Luca

A mai nap is úgy indult, mint a legtöbb szombat...délelőtti semmittevés, ebéd és utána jönnek a problémák, miszerint csinálni kéne valami értelmeset is. Ahogy visszaértem a szobámba, levetettem magam az ágyamra és már kezdtem is beletörődni, hogy ma is marad az olvasás, amikor Zoé ugrott fel mellém, követelőzve a figyelmet. Szegényről nagyon megfeledkeztem az utóbbi időben a vizsgák miatt, pedig év közben naponta vittem el sétálni, most viszont utoljára a múlt héten kirándultunk egy jót. Felültem és megvakargattam a kis törpe schnauzer fülét.
-Gyere kislány, megyünk sétálni!-
Néztem a kiskutya szemébe és tudta miről beszélek. Már ugrott is és rohant előkeresni a pórázát. Ez volt az első, amire megtanítottam, mert így legalább arra nem kell odafigyeljek, hogy meglegyen.
Közben én is elindultam a fürdő felé, hogy rendezetlen barna tincseimet megfésüljem és eltüntessem a karikákat a szemem alól. Az eddig viselt kényelmes leggingst egy farmerre cseréltem, és egy blézert is felhúztam a fehér trikómra. Kinézve az ablakon nem tűnt hidegnek az idő, úgyhogy elhatároztam, hogy kabátot nem viszek, de azért zárt cipőt vettem inkább. Az ajtóban még egy sapkát és egy sálat felkaptam a biztonság kedvéért, és Zoét illedelmesen előre engedve kiléptem a Gólyalakból. Jó lenne már saját szoba, de nem szeretnék beköltözni egy összeszokott csapathoz, úgyhogy talán majd az idei kisfőnixek között akadnak szintén efféle ambíciókkal rendelkezők és felújítunk egy régi szobát a toronyban.
A folyosón pórázra kötöttem a schnauzert, és határozott léptekkel meg sem álltam a faluig, majd az egyik kedvenc helyem, a játszótér felé vettem az irányt. A kisgyerekek imádják nyúzni a kutyust, és Zoé is imádja a nyolcvanan ugrálnak körülötte, én pedig kedvemre hintázhatok addig, kiélve gyermeki énem, tehát ez mindenki számára egy tökéletes hely. Amint odaértem, a megszokott látvány fogadott...szülők és kisgyerekek, fiatalok, akik szintén szerettek errefelé csavarogni és az egész hely valahogy sugárzott a boldogságtól. Letelepedtem egy padra, mert a hintát már elfoglalta valaki, és elengedtem Zoét, hadd futkározzon kedvére.

Luca

Pár percig csak élveztem a hely pozitív energiáit, mosolyogva szemléltem a kisgyermekek (és a kicsit nagyobb gyermekek) önfeledt játékát, majd eszembe jutott, hogy meg sem néztem milyen padra ültem le. Lehet elfoglaltam egy anyuka helyét, vagy volt valamilyen táska már itt, vagy ki tudja mi minden lehetséges még, de gyűlölök rossz helyen lenni, úgyhogy gyorsan körbenéztem. Szerencsém volt, senki sem nézett rám csúnyán, és csak a szomszéd padon hevert egy kósza rajztömb és tolltartó. Nemsokára pedig a rajzcuccok gazdája is megérkezett, méghozzá egy bagolykős lány. Tudtam, hogy a suliba jár, láttam már néhányszor de nem tudtam volna házhoz kötni. Az biztos, hogy nem Eridonos, viszont körülbelül velem egyidős lehet és valahogy furcsán ismerős volt, mintha találkoztunk volna, vagy nagyon hasonlítana valakire. Viszont nem akartam modortalan lenni, és addig bámulni amíg be nem ugrik honnan ismerős, úgyhogy inkább Zoét kezdtem el kutatni a tekintetemmel, s meg is találtam még mindig a népszerűségben fürdőzve a  homokozó közepén. Majd hirtelen felindulásból fogta magát, és csaholva az előbb ismerősnek titulált lányhoz szaladt, aki kedvesen fogadta az én bohókás ebemet. Mosolyogva nyugtáztam magamban, hogy a kutyusnak ismét sikerült elérnie, hogy kapjon valakitől kaját...ezt valahogy sosem sikerült kineveljem belőle, pedig jobban belegondolva nem a legszerencsésebb dolog, hogy vadidegenektől is elfogad mindenfélét. Miközben figyeltem, hogy ropogtatja a megszerzett kekszet, és élvezi a simogatást, észrevettem a barna hajú lány kutató tekintetét. Lehet, hogy csak valamit elvesztett, és azt kereste, de nekem úgy tűnt, mintha Zoé gazdájára lenne kíváncsi, mert én amikor találkozom egy rohangáló kutyussal az az első, hogy leellenőrzöm van-e gazdija. Nem félelemből, hogy esetleg veszett lehet, hanem hogyha nincs, akkor már jön is velem haza, kap kaját és fekhelyet és kiplakátolom, hogy megtaláltam. Egyszerűen képtelen lennék egyetlen gazdátlan állatot is az utcán hagyni. Úgyhogy felálltam a padról és mosolyogva odaléptem a lányhoz.
-Szia!-
Köszöntem vidáman, majd én is leguggoltam Zoé és a lány mellé a földre, mert milyen dolog már valakivel úgy beszélgetni, hogy fölé magasodsz.
-Bocsánat, de mindig ilyen kis éhenkórász.-
Mondom nevetve, amíg a kutyus épp az utolsó falat kekszet ropogtatja.

Luca

Az biztos, hogy a kutyám abszolút ért a jó társaság kiválasztásához, mert ahogy elnézem, a lány nagyon kedvesen simizi, és süt róla, hogy szereti az állatokat. -Eredetileg Zoénak, de a Kutyus-tól kezdve a Törpe-ig mindenre hallgat.-
Felelem nevetve, és amikor felegyenesedik a lány, én is felállok, majd hálásan fogok kezet vele.
-Emily Crusader, eridonos. Egyébként szép neved van, melyik keresztneved használod?-
Kérdezem mosolyogva, és elfogadva a felkínált helyet leülök a padra. Az elmúlt pillanatban hatalmasat nőtt a lány a szememben. Nem mintha olyan lennék, aki első ránézésre ítél, és számolgatja a jó és rossz pontokat, de egyszerűen tisztelem az olyan embereket, akik bemutatkozásnál kezet fognak. Ó, lehet ennyire régimódi vagyok, mert már lányok között a puszi a divat, vagy mi, de nem is tudom...egyszerűen ez az én kis mániám.
-Egész jól, mert nincs nagy mozgásigénye és bőven van időm foglalkozni vele. Meg szerencsére a legtöbben szeretik a kutyusokat és ha kiengedem a házban, akkor mindenki kicsit megsimizgetni. Az biztos, hogy jó cimborák lennének, neked milyen kutyusod van?-
Válaszolok mosolyogva, s közben oda-odapillantok a lányka rajzára. Majd boldogan fedezem fel Zoé vonásait a lapon.
-Igen-igen, a faluban ez az egyik legjobb hely sétálgatni vagy a kistó, bár az inkább tavasszal és nyáron.-
Felelek a lány kérdésére lelkesen, és közben szememmel a kiskutyát figyelem, ahogy egy újabb tiszteletkör után ismét visszatér Lucához, és a típikus kiskutya szemekkel kéreget ismét.
-Ha neked nem baj, hogy rá pazarolod a kekszet, csak nyugodtan!-
Legyintek a lány kérdésére, mert tényleg képtelen vagyok ilyenkor nemet mondani. Tudom, nem épp vall jó gazdára, hogy mindent megengedek neki, de elvégre ő egy öleb, elég ha szót fogad.
-Hűha, jól rajzolsz!-
Mondom csodálkozva, ahogy ismét Luca rajzára pillantok. Én művészeti antitalentumként még a pálcikaemberre is képtelen vagyok, Ő pedig alig pár perc alatt szinte tökéletesen lemásolta a kis Törpét.
-Tanultál valahol rajzolni, vagy magadtól megy ilyen jól?-

Luca

A rajz folyamatosan készül, és a kis szőrmók igazán élvezi, hogy a tengernyi figyelem mellett még jutalomfalatokat is kap.
-Jajj, akkor már értem!-
Csapok a homlokomra a lány szavai hallatán, miszerint van két nővére. Amikor megláttam furcsán ismerősnek tűnt, de ezt betudtam annak, hogy a kastélyban biztos összefutottunk már. Viszont most beugrott az az aranyos lány, aki egyszer -nem mellékesen szintén rajzfüzettel a kezében- időben figyelmeztetett arra, hogy lassan takarodó van. De még mielőtt Luca bármi rosszat gondolna arról, hogy mit is "értek", gyorsan megmagyarázom neki.
-Már találkoztam az egyik nővéreddel, és emiatt nagyon ismerősnek tűntél amikor megláttalak. Most már legalább tudom honnan! Bár azt nem tudtam, hogy őt is, mármint az egyikőjüket, Zoénak hívják. Egyébként Ő is nagyon jól rajzolt, csak nem tudom melyikőjük lehetett.-
Magyarázom kicsit összevissza a hatalmas felfedezésemet, és remélni merem, hogy megérti a kissé logikátlanul rendezett mondatokat. Sajnos ez van, amikor túl sok dolgot akarok egyszerre mondani, hogy elfelejtem felépíteni a mondandóm.
-Egyébként ugye nem bántó, hogy a kutyusomat ugyan úgy hívják, mint a nővéredet?-
Kérdezem hirtelen, mert ez még kimaradt az előbbi, ehhez kapcsolódó szövegből, de már meg sem lepődtem magamon.
-Rendben, akkor nekem szerintem Luca leszel, vagy majd kitalálok valami kreatív becenevet.-
Szögezem le mosolyogva a lány névügyében az álláspontomat, majd az elém tartott képre pillantok. "Jó fényviszonyok és tökéletes fókusz." szólal meg bennem először Apa hangja akaratlanul, de utána a kép tartalma is eljut az agyamig.
-Ó, nagyon aranyos! Igazi kis simiznivaló szőrmók!-
Húzódik széles mosolyra az arcom a navinés lány kis tündéri kutyája láttán. Egyszerűen ilyenkor nem tudom megőrizni a komolyságomat, és előtörik belőlem a gyermeki énem, és szinte kényszeríteni kell magam, hogy ne tapsikoljak egy-egy aranyos állat láttán.
-Igen, igen, egész sokan vannak errefelé a kutyások, így mindig akad kivel játszania szerencsére.
Egyébként Bella nem hiányzik néha? Szerintem, legközelebb ha hazamész hozhatnád. A kiskutyusokat beengedik a kastélyba, csak a nagyok miatt kell kérvényt írni.-
Felelem Luca kérdésére már eggyel komolyabb hangnemben, és közben érdeklődve vizsgálgatom a rajzát, s hallgatom a tehetsége történetét. Bár amióta megtudtam, hogy a nővére az, akivel a réten futottam össze, és szintén ilyen jól rajzolt, gondoltam, hogy családi vonás lehet.
-Ó, de aranyos vagy! -
Pillantok a lányra hatalmasra nyílt, meghatódott szemekkel, mert igazán meglepett ez az ajánlat.
-De nem nehéz megválni tőle, elvégre a Te alkotásod? És neked is kell ám emlék erről a napról!-
Kérdezem kíváncsian, mert igazán nem tudom mit is mondhatnék. Furcsa, hogy alig 1 órája találkoztunk, és máris barátnőmnek tekintem. Pont én, aki szinte alig nevez bárkit is igazán barátjának. Szerencsére még mielőtt nagyon elérzékenyülnék, Luca megint kérdez, és így azt hiszem megmentett egy hosszas eszmefuttatástól.
-Egész jól, azt hiszem az összes K lett, kivéve a Reptan, mert ugyan kviddicseztem, de abból nem vizsgáztam, mert nem tanultam semmi elméletet. Bár erre nem vagyok büszke...-
Fejezem be a lelkesen indult válaszomat lesütött szemekkel, mert ha Kiva rájön, hogy pont arra mondtam azt, hogy felesleges, ha nélküle is át tudok menni, lehet kitenne a csapatból. Bár tekintve, hogy az egész kviddics feloszlani látszik nem tudom mit tenne igazából.
-És neked hogy sikerültek?-
Kérdezek vissza újdonsült barátnőmtől, miközben ismét a rohangáló Zoé után kutat a szemem, mert a kis csibész még képes egy kisgyermektől ellopni a nyalókáját, ha nem figyelek oda.