[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=754122#post754122][b]Emma Renae Weißling - 2019.04.02. 19:22[/b][/url]
Ott voltál a könyvtárban. Én épp a torkomban dobogó szívemmel viaskodva próbáltam egy titkot csempészni az egyik alig keresett, dohos csücskébe és Te ott voltál. Féltem, hogy rám nézel, féltem, hogy nem nézel rám. Végül csendek és kurta, elsuttogott szavak közepette tettük meg az első suta lépést egymás felé. Lett egy közös titkunk.
Rémi, szerinted még ott van az eldugott kis sarokban a neveinktől ékes kismadár?
Néztem Őt. Néztem és vánszorogtak a másodpercek, miközben azon gondolkodtam, hogy tényleg ott áll-e előttem, a csíkos pulóverben és az oly jól ismert kósza tincsekkel vagy káprázat volt csupán. De dobogott volna így a szívem, hogyha múló tüneményként jelent volna meg előttem? Nem, ő ott maradt. Ott állt mozdulatlanul, ahogy én is, mint megtestesült tükörkép. Próbáltam minden apró kis szegletet, domborulatot magamba vésni és előidézni az emlékek csalfa képét. Az előttem lévő férfi - emlékszem, a tény pírt varázsolt az arcomra, nehezen emésztettem a gondolatot - szélesebb mellkassal állt ott.
Hogy ezt miből gondoltam? Hiszen... én már nyugtattam a fejem azon a mellkason. Könnyeim áztatták a pólóját, fejem a ritmikátlan lélegzetvételeivel mozgott, fülem a szapora szívverésével telt meg. Emlékszem...
Némán, sikoltó, üvöltő gondolatokkal robbantam a klubhelyiség síri csöndjébe. A vérző alkaromat a pulóverem bő ujja fedte és próbáltam eggyé válni a hatalmas térrel, gyáván elbújni a világ összes fájdalma elől. És te akkor is ott voltam, némán figyeltél, a tekinteteddel óvtál és engem néztél. Néztél és én űzött vadként néztelek. Aztán... bántottalak. Bántottalak, mert azt akartam, hogy te is így tégy. Nem tetted és mellettem maradtál és a szívembe ágyaztál egy újabb titkot, egy ígéretet...
Rémi, nem hagytál el soha, ugye?
Vajon mondott bármit is? Őszintén bevallom, ha így is történt, én nem hallottam. Megtelt a fülem az emlékek morajával, a saját lélegzetvételeim fülsüketítő zajával. Egyszerre voltam zaklatott és végtelenül nyugodt. Olyan volt a pillanat, mint egy félig kész festmény; a fehér makulátlanul tiszta vásznat a vékony grafitvonalak törik meg, kusza, egymást keresztező, majd örökre eltávolodó vonalak együttese, mit laikus nem érthet. De ez a szem számára láthatatlan, eltörpül az egyik sarokból burjánzó színkavalkád gyönyöre mellett. A művész maga előtt látja az egész képet, az összes történetet, szenvedélyt és érzést, amit majd a némán bámészkodók hada ihat magába, ha kész lesz. De addig mit látnak? Két fiatalt, földbe gyökerezett lábakkal, egymással farkasszemet nézve.
Erőt vettem magamon és olyan kedves mosoly szökött az arcomra, amit ha láttam volna, biztos elfordultam volna zavaromban. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, azt se tudtam, hogy kellenek-e egyáltalán szavak, vagy minden megfoghatatlan, elmondhatatlan gondolatot hozzá röppentett a szellő. Lassan hidaltam át a minket szétválasztó teret, szemeimmel végig fogva tartottam Őt.
- Rémi... - úgy suttogtam a nevét, mint egy ígéretet. Mint egy ígéretet, ami majd csak a jövőben lesz képes szárnyra kapni és magasan suhanni a gyönyörű, vakító égbolton. - Tudtam, hogy nem hagysz el soha.
Ő ott volt és én mosolyogtam őrá. Nem tudtam mi okozta azt az alig észrevehető, de mégis múlni nem akaró hiányérzetet. Ő ott volt és engem nézett.
Akkor már tudtam.