Eirian


Egy újabb kiruccanás a faluba. Ma olyan kellemesnek találtam az időjárást, hogy úgy döntöttem kivételesen hanyagolom kicsit a könyveimet és a hétvégi örömöknek hódolva lenézek Bogolyfalvára. Még élénken él bennem a temetői kalandom emléke, így ezúttal elkerülöm az ahhoz hasonló helyeket és inkább maradok a fényes nappali időpontnál. Vicces varázslatokkal futhat össze az ember éjszaka... Néha annyira viccesek, hogy nevetni se tudunk rajtuk.
Egy egyszerű piros pólóban és egy barna rövidnadrágban ballagok zsebre tett kézzel a falu felé, hisz ma semmi se kötelez az egyenruha hordására. Nem mintha bajom volna vele, igazából meglehetősen kényelmes, hogy megvan szabva mit hordjak, de azért néha jóérzés normális mugli öltözékbe vedleni, ahogy a régi szép időkben. Nem esett nehezemre megszokni a talárt az orvosi köpenyek után, amiket a laborokban hordtam, de azért olykor még mindig furcsa érzés, mikor ráeszmélek mi van rajtam. Bár... igazából az egész varázsvilág egy hatalmas furcsa érzés, minden velejárójával, szóval nincs min fennakadni.
Az úton csak néha-néha futok össze másokkal, hisz mostanra aki akart az már nagyrészt leért a faluba, aki pedig ott van, hülye volna ilyenkor visszaindulni. Az ebéd már mögöttünk van, de a délután még hosszú, bőven lesz időm csatangolni sötétedés előtt. Miközben ezt megállapítom, egyszer csak mozgásra leszek figyelmes, egy út menti bokorban. Megállok és összehúzott szemmel nézek oda, óvatosan a pálcám után nyúlva, ám azonnal leeresztem kezem, mikor egy halk nyávogást követően egy barna cirmos kiscicát látok előbújni és rám bámulni. Kölyöknek tűnik még, de már elérte azt a kort, hogy az anyja nélkül csatangoljon, vagy legalábbis most én itt nem látok másik példányt. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd megvonom a vállam és tovább megyek.
Pár percnyi séta után gyanússá válik a füvek zizegése mellettem, így odapillantok és újra a szőrgombóc tekintetével találom szembe magam. Megállok, ő is megáll, engem néz. Felé legyintek a kezemmel és egy "sicc" kíséretében igyekszem távozásra bírni, de nincs sok eredmény, nem igen akar megmozdulni. Sóhajtok egyet, majd fejemet rázva tovább megyek, úgyis mindjárt itt a falu, a nyüzsgő tömegben már nem fog követni ez a kis dög.
Az utcákat járva el is feledkezem az iménti apró követőmről és teljesen belemerülök a nézelődésbe. Egy idő után megunom a boltok kirakatának bámulását és inkább valami pihenő hely után nézek, ahonnan figyelhetem az embereket és mulathatok rajtuk anélkül, hogy kiszúrnának. Végül a játszótér mellett döntök, mert a gyerekek igazán viccesek tudnak lenni, hogy a szülőkről ne is beszéljünk. A zsivaj letagadhatatlan és egy kicsit megmosolyogtat az az önfeledt jókedv, ami a kis lurkókra jellemző. Vicces belegondolni, hogy egyszer én is közéjük tartoztam, sőt nem is olyan rég. Lábaim az épp üresen árválkodó hintákhoz visznek, leülök az egyikre, de épp csak ringatom magam, közben a többieket lesem.
Egyszer csak ismét neszezés üti meg a fülemet a hátam mögül, egy bokorból. Gyanakodva fordulok oda, majd mikor meglátom újra a rám szegeződő macskaszempárt, tagadhatatlan meglepődéssel bámulok vissza rá. Még a ringatózással is leállok, csak értetlenül pislogok. Ez meg hogyan került már megint ide? Vagy most egy másik?
- Te most szórakozol velem?
Intézem a kérdést az állathoz, bár tudom, hogy nem fog válaszolni.

Eirian


Egy újabb kiruccanás a faluba. Ma olyan kellemesnek találtam az időjárást, hogy úgy döntöttem kivételesen hanyagolom kicsit a könyveimet és a hétvégi örömöknek hódolva lenézek Bogolyfalvára. Még élénken él bennem a temetői kalandom emléke, így ezúttal elkerülöm az ahhoz hasonló helyeket és inkább maradok a fényes nappali időpontnál. Vicces varázslatokkal futhat össze az ember éjszaka... Néha annyira viccesek, hogy nevetni se tudunk rajtuk.
Egy egyszerű piros pólóban és egy barna rövidnadrágban ballagok zsebre tett kézzel a falu felé, hisz ma semmi se kötelez az egyenruha hordására. Nem mintha bajom volna vele, igazából meglehetősen kényelmes, hogy megvan szabva mit hordjak, de azért néha jóérzés normális mugli öltözékbe vedleni, ahogy a régi szép időkben. Nem esett nehezemre megszokni a talárt az orvosi köpenyek után, amiket a laborokban hordtam, de azért olykor még mindig furcsa érzés, mikor ráeszmélek mi van rajtam. Bár... igazából az egész varázsvilág egy hatalmas furcsa érzés, minden velejárójával, szóval nincs min fennakadni.
Az úton csak néha-néha futok össze másokkal, hisz mostanra aki akart az már nagyrészt leért a faluba, aki pedig ott van, hülye volna ilyenkor visszaindulni. Az ebéd már mögöttünk van, de a délután még hosszú, bőven lesz időm csatangolni sötétedés előtt. Miközben ezt megállapítom, egyszer csak mozgásra leszek figyelmes, egy út menti bokorban. Megállok és összehúzott szemmel nézek oda, óvatosan a pálcám után nyúlva, ám azonnal leeresztem kezem, mikor egy halk nyávogást követően egy barna cirmos kiscicát látok előbújni és rám bámulni. Kölyöknek tűnik még, de már elérte azt a kort, hogy az anyja nélkül csatangoljon, vagy legalábbis most én itt nem látok másik példányt. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd megvonom a vállam és tovább megyek.
Pár percnyi séta után gyanússá válik a füvek zizegése mellettem, így odapillantok és újra a szőrgombóc tekintetével találom szembe magam. Megállok, ő is megáll, engem néz. Felé legyintek a kezemmel és egy "sicc" kíséretében igyekszem távozásra bírni, de nincs sok eredmény, nem igen akar megmozdulni. Sóhajtok egyet, majd fejemet rázva tovább megyek, úgyis mindjárt itt a falu, a nyüzsgő tömegben már nem fog követni ez a kis dög.
Az utcákat járva el is feledkezem az iménti apró követőmről és teljesen belemerülök a nézelődésbe. Egy idő után megunom a boltok kirakatának bámulását és inkább valami pihenő hely után nézek, ahonnan figyelhetem az embereket és mulathatok rajtuk anélkül, hogy kiszúrnának. Végül a játszótér mellett döntök, mert a gyerekek igazán viccesek tudnak lenni, hogy a szülőkről ne is beszéljünk. A zsivaj letagadhatatlan és egy kicsit megmosolyogtat az az önfeledt jókedv, ami a kis lurkókra jellemző. Vicces belegondolni, hogy egyszer én is közéjük tartoztam, sőt nem is olyan rég. Lábaim az épp üresen árválkodó hintákhoz visznek, leülök az egyikre, de épp csak ringatom magam, közben a többieket lesem.
Egyszer csak ismét neszezés üti meg a fülemet a hátam mögül, egy bokorból. Gyanakodva fordulok oda, majd mikor meglátom újra a rám szegeződő macskaszempárt, tagadhatatlan meglepődéssel bámulok vissza rá. Még a ringatózással is leállok, csak értetlenül pislogok. Ez meg hogyan került már megint ide? Vagy most egy másik?
- Te most szórakozol velem?
Intézem a kérdést az állathoz, bár tudom, hogy nem fog válaszolni.

Jeremy

Alexával jöttek ki a játszótérre, lévén nagybátyját valahogy nagyon nehezen lehetett hasonlóra rávenni, és ha néha-néha mégis sikerült, látszott rajta, hogy nincs kifejezetten elragadtatva az ötlettől, hogy órákon keresztül üljön egy padon és anyukákkal meg apukákkal beszélgessen. Eiri rendszeresen felajánlotta neki, hogy akkor hintázhatnának vagy libikókázhatnának együtt, és mindjárt jól érezné magát, de valamiért a férfi erre az ötletre sem volt vevő, úgyhogy általában Alexával, vagy az osztállyal járnak ki ide, nevelőapjával meg inkább társasoznak. Eirinak így is jó, nem is panaszkodik miatta, de nagyon eltökélt volt abban a tekintetben, hogy megmutassa Serennek is, hogy bizony a játszótér jó hely. Egyszer sikerülni is fog neki, bizony.
Épp az egyik mászókán lóg fejjel lefelé, amikor kiszúrja a hinták környékén csámborgó kiscicát - Seren szerint macskadetektor van a lányba építve, az összes kóbor állatot képes volt felszedni az utcáról és hazahordani -, és ennek örömére le is száll a korlátról, hogy megközelítse a négylábút. Mielőtt azonban simogatóhadjáratba kezdene, meghallja a hintában ülő fiú kelletlen kérdését, és a hangnem nem igazán tetszik neki, úgyhogy oda is fordul hozzá, hogy ezt kifejezze.
 - Ne legyél ilyen zord - jegyzi meg, és mivel nagyon öntudatos nyolcévesről van itt szó, rögtön felkapja a kis cirmost és a srác ölébe rakja.
 - Kérj tőle bocsánatot, ő is érző lény - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, arcán meglepő határozottsággal, attól az egyértelmű gondolattól vezérelve, hogy itt bizony most az lesz, amit ő mond, és punktum. Máskülönben..máskülönben? Azt még nem tudja, de biztos kitalál valami "szörnyűséget" - például megmondja a fiú anyukájának -, hiszen nem szabad így viselkedni, főleg nem egy kiscicával.
A jelenetet követően leül a srác melletti hintába, a láncot fogva egy ugrással húzva fel magát, ugyanis nem ér le a lába, de okleveles hintahasználó lévén nem okoz neki problémát a manőver, csak legfeljebb kicsit nagyot szól a csörgés ahhoz képest, milyen pöttöm a lányka.

Eirian


Épp elkezdném fontolgatni a valószínűségét, hogy a macska egy kém, vagy egy ellenem küldött bérgyilkos valójában - bár lövésem sincs miért akarnának kivégezni, előbb legalább egy világpusztító fegyvert feltaláltathatnának velem - amikor egy gyerek bukkan fel mellettem, aki igen rossz néven veszi az iménti kérdésemet a macskához. De most komolyan, mi köze neki ehhez az egészhez? Nem elég, hogy szabályosan leszid engem, utána még azt a szőrzsákot is az ölembe nyomja, keresztül húzva minden tervemet, amik a követőm lerázására irányultak. A kezemmel gesztikulálva hevesen tiltakozom, miközben a nyávogógép kényelembe helyezi magát a lábaimon, mintha ez az egész teljesen rendben volna.
- Hé! Vidd innen ezt a dögöt! Így is idáig követett, most hogyan fogom levakarni magamról?
Nos igen, talán nem én vagyok a megfelelő ember, ha kis kölykökkel akarunk dumálni, de a felháborodásom határozottan jogos. Mi az, hogy kérjek bocsánatot, amikor a macska szabályosan betört a személyes szférámba mindennemű engedély nélkül? Oké a kislány rásegített a dologra, de ez még nem jelenti, hogy én lehetek az új ágyikója!
A szőrgombóc elkezd dorombolni, bár én hozzá sem nyúltam. Döbbenten bámulok az állatra és a további ellenkezéseim bent rekednek, majd sóhajtok egy nagyot, megrázom a fejem és az immár mellettem ülő kölyökre nézek.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha bármit is magára vett volna... De ha ennyire odavagy érte, miért nem a saját öledbe vetted fel?
Hangomból eltűnt immár az ingerültség, vagy a bántó él, inkább közönyös, esetleg némileg kíváncsi, bár tagadhatatlanul bosszant a lábaimon teljes gyönyörökben fetrengő élőlény. Ennek meg mi baja van? Még csak hozzá se nyúltam... Végül felül kerekedek a helyzeten, és egy gyors mozdulattal megragadva átpakolom a kislányhoz, már amennyiben ő nem akadályoz meg ebben.
- Legyen a tiéd, vigasztald meg a lelkét, amiért ilyen gonosz voltam hozzá!
Bátorítom, reménykedve, hogy a macska többet nem jut vissza hozzám. A probléma csak ott van, hogy az imént említett élőlény abbahagyta a dorombolást és rezzenéstelenül engem bámul, mintha azt mondaná "Ezt meg hogy képzelted?". Nekem ez nagyon nem tetszik. Semmi kedvem egy kóbor bolhazsákkal szórakozni, amit vonzok mint egy mágnes.