AnnelieMa nyugisabb napom volt. A borongós időre való tekintettel az iskolásokat és előkészítőseket sem vitték ki, ezzel csökkentve a problémák számát. Csak néhány beteg lézengett a rendelőben, de a fekvőbeteg legtöbbje is aludt. Nem csodáltam, engem is kellően fárasztott a napsütés hiánya, de pár pohár teával ki lehetett bírni. Épp a Boglyas téren vágok át, mikor ismerős hang üti meg a fülem. Abba az irányba is fordulok, hogy mindenképpen láthassam azokat, akik ilyen időjárásban is kijárnak. Hamar meglátom a gyerekeket, mire egy halvány mosolyt is megeresztek. Fontosnak tartom én is, hogy a pöttömökkel eleget legyünk levegőn, nekik is kell és programnak sem rossz. Már épp fordulnék meg és indulnék a Mancs-helyre szeretett kiskutyámért, de ekkor jövök rá, hogy a hang azért volt olyan ismerős, mert Annelie-hez tartozott. Ezek szerint ő is picikkel van itt, engem pedig nagyon is érdekel mi lehet velük. Laney nálam született, de sosem fogom elfelejteni azt az esetet. Sokan küzdöttük a kicsiért, de igazán bátor volt és mivel még mindig hozzám járnak kontrollra, tudom hogy ügyesen fejlődik. Lépteimet megfordítva gyalogolok az anyuka és a kicsik felé.
- Sziasztok! - köszönök oda vidáman, majd Sammy-re pillantok. Nagy csábító, mondták már nekem a szülei is, de így elnézve, még a végén az előkészítőben is pszichológust kell alkalmaznunk az összetört szívű lánykák számára. - Hogy vagytok?   

Annelie