A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=782545#post782545][b]Francesco Nico Bianchi - 2019.12.06. 11:57[/b][/url]

Idén szomorúnak ígérkezik a karácsony. Nico vigasztalhatatlan. Mikor már azt hitte, hogy élete révbe ért, Bánki és a folyamatos bénázása, vegyítve Emily butaságával végleg tönkretett mindent. Néha azért elgondolkodhatnának az emberek, hogy a cselekedeteik milyen következményekkel járnak. Egy szerelmes férfinak, aki a csillagokat is képes volna lehozni az égből, igen nagy érvágás, ha közlik vele, élete nője a háta mögött legjobb barátjával randizik. S még ha ki is derül később, hogy közel sem úgy kell értelmezni ezt a randevút, mint azt hinnénk, akkor sem vagyunk közelebb a megoldáshoz. Szakított, megverte a férfit, mindent felborított maga körül, most pedig nagyon bánatos. Az a helyzet, hogy ő maga kérte meg Francesca-t, hogy szervezzen le neki pár vakrandit, a második után azonban közölte, hogy hagyja. A benne tátongó üresség, a kedvesének elvesztése utáni gyász maga alá gyűri és nem tud igazán odafigyelni senkire. Főleg nem egy nőneműre. Valahogy mindig Emily mosolyát keresi benne, a gyönyörű, hátára omló hosszú, barna haját, amelyen kacéran játszanak az esti fények. A kecsesen ringó csípőt, ami köré oly sokszor fonta karját, ajkának ízét, ami örök nyomot égetett bőrébe. Vajon elmúlik ez a fájdalom valaha is? Ez az érdektelenség megszűnik majd egy napon és képes lesz másra is ugyanolyan rajongással nézni, odaadással fogadni és szeretni?
A karácsony bár a szeretet ünnepe, csak még inkább remetévé vált. Most is, ahelyett, hogy otthon nézne filmet húgával, inkább kijött sétálni a hidegbe, mert bárhol is járjon, egy apró dobozban érzi magát. A munka persze lefoglalja, sok időt tölt családjával és könyveket olvas. A gondolatai mégis egyre-másra az önsajnálat sötét és kietlen bugyrába terelik. Annyira elmerül gondolataiban, hogy nem is igen törődik a környezetével, egyszerűen csak egyik pillanatról a másikra megáll az út közepén és a felszálló, forró leheletét nézi, ahogy tovatűnik a semmibe.
Ez az a pillanat, mikor valami hozzáér fenekéhez, aztán az a valami hirtelen exkuzálja magát. Kérdőn fordul hátra, bár nem kell gondolkodnia azon, ki lehet a hang tulajdonosa. A szőke hajzuhatag helyett barna lóg ki a sapka alól, a csodaszép szemek élénken csillognak és a csábító ajkak vérvörösen fénylenek. Szíve összefacsarodik. Ettől, csak ettől a találkozástól tartott, hogy majd látja a nőt, aki jól érzi magát és boldog nélküle. Ettől, csak ettől az egytől félt mindvégig, hogy neki az elválás, a veszekedésük ennyiben kimerült és ragyogóbbá válik, mint annak előtte. A szavak, melyeket Emily formál, nem jutnak el tudatáig, csak üres tekintettel nézi őt. Nem tud elvonatkoztatni a ténytől, hogy vidámabb nélküle, visszatért belé az élet. Egy pillanatra arra a lányra emlékezteti, akivel a CandyFeszten találkozott és, aki annyira megbabonázta, hogy hónapokig, akár bolygók a Nap körül, úgy keringette. Végül egyetlen dolog rántja csak vissza a valóságba: mikor meghallja saját nevét az ő szájából.
- Szia Emily - úgy érzi, mintha torka kiszáradt volna, hangja rekedtesen cseng, akárha évek óta csendben lenne. Barna szemei keresik a nő tekintetét, de félnek megtalálni azokat, mert amit kiolvashatnak belőlük, jobban meggyötri mint az eddigi történések együttvéve. Így hát, kímélve magát és lelki épségét, inkább az edényeket kezdi fixírozni, hátha valamiféle csoda folytán gazdájuk átalakul valaki mássá. Csakhogy ez nem történik meg, helyette kínos csend áll be kettejük közé, melyet neki kellene megtörnie. Érzi, tudja, de fogalma sincs, mit mondhatna a másiknak. Azóta már arról is van tudomása, hogy tényleg nem csalta meg, hogy tényleg csak segíteni akart, mégsem képes elengedni a Bánkiról és Emily-ről szőtt képeket agyának egy hátsó zugában. Sikerülni fog valaha is?
- Egy hadseregnek főztél? - erőtlen mosoly villan arcán, miközben csak arra tud gondolni, hogy neki sohasem főzött. Nico egyetlen egyszer sem ehetett a nő főztjéből, de másnak visz belőle. Talán soha nem is volt neki olyan fontos, hogy ezt megtegye, csak a szavai voltak oly édesek, akár a méz. Közös jövő, közös ház, közös gyerekek, közös esték. Mégis egyedül van. Hazudtál nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=783289#post783289][b]Francesco Nico Bianchi - 2019.12.13. 15:11[/b][/url]

Nem könnyű lepleznie csalódottságát, keserűségét és boldogtalanságát. Érdemes egyáltalán próbálkoznia? Noha nem tűnik meggyötörtnek, ami talán jobb is most, hogy szemtől szemben találta magát a nővel, azért mélyen belül tudja, mi zajlik benne. Tekintete az ételes dobozokon nyugszik és egyre csak arra gondol, hogy neki ez nem adatik meg. Emily nem fog megállni az ajtójában mosolyogva, ügyetlenül igazgatva szemüvegét, hogy ugyan egész nap nem találkoztak, de ő szívét-lelkét beletette és vacsorázzanak együtt. Nem arra fog hazaérni, ahogy egy kötényben sürög-forog a konyhában, hogy meglepje Nico-t. Nem lesz minden tökéletes és katasztrófába se fullad, hiszen egyetlen eleme máris hiányzik az egyenletnek: Ő.
Épp csak felteszi első kérdését, mikor Fisher meglepi. A felé nyújtott dobozokra bámul üres tekintettel és hirtelen úgy érzi, minden tagja lefagyott. Tulajdonképpen meg is akarja kóstolni, meg nem is. Nem kell neki könyöradomány, vigye csak el annak, akinek akarja, mondjuk kezdésképp Bánkinak, hátha gyakorolni akarják, hogy is volna érdemes ilyesmit csinálni. Igen, mindentől függetlenül, hogy kibékültek, hogy megbeszélték, ez még sokáig tüske lesz a férfiban és szívni fogja Barnabás vérét. Most is majdnem kicsúszik száján ugyanez a mondat, de végül benn tartja, jobb a békesség címszóval.
- Francesca az életét is kifőzi otthon, meg anyáék is meglátogattak, nem tudnánk megenni sajnos - hazudik. Az kéne még, hogy húga a főzőlap közelébe merészkedjen! Az egy dolog, hogy amit ő ételnek titulál, az mennyire az valójában, de amilyen szerencséjük van, ezer százalék, hogy felrobbantja majd a konyhát. Vagy leégeti a házat. Tulajdonképpen bármi megeshet, meg annak ellenkezője is, úgyhogy nincs kedve kísérletezni. Az meg köztudott, hogy Nico nagyon jól főz, a sztereotípiákkal ellentétben pedig nem csupán olasz kajákat. Az más kérdés, hogy szégyennek érezné, ha nem tudna egy hamisítatlan hazait összeállítani, de tudománya nem pusztán ebben merül ki. Egyedül a takarítás az, amiben nem jeleskedik, ezt mindig is testvérére vagy szüleire hagyta. Ha kell, képes elvégezni a házimunka ezen részét, de utálja, meg amúgy is. Ő nagyon szívesen főz és mosogat, csak hagyják békén a többivel.
- Mármint... Szakmát váltasz? - zavartan mosolyodik el, majd ismét a dobozokra pillant. Lehet el kellett volna fogadnia, hogy megkóstolja és megállapíthassa, jó ötlet-e ez vagy sem. De ez már nem az ő dolga, Emily független nő, azt tesz, amit jónak lát. Tulajdonképpen akkor is azt tett, mikor együtt voltak, úgyhogy túl sok különbség nincs. Mielőtt mélyebbre mehetne gondolataiban, a nő ismét szóra nyitja a száját, ekkor pedig képtelen tovább leplezni érzéseit. Arca elkomorodik, tekintete vádlón csillan.
- Ophelia felkért, neki pedig nem mondhattam nemet - halovány mosoly jelenik meg arcán, ahogy eszébe jut a melankóliájába betolakodó szőke. Szinte belerángatta az ügybe, de utólag egész jó ötletnek tűnik, akkor még nem volt az. A kérdésre viszont fogalma sincs, mit feleljen. Őszinte nem akarna lenni, mert akkor kiderülne, mennyire megtört az elmúlt időszak eseményeinek hatására, de közben hazudni sem akar. Vívódik még pár pillanatig, mielőtt sóhajtva kifújná az addig benn tartott levegőt. - Voltam már jobban is. Összeverekedtem Bánkival, próbállak elfelejteni. Haragszom rád - egyenesen Emily szemébe néz, egy pillanatra sem kapja el tekintetét. Hiába tudja, hogy félreértés volt, hiába tudja, hogy az mind a múlt és megbékélhetne, képtelen rá. Még nem érzi késznek magát arra, hogy újra mosolyogjon, teljes szívből. Már csak azért sem, mert eközben mágnesként vonzza a nő. A vágy belülről falja fel, hogy óvatosan hozzáérjen, kisöpörjön egy kósza tincset homlokából, magához ölelje. De nem teszi meg, mert bármennyire is hajtsa az érzés, a józan esze sokkal erősebb, szerelmi bánatáról már nem is beszélve. - Te látom jól érzed magad - hangja ugyan nem szemrehányó, valamiért mégis végigfut tőle az ember hátán a hideg. Mert közönyös és üres. Nincs annál rosszabb, mikor egy ilyen kijelentés mögött nem húzódik meg más, csak a kínzó semmiség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=783862#post783862][b]Francesco Nico Bianchi - 2019.12.16. 14:44[/b][/url]

Zsebébe csúsztatott kezei ökölbe szorulnak és szinte már feszíti az anyagot, ahogy igyekszik nyugodtnak látszani. Ideges és nyugtalan, amit nem könnyű palástolnia, mikor Emily mindenáron próbál kedves lenni. Nico most haragudni akar, dühöngeni, veszekedni, megélni a sértettségét, ami belülről szedi darabokra. De nem, mert a nő még ebben a pillanatban sem hazudtolja meg magát. Leteszi az edényeket egy padra és egy cetlivel hagyja ott őket. A férfi tekintete akaratlanul is ellágyul, ahogy kezei is engednek - nem mintha nem lenne mindegy, hiszen körmei már rég tenyerébe vájtak, a nyomuk pedig ott díszeleg. Mivel a látottak után hirtelen nem tudja, mit felelhetne, hát csendben marad, marcona arckifejezése azonban enyhülni látszik. Kár, hogy ez az állapot nem tarthat örökké.
- Nálad sosem lehet tudni - hogy e pillanatban azt mondta volna, hogy a másik kiszámíthatatlan? Nos, igen. Mert tulajdonképpen az is. A férfi nem gondolta volna, hogy miután végre megszerzi Fishert, ilyen és ehhez hasonló problémákkal kell majd megküzdenie. Hogy a legjobb barátja elárulja, ráadásul ilyen rútul, meg persze a kedvese is becsapja majd. Mert attól függetlenül, hogy semmi sem történt köztük, ez az affér megbocsájthatatlan.
- Tapasztalat? - felvonja fél szemöldökét, ahogy Emily arcát fürkészi. Talán csak nem mentegetni akarja magát egy egyszerű, általános jellemleírással, amiből tizenkettő egy tucat és bármikor szembejöhetnek az utcán? Tán csak nem mentesítő tényező az, hogy képtelen volt ezidáig felnőni, impulzív és a megérzéseire hagyatkozva gondolkodás nélkül cselekszik? Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni azzal, hogy "bocs, ilyen vagyok". A viselkedésünk minden esetben döntés kérdése, mert mondhatom azt, hogy az indulataimat legyűröm, hogy bár vágyom valamire, mert az ösztönöm hajt, mégis másképp cselekszem. Azért, mert valakinek hevesebb személyisége van, még nem jelenti azt, hogy mindent megmagyarázhat vele.
- És te kinek szurkoltál? - gúnyos mosolyra húzz ajkát. Ahogy visszaemlékszik arra a napra, ismét sajogni kezd állkapcsa. Nem csinálná másképp, mert néha még a legjobb barátoknak is össze kell veszniük, hogy helyretegyék, amit helyre kell. Nyilván könnyebb lenne - és kevésbé fájdalmas -, ha mindezt egy korsó sör mellett tennék meg, azonban ők nem lányok, hogy ilyen puhány módon oldják meg konfliktusaikat. Ilyenkor oda kell baszni.
- Nem értem, miért kellett ezt csinálnod - megcsóválja fejét, de csak csalódottság van hangjában, a rosszallás már elpárolgott belőle. Ha akkor nem teszi azt, amit, vagy legalább szól, hogy egy jót nevessenek rajta - és aztán Nico nemet mondjon erre a baromságra -, most nem így állnának. Kézen fogva sétálhatnának a karácsonyi vásárba, elvinné korcsolyázni és a fa alatt egymást átölelve néznék az izzók játékos fényeit. Ennek így kellene lennie, de Emily mindent tönkretett a felelőtlenségével és a hazudozásával. Legalábbis ezt érzi a férfi. - Egyáltalán azt sem értem, miért változtál meg. Szőke lettél, harsány, meggondolatlan, egyszerűen... Kifordultál önmagadból. Ha nem akartál velem lenni, sokkal könnyebb lett volna megmondanod - persze, hogy szenved ő is. Mindketten pocsékul vannak, mert egy szakítás sohasem könnyű, de ez most valahogy meglepően nehéznek bizonyul. Mert bármennyire is bizonygatja, hogy jól van, hogy erős és simán túl lesz ezen, ez valójában nincs így. És hiába mondja a nő, hogy szerette és mennyire összetört a szíve, az utolsó napokban, vagy inkább hetekben nem ez látszott rajta.
- Barátok... - maga elé meredve ejti ki ezt a szót. Összefacsarodik a szíve, hiszen ennél sokkal többet akar, vagy inkább semmit. Mégis, abból nem lehet baj, ha még egy kicsit közelebbi viszonyban maradnak, így majd szépen átalakul a kapcsolatuk nem? Végtére is Emily nem rossz ember, csak rossz döntéseket hoz, de attól még működhet, nem? Fogalma sincs. Létezik szakítás után barátság? Egyáltalán milyen az? - Én sem szeretném, hogy haragban váljunk el - végül egy aprócska mosoly jelenik meg arcán, görcsössége is enyhülni látszik. Mintha csak megadná magát az ünnepeknek és minden másnak. Haragudhat, de azon túl, hogy butaságot csinált, tulajdonképpen nem lett semmi egyéb. Talán azért feldúlt még most is, mert együtt lehetnének, ha Fisher nem szúrja el. De megtette. - Nem tudom, hogy oldjuk meg, de majd kitalálunk rá valamit. Gyere ide - félszegen kinyújtja egyik karját, hogy megölelhesse a másikat. Békeölelés. Semmi több.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=787226#post787226][b]Francesco Nico Bianchi - 2020.01.01. 23:45[/b][/url]

Erre nem tud mit mondani, hisz igaz. Épp most épít falat, méghozzá teljes nyugalommal, miközben belül ezernyi érzés feszíti szét. A szeretet és a gyűlölet furcsa egyvelege ez, de hogy ezek mire irányulnak, már nem tudná konkrétan megfogalmazni. Egyáltalán a tény, hogy ennyire ambivalens minden gondolata, az összes apró szó és sóhaj, melyet a nő vált ki belőle, az őrületbe kergeti.
- Tudom, hogy én is hibáztam - lehelete füstként száll fel, majd lassan szerteoszlik. Hogy mennyire hideg van, csak most érzi igazán, hogy előkerül ez a téma. Igen, tulajdonképpen abban igaza van Emily-nek, hogy ő megbocsájtott, mikor az olaszt rajtakapta Opheliával. Mégis, az a helyzet egészen másnak tűnik, hiszen az álkapcsolata, a két nő közötti ismeretség hiánya, a komolytalanság ténye valamiért sokkal kevésbé teszi érezhetően bűnössé a férfi tettét. Pedig neki legalább nem kellett végignéznie, ahogy a szerelme Barnabással enyeleg. - Nem tudom, hogy mikor leszek képes ezt elengedni. Nekem úgy tűnik, nincs szerencsém veletek, nőkkel. Meg hát én is egy balfasz vagyok - pőrén kimondva vulgárisan és sértően hangzik, de az igazság az, hogy nem érdekli. Mert ideje végre, hogy felelősséget vállaljon a saját, majd mindkettejük tetteiért, mert bizony egy kapcsolatban mindkét félnek vannak kötelességei, mindketten tartoznak egymásnak valamivel. Például őszinteséggel, bizalommal, megbecsüléssel. Ez a dolog már a kezdetektől fogva is hiányzott és fogalma sincs, képesek lennének-e újrakezdve ezt az egészet jól csinálni. Talán nem.
- A szőkeség csak részben vonatkozott a hajszínedre - akaratlanul bukik ki belőle a válasz, amikor pedig leesik neki, hogy tulajdonképpen ez mit is jelent, egy kicsit összepréseli ajkait. Merthogy ebben a pillanatban úgy érzi, nem bírja tovább. Egyszeriben kitör belőle a nevetés, ahogy rájön, mekkora seggfej, de hát ugye, utólag mindegy. Emily nyilván idiótának nézi, amiért ilyen jól szórakozik a saját maga által kreált sértésen, de vesztenivalójuk ugyebár már nincs. Ezen túlestek a kiránduláson. Nagy nehezen abbahagyja, s ahogy csillapodik, a nő is folytatja, a válasz azonban kicsit felkészületlenül éri Nico-t. - Én pedig veled, de mégis elcsesztük - széttárja karjait, majd kezeit gyorsan vissza is süllyeszti zsebébe, mielőtt megfagynak. Mindvégig két malomban őröltek, ami akkor igazán szomorú felismerés, ha a végére már egyetlen malom sem marad.
- Elmész? - noha hangsúlya nem árulkodik, szemeiben aggodalom és kétely csillan, mintha csak kétségbeesne, hogy a barna fürtök többé nem lebbennek majd át előtte az utcán, nem látja a formás csípőt a folyosón ringani és többé az orrát sem csapja meg ez a kellemes virágillat. Bárcsak volna lehetősége ezt megakadályozni! Miközben az esze tiltakozik és követeli, hogy tartsa távol magát Emily-től, a szíve félre-félrever, hiszen ez azzal járna, hogy végleg elveszítené. Talán ezért is dönt végül úgy, hogy szeretné magához ölelni, a karjába zárni, még egyszer megszorítani. Ahogy a puha kéz mellkasára simul, a hajkorona álla alatt nyugszik meg, a csinos arc pedig egyenesen a szívénél, kénytelen lehunyni szemeit. Mélyet szippant az ismerős illatból, mely éjszakákon keresztül késztette forgolódásra. Noha nem tervezte, végül mindkét karja átöleli a vékony alakot, a kelleténél egy kicsit jobban is húzva magához azt. Az emlékek, a közös éjszakák, minden egyes mozzanatuk egyszerre rohamozza meg elméjét, ő pedig megengedi magának, hogy most először átadja magát az egésznek. - Én is sajnálom - egy bizonytalan, óvatos puszit lehel a selymes fürtökbe, amikor is a nő felpillant rá. Érezni az érintését, azt a finom, leheletnyi simítást, arra készteti, hogy elálljon a lélegzete is. Nem reagál, ahogy meghallja, mennie kell, szinte megdermed, ahogy a kívánatos ajkak közelednek felé. Egyetlen másodpercre elhiszi, hogy ajkával találkoznak, s nyomait beleégeti majd a vörös rúzzsal, de végül csak arcához ér és el is húzódik.
- Vigyázz magadra, Emily - szemeiben valami megfoghatatlan, rég nem látott gyengédség csillan. Talán a pillanat meghittsége, talán a viszontlátás okozza ezt, de tudja, hogy nem szabad engednie ennek. Egy esetlen intéssel ereszti útjára a nőt, majd nagy nehezen megfordul, hogy hazamenjen. Ahogy tesz pár lépést, végül megtorpan. A vékony sziluett lassan eltűnik, neki azonban íriszei egy ismerős tárgyra vándorolnak. Tétovázik, hisz nem helyes, amit tenni készül, de végül összeszedi minden bátorságát, az árván hagyott ételhordóhoz lép és magához veszi. Talán nem hajléktalan, talán van mit ennie. De talán nem bűn, ha megkóstolja. Mintha csak bűnt követne el, sietős léptekkel távozik a helyszínről és magában továbbra is csupa kérdőjellel szemléli a meleg dobozt. Mit művel? Akárhogy is, ma este kiderül, mennyire alkoholos is ez a kis adag.