Lexine

   Mostanában mondhatom úgy, hogy egészen hozzá szoktunk a gyereknevelés okozta kellemetlenségekkel, és még talán élvezni is tudtuk magunkat. Nagyon szerettem a fiamat, és bármit meg tettem volna érte, bár elképesztően leszívta az energiáimat, amikor hajnali kettőkor ő úgy döntött, hogy elég volt az alvásból, vagy éppen éjfélkor kellett még szerezni neki vaníliás tápszert, mert úgy érezte, hogy neki a csokoládés ízű nem megfelelő. Mindennek ellenére imádtam őt, és imádtam vele és Nicollal lenni. A kezdeti nehézségek leküzdésével már-már úgy viselkedtünk, mint egy igazi család, és egészen jól alakultak a dolgaink az anyjával is. Egyre többet beszélgettünk, felfogtuk, hogy attól még, hogy gyerekünk van, nem áll meg a világ, és ugyanúgy kell magunkkal is törődnünk. Mostanra már majdnem teljesen visszatértünk a régi, Christopher előtti önmagunkhoz, ugyanúgy tudtuk húzni egymás agyát, és ugyanannyira fontos volt, hogy időt töltsünk a másikkal még akkor is, ha éppen hulla fáradtak voltunk, vagy a fiunkkal kellett valamit kezdeni.
   Ami Christ illeti, összességében - a fentebb említett mutatványait leszámítva - jó baba volt. Rengeteget vigyorgott, ami minket is mosolygásra késztetett, és tényleg összehozta a családot. Ő volt a napjaink meghatározója, hozzá igazítottunk mindent, és szerintem nem sok idő volt, mikor nem kézben tartottuk. Leszámítva persze az alvás időt, amit igyekeztünk inkább egymásra és saját magunkra szánni. Így is túlontúl jó dolga volt a babának, aki már majdnem 6 hónapos. Hihetetlen, hogy mennyire gyorsan eltelt ez az együtt töltött idő, még csak most vittük haza és most voltunk olyan tanácstalanok, hogy mit is kell kezdeni egy újszülöttel.
   A mai napon meglepően későn - 8-kor - ébredt fel a kis úrfi az egész éjszakai hisztizését követően. A drágán láttam, hogy nagyon kész van, lefárasztotta Chris. Hiába mondtam neki, hogy menjen, feküdjön vissza, én megoldom, nem hallgatott rám, és nem aludt egy percet sem. Egészen ebédig bírta, utána a kanapén olvasás közben elaludt, én meg úgy döntöttem, hogy nem zavarjuk, felöltöztettem a fiamat az időre való tekintettel egy sötétkék overallba, felvettem fekete szövetkabátomat, egy sálat kötöttem mindkettőnk nyakába, és adtam rá még egy sapkát is, majd beültettem a babakocsiba, és elindultunk a játszótér felé. Kihoztuk már ide egyszer-kétszer, amikor éppen jobb idő uralkodott, és eléggé élvezte a hintázást Nicol ölében ülve.
   A játszótérre érve aztán meglepődök, hogy a rossz idő ellenére más is kihozta a gyereket. Kiemelem Christ a babakocsiból, és magamhoz szorítom, majd szemügyre veszem a társaságunkat. Egy kislány a hintán, és egy fiatal nő, aki úgy néz ki, mint aki maratont futott. Amikor aztán észreveszem, hogy ki is az a nő, nem bírom visszafogni magamat, fintorba torzul az arcom.
   - Te meg mit keresel itt, Westbrook?

Lexine

  Christopher élvezi az új, idegen emberek látványát, érdeklődő pillantással figyeli, ahogy a kislányt a magasba löki a dadája - nem tudom elképzelni róla, hogy a saját gyereke lenne, már csak az irritált pillantása miatt sem -, és szája egy fogatlan mosolyra húzódik. Fiamat nézve rám is rám jön a mosolyoghatnék, a baba már csak ilyen hatással van mindenkire a környezetében, de egyelőre visszatartom. Az előttem álló nőszemély közelében nem biztos, hogy okos dolog lenne bármiféle érzelmet mutatnom, még csak a kezemben tartott kisbaba felé sem.
   A kislány a hintán meglehetősen hangos, ezért sem gondolnám, hogy az ő gyereke. Amennyire ismerem - márpedig eléggé jól -, nem gondolom róla, hogy a saját gyerekét hagyná, hogy ilyen legyen. Az agysejtjei már kihaltak volna, de mivel látszólag nem tesz semmit a - hiszti? - ellen, szerintem eléggé nagy bizonyossággal mondhatom azt, hogy nem az övé. Alapból nincs az az elmeháborodott, aki egy ilyen nőtől akarna gyereket, na meg őt sem nézem annak a kifejezetten anyatípusnak. Mondjuk ha ebből indulunk ki, anno, amikor találkoztunk még a drágát sem tudtam anyaként elképzelni, mégis az események alakulásával változtak a dolgok.
  Bár jobb lenne távolságot tartani, de érzem Chrisen, hogy kezdi unni az egy helyben ácsorgást, leülök tehát vele a Lexine melletti hintára, és óvatosan lökni kezdem magunkat. Pillantásom a kislányon van, aki meglehetősen gyorsan és magasra löki magát, de most nem hibáztatom a dadát. Eléggé kezelhetetlennek tűnik a gyerek, nem is tudom mi mit tennénk, ha a fiunk annyira problémás gyerek lenne, hogy élni nem hagyna minket. Így is rengeteg időt töltünk vele, vigyázunk rá minden percben, és ketten alig győzzük.
   - A számból vetted ki a szót. -
   Vágok egy újabb pofát, bár mostanában nem gyakran szoktam. Látom, hogy Chrissel meglehetősen felkeltettük a kislány figyelmét, legalábbis ő biztosan. A kérdésére sóhajtok egyet. Nem is vártam mást. Jó régen volt, hogy találkoztunk, azóta sok minden megváltozott, amikről ő bizonyára nem hallott.
   - Szerinted mégis miért akarnám más gyerekét ellopni? -