Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=799923#post799923][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.03.22. 21:19[/b][/url]

Ha itthon vagyok, csak ténfergek, riaszt a csend, ami körülvesz. Egyedül élek, egyedül vagyok, egyedül intézek mindent. Olyan vagyok, mint az az idegesítő kölyök abban a hülye karácsonyi filmben, akit otthon hagynak mindig. Csak nekem még betörőim sincsenek, akiket szórakoztassak.
Olvasok, alszok, főzök, vacsorázok. Unalmamban is eszek, még a végén tényleg hatalmas lesz a fenekem, ha így folytatom. Az egyedüllét türelmetlenné is tesz, az ékszerek készítéséhez nincs elég önfegyelmem, mindent hamar elunok. Szóval csak vagyok.
Amikor az üzenet elindul, este tíz is elmúlik már, és nem tudom, hogy érdekli-e az ajánlat, de próba cseresznye alapon én felöltözöm, és a térre sétálva, egy padon ülve várok, egy órányi várakozást szabtam ki magamnak, de nem tudom, hogy ennyit valóban kibírok-e, a lábaim idegesen rugóznak, és muszáj, hogy valami történjen ma, mert egyszerűen kiakaszt a csend, az egyedüllét. Hatalmas sóhaj szakad ki a mellkasomból, amikor a közeledő alakban felismerem a bátyámat, és tudom, hogy minden rendben van, eljött.
Mármint rendben nincs, nagyon nincs, de itt van, eljött, és ez már valami. Valamivel több, mint amit a szívem remélt.
Azóta, hogy Cath elment, nem találkozdunk. Csak pár nap telt el, mégis, olyan, mintha hónapokkal később lennénk. Nem tudom, hogy ő hogyan éli meg, én nagyon rosszul, ezért is jöttem ki, és reméltem, hogy jön ő is. Odalépve hozzá, ha engedi, megölelem, csendesen és csókot nyomok az arcára. Nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Szóval éppen annyit mondok, amit biztosan tudok, hogy mondhatok:
- Szia.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=799986#post799986][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.03.22. 22:34[/b][/url]

Egy kicsit furcsa most minden. Ez nem feltétlen az ő hibája, és nem is az enyém. Igazából, bármennyire is nem szép, Cathet hibáztatom azért, mert ez az egész kialakult. Egyedül hagyott minket, hirtelen, és nem is tudtunk felkészülni arra, hogy ő valóban elmegy, hogy tényleg ez lesz. Most pedig állunk, és nem tudjuk, hogy merre induljunk tovább.
- Nem, túl nagy a csend.
Felelem halkan, ösztönösen vonva meg a vállam, mintha csak amolyan mellékes megjegyzés lenne ez, de nem az. Tényleg ez a legfurcsább az egészben, hogy ott van négy szoba fent, az egész alsó rész, és ott vagyok én egyedül. Fogalmam sincs, hogy mit kellene ilyenkor csinálni, én sosem kértem, hogy ez legyen.
- Hogy vagy?
Teszem fel az óvatos kérdést, mert elképzelni sem tudom, hogy ő mit érezhet, de aggódom érte, és mivel tudom, hogy én hogyan vagyok, van is okom aggódni, azt feltételezni, hogy ő sokkal rosszabbul van, mint én, mivel sokkal mélyebb kapcsolat volt közöttük. Ujjaimmal megsimítom ujjait, finoman rájuk fogok, és magam után húzva, elindulok vele a játszótér felé. Kevés lámpa ég, épp csak amennyi feltételnül muszáj, annak érdekében, hogy az ember ne esse orra, így felpillantva a tiszta égre, elmosolyodom.
- A világ egy újabb csodája, a gyönyörű, csillagos égbolt.
Remélem, hogy ő is felpillant, és meglátja azt, amit én. Az igazi szépséget a fejünk felett, ahogy csodálatosan körülölel minket az apró fénypontokkal teli, bársonyos ég. Megnyugtató, szomorú és nyugodt. Szeretnék nem szomorú lenni, nem elhagyatott, és szeretném, ha ő sem érezné úgy, hogy elhagyták, még ha ez is történt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=800031#post800031][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.03.22. 23:46[/b][/url]

- Persze.
Mosolyra húzódnak ajkaim, mikor megérzem homlokomon a csókját. Van benne valami más, még nem tudom, hogy mi, de egy olyan embernek, aki azzal töltötte élete nagy részét, hogy megfigyelte az embereket, főleg Denis-t, feltűnik a hazugság. Tudom, hogy ez mit jelent, az, amit látok, mert láttam már rajta korábban is, még ha nem is tud róla, én már láttam ezt a hazugságot.
Jó, talán a hazugság egy erős szó rá, hiszen nem ez történik, ez egyrészt tudom, hogy védelem, maga ellen, a helyzet ellen, ellenük. Nem vagyok hülye, csak nem szeretem magam olyan okosnak mutatni, mint amennyire okos vagyok, mert ha egyszer rájönnek, akkor sosem hiszik már el, hogy nem tudom a válaszokat. Pedig van, hogy tényleg nem tudom.
- Nyhmph.
Ezzel együtt engedem ki a levegőmet, ahogy azt mondja, hol van. Na ez viszont egy akkora hazugság, hogy még a lámpa, ami alatt elhaladunk is elkezdett pislákolni tőle. Nem is csodálom, hiszen ez tényleg nem igaz, és ezt az is meg tudná mondani, aki csak futólag ismeri őket, vagy még úgysem. Hazudik, és ha ezen enyhít is, akkor is, az első szó hazugság volt.
- Nem vagyok.
Én nem mondom azt, hogy jól vagyok, sem azt, hogy furcsa, én sokkal másabb érzésekkel vagyok, ahogy az üres lakásban sétálgatok. Maradtak ott ruhái, de nem sok, minden smink, kiegészítő eltűnt. Nincsenek ott az anyagok, a cipők, a mindenféle hajápoló kencék. A kiköltözése után jöttem rá, mennyire sok mindene is volt, és hozzá képest én mennyire kevés dolgot használok.
- Elcsesztük?
Nem szoktam káromkodni, de most úgy kikívánkozik belőlem ez a szó, ahogy a játszótérre érve, beülök a hintába, és előbb a gyűrűjére, majd rá pillantok.
- És erre te válaszolj Denis, ne a démonjaid.
Nézek rá komolyan, és a hangom is határozott és komoly. Engem nem riasztanak meg, mert még nem találkoztam velük szemtől szembe, de láttam már őket, emlékekben, távolról nézve. Tudom, hogy milyen a tekintete, milyenek a mozdulatai, amikor színészkedik. Átverhet a világon mindenkit, de engem nem, mert én nem csak nézek, hanem látok is. És ez lehet, hogy nem fog a démonoknak tetszeni, de bízok abban, hogy ha valami baj van, a gyűrű, ami eddig Cath-tel, most pedig vele köt össze, felizzik annyira forrón, hogy visszarántsa őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=800074#post800074][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.03.23. 08:21[/b][/url]

- Én hibáztatom.
Felelem teljesen határozottan, kicsit talán keményen is, kimondva azt, amit gondolok. Mert ez az igazság, és ere jutottam az egyik este, amikor csak ültem a csendben, és hallottam, ahogy csöpög a víz az emeleti csapból. Nem észrevehető, de egy idő után nagyon zavaró. Amikor már tudod, hogy a következő pillanat lesz az, amikor le fog esni az a csepp.
- Mert elhagyott minket.
Mert ez az volt, mondjuk ki. Feladta a küzdelmet, nem hitt bennünk eléggé, nem hitte azt, hogy megoldódik minden, és elment. Haragszom, mérges és dühös vagyok, és nem érzem igazságosnak a világot. Minden tökéletes volt, nem éreztem, hogy nem az, és most itt vagyunk, elhagyva. Ez nem volt fair, ez nem volt igazságos lépés tőle. Elhagyott minket, csúnyán. Nagyon csúnyán. Ráadásul váratlanul, csak úgy bejelentette, hogy ő most elmegy. Nem igazságos, amit csinált, önző módon viselkedett. Tudom, hogy nem vagyok vele igazságos, de el lettem hagyva, és utálom ezt az érzést. Szusszanva kezdem el ringatni magam, nem nagyon, csak, hogy kicsit mozogjon a hinta a fenekem alatt.
- Miért bonyolítotok meg mindent? Állandóan ez van, ő csinál valamit, te bekattansz, ő drámázik, aztán szétvereted magad, majd világbéke. Belegondoltál már, hogy mennyire morbid megoldásaitok vannak?
Willnek volt igaza, amikor azt mondta, hogy nekik az a lételemük, hogy egymás vérében úszva bizonygassák, hogy szeretik egymást. Komolyan, mintha tényleg nem lennének normálisak, és egy nap az egyik meg fogja ölni a másikat. Na akkor meg majd nézhetünk, hogy én ne merjek meghalni, de ők meg lapátra teszik egymást.
- Ne haragudj, csak annyira elkeserítő egyedül lenni, szükségem lenne arra, hogy valaki meghallgasson, hogy tanácsokat adjon, hogy ott legyen velem. Úgy érzem magam, mint egy költözéskor ottfelejtett plüssnyúl.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=800149#post800149][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.03.23. 13:15[/b][/url]

- Nem tudom, talán. De annyi minden után, amik ti voltatok, nem.
Mert különbség van szerintem aközött, hogy Denisnek van egy stílusa, egy belső vívódása, meg aközött, ami a személyiségével történt az alatt az idő alatt, amíg együtt voltak. Szeretném, ha egyszer Barnabás úgy nézne rám, ahogy Denis Cath-re, bár valószínűleg az lenne az a pillanat, amikor meghalnék. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnék egy olyan tekintet esetében. Nekem ők ketten jelentettek egyet, az egymás iránti odaadásuk. Ezt a mostani helyzetet árulásnak érzem. Nem örökre szól? Dehogynem. Most csak pár nap, aztán pár hét, majd pár hónap és végül egy év. A gyűrűt is odaadta Denisnek, mintha nem akarná tudni, hogy mi van itthon. Cath ide tartozik, hozzánk, és nem volt joga elmenni. Nem volt.
- És? Akkor most az jön, hogy megint lelépsz, szétverik a fejed, aztán felbukkansz nála és hazahozod?
Mert ugye a forgatókönyv ezen szakaszához érkeztünk, a dráma már megvolt, csak most egy kicsit túl erősre sikeredett, mert eddig volt egy "megölöm magam" meg egy "gyógyszerezem magam" blokk, de olyan, hogy "lelépek" még nem. Főleg azért, mert ez meg is történt. Komolyan, fizikailag, én meg állok, és nem értem, hogy akkor ez most mi, ez mégis hogyan történt.
- Magam mellé valakit.
Oldalra döntöm a fejem, és összeszűkült szemekkel nézek Denis szemébe, és igen, kétségem sincs afelől, hogy mire utal ezzel.
- Az áruló. Nem hiszem el.
Pedig várható volt, hogy elhinti Denisnek, annyira várható volt, de azt hittem, nem tette meg, mert Denis nem gyilkolta le a férfi népességet tizennégy és hetven év között sem az iskolában, sem a faluban, hogy esélye se legyen annak az egynek a közelembe jönni.
- Egyet se félj Denis, a párválasztásban és a szerelemben is olyan zseniális vagyok, mint te.
Szerintem ez családi örökség, ő is olyat kapott ki, akivel nem könnyű, és én is. Csak szívás, mert nekem ez az egy tényleg olyan, hogy azt leírni sem lehet. És valószínűleg csak saját magammal szúrok ki minden vele töltött nappal, de olyan jó. Nem tudnám nem csinálni.
- Érdekel, hogy honnan tudom, mikor vagy mentes a démonoktól?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=801114#post801114][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.03.27. 00:42[/b][/url]

Denis

- Felnőtt vagyok.
Jelzem abban a pillanatban, ahogy elhangzik a "Will vigyáz rád" rész. Egyedül hagytak egy nagy házban, mindannyian, és senki sem kérdezte meg, hogy nekem ez így jó lesz-e, senki sem foglalkozott vele, hogy én mit akarok. Mindenki lelkesedik, hogy ott egy ház, amiben egyedül élhetek, és ez lehet, hogy mást lelkesít, de engem frászba hoz. Menekülök onnan, mert tele van olyan emlékekkel, amiket szerettem egykor, és amik most a szívemet szaggatják millió darabra. Ilyen lehet azoknak a gyerekeknek a szíve, akik feje felett a szülők a válásról döntenek, és ő hirtelen hontalanná válik a saját otthonában. Egyedül hagytak, és ezt tényként kezelték, mintha ez normális lenne. Régebben szerettem volna, ha közös gyerekeik lesznek, de most már inkább azt mondom, hogy sose legyen közös gyerekük. Nem vicces, ha ottfelejtik a párizsi vagy olasz metrón, csak mert éppen valami nyűgjük van egymással, és utána közlik vele, hogy "van egy egész metrókocsid".
- Felmerült bennem a gondolat, hogy igen. Vagy, ha nem is szerelem, van valaki, akibe bele tudnék szeretni.
Ha hagyja magát. Most éppen úgy néz ki, hogy hagyja, hiszen nap nap után nála vagyok, beszélgetünk és egymás mellett létezünk. Nagyon aggódom, amiért a sziklamászás következtében most átmenetileg idegesebb, mert nem tud úgy mozogni, ahogy kellene, hogy sántít, fájdalmai vannak, és rengeteget alszik, de a tény, hogy együtt alszunk, hogy mellette kelek, kicsit mégis örömmel tölt el. Jó érzés olykor ott ragadni nála.
- Nem történt semmi, csak tetszik. Elmondtam neki, most éppen emészti, azt hiszem. Jól kijönnétek egymással, a hosszú emésztésben te is jó vagy.
Mosolyodom el keserűen, mert én gyakorlatilag mindent végigasszisztáltam, és ha el is mondtam a véleményem vagy a meglátásom, Willen kívül senki se vette komolyan. Vele viszont kiváló elméleteket szültünk, és számos fogadást kötöttünk arra, hogy vajon merre megy tovább a sorsuk. Nos, a jelenlegi helyzetre egyikünk se fogadott. Will arra tett, hogy nem válnak el, de nem is lépnek előre, én meg arra, hogy rájönnek, összetartoznak, és elkezdenek jövőt építeni. Ez a Franciaország eléggé keresztbe húzta a számításainkat.
- Pontosan.
Bólintok a megállapításához, hogy a figyelem nagyon sokat segített abban, hogy felismerjem, mikor önmaga, és mikor nem.
- Mindig csak addig tartottad fenn a látszatot, ameddig azt hitted, látnak az emberek, de én egész végig figyeltelek. Az elmúlt napokban végig. Szörnyen feltűnő, amikor nem vagy önmagad, és még csak nem is titkolod.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=801292#post801292][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.03.28. 01:03[/b][/url]

- Meg is halhatok. Persze, ha damfír lennék, akkor ugye ennek az esélye csökkenne. De! Nem vagyok, mert baromság, majd a Brightmore küzdőszellem életben tart.
Hogyne persze. Ezt még nagyon sokáig az orra alá fogom dörgölni. Hogy mennyire nem reálisan látta ott a dolgokat. Nem lettem volna más, csak mert vért iszom. Nem is sokszor kellett volna, csak bizonyos időközönként, és nem embereket szívtam volna ki, hanem mondjuk levette volna Will a vérüket és azt ittam volna meg. Mindegy most már, ennek úgyis annyi, nem nagyon hiszem, hogy egyedül kivitelezni tudnám, hogy egy vámpírt találjak, aki segít ebben. Cath elment, Denis elmegy, én meg mint a bolygó hollandi kergetőzöm a saját tengelyem körül magammal.
- Oh, ez váratlanul ért, azt hittem az érdekel, hogy boldog vagyok-e, vagy, hogy reményt ad-e arra, hogy egy kicsit én is normális embernek érezzem magam. Um. Huszonnyolc év van közöttünk, egy igazi érett felnőtt. A lánya az évfolyamtársam, nagyon jóban vagyunk, Luca tök örül, hogy az apja kitört a depresszióból. Nehezen viselte az elmúlt éveket, még egy könnycseppet is varratott, ide ni.
A szemem alá mutatok, hogy értse, ahogy értenie kell. Azok kapnak könnycseppet a szemük alá, akik embert öltek, nem azok, akik szomorúak. Komolyan, hogy nekünk nem lehet egy normális, testvéri beszélgetésünk, ahol tényleg, képesek vagyunk egymásnak örülni. Jobb lenne, ha a démonok minél előbb visszahúznának oda, ahonnan jöttek, mert nekem a testvéremre lenne szükségem.
- Tíz évvel. Nem mintha számítana. Nem különbözünk mi annyira, Denis, mint hiszed.
Neki is megvan a maga keresztje, és nekem is. Betegek vagyunk, ki így, ki úgy, az ízlésünket nem a korosztályunk jelenti, de nagyon tudunk küzdeni. Ő mindig jobbnak lát magánál, pedig egyáltalán nem vagyok jobb, csak ő ezt nem akarja észrevenni, és ez elszomorít.
- Semmit. Miért akarnék ezzel bármit is kezdeni?
Kérdezem őszinte csodálkozással, mert nem hiszem, hogy bármit is kellene kezdenem vele. A kérdés pedig sért is némiképp, mert azt hiszi, hogy bármit is kezdeni akarok vele.
- Miért kell állandóan marnunk egymást?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=803209#post803209][b]Lorin Annie Brightmore - 2020.04.05. 16:09[/b][/url]

Arra, hogy megpróbálhatok, inkább nem mondok semmit. Nem értem, hogy miért ellenkezik ennyire. Egyfolytában az a téma, hogy életben kell maradnom, de amikor azt mondom, hogy így maradhatok életben, akkor az nem tetszik neki. A halál ténye ott lebeg a fejem felett, és értem én, hogy eddig jól lekerülte, még ha voltak is neccesebb szituációk az elmúlt közel húsz évben, de nem vagyok én az egyik testvér a háromból, nincs láthatatlanná tévő köpenyem, mely alatt nem lát meg a halál, és nem élek majd így életem végéig, nem én döntöm el, hogy mikor legyen vége. De vége lesz, idejekorán. Viszont egy kis halálért egy fél élet, nem nagy ár. Csak kicsit lennék halott, az életet - nagyrészt -, mint ember élném, hiszen megöregedhetnék, lehetnének gyerekeim, karrierem, férjem, lehetne minden, ami az embereknek alanyi jogon jár, és amitől engem a betegség megfoszt. Csak éppen néha vért kéne innom, mégis, ez úgy jön le, mintha ez lenne a világ legrosszabb ötlete. Tartom magam ahhoz, hogy balga gondolat, hogy csak mert Brightmore-nak születtem, életben KELL maradnom. Túl KELL élnem. Nem hiszem, hogy halálom percében majd a kaszás azon morfondírozik, magával vigyen-e, mert hát Brightmore vagyok. Nos, ez akkor vajmi keveset fog érni, drága testvérem, de azt hiszem, akkor már hiába magyarázkodom majd.
- Akkor miért nem azt kérdezted? Miért a kora érdekel?
Mert nagyon hülyén jön ki az, hogy egyből az a kérdése, hogy hány éves a másik. Nem az, hogy érzek-e boldogságot, vagy aggodalmat. Mert érzek. Mind a kettőt, hiszen mellette boldog vagyok, szárnyalok, és pozitívabban látom a világot, de aggódom, mert el kell mondanom neki, hogy beteg vagyok. Hogyan is tehetném? Hogyan hozod fel ez a témát.
- Úgy érzem magam, mint egy sarokba állított gyerek, akiről megfeledkeztek a szülei. Engem nem kérdeztetek meg, hogy boldoggá tesz-e, hogy egyedül hagytok, csak tényeket közöltök. Elköltözöm, elmegyek, elválunk, nem válunk, de nem vagyunk együtt, ő nem jön vissza, te nem mész utána, de ott van a nagy ház, hát élvezzem. Mit élvezzek a csenden, a magányon? Neki ott van Chris, neked Belián, nekem pedig egy nagy ház. Nem hiszem, hogy én jártam a legjobban.
Keserű vagyok, mert egyedül hagytak, mert nem kérdeztek, mert mindenki csak tényeket közölt. És tudom, hogy az ő életük, de akkor ne akarjanak felettem ítélkezni. Most már mindegy... Felkelve közelebb lépek hozzá, és átölelve ő a mellkasára hajtom a fejem.
- Nem akarlak elveszíteni. De ehhez az kell, hogy megbízz bennem, a döntéseimben, ahogy én is megbízok benned és a döntéseidben. Talán egy kicsit tényleg jót tesz, ha távol vagyunk egymástól, de ha nem muszáj, kérlek, ne ölesd meg magad.