A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=618628#post618628][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.09.17. 20:05[/b][/url]

Az nem járja, hogy itt ez a sörfesztivál, és én nem veszek részt rajta, mert nincs kivel. Vagyis lenne kivel, de amikor nekem jó, akkor Aidennek nem, szóval én most eljöttem ide egyedül, és remélem, hogy találkozok valakivel. Pénztárcám a zsebemben, nem igazán félek attól, hogy valaki elnyúlja egyrészt azért, mert azonnal észrevenném, másrészt pedig mert az illető bizonyára reflexből kapna egy könyököt az orrába. Jobbomban a telefonom, balomban pedig a hamburgerem, amit nagyban tömök is be - anélkül, hogy összepiszkolnám az arcom, ez a profizmus, kérem szépen -, amíg pötyögök a készülék képernyőjén. Komolyan mondom, már bánom, hogy frissítettem IOS tízre, olyan csúnyák lettek az emojik..
Befejezem az üzenetet, elküldöm, a fekete készüléket szintén zsebembe csúsztatom, majd felemelve fejem pillogok körbe. Hát jó, ha nem találok rövid időn belül valakit, akkor csak úgy random odamegyek valakihez és eljátszom, hogy ismerjük egymást. Jobban belegondolva vicces lenne, lehet megcsinálom. Ilyen halál lazán lépkedek az emberek között, elmosolyodva biccentek a kuncogó kislányoknak, aztán megyek is tovább, elfelejtve az arcukat. Közben nézek én a lábam elé is, így történik meg, hogy megpillantom azt a gyönyörű kutyát. És ha valaki ismer - elég kevesen ismernek úgy rendesen -, akkor tudhatja, hogy mennyire tudom imádni a kutyákat.
- Hát szia - elvigyorodva guggolok le az állat elé, s szabad kezemmel megsimogatom a buksiját, megveregetem a nyakát.
- Hm, kérsz? - látom én, hogy nézi a kajám, szóval ki is csípek egy darabkát a húsból, s ujjaim közt nyújtom oda neki. Nem olyannak tűnik, mint aki leharapja a fél kezem, vagy valami. Már a kutya.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=618840#post618840][b]Adrian Ivanorovics Black - 2016.09.18. 11:13[/b][/url]

Én amúgy jól nevelt gyerek vagyok, de tényleg. Most is bizonyára először a nővel foglalkoztam volna, ha mondjuk a kutyáját pórázon tartja, elvégre amúgy elég sok itt az ember. Szóval ja, nem igazán volt honnan tudjam, hogy ő a gazdája. Amikor meghallom a hangját, megemelem szemöldökeim, s még egyszer megpaskolva a kutya fejét egyenesedek fel. Keresek egy zsebkendőt a zsebeimben, megtörlöm a kezem, nem akarom az eb nyálát a gatyámba törölni. Drága volt.
A nővéremmel ellentétben engem a szüleim neveltek. Akik angolok. Aranyvérű britek, és kényesen ügyeltek erre a francia kérdésre - és ahogy az akcentusából kiveszem, ő francia. Szép, de francia, de istenemre legyen mondva, ha nem verték volna belém az ilyen dolgokat, nem lenne startból antipatikus.
- Bocsásson meg őfelsége - bár a mondat eleje még egész komolynak indul, az utolsó szóba keveredik némi gúny és irónia, mint valami sav. Ha neki szabad, akkor nekem is, pedig általában nem szoktam így viselkedni, főleg nem lányokkal. Ha az edzőm látná, most biztos akkora nyaklevest lehúzna nekem, hogy öt métert csúsznék a földön, de nem látja. Remélem.
Lehetnék talpnyaló. Tényleg lehetnék, de a szüleim valószínűleg leköpnének érte, mert francia. Felemelem kezeim, jelezve ártatlanságom.
- Nyilván meg van mérgezve - megforgatom szemeim, közben azért továbbra is bőszen keresem az embereket magunk körül; tulajdonképpen jobban örülnék egy kedvesebb arcnak.
Szándékosan nyomom meg hangomban az angol akcentust, vicces, hogy beszélhetnénk az anyanyelvünkön is. Elvégre tanultam franciát, angolul pedig mindenki tud, de nem, mi magyarul csináljuk. Vicceske.