Bella

Picit cikinek éreztem, hogy még ilyen fiatal vagyok és nem tudok semmit, de végül is nem az én hibám. Most érkeztem, nem tudnék bemagolni egy csomó varázsigét.
-Jó, de most akkor is kihalt-mosolyodom el-Majd meglátom máskor.
Látom az arcán, hogy ő szívesebben hallotta volna azt, hogy én tudom merre kell menni, de ez nem így van. "Az élet nem habos torta". Ezt mindig anyám mondta. Szerintem akkor is tök muris, hogy nem tudjuk merre kell menni. Legalább lesz egy felejthetetlen téblábolós estém.
Azért örülök, hogy ő is úgy gondolja, hogy legalább egy kicsit is poénos. Tényleg sokkal jobb társaságban lenni a sötétben, mint magunkban. Boldogon veszem észre, hogy ő is elmosolyodik.
-Az biztos, hogy jobb!-kacsintok rá-Maximum itt alszunk egy lócán és reggel visszamegyünk.-erre a mondatra újra kitört belőlem a röhögés.
Hálásan tekintettem a lány felé, hogy szíveskedett fényt varázsolni, hiszen így jobban fel is tudtam mérni a terepet.
Meglepett, hogy célzást tett a pálcámra. Nem is tudtam, hogy varázslatokat mások is taníthatnak a tanárokon kívül, például a diákok.
-Ó, hát köszönöm. Édesapámat nem ismertem, tehát nem tudom milyen ember volt.
Tehát igaz volt az állításom, tényleg idősebb nálam. Eggyel felettem jár, ha az évfolyamokat nézzük. Méghozzá Navinés, ha jól tudom, azok a sárgák, de nem vagyok biztos benne.
-Az jó. Én a Rellonba tartozom. Azt mondták oda a rosszak kerülnek.-erre elmosolyodtam-Mint én.-ismét kitört belőlem a nevetés.-Gyógyító? Az érdekes lehet. Én a kviddiccsel szeretnék egy kicsit megismerkedni, nem hallottam felőle valami sokat, de ki tudja? Lehet, hogy menne. Addig van, egy-néhány, ez igaz.
Meglepett a témaváltás, de tetszett, hogy megkérdezte a tárgyaimat.
-Nem túl sokat... Az SVK-t, Bájitaltant, Repüléstant, ilyeneket... Te?
Egybe biztos voltam. Ha gyógyító akar lenni, akkor a gyógynövénytan ezer százalék, hogy benne van. A többire meg már csak tippem van.

Bella

Igaz a lány állítása, tényleg kezd későre járni. Talán már a diákok már rég jóllakottan bent ülnek és beszélgetnek a klubhelyiségben. Az is igaz, ha itt ülünk akkor nem jutunk előrébb, sőt így még nem is hihető, hogy eltévedtünk.
-Igazad van, lassan tényleg indulni kéne. De nekem még nagyon nincs kedvem.-akárhogy is, jólesett ez a kis beszélgetés és egyáltalán nem bántam meg, hogy lejöttem a faluba. Jó volt itt lenni, s arra mérget lehet venni, hogy még jó sokszor fogok ide visszajönni.-Te már menni szeretnél?-szomorodom el-Mondjuk igaz, akár büntető munkát is kaphatnánk érte, vagy levonhatnak egy csomó pontot a házunktól, márpedig az nekem nem lenne jó. Most, ha jól tudom, a Rellon első, tehát nem lenne szerencsés történet, ha pont az "új fiú" miatt ne nyernének.-itt egy kis grimaszra húzom a számat.
Vicces, hogy a lány nem akar itt aludni, még viccesebb, hogy a kijelentésemet komolyan is vette, ezért gyorsan igyekezek megnyugtatni:
-Nyugi, nem gondoltam komolyan.-itt picit muszáj volt mosolyognom-Az is igaz. Biztos szívesen segítenek, de azért a tanárok házát kerüljük.-észrevettem, hogy, mintha a lány jókedve hanyatlott volna egy kicsit az utolsó szavaknál-Miért? A diákok? Miért élnek külön?
Jólesett, hogy ilyet mondott rólam, nem szoktak ilyen véleménnyel lenni a Havas családról. Anyám is sokszor azt mondja, hogy jellemben apámra ütöttem.
-Ó, köszi, de ez nem igaz.-itt ismét mosolyra húzom a számat-Sose voltam jó fiú, ezt már sokan mondták-ismét felnevetek, de valamivel halkabban, mint az előbb.
A kviddics. A kviddics már nagyon régóta érdekel. Azt mondták, ez az egyetlen normális sport a varázslóknál. A mugliknál több száz van, míg csak a varázslóknál egy. Pont azért lennék kíváncsi erre a "kivételre".
-Hát igen... Már mondták, hallottam róla, hogy veszélyes egy sportág. Azt pontosan nem tudom, hogy miért, de állítólag majd a repüléstan órákon megtudom.
Egyre jobban érzem, hogy hidegebb van, s feltámad a szél.
-Aha, ha érdekelnek, akkor jó, hogy tanulod, főleg azokat, amik kellenek is a gyógyítónak.-itt egy picit elhallgatok-Kezd hidegebb lenni, s feltámadt a szél, azt hiszem ideje lenne elindulni, szerintem vihar közeledik.

Kornél
-Viselet-

  

Bella


Örülök, hogy nem mindenki néz le, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy jó fej vagyok. Örömmel tölt el, amikor valaki azt mondja, hogy élvezte a velem töltött perceket. Ez ad egy kis önbizalmat, így hát Bella önbizalmat adott nekem.
-Köszönöm, nekem is tetszett, de ha menni kell, akkor menni kell.
Ismét elmosolyodok, mert egyszerűen Bellának igaza van.
-Hát igen. A tanárokat tényleg nem fogja meghatni, ráadásul holnap órám van, de még azt se tudom, hogy milyen. Elfelejtem az ilyesmiket.-kénytelen vagyok elmosolyodni magamon.-Én már voltam, illetve vagyok. Az egyik abnormális prefektus elrendelte, hogy egy hét erejéig a bagolyházban kell ebédelnem, mert érkezésemkor meg mertem kérdezni tőle, hogy merre kell menni.-egy kis megvetés hallattam a hangomban.
Picit bűntudatom lett, hogy a lány talán énmiattam kaphat büntetőmunkát, ezért gyorsan kezdtem vigasztalni:
-Nyugi, annyira nem vészes, de ha kell, akkor én magamra válalom, megmondom, hogy eltévedtél, én meg megtaláltalak. Úgy jó? Én miattam meg ne izgulj, ha új vagyok, ha nem, engem nem érdekelnek az ilyesmik.
Bírom a csajt. Elfogadja, hogy nem volt jó ötlet, amikor azt mondta, hogy bekopogtathatnánk a tanárokhoz.
-Na ugye? Én se költöznék le magam, ami azt illeti. Majd esetleg egy haverral, vagy ilyesmi, akkor is a kastélyba aludnánk, de szabad hétvégékre ide jönnénk. Tök muris lenne.
Nem tudtam, hogy a lány csak egy picit is visszahúzódó ember. Vajon nem is szokott nagyon járni máshova?
-Oké! Akkor, ha szükségem van rád, akkor irány a nagyterem!-nevetem el magam.
Örülök, hogy nem próbál visszatartani a kviddicstől, hiszen mindig szerettem az extrém sportokat, szerettem a veszélyt.
-Ja, majd megnézem. Majd, ha tetszik lehet, hogy keresek valami tanárt, vagy valakit, aki tudna nekem mutatni egy-két alapot.
Már el is felejtettem, hogy előbb még az volt a fejemben, hogy merre menjünk vissza.
-Oké, akkor menjünk!-egyezek bele, s felállok a hintáról. Követem Bellát, hátha neki eszébe jut merre kell "kijutni".
-Jó, jó, jó, de egy kicsit csendesebben!-súgom oda neki, nem lenne valami szuper, ha már pont most kap rajtunk valaki.
Nem is gondolkodtam, már csak azon kaptam magam, hogy a lány átkarolt és húzott maga után. Jó volt ez az este, talán mégse annyira rossz itt lenni.

Manda

Kornél
-Viselet-

Aminek meg kell történnie, meg fog történni, bárhogy erőlködünk is, hogy elkerüljük.

Zeph.

Aminek meg kell történnie, meg fog történni, bárhogy erőlködünk is, hogy elkerüljük.

Manda

Zeph

Manda

Manda

Manda

Osztrovszky K. Konstantin
este 10 óra körül - zárás

 A szép kis hóemberem egyre csak formálódik a kezem alatt, és bizony nagy segítséget jelent, hogy nem kell vakon dolgoznom, mert Konstantin pálcája remek fényforrásként szolgál. A pillanatnyi feszült hangulat elillan, mikor a családunk őrültségére terelődik a szó. Persze, azért ez erős túlzás, legalábbis még nem mutatták ki, hogy Váradiék bármiféle elmebajjal küszködnének, de aztán sosem lehet tudni.
- Áh, anya egy szent – legyintek egyet válaszként. Ez nyilván túlzás, de valahogy apa túlpörgéseire mindig anya hideg nyugodtsága a gyógyír. Ő mindig racionális, két lábbal áll a földön, persze ettől még nem lesz kevesebb, apával remekül kiegészítik egymást. - Már megtanulta tolerálni az elmebajt – egészítem ki a mondatomat, hogy egy kicsit bővebben magyarázzam a dolgot. Amennyi türelme van hozzánk anyának, tényleg egy szentnek mondanám. Kicsit talán nagy a szám, hogy már megint mindent megkérdeztem, de a gyermeki őszinteség még koránt sem tűnt el belőlem, és ezt a tulajdonságomat szeretném is megtartani minél tovább. De talán most kicsit messzire mentem. Legalábbis Konstantin reakciójából úgy tűnik, hogy zavarba jött. Nem akartam én kínos helyzetbe hozni, csak éppen mindig minden kiszalad a számon. Ám szerencsémre nem tehettem a kérdésemmel olyan rosszat, mert végül válaszol, eléggé bőven. Blanche tanárnő említésére csak kissé szomorúan megrázom a fejem, sajnos nem tudom kiről van szó. Illetve rémlik, hogy hallottam már a nevet, de annyi mindent hallottam én már, és olyan szétszórt tudok lenni, hogy nem ragadt meg. De biztosan fontos lehet Konstantinnak, már csak abból is gondolom, ahogy róla beszél. Csillogó szemekkel figyelem, miközben mondja a mondandóját.
- Mindenképpen mesélj majd a faluról! - bólintok egyet, majd egy ravaszkás mosoly kíséretében még hozzáteszem: - Meg Blanche tanárnőről is.
Nem tudom, hogy a magázódásom mikor csapott át tegeződésbe, de igazából fel sem tűnik, pedig azt hiszem már egy ideje tegezem Konstantint. Remélem nem veszi zokon.
Furcsák néha az ember indíttatásai, őrült ötletei, és talán éppen ilyen eszement az is, hogy szorosan megölelem a férfit, de pont úgy álldogált ott eddig is, mint akire nagyon is ráfér egy ölelés. Azt hiszem ezzel a reakcióval meglepem, hiszen csak arra ocsúdok fel, hogy kihunyt a pálcájának a fénye. A hóember nevét illetően a majdnem-kész-fehérségre nézek, majd Konstantinra.
- Igen, határozottan illik rá – mosolyodom el, majd gyorsan elszaladok még két-három ágért. Két kéz, és egy répa híján orr. Már csak egy utolsó kis simításként leveszem a sálamat, és a nyakába kötöm. Sálból aztán van egy rakat otthon is, a kastélyban is, mindenhol. Nem fog most egy ideig hiányozni, bár szép kék színe van.
- Tényleg szeretnéd? Szuper, akkor te mostantól Konstantin leszel – persze a mondandóm második felét már a hóembernek címzem, és még egy apróságként a maradék sötét kövekből kirakom szépen a lábához, hogy jól látható legyen azt, hogy Konstantin. Így mindenki tudni fogja a nevét.
- Na, mehetünk is. Eridonos büszke főnix, szolgálatra jelentkezem – mondom leporolva a kesztyűmet, majd vidáman pillantok Konstantinra – az emberre, nem a hóemberre. Búcsút intek a kis hó-Konstantinnak, és az igazi Konstantin oldalán lépkedve, vagy inkább ugrálva megyek vissza a kastélyba. Persze közben sűrűn köszönetet mondva.

//Köszönöm a játékot!! //

Aminek meg kell történnie, meg fog történni, bárhogy erőlködünk is, hogy elkerüljük.

Csak pár hónap telt el azóta, hogy beiratkoztam a Bagolykőbe, de ez is elég gyorsan elszáguldott mellettem. Hogy miért is? Azért, mert a legtöbb időt nem töltöttem itt, csak beruccantam órákra, mikor a kedvem úgy tartotta. Nem igazán volt a kedvemre való a nyelv, bármennyire is akartam szeretni... Na nem mint ha akartam volna, de ez így elsőre jól hangzott. Szóval a lényeg az, hogy inkább bolyongtam az országban, semmint, hogy bent lettem volna az új iskolámban. A mai nap viszont kivételes reggelre virradt, mert a Bagolykő Mágustanoda falai közt keltem. Első benyomás: Utálom, hogy ennyire világos van. Függöny luxus? A fejembe nyomtam a párnát, majd mély sóhajjal vártam egy kis időt. Nehéz lett volna belátni, hogy függönyre telik, csak én voltam olyan hülye, hogy nem húztam be. Felkelni viszont muszáj volt, tehát választás híján hunyorogva kigecmeregtem a takaró alól, odébb rúgva pár felesleges könyvet, meg ilyesmiket, amik szanaszét hevertek az ágyam körül. Látszott a környezetemen, hogy nehezen viselem, ha magolnom kell. Még szerencse, hogy nem lettem Levitás, belehalnék! Szóval a tükör előtt rendbe tettem a kócomat, ami alatt annyit kell érteni, hogy beletúrtam, majd magamra tépáztam egy farmert, meg a fehér trikóm, nyakamba akasztottam a dögcédulámat és harcba indultam a pulóveremért, a szekrény ellen. Heves csatározás után megszereztem, majd belebújtam a bakancsomba, kalap-kabát aztán cső. Azaz szereztem magamnak egy képregényt és csak aztán cső. Ott hagytam a szobám, ahogy volt. Akinek nem tetszik a káosz, tegyen rendet... persze csak fővesztés terhe mellett, ha be mer lépni a lakrészembe úgy, hogy nem vagyok ott! Semmi hangulatom nem volt most a kisdiákokhoz, az agyamra mentek volna az állandó nyüzsgésükkel, szóval jobb választás híján elindultam a kastélyon kívülre. Azaz a közeli kis településre, Bogolyfalvára, annak reményébe, hogy semmi halálvágyó lény nem jön a közelembe, mert isten bizony, megátkozom, ha zargatni mer. Az odaút nem volt annyira hosszú, mint amilyenre emlékeztem, de bőven több volt így is, mint amennyire vágytam volna jelen helyzetben. A fél falun átbaktattam, de nem találtam meg a nekem való helyet, mindenhol volt valaki, akiről már előre tudtam, hogy ellehetetleníti a helyzetemet. Úgy tudtam! Pár másodpercig hezitáltam, merre is induljak, de végül döntésre jutottam, s elfordultam egy kevésbé nagy népsűrűségű út felé. Miután végigbandukoltam rajta, mit láttak szemeim? Egy játszótéren kötöttem ki. Egy istenverte játszótéren! Már épp azon voltam, hogy elkezdem a fejemet verni a falba, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg az időnek hála, megfelelően néptelen ahhoz, hogy nyugtom lehessen. Erre a gondolatra széles vigyor terült el az arcomon, majd felültem az egyik mászóka tetejére, az egyik lábammal bebiztosítva magamat, a másikat két fok közt lelógatva a levegőbe. Kicsit ívesen feküdtem így, de nem volt vele problémám, amúgy is be volt már merevedve a gerincem. Az egyik könyökömmel támaszkodtam, majd fellapoztam a képregényemet, s elmerültem benne, hogy legalább egy időre kikapcsoljam az agyamat. Ezért nem olvastam most épp regényt. Nem voltam olyan hangulatomban, hogy összetett szövegeket bújjak, keresve a rejtett szálat, ami majd a csavaros végkifejlethez vezet... meg ugye ebben vannak tök jó képek, amiket le lehet rajzolni. Ez az, amit most tutira nem kezdek el csinálni!

Ruha † A mászókalakó...

Az éjszaka olyan volt, akár valami rémálom, már ha azt vesszük, hogy mivel alvásra képtelen voltam a kastélyban járőröztem az éjjel. Nagyrészt a folyosókon sétáltam, kerestem a diákokat akik kimerészkedtek éjjeli baglyot játszani, ám nem futottam össze senkivel, így nem kellett megerőltetnem magam, ráadásul senkit sem kellett házvezető, vagy tanár elé cipelnem ami jó, habár mostanában már nem igazán érdekeltek az efféle gondok amiket mások nyakába akaszthattam. Azt az aggodalmas jellemet elhagytam akkor, mikor a naivitásomat is, vagyis reméltem, hogy így történt. Végül magam is nyugovóra térhettem volna, de már kelt fel a nap, nem fogok tudni egy szemhunyásnyit sem aludni. Felsóhajtva túrtam a hajamba, majd egy tincsem rágcsálva sétáltam vissza a szobába. A szoba lakói nagyban szundítottak, vagyis nem fogom felkelteni őket. Ismerve magamat lelépek mielőtt ez megtörténhetne. Gyorsan a saját lakrészembe menekültem és átöltöztem egy meleg és nagyjából hétköznapi ruhába. Úgy döntöttem kihasználom a napot és szerzek valami kis édességet. Na nem mintha megenném... Igazából, valószínűleg oda fogom adni valakinek aminek nagyobb szüksége lesz rá... abbahagytam a kedveskedést mi?!Nem! Egy sóhajjal húztam fel a lábbelim, majd felkapva a kabátot sétáltam is kifelé. Mivel közel volt a kijárat, így nem kellett sokat császkálnom, de azért éreztem magamon a fáradtságot, na meg az alvás hiányát, hiszen nem igazán tudtam kialudni magam a hetekben, kivételt képez mikor rajtam landolt Grace. A gyengélkedőn aztán lehet aludni! Kirázott a hideg a visszaemlékezés miatt, így jobbnak láttam kistartolni a tanodából. Kint a hideg fogadott, de nem igazán zavartattam magam miatta, kivételesen okos voltam és felöltöztem ahogy kell, vagyis majdnem. A sapkát nálam nem találták fel! Szórakozottan ingattam a fejem, de végül tovább indultam, nem törődve a néha szemembe hulló hajjal amit olykor-olykor eltűrtem, hogy azért lássak valamit és ne menjek neki a szembe jövő fáknak. Miután megtettem az út nagy részét leértem a faluba és egyenesen az édességért siettem, amit hamarosan már a táskámban tudhattam. Nem volt kedvem visszamenni, de nem tudtam hova is mehetnék így elkezdtem bolyongani a faluban jöbb ötlet hiányában. Végigsétáltam a főutcán, aztán áttértem a boglyas térre, viszont nem álltam meg. Eszembe jutott a játszótér és úgy döntöttem az egy remek hely lesz arra, hogy egy kicsit elbújjak a világ szeme elől, mármint a nagy része elől. A gyerekektől meg nem tartottam, ők mosolyt tudnak csalni az ember arcára, még egy velem egykorú lány arcára is. Nagy meglepetésemre a hely elsőre üresnek tűnt, habár be kell valljam, nem néztem túlzottan körbe, sőt egyenesen a hintákhoz sétáltam és magam mellé dobva a táskát beleültem az egyikbe. Elpillantottam előrefelé, habár gondolatban nem teljesen jártam itt, talán ez volt az oka annak, hogy nem szúrtam ki a srácot először. Azonban mikor másodjára is rávettem magam arra, hogy megszemléljem a helyet, akkor sikerült. Hát kellett pár másodperc míg felfogtam, hogy nem egy felnőttel van dolgom, hanem egy mestertanonccal. Már éppen köszöntem volna, amikor erősen az alsó ajkamba haraptam. A mestertanoncokkal jobb nem kikezdeni, eléggé... maguknak valóak. Megpróbáltam jobban megnézni kit is látok ott, ám a képregény betakarta az arca nagy részét.
- Le fogsz esni... - jegyeztem meg jól hallhatóan, hogy rám figyeljen és megtudjam mégis melyik felsős volt képes a gyerekek számára fenntartott helyen kikötni. Na persze a kíváncsiságomnak mindig engedek mi? De azért lehet nem volt jó ötlet hozzászólni... most már mindegy, ez az én saram.

Épp csak hogy elmerültem volna a Marvel világában és olvastam volna Amerika Kapitány legújabb frappáns, hazafias szövegét, mikor meg kellett dermednem egy pillanatra. És még azt terveztem, hogy ez a hely nyugis lesz... Benézted, Dorian. Mélyet sóhajtottam, elvégre másodpercek sem teltek bele, de már biztos voltam benne, hogy valaki közeledett errefelé. Próbáltam nem sok figyelmet szentelni neki, mert nem voltam egy barátkozós kedvemben, de aztán mégiscsak muszáj volt kisandítanom a füzetecske mögül. Nem nagyon, de ahhoz épp eléggé lejjebb tartottam az olvasmányomat, hogy láthassam, ahogy a kis vöröske átvág a játszótéren, eléggé a gondolataiba merülve, majd leült az egyik hintába, lehelyezve maga mellé a táskáját. Azaz azt hiszem, inkább azt kéne mondanom, hogy berobbant a hintába és levágta a táskát, mintha legalábbis azt kívánná, hogy szabjon lyukat a talajba és tűnjön el a pokol legmélyebb bugyraiban. Ezen persze muszáj volt elvigyorodnom, de mikor a kislány volt szíves felfedezni engem, visszamerültem a képregénybe, mint aki teljesen érdektelen a világ dolgaival kapcsolatban és ezen egy kis vörös nem változtathatna semmit. Pedig kifejezetten csinos kis ravaszdi. Mikor épp nem rajtam legeltette a fürkésző pillantását, még vetettem rá egy kósza figyelő tekintetet, megfigyelve az öltözködési stílusát, ami amúgy nem is volt rossz, mármint kedvemre valónak bizonyult. Lehet, hogy mégis figyelnem kéne rá rendesen? Az ötletet elvetettem kis fejrázással, majd visszamerültem a füzetkém biztonságába, a továbbiakban tudomást sem véve a leányzóról. Alsóbb éves, sokkal, de sokkal fiatalabb nálam, nem játszok pedo-macit. Igaz, hogy valamelyest sikerült elterelnem róla a gondolataimat, de azért a perifériás látásomat még mindig bezavarta a csajszit, akkor is láttam a szemem sarkából, és erre még képes volt és megszólalt. Hogy én? Leesni? Bah! Abszurdum. Dühös szusszanással fújtam ki a levegőt, majd a képregényt elhúzva az arcom elől, lejjebb hajtottam a buksim, immár teljesen elnyúlva a mászókán. Fél kézzel a kalapomat fogtam, a lábamat meg kapaszkodásra hasznosítottam, átdobva a másikon. Így némelyest leginkább fejjel lefelé látott engem a hölgyike.
- Parancsolsz? - kérdeztem szórakozott mosollyal, majd tovább figyeltem őt, most már leplezetlenül. - Már megtettem volna, ha csak nem szándékozol lelökni, csajszi, akkor attól tartok, nem lesz szerencséd látni engem leesni innen.
A végére a szórakozottság sokkal inkább pimasz vagy öntelt mosollyá vált, továbbra is kényelmesen elnyúlva a mászókán, a képregényt egy kecses mozdulattal a földre ejtettem. Nem volt már rá szükségem, megvolt az elfoglaltságom egy kis időre.
- Miért, te mégis hol feküdnél el, ha már ennyire bölcs vagy, vöröske? - kérdeztem végül, de nem másztam le, most olyan testhelyzetet találtam, ami a kalap tartásától eltekintve kifejezetten jól esett. Az az egy momentum annyira nem volt kedvemre. - Vagy csak a figyelmem szeretted volna felvonni? Arra jobb módot keresve se találhattál volna
Kaján vigyorral a képemen meredtem a vöröskére, mivel most az egyszer őszinte voltam. Ha köszönt volna, valószínűleg letudom egy szimpla hellóval, majd tovább olvasok, de így egész érdekes szituációba keverte magát. No, erre kíváncsi leszek.

Ruha † A mászókalakó...

Háh! Sikerült felvonnom a másik figyelmét, ez tetszett. Na persze nem éppen hittem volna, hogy ekkora sikert aratok, de azért ez csak plusz. Mikor megszólalt, hogy parancsolsz, akkor elmosolyodva, sunyi ábrázattal néztem felé.
- Azt hiszem már nem kell, teljesítetted a kérésem. -jegyeztem meg szórakozottan, de eközben rávettem magam egy teljesen semleges arckifejezésre és úgy fordítottam a fejem, hogy láthassam a fiút. - Ami pedig a leesést és a lelökést illeti... - álltam fel a hintából, mint aki biztos a dolgában és le fogja lökni, de csak odasétáltam és felvettem a szegény képregényt a hideg földről. - Ha le akartalak volna lökni, akkor nem szólok hozzád, nem gondolod? Sokkal murisabb hirtelen lepni meg az embereket az efféle dolgokkal... - közöltem vele és felpillantottam rá. A következő kérdése miatt azonban el kellett mosolyodnom és a padok felé biccentettem. - Az átlagos ember ott heveredne le, nem pedig a magasban egy mászókán. Mondjuk be kell valljam, lehet azért tetted mert elvileg a meleg levegő felfelé száll... - jegyeztem meg és szórakozottan ingattam a fejem. Január van, ugyan már... mégis honnan lenne itt meleg! Ezután hallgattam ahogy rátapintott a lényegre, habár biztosan nem vallottam volna be neki, hogy tényleg feltett szándékom volt ezzel kelteni fel az érdeklődését az irányomban, vagyis a beszélgetésre való ösztönzést, de hé, sikerült!
- Hm... lehet. De az is lehet, hogy attól féltem összeszakad szegény gyerekek mászókája. - mondtam pimaszul, habár azt tudtam, hogy ezek a tákolmányok olyan könnyen nem adják meg magukat, de egy kicsit kialvatlan voltam, na meg piszkálódós kedvemben kaptam el. Ha annyira zavarja, akkor megteteti, hogy elküld melegebb éghajlatokra, habár nem biztos, hogy hallgatni fogok rá. A legrosszabb esetben meg ő maga léphet le... Szórakozott mosollyal pillantottam rá a képregényre, majd felsóhajtottam látva mi van rajta.
- Csak nem egy Marvel rajongóval van dolgom? Megértenétek egymást a féltesómmal. Ő is szereti az ilyeneket. - simítottam meg képregény elejét és elléptem pár lépést, hogy jobban láthassam a beszélgetőpartneremet.
- Amúgy a nevem Catherine, de hívj csak simán Catnek.- mondtam és felé néztem. - Benned kit tisztelhetek mászókalakó? - érdeklődtem barátságos, némileg piszkálódós hangnemben. A képregényét talán visszaadom... ha esetleg méltóztatik lemászni.

A kiscsaj kifejezetten elégedettnek tűnt magával, amiért sikerült felvonnia a figyelmemet, amit szívem szerint egy rosszalló fejrázással díjaztam volna, de akkor már egész biztosan a földön landolt volna szegény fejfedőm, így hát nem tettem. Annyit nem ér meg az egész.
- Nem kértél semmit, annyit mondtál, le fogok esni - kuncogtam fel derűsen, nyújtózkodva egyet, majd tovább figyeltem őt érdeklődve. Nem igazán ment neki ez a semleges fej dolog, de azért megpróbálta, amin vigyorognom kellett. Színésznőként nem lesz nagy karrierje. A lelökéses megjegyzésem asszem bejött neki, mert erre vette az útját, kifejezetten magabiztosan. Nekem már megszületett a fejemben az elhatározás, hogy ha le mer lökni, mérget vehet rá, hogy megszívatom, de végül inkább a képregényemért nyúlt, mire halványan elvigyorodtam. Okos döntés, kicsi lány. Immáron lefelé sandítottam rá, a szemem sarkából, de még mindig kaján vigyorral az arcomon.
- Mondasz vele valamit, de nekem elég nehéz úgy a közelembe férkőzni, hogy ne vegyem észre. Már a játszótér másik feléről hallottam a dübörgésedet - tornásztam át magam hasra fekvésbe és lustán lefelé lógattam az egyik karom, a másikat az állam alá tettem, hogy ne a kemény vason kelljen nyugtatnom. Így egész jó rálátásom nyílt a leánykára. A padok felé biccentett, mire én felvontam a szemöldökömet, immáron pókerarccal és megvártam a mondandója végét. Kissé úgy tűnt, szórakoztatta a saját okfejtése, amit én nem igazán kommentáltam, de ismerős volt a helyzet.
- Bármennyire is gondolsz tudományosnak, a meleg levegőnek semmi köze a helyválasztásomhoz. Tudod, minden közönséges ember oda feküdne, de egyrészt ez jobb érzés a hátamnak, másrészt pedig tudod... szeretek eltérni az átlagtól, kislány - ráncoltam az orrom, kissé hunyorítva, de vigyort vágva hozzá. Olyasmi, mint mikor a kiskutyának az orrára vágnak, én hasonlóan aranyos voltam. A megállapításomra a kiscsaj pimaszul visszavágott, mire én színpadiasan meglepett arccal, leesett állal meredtem rá. How dare you? Felnevettem, majd összeszedtem magam és elvigyorodva figyeltem.
- Ezt most sürgősen vond vissza, nem vagyok annyira kövér, hogy összeszakadjon alattam ez a vacak - néztem egy vasrúdra szúrósan, majd vissza a csajra, de a szám szegletében azért megpihent egy lusta mosoly, láthatta, hogy annyira nem vettem a lelkemre a dolgot, mint amennyire az alakításom azt mutatja. A képregényemet tanulmányozó vöröske végül mély sóhajjal konstatálta, hogy mit is olvastam, amit nem tudtam teljesen hova tenni, de azt hiszem nem is érdekelt annyira, hogy rákérdezzek. A kérdését elintéztem egy vállrándítással, nem volt kedvem és energiám rá, hogy kifejtsem neki, hogyan is viszonyulok a műfajhoz, meg a kiadóhoz, inkább annyiban maradtam, hogy néztem, ahogy hátrébb lép. Szóval Catherine... Hm. Érdekes név... Nem, annyira nem. A kommentje miatt viszont kitört belőlem a röhögés, és az alkaromra döntöttem a homlokom vihorászva egy sort. Miután normalizáltam a légzésemet, meg nem visítottam, mint egy kerge zebra, felültem és leugrottam a mászókáról, így már teljes életnagyságomban ácsorogva a leányzó előtt.
- Nos, Catherine, a mászókalakó becsületes neve Dorian Reeves Green - mértem végig, lepillantva rá és zsebre vágtam a kezemet. A képregény jelen pillanatban még a legkevésbé sem tudott foglalkoztatni.

Ruha † A mászókalakó...

Szórakozott mosollyal néztem ahogy kijelentette, hogy nem kértem semmit.
- Amúgy se teljesítenéd ha kérnélek, nem vagy te a jó-tündér... vagy ha mégis akkor én kérek elnézést, sajnos nem látom a cuki szárnyaid és a csillámos varázspálcád. - vontam meg a vállamat lazán, habár nem igazán tudtam mit kezdeni a szövegével. Persze ő szórakozott a helyzeten a legjobban, ezért rá is hagyhattam volna, de akkor az nem én lettem volna. A továbbiakban kifejtette a véleményét arról, hogy dübörögtem... Erre felvontam a szemöldököm, majd bosszúsan dobbantottam egyet.
- Már megbocsáss, de ha alig vagyok 50 kiló vasággyal egybekötve, akkor elég nehéz lehet a számomra úgy dübörögni, mint egy elefántcsorda. - jegyeztem meg és elmosolyodtam. Nem vettem bunkóságnak tőle a dolgot, pedig megtehettem volna, ám a kinézete egy olyan rossz fiús jellemre hajazott. Figyeltem a helyzetváltoztatást, az arcán legeltettem a tekintetem körülbelül tíz másodpercig, de nem tovább, nehogy belém próbáljon kötni. Egész helyes... Megráztam a fejem, majd az alsó ajkam rágcsáltam mígnem szóba került a következő téma. Meghallgattam a véleményét továbbra is elfoglalva magam az előbbivel, de ezt a témát ráhagytam végül, nem fogom okfejteni egy mestertanoncnak. Még a végén rám küld valami erősebb átkot aztán mehetek vissza pihenni a gyógyító kezei közé. Pedig annyira vissza kellene vágnom a kislány miatt... Egy sóhajjal nyugtáztam, hogy ezt nem fogom megtenni. Persze az előbbi beszóláson miatt levágott egy színpadias alakítást, amit egy szórakozott mosollyal nyugtáztam, pláne azért, mert amit most készültem mondani, annak biztosan nem fog örülni, vagy lehet mégis, már amilyen stílusa van.
- Hm, miért érné meg nekem, hogy visszavonjam? - érdeklődtem színpadiasan végighúzva egy ujjam a hideg mászóka egyik fokán, a szemeimmel követve a mozdulatomat. - Na jó... Ha szépen megkérsz akkor talán bele is megyek a dologba. - pillantottam fel rá, összeszedve magam annyira, hogy ne nevessem el magam helyből. Most biztosan kiverem nála a biztosítékot, az tuti... Mivel nem láttam eléggé, na meg számomra túl közel volt, így inkább elléptem pár lépést tőle a képregénnyel a kezemben és bemutatkoztam neki, majd jólelkűn megajándékoztam egy becenévvel. Mászókalakó... nem is rossz Cat, nem is rossz! Gondolatban adtam magamnak egy piros pontot a szellemes megnyilvánulásomért. Ahogy láttam neki is bejött a név, mivel jót mulatott rajta. Nem volt meglepő, hogy az én arcomra is mosolyt csalt a jókedve, hiszen azért nem voltam egy goromba lélek, csak egy kicsit kialvatlan és depresszív, de ezekről ő nem tehet. Azonban mikor bemutatkozott egy fél pillanatra lesokkoltam, ám amilyen gyorsan csak lehetett, magamra öltöttem a semleges arckifejezésemet, amiből varázsoltam egy eléggé sunyi arcot elég hamar, mivel nem tudtam sokáig semmitmondó arcot vágni, még.
- Szóval Green. Hogy van a testvéred? - érdeklődtem és nekidőltem a mászókának, így háttal voltam neki. Nem sokat tudtam róla, Grace párja mesélt nekem két mondatot a fiúról eddig, mármint hogy van egy tesója Gracenek. Persze kíváncsi voltam hogy reagál, de azért nem mutattam ki, ezt már jól begyakoroltam az éve során, hogy ha érdekel valami az ne látszódjon meg olyan könnyen. - Remélem már jobban érzi magát azóta hogy rajtam landolt. Sajnos én hamarabb szabadultam mint ő... - jegyeztem meg, majd elgondolkodtam rajta, hogy lehet meg kellene látogatnom szegényt még a meccsem előtt. Lehet most teljesen kivan és azt se tudhatja biztosan, hogy nem haragom rá, amiért véletlen rajtam talált menedéket a földel való ütközést illetően. Na persze ezt abban a kellemetlen és rossz időben mégis hogyan tudta volna kiszámolni...

Muszáj volt egy halk kuncogást megengednem magamnak a beszólása nyomán, miszerint nem vagyok egy jótündér alkat. Nem is szeretnék az lenni, még ha fizetnének sem, de az adandó alkalmat nem hagyhattam ki.
- Tudod, a munkaruha nem kötelező, most éppen mosásban van, a csillámos pálcámra meg hát... nem vették vissza garanciával, miután az első eső lemosta róla a csillivillit. Pedig én próbálkoztam - vágtam fancsali képet, felmutatva a fekete ébenfa pálcámat, a mutatóujjamon egyensúlyozva vele. Persze boldogabb nem is lehettem volna más pálcával, ez gyönyörű és elegáns volt a maga nemében, odavoltam érte... már ha én képes vagyok efféle megnyilvánulásokra, amit erősen kétlek. A kisasszony persze nem tudta hova tenni a szívózásomat, ami kifejezetten a kedvemre volt, szórakoztatóan nézett ki a beszólásom után az arckifejezése. Mindezek után képes volt dühösnek lenni és egy hatalmasat dobbantani, mire én színpadiasan a buksimhoz kaptam. Egyelőre nem tettem semmi fizikai cselekvést, egész egyszerűen figyeltem őt, ahogy mondja a magáét, meg dühösen toporzékol, hogy ő egyáltalán nem kövér, mert csak 50 kiló vasággyal. Erre pimaszul elvigyorodtam és felvontam a szemöldökömet.
- Arra azért kíváncsi lennék... - kuncogtam fel halkan, majd tovább figyeltem őt. - Amúgy sem azt mondta, hogy nehéz vagy, hanem azt, hogy dübörögsz. Pont mint az előbb. Bármennyire is igyekezte hamar elkapni rólam a pillantását, nem tette meg elég korán, már így is elég feltűnően tette, innen is tudtam, hogy bejövök neki. Na persze ezzel nem kívántam kezdeni semmit, csak felírtam a képzeletbeli "ezek a csajok már lecsekkoltak engem" - listámra, legalábbis annyit, hogy vöröske. Az okfejtésemet, hogy miért is terülök most itt el, mint egy jóllakott tigris, nem igazán kommentálta, vagy nem tudott belekötni, vagy nem tudott mit hozzáfűzni, nem igazán tudtam, de nem érdekelt annyira, hogy hosszas gondolatmenetet szenteljek neki. Inkább átvonultam fejben a dolog fölött. A kislány miatt kaptam egy bosszús arckifejezést, amit egy pár pillanatos, harminckét fogat kivillantó, ragyogó mosollyal díjaztam, de aztán rendbe szedtem az arckifejezésemet, úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, végre találtam valakit, akit még érdemes is szívatni, mert szórakoztató volt. Azt mondta, ha szépen kérem, talán még bele is megy a dologba, mire egy ragyogó mosollyal mutattam fel neki a középső ujjamat.
- Légy oly kedves, cicavirág, tedd meg a kedvemért - mondtam lágy hangon. Azt, hogy ezt most a bocsánatkérésre értem, vagy az iménti kézmozdulatommal táviratozott üzenetemre, eldöntheti akár ő maga is. Mindenesetre a csaj humora egész szórakoztató volt, megért nekem annyit, hogy lemásszak az eddigi kényelmes fekvőhelyemről és bemutatkozzak neki. Macska... vajon ez tudatos volt, vagy csak pocsékul tud angolul? Mindenesetre a mosolya aranyos volt, olyan rágcsálni való ajkai voltak, a gondolatra pedig muszáj volt elvigyorodnom még szélesebben. A bemutatkozásom egy kicsit minta ledöbbentette volna, mire szórakozottan elmosolyodtam. Hajj, Grace megelőzött volna? A kérdése, meg a sunyi arckifejezése ebben persze megerősített, kicsit fel is nevettem a dolgon.
- Grace? Nem tudom. Nem találkoztam vele pár éve - vontam vállat, majd elmosolyodtam halványan. - Te valószínűleg többet tudsz róla, mint én. Rajtad landolt? Csak nem kviddicsezik? Fura
Lebiggyesztettem az alsó ajkam, kissé oldalra biccentett fejjel tanulmányozva a lányt, majd elmosolyodtam. Úgy pattant ki a fejemből az ötlet, mint az álom, muszáj volt lepleznem a sanda vigyoromat és közelebb léptem a kiscsajhoz.
- Van valami a hátadon - közöltem furcsálló pillantással mögé lépve, majd elkezdtem porolgatni a hátát, mintha le akarnám söpörni... majd a kezem előrecsúszott és a derekát elkapva megemeltem kis nevetéssel. - Tényleg nem vagy sokkal több mint ötven... de a vaságyadról lehazudtál pár kilót...
Pimasz vigyorral bámultam a pofijába, letéve, de még mindig nem vettem el a kezét. Kíváncsi voltam, hogy reagál. Érik a pofon, Dorian...