Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

Álom ez, vagy valóság?
Minden kisgyermek rettenthetetlen, egy aprócska, de annál nagyobb hős vitéz, nem ijed meg semmitől. Egy ideig én is ilyen voltam, egy igen rövid ideig. Talán négy éves lehettem akkoriban. Alig vártam, hogy a nap ásítva bukjon le a horizont mögé és átadja a helyét a pöffeszkedő ezüst korongnak és a gyémántként tündöklő csillagoknak. Én vígan kacagtam azokban az órákban, átölelt az éjszaka sötétje a birtokon, a fák halk suttogása, ahogy egymással osztották meg titkaikat. Az volt a kedvenc napszakom, mikor nem csak egy gazdag család tisztelettudó sarja voltam, hanem csak én voltam. Csak én voltam és a szüleim hagyták, addig sem volt rám gondjuk. Önfeledtem futkároztam, virágot szedtem, bukfencet vetettem. Az éjszaka volt az én valóságom.
Egy este, emlékszem, sötétebb volt, mint máskor, mintha a csillagok is féltek volna akkor. A Hold is sápadtan, reszketegen feküdt a fejem felett, körbenézve a sötétségben, még az árnyékok is hosszabbak, rémisztőbbek voltak. A kacagásom elhalt egy nappal korábban, akkor csak a néma csend ordított törékeny, aprócska testemből, a birtok hangjai viszont felerősödve ringatóztak a fűvön, a fák törzsein, ott fütyültek a kerítés távoli hálóján. Lassan sétáltam, mint idegen, egy idegen országban. Aztán ott volt Az. Ott ült, pont felettem, lesben állva figyelt. A tollak zizegését hallottam először, majd a karnok fülsértő csikorgását a fájdalmasan sápítozó faágon. Tudom, kemény harcot vívtam a kíváncsiságommal, majd minden gyermeki ártatlansággal a mély, kék óceánnak ható szemekkel pillantottam fel és akkor és ott először vesztem el azokban a hatalmas, villogó koromfekete szemekben. Már nem emlékszem pontosan, hogy kiáltottam-e, vagy csupán a lelkem remegtette meg egész testem a velőtrázó sikolyával, de mintha egyidőben hallottam volna visszhangzó károgását, mintha a világ összes szitokszavát zúdította volna arra a csöpp gyermekre, aki akkor voltam. Kitárta hatalmas, kékes fénnyel világító éjfekete szárnyait, amivel akár körbe is vonhatott volna, elragadhatott volna a távoli messzeségbe.
Azóta sem tudom... álom volt ez, vagy valóság?
Tudom, most is hatalmas, egész mivoltában tündökölt fejem felett a Hold, aminek pompáját a millionyi csillag emelte ki. Ugyanazon álom üldözött akkor a játszótérre, mi mindig és mindig visszatér. Pedig esküszöm azt hittem már, hogy jól vagyok. Már nem kacagtam az éjszaka közepén, már nem üdvözöltem közeli, jó barátként a csendes estét, mégis ott ültem és a hinta alattam panaszosan nyikorgott a néma csöndbe. Nem bírtam a négy fal közelségét, a mozdulatlan levegőt, a saját visszhangzó zihálásom, így újra menekültem. Menekültem az elvárások elől, mit saját magam és a talán a társadalom szabott ki rám. Olykor úgy érzem, hogy megfulladok a nyomás alatt. Rettegek, hogy csalódást okozok, hogy nem tudom megmászni a következő lépcsőfokot, mert egyszerűen nem érem el. Ott ültem a hintában, egyedül a sötétben, a fájdalmasan meg-megnyikkanó hintán, combjaimat béklyóba vonta a rajta fekvő könyv, aminek lapjairól ordított, hogy nem fog sikerülni. Sosem leszel az, akivé válni szeretnél...
Én esküszöm próbáltam nem hallgatni az elmémet kaparászó alattomos szavakra, de az ölemben fekvő nyitott könyv lapjairól, mintha a bőröm alá itta volna magát éjfekete tintával. Közben azt is tudtam, hogy nem azabadulhatok az érzéstől, hisz magammal hoztam az izzó fekete szemeket és a hatalmas, világot is körbeérő szárnyakat. A lap, amin saját kezem munkája elevenítette meg a fekete madáralakban pompázó szörnyet ott pihent a kezemben, meg-megmutatva magát a sötétségnek, a fülem mögé tett pálcámon vibráló apró gömböcske által.
Én ott ültem, alattan fáradtan nyikorgott a hinta, gondolataim fogságában vergődtem és minduntalan azon járt az agyam egy apró szeglete, hogy a papírlapon testet öltő lény akkor valóság, vagy álom volt csupán?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=778184#post778184][b]Emma Renae Weißling - 2019.10.15. 19:34[/b][/url]

Álom ez, vagy valóság?
Minden kisgyermek rettenthetetlen, egy aprócska, de annál nagyobb hős vitéz, nem ijed meg semmitől. Egy ideig én is ilyen voltam, egy igen rövid ideig. Talán négy éves lehettem akkoriban. Alig vártam, hogy a nap ásítva bukjon le a horizont mögé és átadja a helyét a pöffeszkedő ezüst korongnak és a gyémántként tündöklő csillagoknak. Én vígan kacagtam azokban az órákban, átölelt az éjszaka sötétje a birtokon, a fák halk suttogása, ahogy egymással osztották meg titkaikat. Az volt a kedvenc napszakom, mikor nem csak egy gazdag család tisztelettudó sarja voltam, hanem csak én voltam. Csak én voltam és a szüleim hagyták, addig sem volt rám gondjuk. Önfeledtem futkároztam, virágot szedtem, bukfencet vetettem. Az éjszaka volt az én valóságom.
Egy este, emlékszem, sötétebb volt, mint máskor, mintha a csillagok is féltek volna akkor. A Hold is sápadtan, reszketegen feküdt a fejem felett, körbenézve a sötétségben, még az árnyékok is hosszabbak, rémisztőbbek voltak. A kacagásom elhalt egy nappal korábban, akkor csak a néma csend ordított törékeny, aprócska testemből, a birtok hangjai viszont felerősödve ringatóztak a fűvön, a fák törzsein, ott fütyültek a kerítés távoli hálóján. Lassan sétáltam, mint idegen, egy idegen országban. Aztán ott volt Az. Ott ült, pont felettem, lesben állva figyelt. A tollak zizegését hallottam először, majd a karnok fülsértő csikorgását a fájdalmasan sápítozó faágon. Tudom, kemény harcot vívtam a kíváncsiságommal, majd minden gyermeki ártatlansággal a mély, kék óceánnak ható szemekkel pillantottam fel és akkor és ott először vesztem el azokban a hatalmas, villogó koromfekete szemekben. Már nem emlékszem pontosan, hogy kiáltottam-e, vagy csupán a lelkem remegtette meg egész testem a velőtrázó sikolyával, de mintha egyidőben hallottam volna visszhangzó károgását, mintha a világ összes szitokszavát zúdította volna arra a csöpp gyermekre, aki akkor voltam. Kitárta hatalmas, kékes fénnyel világító éjfekete szárnyait, amivel akár körbe is vonhatott volna, elragadhatott volna a távoli messzeségbe.
Azóta sem tudom... álom volt ez, vagy valóság?
Tudom, most is hatalmas, egész mivoltában tündökölt fejem felett a Hold, aminek pompáját a millionyi csillag emelte ki. Ugyanazon álom üldözött akkor a játszótérre, mi mindig és mindig visszatér. Pedig esküszöm azt hittem már, hogy jól vagyok. Már nem kacagtam az éjszaka közepén, már nem üdvözöltem közeli, jó barátként a csendes estét, mégis ott ültem és a hinta alattam panaszosan nyikorgott a néma csöndbe. Nem bírtam a négy fal közelségét, a mozdulatlan levegőt, a saját visszhangzó zihálásom, így újra menekültem. Menekültem az elvárások elől, mit saját magam és a talán a társadalom szabott ki rám. Olykor úgy érzem, hogy megfulladok a nyomás alatt. Rettegek, hogy csalódást okozok, hogy nem tudom megmászni a következő lépcsőfokot, mert egyszerűen nem érem el. Ott ültem a hintában, egyedül a sötétben, a fájdalmasan meg-megnyikkanó hintán, combjaimat béklyóba vonta a rajta fekvő könyv, aminek lapjairól ordított, hogy nem fog sikerülni. Sosem leszel az, akivé válni szeretnél...
Én esküszöm próbáltam nem hallgatni az elmémet kaparászó alattomos szavakra, de az ölemben fekvő nyitott könyv lapjairól, mintha a bőröm alá itta volna magát éjfekete tintával. Közben azt is tudtam, hogy nem azabadulhatok az érzéstől, hisz magammal hoztam az izzó fekete szemeket és a hatalmas, világot is körbeérő szárnyakat. A lap, amin saját kezem munkája elevenítette meg a fekete madáralakban pompázó szörnyet ott pihent a kezemben, meg-megmutatva magát a sötétségnek, a fülem mögé tett pálcámon vibráló apró gömböcske által.
Én ott ültem, alattan fáradtan nyikorgott a hinta, gondolataim fogságában vergődtem és minduntalan azon járt az agyam egy apró szeglete, hogy a papírlapon testet öltő lény akkor valóság, vagy álom volt csupán?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=779422#post779422][b]Jack W. Everleigh - 2019.10.30. 14:38[/b][/url]

E. R. W.
A Hold fényében tollászkodó szörnymadár

Idejét sem tudom, mikor repültem utoljára egyedül. Talán, mikor azzal a furcsa nővel találkoztam az egyik közeli sikátorban, akit azóta sem láttam - se emberi, se madár alakomban. Mintha elnyelte volna őt a föld. Akkor sem tűnt normálisnak a viselkedése, nem, mert volt benne valami... valami, amitől nem csak egyszerűen megijed az ember..., az érzés a velejéig hatol, és hiába szeretné eltolni magától, az nem tágít többé. Kívülről úgy látszódhatott, én ijesztek őrá, de az igazság az volt, hogy én jobban féltem nála. Az érzés tompává tett. Megbéklyózott. A nő olyan volt, mint akinek otthon családi körben, a magánéletében, vagy a lelkében nap, mint nap komoly problémákkal kell megküzdenie, mint akit bántalmaznak vagy előző életéből hoz valami gonoszat, valami nem emberit, ami önkéntelen is beleül a tekintetébe, és amitől megborzong bárki, aki csak ránéz.
Mikor Walid elrugaszkodik az erdőszéli ház legfelső emeletének egyik rossz, a hidegtől folyton-folyvást szelelő ablakának megkopott, korhadt párkányáról, még arra a múltkori nőre gondol. Sokáig nem tudja elengedni földön fekvő alakjának, sikítástól eltorzult arcának látványát, és hiába köröz szélesre tárt szárnyakkal, hiába élvezi lehunyt szemmel a magasban jóval hűvösebb levegőt, az erős szél hiába kúszik tollai közé, és bizsergeti apró testét, a félelem, ami hihetetlen, de nem a nőből, hanem éppen belőle áradt, sokadjára is előtör. Mintha azóta a sejtjeibe költözött volna, mintha nem vetkőzhetné le soha többé.
Repülés közben eszembe jut Korinna is, a lelkem másik fele, akit, ha valaha is úgy kellene látnom, mint azt a nőt ott, a kövön feküdni, és arról is lenne sejtésem, hogy mindez miattam van, hangtalan lépnék ki az életéből, és mennék olyan messzire, hogy még csak a visszavezető útra se emlékezzek. Ha látnom kellene őt darabokra hulló lélekkel, élettelen, de életre ítélt fakó bőrrel, szemében valamiféle emberen túli, félelmetes fájdalommal, tudom, hogy térdrehullnék előtte a szégyentől, és úgy sírnék, mint egy anyját veszített kisgyermek. Az, aki elbánt azzal a földön fekvő nővel ott, abban a sötét sikátorban, nem ember. Nem lehet érző lélek.
Úgy elidőzöm saját gondolataim mélyén, hogy szinte észre sem veszem, hogy földet értem, és a játszótér egyik kies bokorja mögött elkezdtem visszaváltozni. Hosszú, fekete takarótollaim megrövidülnek, pihéim nyomtalan olvadnak bele emberszín bőrömbe. Vaskos, kemény csőröm addig zsugorodik és puhul, mígnem valódi, mindig is ismert ajkakká válik, madártestem rohamosan növekszik, ám míg az ég hírnökeként nagytestűnek számítok, a cserjésben változó, halkan lihegő-neszező alak csupán egy vékony, nyeszlett, magát középtermetűnek látó férfi: én.
Fél karommal meztelen testemet ölelem szorosan, és míg a hidegben lilára színeződött számat beharapom, addig minden tagomban reszketve, gyorsan a közelben elrejtett, zacskóba csomagolt ruhakupacért nyúlok, hogy néhány pillanattal később már a farmernadrágom cipzárjával bíbelődjek. A zacskót összegyűröm és hátsózsebembe süllyesztem, majd a hajamat igazgatva kilépek a bokor takarásából.
És akkor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Soha nem választok olyan helyszínt visszaváltozásra, ahol meghallhatnak, és annak ellenére, hogy miután kitagadásunk napján elhagytuk a szigetet és Amerikába költöztünk, apám bejegyeztetett engem, nem szívesen árulom el titkomat. Magamat korholó, savasan emésztő gondolataimmal túrom ujjaimat sötét hajamba, és fésülöm görcsösen két oldalra kócos tincseimet, majd vissza-visszapillantva rejtekhelyemre ismét arra a múltkori, a lelkemet továbbra is aggasztó nőre gondolok. Az ő hibája, hogy most nem voltam elég figyelmes, és úgy szálltam le ide, hogy fogalmam sem volt arról a lányról, aki csendesen hintázik a Hold fényében.
Fagyos kezeimet molyrágta pulóverem szakadt zsebében próbálom felmelegíteni, és bár tudom, hogy úgy nézhetek ki, mint egy otthontalan, az életét az utcán élő, talán még ápolatlannak is tűnő férfi, az ösztöneim arra sarkallnak, hogy elsétáljak a hintában egymagában üldögélő lány fele. Ha meghallott valamit, vagy...
- Sz... - sziszegem vérszegényen. Mindig elfelejtem, hogy visszaváltozásaim után alig jön ki hang a torkomon, így ez a mostani, a lány háta mögül érkező rekedtes, bennem önkéntelen is kígyót idéző próbálkozás inkább lehet félelmetes, mintsem bátorító. Megköszörülöm a torkom, és sietősebben lépdelve megkerülöm a hintát. Pillantásom rögtön az ismeretlen kezében fekvő rajzra esik, és mit adnak az istenek, arról épp egy hatalmas fekete holló bámul rám. Arcomból azonnal kifut a vér, érzem, hogy máris szédülök. Szememet lehunyom egy pillanatra, homlokomat és szemöldökeimet kínosan ráncolni kezdem, majd a lehető legkedvesebb mosolyommal nyitom ki szememet újra, és nézek le a láncok között vergődő lányra. - Szia... Furcsa itt látni bárkit is ilyenkor... - nézek szét a magányos téren, majd ismét beletúrok a hajamba, mire a fülem mögül leesik egy aprócska száraz levél. Úgy teszek, mint aki nem vette észre, ezzel hátha elérve, hogy a lány se vegyen róla tudomást. Aztán az állati alakommal való lebukás miatt érzett erős aggodalom, a titkom megtartásának belső kényszere furcsa, dallamtalanul csengő nevetésre késztet, és hiába igyekszem nem sorozatgyilkos hatását kelteni, a józan ész azt mondatja velem, hogy bizony a nagy igyekezetem voltaképpen az első kimondott kérdésemnél dugába dől. Pedig mosolygok is! A számszéle mondjuk mintha reszketne kicsit. - Nem félsz egyedül sötétedés után?