Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=60552#post60552][b]Molly Jefkins - 2013.02.10. 18:54[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=61715#post61715][b]Sharlotte Johanson - 2013.02.12. 18:00[/b][/url]

Igen, az a csodás gondnélküliség. Vagyis csupán azok kizárása egy kis időre, azaz a boldogság. Felemelő érzés, még akkor is, ha az ember egyedül van, fizikailag persze. Mindig jó tudni, ha valaki mellettünk áll, még akkor is, ha nincs éppen ott, jó tudni, hogy van valaki, akire lehet számítani. Ez a szám pedig életében csökkent, majd visszaállt eredeti mértékére, hiszen pótlásra talált. Természetesen nem anyát talált magának, hanem valaki mást, aki minimum az űrt pótolja, és, hogy őszinte legyek, a boldogság is miatta, végette van. De nézzük csak a párhuzamokat, a gyermekkor ugyanilyen felhőtlen, örömteli, minden apró kis dolog jobb kedve derítette. Ez most nincs így, de legalább a játszótéren, úgy játszva, mint régen, ezt vissza tudja hozni.
A mászókáról fejjel lefelé lógva elkezdett dúdolni is, ami megint ezekhez az emlékekhez kötötte, és szemét behunyva próbálta a képeket is visszahozni. Annyira belemerült, hogy a csúszdától érkező hangot csak enyhe fáziskéséssel nyugtázta, majd még egy hangot hallott, de az már emberi volt. Akkor ezeknek az irányába fordult, legalábbis fejével, amennyire tudott.
- Szia. Dehogy ijesztettél meg, főleg nem zavarsz – kezdte kedves hangon – Én Sharlotte vagyok – mutatkozott is be, hozzátéve még ezt a pár szót az előzőekhez. Igazán abban a pillanatban nem tudott mit kezdeni a szituációval, hogy ő ott lóg, a lány pedig áll a csúszdánál, és nem is találta fel magát hirtelen, így hát felhúzta magát, és kezével is megfogta a csövet, majd lábait szépen leeresztette és végül leugrott a mászókáról. Innen már muszáj volt valami beszélgetést kezdeményeznie, vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni Mollyt, de az pofátlanság lett volna már vele szemben.
Az a megszokott, kedves mosoly ismételten kiült arcára, azzal leplezve, hogy belül éppen nagyon gondolkodik, hogyan tovább.
- Mi járatban errefelé, ilyenkor? - kérdezett végül. Igaz, még csak délután volt, késő délután. Kezdett már sötétedni, de az nem igazán zavarta, hiszen téli időszámítás szerint mindig is hamar sötét van, meg lesz is. Igazából, amint a beszélgetést valamely módon elkezdte, meg is könnyebbült egy kicsit, ki tudja miért. Ennek hatására akaratlanul is, de megint felkapaszkodott a mászókára, és még mindig a lányt figyelve felrakta lábait, ugyanúgy elhelyezkedve, mint előtte.
- Zavar egyébként? Mert akkor leszállok – érdeklődött, mivel annyira biztos nem kellemes egy beszélgetés úgy, hogy az egyik fél fejjel lefelé lóg valahonnan. Bármilyen kontaktust nehéz így létrehozni, még egymás szemébe nézni is bonyolult, bár ezzel Sharlotte folyamatosan próbálkozott.