Pethő Abigél

Hosszú ideje nem léptem már ki a kastély falai közül, ezért épp itt az ideje, hogy ezen változtassak. Ma délutánra nagyon szépen kisütött a nap és pont ideális a hőmérséklet is egy kis sétához. Ebéd után átnéztem még az SVK anyagot, majd fölvettem egy pulcsit és indulás.
Nem volt konkrét célom, csak annyi, hogy kimenjek egy kis friss levegőt szívni. Ahogy kiléptem a kapun, máris éreztem, ahogy feltöltődök a nap ereje által. Rögtön jobb kedvem lett és 5 perc után éreztem, hogy kezd visszatérni a színem is.
Vidáman sétálgattam a kertben, de egy kicsit unatkoztam így egyedül, ezért elindultam a falu felé. Ilyenkor biztos mindenki ott van, és hátha szerencsém lesz és összefutok egy ismerőssel is.
Igaz, hogy már egy jó ideje itt vagyok, de mégis rengeteg hely van még ahol nem jártam. Ez vonatkozik a kastélyra és Bagolyfalvára is. Sajnos nem olyan jó a tájékozódó képességem, ezért bele is telik néhány hétbe mire kiigazodom egy új helyen, de a Bagolykő valahogy szokatlanul nagynak és rejtélyesnek tűnik ahhoz, hogy valaha is teljesen megismerhessem.
Minden esetre nem szabad föladni, úgyhogy én is folytatom a felfedezést.
Lassan el is érek a faluhoz. Először a már jól ismert éttermeket és cukrászdákat pillantom meg, de most nincs kedvem bemenni, úgyhogy nem állok meg egyiknél se, inkább tovább megyek az ismeretlen részek felé.
Már kezdem föladni a keresgélést és el is könyveltem magamban, hogy nem is olyan jó hely ez, amikor kiléptem egy térre, ami közepén egy hatalmas játszótér állt. Rögtön visszatért a korábbi jókedvem, és egy lelkes kisfiúhoz hasonló sebességgel környékeztem meg a játékokat. Épp a mászóka legalsó fokára raknám föl a lábam, amikor észreveszem, hogy az összes anyuka szúrós szemekkel figyel engem. Először nem esik le, hogy mi a bajuk, majd körbenézek és rájövök, hogy az összes itt lévő gyerek legalább 8 évvel fiatalabb nálam. Zavarodottan lépek le a mászókáról és vörös fejjel a hintákhoz sétálok. Talán ezért nem kapok újabb gyilkos pillantásokat.

Pethő Abigél

Hosszú ideje nem léptem már ki a kastély falai közül, ezért épp itt az ideje, hogy ezen változtassak. Ma délutánra nagyon szépen kisütött a nap és pont ideális a hőmérséklet is egy kis sétához. Ebéd után átnéztem még az SVK anyagot, majd fölvettem egy pulcsit és indulás.
Nem volt konkrét célom, csak annyi, hogy kimenjek egy kis friss levegőt szívni. Ahogy kiléptem a kapun, máris éreztem, ahogy feltöltődök a nap ereje által. Rögtön jobb kedvem lett és 5 perc után éreztem, hogy kezd visszatérni a színem is.
Vidáman sétálgattam a kertben, de egy kicsit unatkoztam így egyedül, ezért elindultam a falu felé. Ilyenkor biztos mindenki ott van, és hátha szerencsém lesz és összefutok egy ismerőssel is.
Igaz, hogy már egy jó ideje itt vagyok, de mégis rengeteg hely van még ahol nem jártam. Ez vonatkozik a kastélyra és Bagolyfalvára is. Sajnos nem olyan jó a tájékozódó képességem, ezért bele is telik néhány hétbe mire kiigazodom egy új helyen, de a Bagolykő valahogy szokatlanul nagynak és rejtélyesnek tűnik ahhoz, hogy valaha is teljesen megismerhessem.
Minden esetre nem szabad föladni, úgyhogy én is folytatom a felfedezést.
Lassan el is érek a faluhoz. Először a már jól ismert éttermeket és cukrászdákat pillantom meg, de most nincs kedvem bemenni, úgyhogy nem állok meg egyiknél se, inkább tovább megyek az ismeretlen részek felé.
Már kezdem föladni a keresgélést és el is könyveltem magamban, hogy nem is olyan jó hely ez, amikor kiléptem egy térre, ami közepén egy hatalmas játszótér állt. Rögtön visszatért a korábbi jókedvem, és egy lelkes kisfiúhoz hasonló sebességgel környékeztem meg a játékokat. Épp a mászóka legalsó fokára raknám föl a lábam, amikor észreveszem, hogy az összes anyuka szúrós szemekkel figyel engem. Először nem esik le, hogy mi a bajuk, majd körbenézek és rájövök, hogy az összes itt lévő gyerek legalább 8 évvel fiatalabb nálam. Zavarodottan lépek le a mászókáról és vörös fejjel a hintákhoz sétálok. Talán ezért nem kapok újabb gyilkos pillantásokat.

Dávid

Pethő Abigél

Élvezem, ahogy fújja a szél a fákat körülöttem. Olyan mintha életre kelnének és táncolnának. Nincs sok dolog, amit jobban szeretnék a táncnál. Olyankor teljesen önmagam lehetek és kizárhatom a problémákat. Aki táncol, az egy külön világot teremt maga körül, amiben pár percig csak ő létezik. Nem is igazán emlékszem, hogy mikor szerettem meg ennyire ezt a mozgásformát, de szerintem már egészen kicsi koromban is rögtön megmozdultam ha egy kis zenét hallottam. Persze nem tanulhattam soha táncot, mert pénzünk se lett volna rá és a mostohaapám se engedett volna. A gitárt is magamtól kezdtem el tanulgatni, amikor ő épp nem volt otthon. Anya mindig azon aggódott, hogy egyszer le fogok bukni, de szerencsére ez soha nem történt meg. Legalább itt szabad vagyok. Nem kell attól félnem, hogyha előveszek egy hangszert vagy megmozdulok a zenére, akkor a következő pillanatban egy óriási pofon csattan az arcomon. Ugyanis otthon ez így ment.
Már megint elkalandoztak a gondolataim, pedig most pont azért jöttem ki a faluba, hogy kiürítsem egy kicsit a fejem és ne kelljen folyton aggodalmaskodnom.
~Bár ne kellene mindig a múlton rágódnom...~
A mászókás próbálkozásom sajnos nem jött össze, ezért új terepen próbálkozom. A hintát úgyis jobban szeretem és legalább azért nem fognak elzavarni, ha egy kicsit szórakoztatom magam. El is indulok a játékok felé, amikor észreveszem, hogy a sok kisfiú és kislány között, ott egy velem egykorú csajszi. Hirtelen elhatározásból el is indulok felé, majd megállok előtte.
- Helló sorstárs! - Köszönök rá vigyorogva, de csak akkor esik le, hogy a lány elengedte a hintákat és a szeme is csukva van, tehát most biztosan halálra rémítette. Ezért gyorsan közelebb is ugrok, nehogy véletlenül orra essen a nagy ijedtségben...