Dziewczynka

Az út veszélyes dolog tud lenni. Az ember csak rálép és a lába már el is sodorta egy olyan helyre, ahol alapvetően semmi keresnivalója nem lenne. Nie. Semmi. Nem az egyetemre gondolok, ott alapvetően van dolgom, hiszen kell egy B terv.
Ma reggel viszont nem kellett bemennem - még jó hogy, sche.ße, hiszen szombat van - és sikerült egy olyan helyen kikötnöm, amiről egyáltalán nem volt szó a napokban. Ha teljesen őszinte vagyok magammal - és ilyen csodás lénynek mégis hogyan hazudhatnék? - akkor nem is biztos, hogy jó ötlet volt.
Mire ez eszembe jutott, már mindegy volt, mert a Bagolykőben kaptam el egy srácot, hogy megkérdezzem, merre találom Szofit. Háztárs lévén kicsit több fogalma volt róla, hogy hol látta utoljára, szóval elindultam a faluban. És itt ugye még a varázslatnál és térfigyelő-kameráknál is élesebb fegyvert adtak a kezembe... Öreg néniket. Bizony.
Mire kettőt pillázhattam volna a gyönyörű kék szemeimmel, már meg is ragadta a néni a zakóm ujját és pletykált mindenféle esküvőről, meg búbánatról, mire nekem csak annyi jutott eszembe, hogy "spadaj"*. Nagy nehezen végighallgattam, aztán végül valami térre irányított el.
Alapvetően nagyobb helyre számítottam, szóval nem volt nehéz dolgom. Mindössze annyi, hogy a padon ücsörgő szőke mögé settenkedjek és kissé oldalba bökjem. Annyira nem volt nehéz dolgom.

*
Spadaj - na húzz innen

Dziewczynka

A lány kicsit zihált, kicsit ki volt fulladva talán, de ettől még kétségem sem támadt afelől, hogy ő lenne-e Szofi. Kicsit talán több ideje nem láttam, mint ahogy az tervben volt még anno, de a dolgok változnak, engem lefoglalt a munka, őt meg gondolom a tanulás. Bár úgyis szakított volna rám időt, ez rettenetesen sz.r kifogás. Igaz, nem is akartam megmagyarázni a dolgot sem neki, sem magamnak, elvégre ennyire nem foglalt le.
Bizton állítom, hogy az ember nem pont ilyen fogadtatásra vár. Elképzeli, hogy jaj, majd a lány a karjai közé veti magát, vagy legalább elmosolyodik. Egy kicsit. Egy hangyányit. Erre mit kapok? Egyből le lettem dorombolva, hogy mit keresek itt, sőt, majdnem egy jobb-horgot is kaptam. Nem lett volna szerencsés, utáltam volna törött járomcsonttal, maszkban játszani a jövő heti meccsen.
- Én is örülök, hogy látlak, Szofia - vágtam zsebre a kezemet lazán, miközben pofátlan módon végigmértem. Mégis miért ne tettem volna? Jogom volt hozzá, amúgy sem tudott már sok újat mutatni a sárkány-lányka. Egy kicsit kevésbé volt gebe, mint mikor utoljára láttam, ez pedig megmosolyogtatott. Mindig mondtam neki, hogy ha kihagy egy ebédet, akkor olyan vékony lesz, ha oldalt áll nekem, nem fogom észre venni. 2D-s Szofi.
- Már ölelést sem kapok? Semmi? Rémes egy spiné vagy, jobb is ha hazamegyek - szűkítettem össze a szemeimet egy pár pillanatra, de egy percig sem gondoltam komolyan. Még volt egy pár napom, mielőtt megint vissza kellett volna mennem.

Dziewczynka

Kész, a szőkénél leálltak a fogaskerekek, csodás személyiségem teljes transzba ejtette. Lehetséges, hogy legközelebb talán írok neki egy cetlit, vagy valami, még a végén miattam kap szívrohamot, oszt elpatkol. Igazán a lelkemre venném, a sajtóról nem is beszélve. Ők még nálam is jobban a lelkemre vennék. Sosem szabadulnék meg tőlük. Az a nézés meg...
- Ha szóltam volna, akkor vagy eszedbe jut pólót felvenni, vagy nie jössz el. Ismerlek már jómadár. Felejtsd el! - forgattam a szememet, hogy aztán megkerüljem a padot. Elvégre eddig ott ácsorogtam mögötte és így most közénk került az ülőalkalmatosság. Mikor közölte, hogy nem kapok ölelést, persze e létező legbánatosabb kiskutya fejemet vettem elő, az ajkamat lebiggyesztve. A nők meglehetősen kegyetlenek.
- Amúgy ne nézz többet így, még a végén megijedek, hogy dedikálnom kell a dekoltázsod. Ciki lenne, de nem egyedi eset - fintorogtam, miközben az egyik kezemet lazán zsebre vágtam. Nem meglepő módon jött a cukkolás, hogy hát úgysem mennék még haza, mivel alig egy-két perce toppantam be ismét az életébe. Engem ilyesmikkel nem szabad cukkolni, mert megteszem, most már csak azért is. Most viszont nem volt kedvem.
- Ne bízd el magad, Chenkova, még bármikor hátat fordíthatok! - közöltem komolyan, amit aztán muszáj volt elviccelnem. Alpakka fej. Nem is értem, miért csináltam... Majd ráfogom, hogy a saját boldogságom érdekében tettem. Láttam, amint végigmért, szóval színpadiasan sóhajtottam, hogy aztán körbe forduljak színpadiasan.
Mire újabb megjegyzést tehettem volna, leányzó már a nyakamban kötött ki, én meg felnevetve emeltem meg egy kicsit.
- Te is nekem, Dziewczynka. Mi van veled? - kérdeztem végül.

Dziewczynka

Bár nem látta volna be, tudtam, hogy igazam volt, mert semmiféle epés válasz nem érkezett. Megfogtalak, szöszi... Most az egyszer nem dörgöltem az orra alá, csak megvontam a vállamat és tovább léptem gálánsan. Ő meg képes volt rá, hogy kiröhögjön! Hát miféle változásokon esett át, csókolom? Hogy egyesek milyen kis pofátlanok lettek, eszem megáll.
- Hát nem tudom, szerintem egyezzünk ki hatvan - negyvenben. Úgysem fogom lejjebb adni, vagy belemész, vagy hetven harminc a javamra - tártam szét a karjaimat tanácstalanul, mintha ettől még én érezném rosszul magam. Pedig nem így történt, tökéletesen nyugodt volt a lelkem, még talán egy kicsit a boldog felé tendált. Ennek meg az előttem ácsorgó futócuccos szőke volt az oka.
Nem zavartattam magam attól, hogy lestírölt, mój Boże, nem vagyok holmi szende szűzlány. Nem, az iménti állítás egyetlen részlete sem igaz rám.  Viszont a fenyegetésem nem ért célt, egészen felháborodott arcot vágtam.
- Ha! Komolyan azt hiszed, hogy még neked teszek szívességet? Nie! Ezek után legfeljebb elhátrálni fogok - nevettem el magam a végére, hogy aztán egy laza mozdulattal odébb túrjak pár tincset a hajamban, vissza a helyükre. Mert ugye én az exem társaságában csupa lazaság és menőség vagyok, ezt senki nem vitathatja el tőlem.
A hölgy, mintegy lefegyverző akcióként, váratlanul a karjaimba vetette magát, én meg kissé megölelve viszonoztam a gesztust, hogy aztán visszapakoljam a földre és elengedjem mikor úgy akarta. Vagy talán egy-két másodperc késéssel. Ő a szemembe bámult, én pedig nem törtem meg a kontaktust, csak kicsit megsimítottam az állát.
- Esküvő?! Esküvő... wesele? És engem, a legnagyobb partyarcot meg sem hívtál? Szégyelld magad el! Dzs - hangeffekt és színpadias kézmozdulat, amivel egy taslit utánoztam. Mintha rendezési hiba csúszott volna valamelyik mondatba. Áh, mindegy is, nem érdekel. No, helyben vagyunk. Megint a döbbenet.
- Hozzád jöttem. Te is tudod, hogy Zeusznak is voltak gyengéi - vontam meg a vállamat elbűvölő mosollyal, mind a 32 fogam megcsillogtatva.  

Dziewczynka

Természetesnek tűnt, hogy belement a hatvan negyven arányba, ez még tőlem egy egészen elfogadható ajánlat volt. Sosem voltam az a kifejezetten önzetlen ember és ez a mai napig nem is változott semmit. Megkockáztatnám, hogy soha nem is fog. Lewy ilyen volt és ilyen is marad, mert jól érzi magát, köszöni.
Szofi mintha kicsit elnosztalgiázott volna, vagy csak elbarangoltak a gondolatai, nem tudtam volna pontosan megmondani. Az már egyszer biztos, hogy nem igazán volt ellenére a társaságom, aminek azért a magam visszafogott módján örültem. Így is jóval többet villantottam a komolytalan énemből, mint amennyit eredetileg terveztem. Puff neki. Mármint neki nem, mert még a színpadias mozdulat elől is elhajolt.
- Az attól függ. Igényt tartottál volna rá? Hm... nie, ez nem a helyes kérdés. Hagytad volna? - kérdeztem megnyomva az utolsó két szót, a szemébe bámulva. Nem volt nagy szokásom, de most őszinte választ vártam, amit nem viccel el, ha pedig nem bámulom, tutira elüti valami viccel vagy még csak nem is válaszol a kérdésre. Ismertem már Szofit. Szóval a kezem a hátáról kicsit lejjebb, a derekára vándorolt, miközben halványan elmosolyodtam. Határozottan furcsa volt ez az egész felállás, mert hát istenem, mégiscsak az exem volt a karjaim közt tartott, enyhén alulöltözött, ex-menyasszony szöszi. A témát terelve megkérdezte, hogy mit keresek itt, én pedig egy egyszerű, lényegre törő választ adtam, amin ő meg teljesen elhűlt pár másodpercre. Azt hittem teljesen nyilvánvaló volt, nem hagyott hidegen még most sem teljesen.
- Hm, hát nekem is. Zeusz amúgy sem volt normális. Tudod mi tetszik még? A hajad. Elég sokat nőtt... ez rád nem igaz, csak a hajadra, de azért nem nézel ki rosszul - jegyeztem meg nevetve. Szerintem már ismert annyira, hogy tudja, megpróbáltam a komoly helyzetet egy viccel elütni. Közben az egyik copfját kezdtem piszkálni a kezemmel, ami épp nem a derekán pihent.

Dziewczynka

Azt hiszem, meglehetősen normáltalan dolog volt a részemről sőt, talán még bánnom is kellett volna, hogy itt ácsorogtam Magyarországon, a karjaim közt Szofival, akit egy ideje nem is igen akartam zargatni, de valahogy mégsem ment. Pedig esküszöm én nagyon pró... ja nem. Bocs. Talán a régi Lewy, aki nem játszott világbajnokságokon, nem esett még seprűről és nem esett még pofára párkapcsolatban, be lett volna sz.rva. De azóta ez már elmúlt. Most csak az érdekelt, hogy itt voltam a csajszival, aki lássuk be: azért még mindig jelentett valamit. Különben nem léptem volna interakcióba a helyi nénikkel. Fuj.
Azért nagy sikerként éltem meg mégis, hogy tudatosítottam benne: ez most egyáltalán nem vicc. Hiába is próbálta volna elpoénkodni, megmondhattam volna, hogy stop, Chenkova, elég volt.
- Katasztrófa vagy. És életképtelen is. Tudom javasolni cicavirág, hogy máskor szépen tedd le valahova a hátsód és firkantsd le egy papírra, hogy " Hé má Bojarski, szükségem lenne a hülye fejedre xy helyen" és küldd el bagollyal. Átlag fél órával a levél kézhez kapása után a helyszínen is vagyok - forgattam a szemeim. Azt hittem, hogy legalább ennyire már ismer. Tudhatta volna, hogy mint az exe, hajlandó vagyok kihúzni különböző szar helyzetekből, megjelenni vele rémesebbnél rémesebb alkalmakon és úgy általánosságban figyelek rá. Erre való az ex. Vagy nem....?
A keze a vállamra csúszott, én meg minden figyelmemet a hajfonatra koncentráltam, mert félő, ha nem teszem, olyasféle ötletek jutottak volna eszembe, amit később egész biztosan megbánunk. Mármint főleg ő, én amondó vagyok, hogy YOLO.
- Hm, akkor nekem mi a mentségem? +25%-os grátisz, vagy ilyesmi? Én kaptam azt, amit belőled kispóroltak? - cukkoltam egy kicsit, de továbbra sem néztem fel az arcába, mert hát... túl közel volt, meg efféle nyalánkságok. Alapvetően másnál nem zavartattam volna magam, de ez mégiscsak Szofi volt.
- Hát... fogjuk rá, 75%-ban miattad vagyok itt. A maradék 25 a pécsi egyetem érdeme, most éppen ott szívok - vonogattam meg a vállamat, enyhén oldalra biccentve a fejemet. - Nem fagysz meg?

Szofi

Persze a szőke elviccelte, de aki ismerte eléggé, tudta, hogy leginkább nem tudta, mit írhatott volna. Pláne az, hogy ugye az exe vagyok - ez milyen szarul hangzik már -, hogyan is írhatott volna nekem. Hát nem tudom. Pennával? Golyóstollal? Olyan mindegy, úgyis eljöttem volna, ha arra kér. Mert én egy ilyen címeres ökör vagyok.
- Pedig én tök erre számítottam, olyan izé tudsz lenni. Most vetem új seprűt, kényelmes is, gyors is... nem értem mi bajod van! Máskor írjál vagy bánom is én... szerezz mobilt, telefonálj - horkantam fel. Valahol volt egy ilyen mugli ketyerém, még az egyik edzőtábor alatt sózta rám a szobatársam, azóta is pudlikat küldözget nekem az arckönyvön. Normáltalan...
Ha fel is tűnt Szofinak, hogy mennyire közel állt hozzám, nem zavartatta magát, csak közölte, hogy rossz vagyok, mire csak ártatlan félmosolyt villantottam rá. Ugyan! Én egy angyal vagyok, azért is tiltottak el két hétre a kviddicstől a múlt hónapban. Szegény srácot hordágyon vitték le a pályáról. Mármint azt, ami megmaradt belőle... De már jobban van, köszöni!
- Igen, tudom, rémes vagyok és igen, képzeld egyetemre járok. Magyarországon. Most  hagyom, hogy feldolgozd és esetleg következtetéseket vonj le belőle... - grimaszoltam, hogy aztán végigfuttassam a kezem az oldalán finoman. Igaz, orosz, lehet nem kéne annyira féltenem a megfázástól.. de hé, én meg Lengyel vagyok, engem sem különösebben érdekel a hideg.
Magas labda volt. Túlságosan is ahhoz, hogy esetleg átgondoljam, majd azt mondjam, köszi ezt most nem csapom le. Szóval mire annyit mondhatott volna, hogy kviddics, az ajkaim az övéit súrolták finoman. Csak egy pár pillanatra.
- Na most mondhatod, hogy fűt a romantika - közöltem sötét pillantással, majd kibújtam a zakómból és a vállára terítettem - Kihozod belőlem a legrosszabbat.

Dziewczynka

Határozottan elégedett voltam a végeredménnyel, hiszen elértem azt, amit akartam. Mondjuk mindig ez volt, de most azért mégiscsak egy makacs szőke volt az ellenfelem. És mégis csak kinyögte, hogy legközelebb ír... Bár őszintén, reméltem, hogy a közeljövőben nem fog megint házasodni. Bolond szőke.
- Nekem így tökkkkkéletesen megfelel, Dziękuję - még a köszönönek is az udvariasabb formáját választottam, oh wooow, nézzenek oda, micsoda gentlemanhez van szerencsénk. Nem sokkal később azonban az egyetemre terelődött a szó, az orosz hölgy egyből összeszűkült pillantással nézett rám, én meg elhúztam a szám kicsit grimaszolva, majd a tarkóm vakargattam egy párpillanatig. Hogy is kéne belefognom?
- Ö, hát izé, azzzz úgy volt, hogy volt ez a selejtező és hát... jött az a barom Smith az amcsi játékstílusával... maradjunk annyiban, hogy egy hétig nem engedtek pályára, anyám meg szokás szerint beverte a balhét - sóhajtottam fel végül, hogy lazán megvonogassam a vállamat ismét. Nem hazudtam azt, hogy szégyellem, sőt, ha visszamehetnék az időben, talán egy kicsit erősebben rúgtam volna oda a seprűjének, hogy ne csak egy kicsit pörögjön be, hanem centrizze ki a srácot a pályáról. Francokat nyúlkál a labdáért, mikor éppen rádobnám?
Aztán jött a kihagyhatatlan magas labda, ami miatt aztán pár pillanatig bámult rám, egészen pontosan addig, míg a vállára terítettem a zakót.
Mire kontrázhattam volna a megjegyzésére, már közelebb is húzott, folytatva, amit én olyan nagy bátran elkezdtem. A kezem a derekára vándorolt ismét, ezúttal szorosan magamhoz vonva, míg a másik a tarkójára csúsztattam finoman. Csak ugye vannak olyan rettenetes emberi igények, mint pl. oxigén.
- Azért lásd be, hogy hiányoztam - vigyorodtam el végül, majd lágyan az ajkába haraptam. - Egy egész kicsit...

Dziewczynka

Ismertem már annyira a leányzót, hogy tudjam: halvány sejtelme sem volt arról, minek is kéne történnie a pályán. Éppen ezért nagyon is tudtam értékelni, hogy mégis hajlandó volt figyelemmel kísérni a ténykedéseimet. Mármint azt illetően, hogyan próbáltam különböző módokon nem meghalni, másokat eltenni láb alól vagy pontot szerezni.
- Igazán drága vagy, hogy a pártomat fogod, a bíró valahogy annyira nem díjazta a kis malőrt. Szünet volt a meccsen. Emberhátrányban ugyan, de legalább nyertünk - bólogattam meggyőzően. Szerintem senki nem gondolta egy percig sem, hogy azt az új seprűt véletlenül vettem. Mert ugye én nem törtem szét az előzőt a bírón meccs után. Áááá... ugyan! Nem értem miről beszélünk.
Továbbra is tartom az állításomat, hogy rossz ötlet volt ma idejönnöm. Már ha az ő érdekeit nézzük. Ezzel csupán annyi a baj, hogy én túlságosan önző voltam ahhoz, hogy az előbb említett dolgokat figyelembe vegyem. Amúgy sincsen semmi értelmük.
Mikor a homlokát az enyémnek döntötte, finoman végigsimítottam az arcán, ami tőlem meglehetősen gyengéd gesztusnak számított. Komolyan. Nem sűrűn csináltam, ha fotózkodni is kellett esetleg rajongóval, legfeljebb a vállára dobtam a karomat, oszt jól van, lapozzunk.
- Oh ne aggódj, most nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen - a szokásosnál is egy kicsit mélyebb volt a hangom, talán kicsit rekedtesebb is, de a fene, most ez nem az én hibám volt. Halkan felnevettem inkább, majd a nyakába nyomtam egy apró csókot.
- Tudom. Ebben jó vagyok - mosolyodtam el végül fanyarul, miközben átkaroltam a hátát finoman és a fejem kissé az övének támasztottam. Szerettem a haja illatát. A jó életbe is, nem kéne ilyesmikre gondolnom. - Most akkor mi is van?

Dziewczynka

A mai események elég váratlan fordulatokat vettek, hiszen én mint a múltbéli dolgok képviselője érkeztem... Hát... annyira talán nem is lettek lezárva, mint amennyire azt az ember elsőre gondolta volna. Én azonban nem bántam, jól volt ez így, meglehetősen hiányzott már a szöszi. Amikor éppen eszembe jutott, mert ugye ez a jó abban, ha valamit profi szinten csinálsz: lefoglalja az agyad, nem pörögsz olyasmiken, amiken nem kellene.
- Nem akartál? Na, ez új! - kérdeztem sikertelenül leplezve az enyhe meghökkenést a hangomban. Oké, békésen megtárgyaltuk anno, hogy ő jobbra, én balra megyek. Úgy gondoltam, hogy ő is így gondolta. Ezek szerint illett volna jobban megtárgyalni a dolgokat. Nem mintha nem lenne már teljesen mindegy...
Közölte, hogy nem tudja, mondjam meg inkább én, hiszen én jöttem vissza. Egy pár pillanatra muszáj volt elgondolkoznom, az ajkamba haraptam, majd megvontam a vállamat. Nem tudtam volna kapásból olyan választ rávágni, ami helyes is és nem bánom meg. Azaz a kettő kéz a kézben járt, ha helyesen cselekszem, úgyis megbánom. A pokolba a lelkiismerettel, 20 évig nem volt sehol, akkor azt hiszem, tud még várni egy kicsit.
- Nem akarok ilyesmiről egyedül dönteni. Amondó vagyok, hogy beszéljük meg egy kávé vagy hasonló mellett. És Mój Boże, vedd már fel azt a zakót rendesen, hát mindened kilátszik, Dziewczynka... - ráztam meg a fejemet rosszallóan, majd elengedtem, levettem a válláról az enyhén nagy ruhadarabot, hogy aztán tartsam neki makacsul, míg bele nem bújt.  Életképtelen nőszemély, hát egyszer fut velem össze, akkor is a falu közepén, egy szál melltartóban...
- Szóval? Mit szólsz, Chenkova? Iszunk valamit? - érdeklődtem kis mosollyal, majd begomboltam a zakót. Rajtam aztán nem fog ki.

Varha Nóra

Az emberiség nagy része két részre osztható: azokra, akik egész héten dolgoznak és azokra, akiknek a péntek megváltás. Én mondhatjuk, hogy mindkettőbe tartozom, mert bár a kviddics legtöbbször a hétvégéimet emészti fel, péntekkel lezárulnak a tanóráim. Tetszik az új állás, mert sokat beszélhetek arról, amit szeretek és látom az arcukon néha, hogy a halálba kívánnak az összes mondanivalómmal együtt, de nem érdekel. Miután az utolsó órámat is letudtam a hétre, összepakoltam a cuccaimat a hátizsákomba, amiben az edzőcuccaim is voltak és  a falu felé indultam. Éppen eléggé karban voltam mostanság tartva ahhoz, hogy megengedhessek magamnak a vacsi előtt némi karamellát, és ha már egyszer van egy Paradis cukorkaboltja a falunak, miért ne szerezhettem volna onnét? Tehát ebből a célból vágtam át a nemsokára meglehetősen zsufisnak látszó falun. Mit tehettem volna?
Talán gondolatban egy egészen kicsit el is kalandoztam. A menyasszonyom, a küszöbön álló költözése, meg az irányába, hogy is fog erre az anyós reagálni. Arról nem is beszélve, hogy nyakunkon a Német Kupa döntője és a gyomrom fordul ki a gondolattól. Muszáj volt megállnom egy pillanatra, hogy a fejemben keletkezett káoszban rendet tegyek.

Nóra

Vannak napok, amikor semmi nem a megfelelő időpontban ér. Ez a mai is olyan volt, mert éppen csak megtorpantam a téren, hogy egy pár pillanatig koncentrálva rendbe rakjam a káoszt, amit mások gondolatoknak neveznek. A balhé a válogatottban még mindig fortyogott, noha a verekedés óta csak takaréklángon, a müncheniek közül mindenki feszült és még Vesznával is beszélnem kellett a napokban. Kinek jó ez? Na, ugye, hogy senkinek, de ugye nekem péklapáttal kell az arcomba tömnöm a dolce vitát, mert már nem elég, hogy a desszerttel kezdem az étkezést. Olyan ez, mint a futószalag, kettőt pislogsz és beránt. Hol tartottam?
- Hm? Lemaradtam - pislogtam sűrűn az előttem álló törpe-leányzóra. Akár azt is mondhattam volna, hogy tojtam rá, oda meg vissza, de ez mégis csak szebben hangzik. Meg aztán társadalmilag elfoga... na jól van ám, tudod mikor! - Kávé...? A cukrászda vagy a teaház?
Mert ugyebár kávézóról nem hallottam, ha lett volna, a panda csapattársam ravepartykat rendezne ptt, két unikornis frapucsinó között... Merlin szakállára mondom, hála az isteneknek, semmi nyoma sehol az efféle vendéglátói egységnek.
- Bár mindkettő a közelben van, szóval nem igazán tudod elvéteni... - Korrektebb így, próbáljunk rendesen nyitni és diszkréten meglépni a cukormasszáért.

Nóra

A sors nem akarta sem a nyugalmamat, sem a higgadtságomat érvényesíteni, hiába álltam ott, meglehetős csendben. Az ilyesmire szokás azt mondani, hogy a sors, nem? Minden esetre annyi biztos, hogy én csak a nyugalomra vágytam, ami éppen elérhetetlennek tűnt.
A pillangóvarázshoz meglehetősen kellemes emlékek fűztek, mert összesen kétszer voltam ott. Egyszer mikor már nem tudtam hova menekülni a nők elől és jobb volt egyedül a lepkékkel, mint a dilis környékbeli tyúkokkal, egyszer pedig mikor megkértem Maja kezét.
- Pfffffffffffff, igazából nem nehéz megtalálni. A többi szórakozóhellyel nagyjából egy helyen van, közvetlenül az utca elején, mintha cégérük is lenne... - haraptam be az ajkamat, miközben igyekeztem az agyamban vizualizálni a képet. Nagyjából előttem volt a környék, az, ahogyan befordulok a sarkon és... oh, igen, ott a tábla.
A mosolyra enyhén felvontam a szemöldökömet, mert bár megszoktam, hogy próbálnak felém nyitni, jobban szerettem, ha az ilyen kísérleteket nem vitték túlzásba. Szóval körbepillantottam, majd addig forgolásztam, míg a megfelelő irányba nem néztem.
- Arra lesz. Nem túl nagy ez a falu, elég könnyű megtalálni - a kezem felemelve mutattam a teaház irányába. Bár, innét nem igazán lehetett látni.

Nóra

Abszolút nem az én napom volt, mert hiába akartam egy  kis nyugalmat, csak megtalált egy diák. Lehet, hogy ezért nem akartam tanár lenni. Indokolatlanul sok kiskorúnak ad okot rá, hogy felismerjen és segítséget kérjen tőlem. Már mindegy volt, végül is megfőztem magamnak ezt. Most már élnem kellett a döntésemmel.
Szóval nagyjából betájoltam magamnak fejben a falu képét és csak utána kezdtem el útbaigazítást tartani, aprót biccentve a lány felé, mikor közölte, hogy megjegyezte. Ő tett egy lépést felé, én pedig egy lépést távolabb. A rajongóim esetén még megerőltettem magam, de alapvetően nem szerettem az embereket z aurámban,
- Nincs mit. Jó hétvégét. Csak óvatosan a lepkékkel! - csóváltam meg a fejemet, mert nem sok ember szereti, ha a csokiban vagy teában egy szárnyas pajtás hal hősi halált.
Ő elindult a teaház felé, én pedig a cukorkabolt felé, hogy kielégítsem a korábban felmerült igényeimet. Már nem ácsorogtam egy helyben, még a végén valaki betuszkol egy bőröndbe!

// köszönöm a játékot!//