BK Fórum - Játszótér

Dávid

Repültem. Ütemesen előre, majd hátra szálltam. Imádtam hintázni! Igyekeztem minél magasabbra lökni magam, ám sosem addig, hogy kiessek még véletlenül! Volt már rá példa. Ám azóta az eset óta sikerült baleset nélkül megúsznom a hintázásokat.
Most nem löktem magam túl gyorsan, csak olyan nyugis tempóban. A szemem csukva volt, élveztem, ahogy a menetszél csiklandozta az arcom, sőt, még a Nap melegét is érezni véltem olykor-olykor a bőrömön.
Kicsit szomorú voltam ma. Azért, mert Csongor is szomorú volt Odett miatt. Sosem szerettem, ha szomorú, bár ilyenkor általában fel tudtam vidítani. Ma is akartam neki mutatni valami trükköt, amit nem olyan régen a folyosón lestem el pár gyerektől, az egyik szünetben. Valami kártyatrükk volt, igazából nem nagyon értettem, de elhatároztam, hogy mindenképp megmutatom Csongornak. Majd akkor sikerülni fog, és nevetni fog rajta! És akkor rájön, hogy nem kell szomorkodnia, és nem kell azon gondolkodnia, hogy Odett után megy! Ó, de erről nem tudhatok, szóval psszt! Véletlenül hallottam csak, mikor erről beszélt Rózsa nénivel.
Ám sajnos ma ismét dolgozott, és túl nagy volt a felfordulás az étterem konyhájában, így nem maradhattam ott.
A játszótér felé vettem hát az irányt, mert a hintázás általában megnyugtatott és jókedvre derített. Most pedig szükségem volt erre a sok aggódás, és egyedüllét-érzés mellett. A gondolat, hogy Csongi elutazna innen, messzire, nagyon nem tetszett nekem. Ő volt az egyetlen ember (na, meg Rózsa néni), aki mellett mindig biztonságban éreztem magam, és nem kellett zavarban lennem.
Nagyot sóhajtottam, majd elengedtem a hinta láncait, és kinyújtottam a kezem, amennyire csak tudtam a másik kettő hintától. Így tényleg olyan volt már, mintha repülnék!