem, de végül is nem is igaziak. Őt az igazi állatok jobban lázba hozzák. Hamarosan azt is látunk majd, mert hagyom magam elvontatni a puha birodalomból.
- Bocsi, kérdeztél valamit? Nem hallottam rendesen. – ugrik be, hogy hallottam, hogy valamit mondd, de egy szót se sikerült megértenem belőle. Talán nem tart érte totál dinkának, meg olyannak, aki nem figyel a másikra. Figyelek én, csak kicsit elterel ez meg az. Lehet, hogy ezt meg majd nekem kell megismételni, annyira belelendül a csodálkozásba. Elmosolyodom a dolgon, ez az, ez olyan Thomasos. Ez az új összeszedett, határozott és jól szervezett arca nekem még egy kicsit új.
- Jó, meg azt is, hogy van-e valami szabály az egy személy által maximálisan kiszabadítható blökikre. Biztos van, nem lenne fair, ha egy egész falka rohanna utánunk délután, másnak meg nem jutna egy kutya sem. – bólogatok az ötletre. Pedig nekem tetszene, ha minden kutyát kiengednénk. Mind biztos nagyon örülne, és el lennénk halmozva kutyapuszival, farokcsovival, praclikkal a mellkasunkon. Olyan hálásak tudnak lenni!
- Mi választjuk ki, hogy melyiktől kérünk puszit, vagy az éppen felszabaduló kutyustól kapjuk? – kérdezek a nyakamat nyújtogatva miután beállunk a hosszú sorba. Egyelőre ez a két terület van itt kinn, amiről kiderül, hogy pontosan mi csoda. A nagy kör alakú téren még csak most kezdenek el mozgolódni az emberek. Gondolom valami állatsimogató-szerűség lesz. Vagy pónin lehet majd lovagolni. Vagy majd meglátjuk.
- Tényleg, te a suli újságnál vagy, nem? Erről is írsz, vagy itt nem a sajtót képviseled? – dobok be egy témát, amiről csak ködös információim vannak. Mintha láttam volna egy példányt, amit valaki olvasott és megjegyezte, hogy Thomasnak ehhez is köze van.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. április 12. 07:10 Szál megtekintése

~Ms. Navine 2019~
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 579
Összes hsz: 2058
Írta: 2019. február 2. 16:11 | Link

Thomas

szombat délelőtt, kisállatos nap


A csodacica kifejezve, hogy ő bizony valóban egy felsőbb létforma, és mindig azt csinál és akkor amikor kedve van, úgy dönt, hogy ő köszöni szépen, de nem kér a kutyákból, és egyéb állatfajtákból, amiknek ő már érzi a szagát. Egy dörgölőzés mindkettőnk lábához, majd egy hangos nyávogás után gyorsan odaszökken egy kellően terebélyes fához az udvaron, pár ugrás, és már fenn is van. Összetekeredve pislog le a sok nyüzsgő emberre és állatra.
Örülök, hogy így tett, legalább nem kell azon aggódnom, hogy rálépnek, vagy, hogy egy kutya fel akarja falni. Most legalább nyugodtan végig tudom gondolni, hogy hogy is magyarázzam el a Dunakavics fantasztikus voltát.
- Ősrégi magyar édesség. Pörkölt földimogyoró van cukorkába bundázva, többféle színűek, és nagyon de nagyon finomak. Lehet, hogy elsőre kicsit furcsa annak, aki még nem kóstolta ez a kombináció, de hidd el, megéri megkóstolni. – ajánlom nagyon is a finomságot neki, maximum úgy jár, mint én a teával: rájön, hogy nem neki való. Attól még megéri megkóstolni. Ha meg se próbálja az ember, akkor nem mondhatja azt, hogy nem szereti. Legalábbis én így gondolom.
Bólogatva fogadom a felajánlást, miszerint átengedi nekem az ő kutyusát, ha én inkább attól szeretnék kapni. Kedves tőle. Igazából mindegy, hogy melyik kutyus, a bevert képű összes foga csálén kiálló bulldog is ugyanúgy tud puszit adni, mint egy labrador, vagy bernáthegyi. Vagyis, elvileg mindegy, viszont most feltűnik egy különösen furcsa küllemű kutyus. Szőr szinte semmi sincs rajta, kigúvadó gülü szemek, és valahogy az ő asztalkáját inkább kihagyják az emberek. Egy pillantás elég, hogy tudjam, őt akarom megörvendeztetni.
- Szívesen kapok én bármelyiktől, de nézd csak: ott azt a csufit. Szegényke csak vár és vár, de alig megy oda valaki. Tőle szeretnék puszikat! – mutatok oda. Már ennyi is elég a szóban forgó ebnek, hogy boldog farkcsóválásba kezdjen. Az egész kis teste beleremeg ebbe a mozdulatba, én meg úgy érzem magam, mintha, hm nem is mintha tuti hogy belezúgtam ebbe a kis fickóba. De szívesen megtartanám!
- Tök szupi! Gratulálok! Ezek szerint akkor nem csak a többieket irányítgatod meg ilyesmi, hanem te is írsz. – kicsit felviszem a hangom a mondat végén, jelezve, hogy nem vagyok biztos a dologban, és megerősítést várok, hogy jól gondolom-e.  Gyorsan el is határozom, hogy megkeresem az újság utolsó számát, hátha van benne tőle cikk. Kíváncsi vagyok az írói stílusára. Biztos szórakoztató.
Ahogy egyre jobban halad a sor, úgy lesz egyre több ember a rendezvényen. Hiába sok diáktársamnak túl korai a kezdés, mondhatni hajnal az ő szemükben. Valószínűleg hozzájuk igazodnak a pacisok is, ugyanis most feltűnik pár felnyergelt ló, és éppen próbálják őket egymástól megfelelő távolságban elhelyezni. Egy pejnél és egy almás deresnél ez eléggé nehézkes, mivel folyton össze akarnak balhézni. Van, amelyik mögé kis kocsi van téve, de van amelyikre fel lehet ülni. Futószárat egyelőre még nem látok.
- Lovagolunk is? – kérdezek rá, hiszen nem tudom, hogy mi a véleménye erről. Én személy szerint már ültem lovon, igaz, csak futószáron. Jó élmény volt, de ha ő inkább csak kocsikázna, nekem az is jó. Mindegy, csak megsimizhessem őket.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. április 12. 07:10 Szál megtekintése

~Ms. Navine 2019~
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 579
Összes hsz: 2058
Írta: 2019. február 4. 18:58 | Link

Thomas

szombat délelőtt, kisállatos nap



Láthatóan, és hallhatóan Thomas elégedett a kutyusos elképzelésemmel, ami nagy örömmel tölt el engem. Ha nem tetszene az ötlet neki akkor is a Csufihoz mennék, de mégis sokat jelent, hogy elfogadja, sőt mi több, megérti és szimpatizál a választásommal.
- Általános témák foglalkoztatnak, vagy inkább speciálisra szakosodnál? Biztos érdekes lehet az újság szerkesztés, és nehéz is…sok mindent figyelni, irányítani mindenkit. – hangomból a leplezetlen csodálat árad, hogy ő ezt bevállalja. Sokan nem tennék, túl sok a felelősség. Én az írói véna hiányában eleve kizárt, hogy újsághoz menjek „dolgozni”. Az olvasásukat sem viszem túlzásba, inkább vagyok könyv párti.
A pacik felfedezése kiűz a fejemből minden mást, csupán gépiesen teszem a lábaimat egymás elé. Vágyakozva nézem a kecses állatokat, a hosszú lábaikat, amik annyira törékenyek, mégis oly gyorsaságra képesek. Ebben teljesen megfelelek az általánosításoknak miszerint a lányok odavannak a lovakért. Ha a szabad ég alatt lennének, egy mezőn, ahol se egy kantár, se egy zabla, se egy kerítés…nos valószínűleg ott csak guggolnék a fűben és csodálattal a szememben nézném őket.
- Az egyetlen parás dolog a lovon ülésben, hogy magasan vagy. Amikor így nézed őket, akkor nem is tűnnek olyan magasnak. De azok. Ott ülsz, a ló lefelé tartja a fejét ahogy megy…szinte a semmi tart vissza attól, hogy rossz lépés esetén előre ess. Én ettől féltem, amikor a sulis kiránduláson felültünk rájuk. Ledobni elég ritkán dob le egy ló, ilyen helyen meg pláne. Ide csak a halál nyugodtakat hozzák, akiket nem zavar a sok ricsaj. – magyarázom neki megnyugtatásképpen amikor meghallom a bizonytalanságot a hangjában. Pillantásom közben ide-oda vándorol a fiú és a lovak között, néha el-elmosolyodom, ahogy felidézem az emléket. – Viszont iszonyat kényelmesek, és nem olyan instabil, mint amikor egy darab fán ülve repkedsz. De ha nem gond, akkor én azért szeretnék odamenni és megsimogatni meg megpaskolgatni őket.
Kicsit félszegen „kérem” meg a fiút, hogy azért ne teljesen hagyjuk ki azt se. Abból amit elmondott ugyanis nem derül ki, hogy mi a bizonytalanság oka. Az is lehet, hogy fél tőlük. Sokan félnek tőlük, nincs abban sem semmi. De nyilván nem erőltetem rá a dolgot. Erről viszont beugrik valami, amiben tanácsot akartam kérni tőle már egy ideje.
- Thomas, ha van egy félelmed, akkor azon szerinted, hogy a legjobb felülkerekedni? Szembesítéssel vagy esetleg valamilyen lelkis segítséggel? – nem merem kimondani, hogy szakemberre gondolok, azt meg pláne nem, hogy pszichológus a konkrét megnevezése. Sokan vannak körülöttünk, és nem igazán szeretném a fél falu füle hallatára azt a felvetést tenni, hogy dilis vagyok.
- Hajrá! – egy gyors lapockaveregetéssel bátorítom a fiút, aki már szinte repül is a kutyus felé, a jól megérdemelt puszijaiért. Na nem mintha szüksége lenne a bátorításra. Hamarosan már fel is hangzik a boldog kacagása, majd biccent egy kisegítő emberke, hogy szabad a pálya nekem. Rámutatok a csúnyácskára, aki már teljesen feladta, hogy bárki is menne hozzá, a sor legvégére. A srác magyaráz valamit, hogy őt nem ajánlja, mert ugrál. Egy legyintés tőlem, egy érme landol a többi között, és már ott is guggolok a kutyus előtt. Látom a tekintetében egy pillanatra átsuhanni a meghökkenést, majd a reményt, végül mindezt elmossa az öröm. A kis jószág annyira izgatott, hogy a megsimogatása is komoly gondot okoz, aztán, hűen az elhangzott figyelmeztetésre már ugrik is. Kicsi tappancsok a térdemen landolnak, a nyelve pedig végre eléri az arcomat. Én vidáman felkacagok, ő pedig boldogan hol szűköl, hol vonyít. Aztán a hátára dobja magát, feltárva nekem a pociját. Az idők végezetéig el tudnék itt lenni, de sajnos nem tehetem.
- Annyira cuki vagy! Ne hallgass a többiekre, csak irigyek. Te vagy itt a legszebb! – súgom a kicsinek, elhalmozva a buksiját puszikkal, majd összeszoruló szívvel elsétálok tőle. Nem nézek hátra, felesleges, tudom, hogy szomorúan néz utánam. Mire odaérek a mosdótálhoz szemeimet ellepik a könnyek.
- Ez nagyon, hm, intenzív volt. – mondom, mintegy magyarázatképpen. Egyszerre vagyok boldog, és szomorú. Gyorsan megmosom az arcom én is, mire végzek a szemem már újra teljesen tiszta a szám pedig mosolyra görbül.
- Akkor most? Kutyaszabadítás, vagy pacizás? – kérdezem meg tőle, de a válaszig el sem jut szegény, mert rögtön egy új dolgot fedezek fel. A lovas résznél hirtelen rengeteg ember lesz, de a lekerített rész másik felében. Akkora tömeg van, hogy semmit nem lehet látni tőlük. Azonnal fel is keltik a kíváncsiságomat.
Ott meg mi lehet? – kérdezem költőien, majd nyúlok Thomas karja felé jelezve, hogy menjünk oda és nézzük meg.
Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. április 12. 07:10 Szál megtekintése

~Ms. Navine 2019~
Juhász Laura
Prefektus Navine, Bogolyfalvi lakos, Negyedikes diák


Érintés-fóbiás
offline
RPG hsz: 579
Összes hsz: 2058
Írta: 2019. február 10. 16:04 | Link

Thomas
szombat délelőtt, kisállatos nap


Az egyik pillanatban még elcsodálkozom azon, hogy fogalma sincs miről írna, a másikban meg már kissé eltátott szájjal hallgatom a felnőttes felfogását. Nyilván nem vártam pontos téma megjelöléseket, de azt azért általában le szokták tudni szögezni az emberek, hogy mi az, amit ezer százalék nem akarnak. Mint én meg a sport.
- Igazad van és ahogy hallom neked megy. – mosolygok rá, ismét megfogadva magamnak, hogy szerzek egy Thomas előtti és egy Thomasos újságot, hátha rögtön szembetűnik a különbség. Tehát egy újabb út vár rám a könyvtárba.
Én persze teljesen fellelkesültem a lovaglás gondolatától, de hiába a magyarázatom, Thomast nem igazán ragadja magával az ötlet. Valószínűleg rosszul fogalmaztam, hisz oké eléggé fura érzés hogy nincs előtted semmi tulajdonképpen, de ledobni nem fognak, szóval elég hamar napirendre tér efölött az ember, főleg ahogy elindul vele az állat.
- „Szerintem élni kell az ilyen lehetőségekkel.”  Kipróbálod, legfeljebb …. – kezdem el idézni az előbbi szövegét, jelezve, hogy nem csak a szerkesztőségi dologra igaz ám. A mondat végét egy hatalmas vigyorral zárom, hogy tudja csak tréfálkozom vele. Nem fogom telesírni a párnámat, ha nem mászik fel egy lóra.
- Remélem van ott valami pacinasi is, amivel meg lehet őket kínálni. – állok át az egyik lábamról a másikra, igyekezvén a legjobban helyezkedni, hátha meglátok egy ilyesmi dobozkát ott. Sikertelenül, valaki folyton takarja a kilátást. De majd ha odamegyünk úgyis meglátom.
Homlokráncolva hallgatom a komoly témával kapcsolatos véleményét, őszintén szólva nem sokat segít az elhatározás elősegítésében az amit mond. Aztán elkerekedik a szemem, amikor oda ér, hogy ő járt pszichológusnál. Neki segített a beszélgetés, bár még nem jutott közelebb a félelmei leküzdésében, de akkor is előrébb van, mint volt. Ez az információ legalább közelebb terel a döntésemhez. Bólintok egyet, majd újra végiggondolom a hallottakat.
- Nem volt még rá lehetőséged? Vagy nem is nagyon kerestél? – kérdezek rá a késlekedésére. Nem firtatom, hogy ugyan mi miatt megy ő oda, mitől tart, ezek nem igazán rám tartoznak. Jó igazából az egész nem tartozik rám, az se amire kérdezek. Viszont talán a feleletéből le tudom szűrni, hogy mennyire is tud hasznos lenni egy ilyen csevej a szakemberrel.
Egy kicsit tétován és hallgatagon teszem meg az utat a lovak felé,  a kutyusosdi után kell némi idő, hogy újra visszazökkenjek a normális lelki kerékvágásomba. Érzékeltem, hogy Thomas is elérzékenyült tőle, ami annyira nem is meglepő, amilyen csupaszív ez a fiú. De nem mondok rá semmit, jobb ha nem teszem, mert a végén még sírva fakadok. És nem sok kedvem van tesztelni, hogy vajon mit kezd egy bőgő lánnyal. Valószínűleg teljesen zavarba lenne tőle, mint a pasik többsége. Legalábbis így hallottam.
- Az egy mini unikornis?! Egek! De furi! – csodálkozom el a pici lószerű állaton, amit végre én is látok. Láttam már képeken unikornist, többször is, de valahogy a valóságban nem ugyanolyan. És persze itt is nagy a tömeg, így a sima lovak felé kanyarodunk, miután kellően kicsodálkoztuk magunkat a furcsa szerzeten. Részemről inkább beállnék még egyszer a kutyapuszis standhoz, bár még a benti dolgokat sem néztük meg rendesen. Persze a pacik is megkapják maximálisan, ami nekik jár, sőt! Az egyik pej akkorát lök Thomason az orrával, hogy azon mindketten jót nevetünk. Őpacisága keveselte a simogatást, amibe részesült. Arcunkon boldog mosollyal fogjuk hát közre a repetázni vágyót, hogy mindketten simogathassuk a nyakát, meg persze azt a szép fejét. Az állat elégedetten horkantva lép végül odébb tőlünk, mi pedig indulunk tovább a sittesekhez. Itt már nem foglalkozok azzal, hogy kihez jutok oda, de úgy néz ki nekem a kistestűek jutnak ma. Ez most egy fajtatiszta, törpe tacskó. Thomas persze most is nagyobb jószághoz jut, a Staffi akkora nyelvcsapásokkal jutalmazza a megmentőjét, hogy csoda hogy fel nem borul a fiú. Leguggolok a tacsihoz, hogy el tudjon érni engem, na meg persze én is őt. Ezt a pillanatot választja Benito, hogy lemásszon a fájáról és újfent csatlakozzon hozzánk. Egyik kutya sem foglalkozik vele, teljesen leköti őket a szabadság érzése. Ezzel a két plusz fővel jutunk vissza az épületbe, látunk neki a finomságoknak, és persze elhalmozzuk a két kutyust nekik való csemegékkel is.
- Sajnálom, neked itt nincs finomság. Hazafelé majd fogunk pár szitakötőt, jó? – simogatom meg az ölembe telepedő sárkányleopárdot. Jó dolog egy kutya, több kutya még jobb, de nekem azért csak ez a csodacica a favorit. Egyik kezemmel őt simogatom, a másikkal a tacsit, ilyenformán nem jutok túl sok dunakavicshoz, de nem bánom. A boldogságom így is teljes. A fiú megfogadván tanácsomat megkóstol egy szemet a különleges csemegéből. Majd még egyet, majd még egyet egyre nagyobb mosollyal az arcán. Sejtettem én, hogy ízleni fog neki. Felszabadítom az egyik kezemet, hogy megkóstoljak egy tejkaramellának tűnő valamit. Az íze hasonlított is rá, azonban hogy ez nem mugli finomság volt az is biztos, legalábbis a mugli dolgoktól nem szokott füst előtörni a füleimből. Ezen persze jót kacagtunk a fiúval, majd felfedező útra indulunk a benti részen is. Hamarosan visszajutunk a kedvenceimhez – a plüssökhöz. Gyorsan meg is veszem azt a cuki cicusosat, amit kinéztem. Na nem mintha szükségem lenne egy plüssre, de jó célt szolgálok vele, hát miért is ne.  A felszereléses standnál  Thomassal jókat nevetve tréfálkozunk a különféle kutyaruhákon, hogy melyiket melyikre kéne feladni, meg miknek lehetne beöltöztetni őket, amíg egy hangosbemondó nem kéri a figyelmünket. Eredményhirdetés. Egy pillanatra el kell gondolkoznom, hogy miről is van szó, aztán ugyanolyan izgatottan várom én is, hogy melyik kisállat-gazdi páros nyeri el a legjobbnak járó díjat. Mire lehuppanunk az egyik alacsony asztalka mellett már ki is derül, hogy egy cicás lány lesz végül a nyertes, hatalmas tapsvihart is kap, amibe persze én is beszállok. Aztán megáll a kezem a levegőben, amikor a különdíj kerül sorsolásra.
- Nyertünk?! – suttogom, bár ha kiabálnám se hallaná meg senki a tapstól, amit ezúttal Benito és én kapunk. Thomas még lelkesebben száll be a tapsba, mint az előbb, hangosan éljenez és gratulál nekünk. Félszegen elmosolyodom, majd a zsűrihez sétálok, hogy átvegyem a nyereményünket. Visszafelé az utolsó pár lépést már szinte szaladva teszem meg, megkönnyebbülve, hogy nem estem hasra a rengeteg figyelő szempár láttára. A taps és a hurrázás szépen lassan elül eddigre és mindenki napirendre tér a dolog felett. Leteszem közénk a kosárkát, hogy mindketten meg tudjuk nézni mik vannak benne. Rengeteg szuper cucc van benne, a jutifaliból rögtön  dobok is egyet Beninek, ő vízbe zárja, majd elereszti és jóízűen csámcsogva befalja azt. Amikor az esőkabátkát kiveszem akkor összenézünk Thomassal és mindketten nevetni kezdünk. Biztos írtó cuki lesz benne a sárkányleopárdom, ha egyszer sikerül ráadnom.
A hangosbemondós felhívja a figyelmünket, hogy az esemény a végéhez közeledik, amit szomorúan vesz tudomásul mindenki, sokan már kifelé indulnak, vannak akik még gyorsan kiszaladnak hogy ezt vagy azt megnézzenek még. Mi is felállunk, hogy visszavigyük a kutyáinkat az udvarra. A ketrecek már nagyrészt elszállításra kerültek, a kutyák pórázra kötve várják, hogy mehessen végre sétálni az őket gondozókkal. A mi két ebünk még megszeretget minket, ami eltart egy darabig. Láthatóan megkedveltek minket, sőt a staffi határozottan vágyakozó pillantásokat vet a fiúra mielőtt odaszaladna többiekhez, jól nevelten.
Fülig érő szájjal, endorfinnal teljesen feltöltve hagyjuk el a kisállatos rendezvényt. Kérésemre Thomas még megmutatja, hogy hol is vannak azok a kandallók, amiken át lehet közeledni – ámuldozok is egy sort, hogy komolyan képes ebbe beleállni valaki és eltűnni az ijesztő semmibe - , majd elköszönés közben a kezébe nyomom a sárkányleopárdos csokit, amit kaptunk.
- Tessék, hogy neked is legyen egy csodacicád. – rámosolygok a fiúra, majd gyorsan odahajolok, egy puszit adok az arcára, aztán egy ’köszönöm a szép napot’ elhadarása után már sarkon is fordulok és Benito kíséretében kilépek a hivatalból. Nem nézek vissza, hogy vajon Thomas még ott áll-e, meglepetten néz-e, vagy már el is tűnt az ijesztő kandallóban. Odakinn felgyorsítom a tempót, és Benitoval versenyt futunk a kastélyig. Ő nyer, mint mindig.


//game over, köszönjük a határidő kitolását Wink //

Utoljára módosította:Juhász Laura, 2019. április 12. 07:10 Szál megtekintése

~Ms. Navine 2019~
Hivatal és Művelődési Ház - Juhász Laura hozzászólásai (7 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaBoglyas tér