Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Tétován, de belementem a mai találkozóba. Igazából fogalmam nem volt róla, mit akarhat Ákos, bár sejtettem, hogy jól fel kell öltöznöm hozzá, mert valamiféle szabadtéri programról magyarázott. Bizalmatlan voltam vele és a programötleteivel szemben, ezért aztán vacilláltam eleinte, hogy lejöjjek-e. Ma volt a születésnapom, abban pedig biztos voltam, hogy ő ezt nem tudja. Márpedig hajlamos elrontani dolgokat, a szülinapom pedig nem szerettem volna, hogy ezek közé a dolgok közé tartozzon... Így aztán felfegyverkeztem a leggyanakvóbb hozzáállásommal, felöltöztem a legmelegebben amit az itteni ruhatáram engedett, aztán összeszedtem a bátorságom és eljöttem a szobámból.
Eddig egyébként jónak ígérkezett a nap, a szüleim által küldött levelet már megkaptam, és Olivér is meglátogatott reggel. Teo csak egy csomagot küldött, hiszen ő Hollandiából nem tudott hazajönni, ám egy gyönyörű nyakláncot kaptam tőle. A medálja egy gyönyörűen kidolgozott hópihe volt, valószínűleg valamilyen bűbájt is tettek rá, mert gyönyörűen csillogott, és jobban, mint amennyire általában a medálok csillogtak. Rögtön fel is vettem. Rachel is felköszöntött már, illetve még pár háztárs, sőt, még olyan tanár is volt, aki valahonnan tudta, hogy ma van a születésnapom. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, hogyan csinálják. Elég sok diák jár ide azért ahhoz, hogy ne jegyezzék meg mindenkinek a születésnapját... Mindenesetre jólesett a sok köszöntés, mert a kastélyban mindig sokkal kevésbé éreztem úgy, hogy igazán törődnek velem. Most legalább egy kis pótlást kaptam.
Határozott léptekkel közeledtem a Boglyas tér felé, ám amikor megérkeztem, hirtelen megtorpantam. Innentől ugyanis már nem tudtam, hogy merre tovább, Ákos pedig – szokás szerint – még nem volt sehol. Szóval zsebretett kezekkel és jól bebugyolálva vártam, hogy a fiú megjelenjen, közben pedig néha körbetekintgettem a kihalt téren. Hát igen, mindenki a karácsonyra készülődött már, és egyébként sem volt a legjobb az idő, nem volt annyira meglepő, hogy nem volt túlzottan forgalmas a hely.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nyugodtan nézelődtem a téren, amelyet most hó lepett be. A tekintetemmel végigjártam a szökőkutat, amely most a hideg miatt nem üzemelt, illetve a padokat, amelyekre régóta nem ülhetett le senki, mert már egészen vastag, érintetlennek tűnő hóréteg volt rajtuk. Egyszerűen imádtam ezt a látványt. Én sosem élveztem annyira a nyári tüző napsütést és a meleget, jobban szerettem a csendes, kissé borús, ám nyugodt időszakot. Ilyenkor mindenki bezárkózott a szoba melegébe, az emberek pedig végre kicsit békénhagyták a természetet, hadd aludjon. Valamiért jólesett erre gondolnom.
Fázni egyáltalán nem fáztam, főleg így, hogy azért viszonylag melegen fel is öltöztem. Egy halvány mosoly kíséretében jutott eszembe a legutóbbi beszélgetésem Adammel a stégen. A víz még húsz fokos sem volt, de én simán belemártottam a lábam. Érdekes dolog ez, hogy miért vannak fázós és egyáltalán nem fázós emberek... De örültem neki, hogy az utóbbiak közé tartozom. Főleg azért, mert hogyha fázós lettem volna, akkor most nagyon bosszankodtam volna Ákos késedelme miatt. Így is kicsit elfogott a türelmetlenség, mikor arra gondoltam, hogy pár pillanat múlva előbukkan majd valahonnan. Hát még mennyire lettem volna türelmetlen akkor, hogyha mindezek mellett még fázom is.
Végül megjelent. Igazából elég régen nem láttam, maximum önismeret órán futottunk egymásba, de ott sem láttam most már egy ideje. Így aztán örültem a hülye fejének, bár igyekeztem ezt nem túlságosan kimutatni. Semmi köze hozzá. Köszönni persze nem köszönt, miért köszönt volna, inkább rögtön elkezdett piszkálódni. Jellemző. Azonban ezzel a mondattal most éppen nem volt szerencséje, ezért csak elégedetten elvigyorodtam, úgy válaszoltam neki.
- Ne reménykedj, egyáltalán nem vagyok fázós. Inkább magad miatt aggódj. - néztem végig a fiún, megállapítva, hogy ő még csak nem is vitte annyira túlzásba az öltözködést, mint amennyire mondjuk én. Pedig még az én öltözékem sem volt eltúlozva.
- Szóval miért kellett idefáradnom? - kérdeztem felvont szemöldökkel, Ákos arcát fürkészve, közben kicsit felemelve az államat, játsszva a szerepet, amely alapján én éppen hatalmas áldozatot hoztam azzal, hogy elvonszoltam magam idáig. Tulajdonképpen így is volt, kockára tettem miatta a szülinapomat. Minimum egy magyarázattal tartozik nekem.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem igazán számítottam a reakciójára, bár hogy ezen miért voltam egyáltalán meglepődve, az egy nagyon érdekes kérdés. De igazából azt hittem, hogy majd leráz valami egyszerű mondattal, mint az "eléggé fel vagyok öltözve", vagy valami hasonló, ami alapvetően azt sejteti, hogy nem a kedves anyukája vagyok, hogy megjegyzéseket tegyek a hidegre és a lenge öltözetre. Végül elszánt pillantással néztem a szemébe pár pillanatig, majd levéve róla a pillantásomat, merengő tekintettel, de egyáltalán nem bátortalanul feleltem neki.
- Lefogadom, hogy azt nagyon szeretnéd. -  eresztettem meg végül egy kisebb mosolyt, ám közben visszanézve rá csak egy szekptikus pillantást kapott, az "arról ne is álmodj, te beképzelt majom" üznetet küldve.
Már éppen meg akartam volna sürgetni, magyarázatot követelve, amikor válaszolt a kérdésemre. Így igaz, ezzel tényleg kicsapta a biztosítékot, nem is kicsit. Elöntött a méreg. Szóval megint csak szórakozik, a saját szülinapomon, én pedig olyan idióta vagyok, hogy ugrok, amint füttyent. Hirtelen teljesen ismeretlen eredetű és intenzitású agressziót éreztem magamban.
- Szóval unatkoztál?! - nem is vártam ki a következő mondatát. Először felmerült bennem, hogy faképnél hagyom, de aztán meggondoltam magam. Elindultam azonban, el is mentem a szökőkútig, ahol aztán felmarkoltam egy nagy adag havat a szegélyéről. Közben elhangzottak Ákos következő szavai is, én pedig hitetlenül csattantam fel.
- Vacsora? Majd ha már nem lesz tele jéggel a képed! - az biztos, hogy ma nem én fogok megfürödni. Lendületesen eldobtam az időközben jó keményre gyúrt hógolyómat, egyenesen bele Ákos arcába. Váratlanul érhette, és biztos voltam benne, hogy el fogja találni, csak abban nem, hogy pontosan hol. Közben pedig már szaladtam is vissza az újabb adag hóért a szökőkúthoz, és egyben a menedék irányába. Most kicsinálom, mert megérdemli.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Most csak hülyítesz?
Próbáltam megtalálni a józan eszem, bár amikor megerősített, nem is tűnt úgy, mintha viccelt volna. Beharaptam az alsó ajkamat és leszegeztem a tekintetemet a hóra, azon gondolkodva, miért csinálja ezt velem.
Azonban nem hagyott nekem időt arra, hogy ezt átgondoljam, már jött is a hülye kifogásaival, miközben én a szökökút felé tartottam.
- Te tök hülye vagy. - morogtam, mert így is gondoltam. Ha kicsit is értene a nőkhöz, sőt még csak nem is a nőkhöz, de úgy egyáltalán az emberekhez, tuti nem mondana ilyet. Értékeljem az őszinteségét? Jobb lett volna, ha hazudik. Persze igazából az is lehet, hogy most hazudott. Elvégre tudjuk, hogy imádja húzni az agyamat. A jó fene sem tudja, hogy miért akart engem látni, még az is lehet, hogy ő maga sem. Az biztos, hogy amit mond, inkább a hergelésemre irányul, mintsem bármi másra.
Rossz embert tesztelsz.
Futott át az agyamon indulatosan, miközben hozzávágtam a hógolyót. Találat, ráadásul nem is rossz helyen, a hó már folyt is befelé a kabátja alá. Elégedetten vigyorogtam, miközben futottam vissza a szökőkúthoz. Közben egy hógolyó eltalálta a hátamat, de a vastag kabát miatt ez annyira nem is zavart.
A fenyegetést szinte elengedtem a fülem mellett. Megbánni? Ugyan már. Ha csak egy kicsit megtorolhatok pár jól irányzott hógolyóval az idegeskedésből amit okozott nekem, már akkor is ez egy elégedett szülinap lesz. Nevet ő is, vigyorgok én is, azt gondolja vicceskedem vele. Még az is lehet, hogy fogalma sincs, hogy a feszültség amit éppen azzal vezetek le, hogy hozzávágok dolgokat, teljesen valódi. Ő okozza, minden egyes érthetetlen megnyilvánulásával, minden kétértelműséggel és minden nemtörődömséggel, amellyel azt érzékelteti, hogy nem számítok neki. Elértem arra a pontra, hogy nem akarom visszafojtani a bennem kavargő vihart, amit okoz. Inkább levezetem, a magam módján. Például úgy, hogy most addig fogom hozzávagdosni a hógolyókat, ameddig az alsógatyájáig csurom vizes nem lesz. Ennek a remek gondolatnak a megnyilvánulásképp pedig gyúrtam is egy szép nagyot és próbáltam úgy dobni, hogy pont a pad mögé essen, amely mögött Ákos rejtőzött.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Nem tudom sajnos ezt az ellentmondásosságot mire vélni, egyszerűen nem megy. Az egyik pillanatban félreérthető megjegyzéseket tesz, a másikban pedig azt mondja, hogy csak unalomból találkozik velem. Én ezzel egyszerűen nem bírok mit kezdeni.
A szökőkút felé menet kap el a válaszával, egy pillanatra pedig meg is állok, és fogcsikorgatva nézek rá vissza.
- Én tökéletesen tudom, hogy mit akarok. – ez pedig nem más, mint a velem szemben álló, 1’90 körüli vadbarom, aki abból űz sportot, hogy lovagol az idegeimen - egészítem ki gondolatban a halk megjegyzésemet, amely úgy hagyja el az ajkaim, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy Ákos is hallja. Utálom őt, egyszerűen annyira utálom... Kiskoromtól kezdve arra tanítottak és verték belém tűzzel vassal, hogy kontrollálnom kell az érzéseimet, a mozgásomat, az arckifejezésemet... Mindent. Mindennek tökéletes kontroll alatt kellett lennie, az egész életem egy jól megkomponált tánc volt, és minden elemének az irányítása az én kezemben volt. De feltűnt ez a hülye, és elvette tőlem az egyetlen dolgot ami mindig az enyém volt – az irányítást.
Közben pedig mégsem utálom annyira. Sőt. Úgy szeretném... Nem is tudom. Először talán jól megpofozni, igen, az jó lenne. Aztán pedig lecsókolni az arcáról a nyomát.
Most is ez a két érzés cikázik bennem jobbra-balra, ahogy sarkon fordulok és a szökőkúthoz futok.
Mielőtt eldobnám az első hógolyómat, sóhajtok egyet. Arra gondolok, hogy el kell engednem ezt az egészet valahogyan, márpedig ha ez a feszültség bennem tombol, akkor ez egyszerűen nem sikerülhet. Ezért kezdek aztán hógolyókkal vagdalkozni. Mert szeretném én is jól érezni magamat, szeretném kihasználni, hogy egyáltalán a közelében lehetek, mert az utóbbi idők tapasztalatából ítélve már ez is nagy szó. És szinte pár perccel azután, hogy Ákost kezdem bombázni a hógolyókkal, máris sokkal jobban érzem magam és őszintébb a mosolyom.
Elkezd felém közeledni, miközben sorozatosan dobálja felém a hógolyókat. Jó sokat csinált előre, ez okos volt... De én sem vagyok teljesen hülye, mellettem is van már egy kisebb kupac. A gond csak az, hogy ahogy folyamatosan közeledik, a hógolyók előbb utóbb elfogynak. Mégis hogy csinált ilyen sokat? Kétségbeesett gyorsasággal gyúrom az újabbakat és dobálom felé ahogy közeledik, azonban mivel nem tudok rendesen odafigyelni rá, egyre több hógolyója talál el. A végén a kabátomból már csavarni lehetne a vizet és a hajam aljából is. Igazából jó érzés, ahogy a hó befolyik a pulóverem alá, és lehűti az egyébként az ugrándozástól már felmelegedett bőrömet.
Ákos már elért hozzám a szökőkúthoz, ezért szembe fordulok vele, és elindulok ugyanabba az irányba mint ő, hogy ne érhessen el. Közben néha kihajolok és a pár megmaradt hógolyómat szinte megállás nélkül dobálom a hátának.

Ákos
visszadátumozva: december 16 (Lilla születésnapja)
öltözet

Egy darabig működik a stratégia, és a hátrálásom bőven elég ahhoz, hogy Ákos ne érhessen utol. Ahhoz azonban már közel sem, hogy közben még folyamatosan újabb és újabb hógolyókat is gyártsak, de azért pár még van nálam és egyet kettőt gyúrok is... Éppen csak annyi a baj, hogy nem annyira gyorsan, mint ahogyan fogynak.
Ákos azonban stratégiát vált, innentől kezdve pedig az egész amit művelek szertefoszlik, értelmetlen lesz. Pár pillanat sem telik el, és már nagyon közel ér hozzám, majd hirtelen erős rántást érzek, és nagyon kell figyelnem, hogy ne essek orra, egyenesen arccal a vízbe. Ez a gyerek biztos nem normális, ha most nem lettem volna észnél, már simán elhasaltam volna a szökőkútban, és a legkisebb gond lett volna az, hogy mindenem vizes lenne... De fájna is nagyon.
Mindenesetre megállok vele szemben, a sípcsontomig teljesen vizes leszek, érzem ahogy a cipőm is lassacskán átázik. Mérges lennék rá, ha a pillanat megengedné, de nem engedi.
Állom a pillantását, kékjeimet én is a szemeibe fúrom, miközben tudatja velem, hogy igenis hallotta az iménti kis megjegyzésemet. Na erre most mit mond az ember, hogy ne is legyen túl őszinte, de ne hangozzék hülyén? Aztán hirtelen támad egy ötletem.
Egy fél lépéssel közelebb araszolok Ákoshoz, majd beharapom kissé az alsó ajkam, pár pillanatig pedig lesütöm a szemem, hezitálok.
- Ezt. - mondom, és az arcom egyre közelebb ér az övéhez, pár pillanat múlva pedig már csak egy-két centi választ el tőle... Amikor a jobb arcára nyomom az utolsó, a kezemben már olvadásnak indult hógolyómat, és szépen lassan végigkenem rajta. Pimasz mosoly terül el az arcomon, miközben kicsit újra növelem a távolságot kettőnk között, közben pedig jól mulatok az elázott fején. Talán ezután már nem lesz kedve ilyeneket kérdezni.