A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=782358#post782358][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.12.04. 18:52[/b][/url]

Úgy volt, hogy holnap osztályfőnökin elkezdjük a karácsonyi képeslapok készítését, amihez az alapot ma a fotószakkörön meg is csináltuk, de előhívatni már nem maradt időnk, még jó, hogy van egy bátyuskám, aki volt olyan édes és aranyos, hogy elvitte a képeket, amíg én elmentem főzni. Holnap azonban nem én leszek velük, mert egész délután zh-zom, tehát helyettesítés lesz, mással kezdik majd el a munkát. Hopponálás ide, vonatozás oda, mert nekem ettől az izétól rendesen felfordul a gyomrom, és mert a tizenegyes vonattal kényelmesen hazazötykölődöm. Ilyen ez, most egy ideig mindenképpen Cole ad nekem otthont, és érzem magamon a változást, komolyan, és szerintem látványos is. Főleg, hogy lejárok vele edzeni, amikor éppen otthon talál, és így másabb a dolog. Nincs időm agyalni, szenvedni, sajnálni magam, hanem visszatalálok ahhoz, aki voltam, és felismerve a hibáimat fejlődök.
Na de a lényeg, mivel holnap nem leszek, de helyettesítés lesz, ezért szépen behoztam a képeket, az éjszakai nevelőkkel megbeszéltem, hogy beengednek, és odaírtam minden instrukciót a helyettesemnek, hogy mivel mit kell csinálni, és hogy ne figyeljen oda a kislányokra, csak kóstolgatják, mert tudom, hogy ez fog történni. Tíz lány, veszélyes. Az üzenettel meg mindennel megvagyok, és nem akarok zavarni, bár kint valószínűleg még egy kicsit eljárom majd az általam ismert összes tánclépést, hogy ne fagyjak halálra, mégis elindulok az állomás felé. Angalogva, élvezve a karácsonyi fényeket, a finom illatokat. Teljesen szenvedélyesen belevetettem magam a főzésbe, és most már azzal kísérletezek, hogy mennyire ismerem fel az illatokban a fűszereket, vagy, hogy milyen étel készül éppen. Mindenkinek kell egy kattanás, nekem több is van, engedjük el.
Azért érződik valamennyire az óvónői rész is belőlem, mert ahogy így nézelődök, egyre-másra azon kapom magam, hogy dúdolok, méghozzá a "sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs!" csodát, és mivel nem sokan vannak itt a csüccsnél kicsit rogyasztok is, épp csak annyira, hogy érezzem a feelinget. Aki pedig andalog, és teljesen elveszik a karácsonyi fények bűvöletében, meg gyerekmondókát dúdolászik este tízkor, az bizony úgy jár, hogy nem veszi észre, ha valaki közel halad el, sőt, konkrétan, ha valaki előtte megy, és ő annak a valakinek a fenekéhez nyomja a kezében tartott éthordót, ami igazán bájos, mert pillangók vannak a tetején. Persze azért fáziskéséssel megvan, hogy letapogattam félig kézzel, félig a mai főzőtudományom eredményével valakit. Riadtan nézek a fenékre, majd a tulajdonosára, aztán vissza a fenekére.
- Ez totálisan nem az, aminek érződött, én esküszöm, hogy csak a fényeket néztem, de ne aggódj, nem lettél olyan, ez egy tök jól záródó, szuper praktikus edény, és nem folyt ki belőle semmi. Amúgy is, milyen ciki lett volna, ha egy olaszt éppen olasz kajával öntök le, nem? De, nagyon is gáz lett volna. Mondanám, hogy neked adom, de a tanárom szerint a saltimbocca-m olyan, mintha egy alkoholista utolsó vacsorája lenne, szóval nem hiszem, hogy örülnél neki.
Csodálatos, az eddigi listámra remélem felkerül majd az is, hogy perverz fenékfogdosó vagyok, aki még fehérborral agyonlocsolt kajákat akar rátukmálni másokra, miközben azt a feneküknek nyomja. A szemüvegemet - amit amúgy eddig tök jól titkoltam előle, mert hát nő vagyok na - megigazítom, és bárgyú félmosollyal integetek neki, mint egy hülye. Ezt csak olyan Emily dolog, de tényleg, és bár ezt az előző monológot egyetlen levegővétellel sikerült elmondanom, az utolsó két szót érzem, hogy szinte égeti a torkom:
- Szia Nico.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=782551#post782551][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.12.06. 15:29[/b][/url]

~ Szeretlek ~
Basszus, egy pillanatra a gondolatra megakadok, és valószínűleg úgy nézek ki, mint akinek becsípődött valami. Nagyon remélem, hogy a gondolat tényleg csak gondolat, és a kínos szóömlésem után nem ezzel folytatom. De, ahogy félve felpillantok rá, tudom, hogy nem mondtam ki. Legalább ennyi. Tekintetünk, ha nem is igaz, mégis azt érzem, hogy egy pillanatra találkozik, mással nem tudom magyarázni, hogy hirtelen égni kezd a szemem, és összeszorul a torkom. Inkább a kezemet kezdem el fixírozni, mintha még csak most látnám először.
Szeretem, szerelemmel szeretem, és pont azért, hogy ne beszéljek zagyvaságokat, hogy ne csússzak utána a földön, mint egy idióta - igen, simán megtenném -, hogy egyáltalán ne is lássam, mentem el Colehoz lakni. Hogy ne legyek itt, hogy ne zavarja őt. Hogy saját magamat is védjem, mert tudom, hogy szeretem. És, hogy nekem tudnám méltósággal viselni a közelségét, mégis, most, amikor itt van, ennyire közel, ahogy a hangját hallom, nem akarok távol lenni tőle.
Furcsa időszak ez most. Éjjel, mikor Cole már alszik, csak ölelem a párnám, és rajta gondolkozom, a tekintetén, és azon, amin láttam benne, és hiába tudom, hogy ártatlan vagyok, hogy sosem lennék képes bántani őt viccből sem, mégis bűnösnek érzem magam. Az elején felháborított a gondolat, hogy képes volt ezt elhinni rólam, hosszútávon azonban belátom, hogy jogos, hiszen számos ilyen esetet láttam a diákéveim alatt, az emberek tudnak nagyon gonoszak lenni, még ha ez rám nem is jellemző, a világ negatív.
- Öhm… nem. Ezt szerintem tényleg senkinek sem kellene megennie, csak a hiúságom miatt tartottam meg. De ha még nem rúgtál be ételtől, és szeretsz veszélyesen élni, akkor ezt neked találták ki.
Nyújtom felé a dobozokat, és tényleg úgy érzem, hogy ha szeretné, szívesen neki adom, maximum megerősítem a döntésében, hogy nem én vagyok az igazi. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy párt rendeltek mellé odafent, csak vannak olyanok, mint én, akik nem akarják ezt elfogadni.
- Tanfolyam, hogy lefoglaljam magam, heti kétszer három óra. Sőt szombatonként cukrásznak tanulok. Ha nem válik be a tanítás, nyitok egy büfét.
~ Jajj, Ems, fogd már be! ~
Korholom magam bosszankodva, miközben szörnyen zavarban vagyok, elpirulva pillanatgatok felfelé, és közben magamat győzködöm, hogy fel kell rá néznem. Muszáj lesz, szoktatnom kell magam a tényhez, hogy látjuk egymást.
- Gratulálok az Eridonhoz. Meglepődtem, amikor mondták, de jó döntés. Rendben vagy? Tudom, nem szép, hogy éppen én kérdezem ezt meg, de szeretném tudni, mert fontos vagy nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=783310#post783310][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.12.13. 19:53[/b][/url]

- Óóó, értem.
Nem is tudtam, hogy a húga jól főz, de akkor ezek szerint, ha próbálkoztam volna is, mit nyilván nem tettem, mert előbb tanulni szerettem volna valamit, amivel meglephetem, akkor is felesleges lett volna. Visszahúzva magamhoz az edénykollekciót a táskámba nyúlok, előhúzok egy tömb jegyzetpapírt a világ millió színében, és ráragasztva egy nagyobb, mézsárga példányt, fekete filcet veszek el, és gyors üzenetet kanyarítok rá. Nem sok mindent, csak ennyit: "Ha éhes vagy, egyél meg! Egy középszerű szakács alkotása."
- Így azé lesz, akinek szüksége van rá.
Jegyzem meg csendesen, egy bátortalan mosoly kíséretében, és egy nem messze tőlünk lévő padhoz lépve, lehelyezem rá. Nem is tudom, hogy van-e hajléktalan a faluban, de olyan biztos, akinek, ha nem is ez a legjobb vacsorája, de talán egy kicsit hozzájárulok ahhoz, hogy tele legyen a gyomra. Remélem, hogy tényleg jó helyre kerül majd, és bár pont az volt az indokom, hogy nagyon tetszett ez az éthordó készlet, mégis, ez egy pillanat alatt szertefoszlik, ahogy eszembe jut, hogy valakin segíthetek.
- Az még azért odébb van.
Meg leginkább csak viccnek szántam, hogy valamit mondjak, hogy valamire reagálhasson, hogy halljam a hangját, a kezeimet, zavartan, mint iskolás koromban, magam előtt, ujjaimnál összefonom, és minden bátorságomat összeszedve felnézek az arcára, bele a szemeibe, látnom kell, még ha ezzel kínzom is magam.
- Csak légy velük türelmes. Az eridonosok jószívűek, de nagyon sokszor nem gondolnak bele a tetteik következményeibe. Nyíltak és talán egy kicsit hőskomplexusosak, akik mindenkit meg karnak menteni és mindent megoldani, sokszor túl egyedien, és ezzel csak bajt csinálnak.
Hogy ez védőbeszéd lett volna? Talán. Nem hiszem, hogy tudja, hogy eridonos voltam. Talán valahol fellelhető vagyok, egy alkalmas kviddicsezőként vagy talán egyszer voltam évfolyamelső is. Régen volt, és nem nagyon hiszem, hogy Nico szabadidejében az elmúlt korok eridonos krónikáit bogarássza.
- Láttam. A verekedést. Tanítottam aznap. A lányaim fele neked szurkolt, a másik fele Barnabásnak.
Arra, hogy haragszik rám, nem tudok mit mondani, ahogy akkor is, most is elmondhatnám, hogy nem csináltam semmit, és tudom, hogy Barnabás is elmondta ezt. A különbség csak annyi, hogy vele kapcsolatban maradt, rám pedig úgy néz, hogy érzem, hallom, ahogy darabokra törik a szívem, és fogalma sincs, hogy onnan, hogy tudtam, Barnabással meg tudta beszélni, mennyi ideig vártam őt. Néztem, ahogy elhalad, véletlenül időztem bizonyos folyosószakaszokon, reménykedve, hogy azt mondja, szeret, de azt hiszem, nem is a szavai a lényegek, hanem a szeme, ahogy nálam is, hiszen bármennyire is próbálkozom, a szomorúságot nem tudom leplezni. Arra, hogy jól érzem magam, nyögök egyet, és megrázom a fejem.
- Tévedsz, Nico. Heti hat nap reggeltől estig dolgozom vagy képzem magam, hogy ne gondoljak rád, a hetediken pedig tanulok, hogy ne bukjak meg. Ha egyetlen percre is megállnék, és belegondolnék ebbe az egészbe, ha beszélnem kellene erről, összeomlanék. De nem engedhetem ezt meg magamnak. Nem veszíthetek el mindent.
Én vele ellentétben kimondom azt, amit gondolok, ami a helyzet, ami bennem van. Jól, persze. Remekül Nico, egyszerűen olyan csodálatosan vagyok, hogy szárnyalok. Megrázva a fejem, lépek egyet hátra.
- Ne haragudj, ez már nem a te problémád, nincs jogom rád zúdítani, de ne hidd, hogy boldog vagyok, egyszerűen csak nem gondolok bele, én így védem magam.
A kezeimet fázósan a zsebeimbe dugom, és kicsit összehúzom magam, kicsit megrázva még a fejem.
- Talán... majd az új évben, ha kollégák maradunk, megpróbálhatnánk barátok lenni. Nem kötelező, de akár. Jönnek az ünnepek Nico, teljenek békében, elkerülhetetlen, hogy a visszalévő napokban összefussunk az iskolában, és nem akarok úgy elbúcsúzni, hogy így nézel rám. Kérlek. Csak gondold meg. Hátha... működne.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=783883#post783883][b]Emily Dorothea Fisher - 2019.12.16. 18:03[/b][/url]

Inkább nem is reagálok arra, hogy nálam sosem lehet tudni, mert tudnék vele vitatkozni, de valahogy ha arra gondolok, hogy megint összeveszünk valamin, akkor megint el kezd sajogni a szívem, és elég neki az alap sajgása azért, mert itt áll velem szemben, hallom a hangját, látom a tekintetét, érzem az illatát. Mégsem érinthetem, nem csókolhatom, nem kuncoghatok felszabadultan, mert borostás arca csikizi a nyakamat.
- Szerinted? Ha megálltam volna, és gondolkoztam volna, most nem egy falat építenél gondosan kettőnk közé.
Mert ez történik, ott a fal, ha tetszik, ha nem, és ezt csak magamnak köszönhetem, annak, hogy nem voltam tekintettel rá, legalábbis szerinte, az én nézőpontom szerint erősebbnek hittem a kapcsolatunkat, mint, hogy akárcsak egy apró kis pletykamorzsát is készpénznek vegyen. Valahogy máshogy gondolkozom a kapcsolatokban lévő dolgokon, és ehhez tudom, hogy a tapasztalatlanságomnak is köze van. De hát így járnak azok a lányok, akik tanulással és nem pasizással viszik végig az iskoláikat.
- Igazából... nekünk. Hogy onnantól, hogy Barnabásnak legalább elhiszed, hogy tényleg semmi sem történt, beszélsz velem, és ha meg is büntetsz, adsz nekem egy esélyt. De mások vagyunk, Nico.
Mosolyodom el szomorúan, hiszen nekem elképzelnem se kell, hogy milyen érzés vagy milyen látvány egy másik nővel látni, én a nagy szerelmi jelenetét premier plan láttam, és jó néhány alkalommal felrémlett előttem, hogy milyen is az, amikor Nico mással van. Hogy el fogom-e viselni ezt valaha? Azt hiszem, nem. Nála nem fogom tudni azt mondani, hogy rendben van, hogy boldog vagyok, mert boldog. Önző vagyok, tudom, de most először életemben azt mondom, hogy nem érdekel. Nem tud boldoggá tenni a tény, hogy ő mással boldog, még az elképzelés is összefacsarja a szívem.
- Szőke lettem, mert nagyon sok alkohol ittam egy lánybúcsún, és az egyik barátnőm megbűvölte, így kellett keresnem valakit, aki le tudja szedni a színt, mert még mindig szinte kvibli vagyok, a hajamon meg nyilván nem fogok kísérletezni.
Tárom szét a karjaimat, mert a fene se gondolta volna, hogy ennyire számít a hajszínem, de jó, hogy ezt tudom, mert már gondolkoztam rajta, hogy valentin napon meglepem, és a vörös parókámmal meg egy kis szerepjátékkal meglepem. Vagyis, anno a múltban, felmerült bennem, ugyebár, mert hát most már nem igen aktuális. Legalább nem bőgtem le, és költöttem vagyonokat egy túlságosan rövid nővérke jelmezre.
- Hát te hülye vagy, Nico, és ezt most komolyan mondom. Veled akartam lenni, az első pillanattól.
De ha ilyeneket mond, akkor nyilván nem jelentett neki semmit az, amit a szertárban mondtam, én pedig jó nagy hülye voltam, hogy annyira megnyíltam neki. Pont ezért nem tudok könnyen beszélni az érzéseimről, mert valahogy ez lesz. Cole kinevetett, Adrian nem találta meg bennem, akit keres, Nico pedig, ő talán mégsem azt láttam, amit én hittem, hogy lát ebben az egészben. Ha azt látta volna, nem itt lennénk, mert akkor egy irányba tartanánk még mindig.
- Barátok.
Felemen csendesen, miközben hirtelen megint nagyon érdekesnek találom, hogy a cipőinket vizslassuk, és elmondani sem tudom, hogy mennyire szomorú vagyok, hogy mennyire fáj kimondani ezt. Több akarok lenni, mint csak barát, a mindene, hogy nekem is ő a mindenem. De erre már nem hiszem, hogy valaha is lesz lehetőségem.
- Ha se Ezra, se Anton nem gondolkozik bennem, akkor nagyon könnyen meg fogjuk oldani, mert évközbeni nyitott pozíciók csak a Jacinthe-ben és a Loch-Beinne-ben vannak.
Nem mintha annyira vonzana bármelyik is. A franciáknál kötelező lenne kicsikarnom magamból többet, mint az alap és minden nappal rohamosan romló nyelvismeretem, Anglia meg nem sok jó emlékkel kecsegtet. Viszont, ha itt maradok, akkor idővel szembe kell néznem a ténnyel, hogy barátok vagyunk. Ilyen hülye ötleteim is csak nekem lehetnek. Ahogy az is nagyon nagy hülyeség, hogy belemegyek az ölelésbe, mert pontosan tudom, hogy ez mit fog okozni. Balommal átölelem, jobb kezem azonban a mellkasára simítom, és a fülem úgy helyezem, hogy halljam szívének dobbanását. Illatát, bár nem felejtettem még, mélyen magamba szívom, kiélvezem a kósza ábrándot, mely ezzel jön, a megrohamozó emlékeket.
- Sajnálom, hogy elcsesztem.
Nem szoktam káromkodni, de ez az a szint, amikor már nem tudok mást mondani, mint ami a valós, nálam a káromkodás a fokmérték. Felpillantok rá, amikor már érzem, hogy ha most nem engedem el, akkor hülyét csinálok magamból. Jobb kezem ujjaival óvatosan arcához érek, megérintem, megsimítom, és érezni őt, mosolyra késztet, a szívem hevesebben ver, és most nem összefacsarodik, hanem reménnyel telivé válik. Nem értem, mit hisz, hiszen a vesztes oldalon állunk.
- Mennem kell, nem szeretnék az állomáson éjszakázni.
Pipiskedve magasabbra kúszok, és ha engedi, adok egy puszit az arcára, vigyázva, hogy ne az ajkai közelébe tegyem ezt, majd finoman ellépek tőle, és zsebre dugva a kezeimet, felpillantok rá.
- Köszönöm. Tényleg. Beszélünk majd. Hamarosan.
Mindenképpen, és társai. Még fokozhatnám a dolgot, rengeteg szóval, de csak hülyévé tenném magam előttem még inkább, és nem nagyon hiszem, hogy kellene még fokoznom. Inkább csak még egyszer jól megnézem őt, mintha máris elkezdeném az elmémbe vésni minden vonását, és rávéve magam, hogy elszakadjak a tekintetétől, elindulok az állomás felé. Nem mintha ne maradnék, ha marasztalna, szóval azért annyira nem rohanok, de tudom, hogy nem szabad telhetetlennek lennem. Ha szeretné, maradok, de lehet, hogy jobb lenne most, ha nem. Örülök már ennek is, hogy legalább tudtunk egymás szemébe nézve beszélgetni. Nem kaphatok meg mindent, főleg, ha ennek nem tudok szívből örülni, és én örülök, mindennél jobban.