A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=452154#post452154][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.12. 20:30[/b][/url]

Katherine D. Averay

Megrázta Katherine kora reggeli látogatása, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem jellemző rá a munka közbeni elkalandozás, ma délelőtt, délután, és még a plusz túlórák alatt is többször figyelmeztetnie kellett magát arra, hogy hol és miért van. Egész délelőtt szaladgált, levélszövegeket fogalmazott, aláírt, pecséteket váltott, baglyokat küldött, és csak azután nyugodott meg valamelyest, hogy régi kollégái, akik benne voltak a Katherine-ügyben, bagoly fordultával pozitív választ adtak neki. Az még koránt sem biztos, hogy a nő minden gond nélkül megússza, de legalább szabadlábon védekezhet. Most ez a lehető legjobb, amit elérhetnek, ezt is csak akkor, ha a legfelsőbb bíróságot jókedvükben érik.
Dzsekijének zsebeibe csúsztatja fázós kezeit, egyikben az összehajtott boríték is ott pihen, amit még Danielle hozott magával kora reggel. Az utcákon leendő bírósági tisztjén mereng, azon, milyen szerencse, hogy ő maga még nem bíró, mert akkor bárhogy utálná is a helyzetet, önmagát, vagy a nőt, amiért belekeveredett egy újabb balhéba, kimondaná az ítéletet. A hidegre egészen összehúzza magát, úgy közelíti meg a szökőkút környékét. Sem jobbra, sem balra nem néz, egyáltalán nem akar találkozni senkivel, ismerőssel meg aztán főként nem.
Pontosan érkezik, de ezzel nincs egyedül, Katherine már egy padnak támaszkodva várja. Csinos, mint reggel, vagy mint bármikor. A férfi nem is emlékszik olyan alkalomra, amikor szétcsúszva, minden eleganciától mentesen látta volna a fehér kabátba zárkózó szörnyeteget. Talán nem is volt.
- Jó estét! - üdvözli, csevegőtávolságot véve fel vele szemben. - Elintéztem, már amennyire tudtam. Ezt tedd el, sajnos még szükséged lehet rá.
A Minisztériumi behívót kiveszi zsebéből, és gyorsan átnyújtja a nőnek, remélve azt, hogy azt soha többé nem kell megmutatnia senkinek.
- Az egész délelőttöm erre ment el - mondja a szökőkút felé pislogva, egyébként nem direkt kerülve Katherine tekintetét. - Úgyhogy egy köszönöm megfelelne.
Kérdőn néz vissza a kék szemekbe, a hálás szót kissé félredöntött fejjel várja. Szabad kezét közben visszadugja meleg zsebébe, s hol a nőt, hol pedig saját leheletét figyeli.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=452179#post452179][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.12. 21:07[/b][/url]

Katherine D. Averay

Milyen ártatlannak és törékenynek tűnik a test, amibe az örökkévalóságig szorult ez a lélek. Konstantin ezerszer átgondolta már, mire ideért, hogy mit fog mondani, tenni, még a nyugodt lélegzést is gyakorolta, csak hogy tökéletesen felkészült legyen az esti találkozójukon. Merengett múlton, régi párbeszédeket játszott vissza, de sehogy sem akart összeállni fejében a kép. Kérdések sorát tette fel magának, de mindre ugyanazt a választ kapta: nem tudom.
- Azt szeretném, ha őszinte lenne - mondja a hidegtől pirosra csípett orcákkal, fejét egészen lassan emelve fel. Az előző érintésre újra felparázslik benne az érzés, ami reggel már egyszer hatalma alá kerítette hivatali szobájában, és mint akkor, úgy most is igyekszik a helyes úton maradni. Katherine csak játszik. Újra és újra elismétli, de ki tudja miért, úgy vonzza a macska-egér játék, mint méhet a tavaszi virág. Fájdalmas igazság, hogy nem csak a nőnek van szüksége ő rá, bár ezt természetesen soha nem fogja kimondani. A vámpír közelebb lép, már-már a férfi leheletének ködében áll, és úgy nézi, akár a legveszélyesebb vad. De akkor most ki az üldöző és ki az üldözött? Talán fordult a kocka, és ezután Konstantinnak kell menekülnie. Ha nehezen is, mégis tartja a szemkontaktust, egyelőre esze ágában sincs feladni a kettejük között kialakuló küzdelmet.
- Miért érzem, hogy inkább vágysz elégtételvételre, mintsem az eltussolás sikerességére? - beszéd közben a beharapott ajkakra terelődik figyelme, majd a távolodó alakot tartja szemmel. Nem tudja, mi jár Katherine fejében, hogy következő lépése mi lesz, de éppen ez az izgalom az, ami már éppen kiveszni látszott hétköznapjaiból. Bőrkabátját összébb húzza magán, és leül a padra, ahonnan tökéletesen láthatja a nő minden mozdulatát. Milyen bájos külső, és milyen fékezhetetlen tekintet. Nem megy utána, mert azt érzi, hogy minden más férfi így tenne, ő pedig bármennyire is akar, nem fog beállni a sorba. Zsebében tartott kezekkel ül, teste nyugodtnak tűnik.
- Nagyon fogok röhögni, ha valami oknál fogva beleesel a jéghideg vízbe... - vigyorodik el bohókásan, a kék szemekkel mindvégig tartva a kontaktust.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=452224#post452224][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.12. 21:42[/b][/url]

Katherine D. Averay

Látja, hogy kérésével, ha csak egy pillanatra is, de kibillentette Katherine-t a megszokott határozottságból. Félrebillentett fejjel hagyja, hogy a nő gondolkodóba essen, és mit sem sejtve arról, hogy elméjében mi játszódik le, türelmesen nézi arcélét, vállait, vagy csak hogy ne zavarja, a semmibe mered. Nem bosszantja a közéjük beférkőző csend, ellentétben a várttal, az egészen jól esik neki. Isten kifürkészhetetlen útjai. Eddig sem hitt Istenben, valószínűleg ezután sem fog, de az tagadhatatlan, hogy életük érdekesen keresztezik egymást.
- Szívesen - sóhajtja. Hisz a vámpírnak; talán ennél rosszabbat nem is tehetne, de bizalmatlansága egy pillanat alatt válik köddé. Abba bele sem gondol, hogy Danielle esetleg megbabonázta, és szíve azért engedte el oly könnyedén a gúzsba kötő kételyeket. Csak fürkészi a rámeredő íriszeket, követi annak minden apró mozzanatát, pont mint egy elkábított, megvezetett esendő ember. Kimondaná, hogy ezután mindig segíteni fog, és hogy a bestiának nem eshet baja, mert azt egyszerűen nem hagyja, és hogy ha rajta múlik, akkor ügye érdekében minden létező követ megmozgat, de egyetlen hang sem képes elhagyni összeszűkült torkát. Mi a fene. Bár ami azt illeti, még az is lehet, hogy így a legjobb. Csendben. Vannak dolgok, amiket senkinek, soha, egyáltalán nem szabadna kimondania. A túl sok fecsegés ártalmas. Ezt mindketten pontosan tudják.
- Ugyan, az én kedvemért kizárt, hogy a vízben landolnál - hosszú vigyora látni engedi egyenletes fogsorát. Nem tart attól, hogy Katherine beleesik a vízbe, de amikor a nő teste mégis megbillen, és arcára kiül a tettetett félelem, ő egy szemvillanásnyi idő alatt felpattan, és odarohan a szökőkút pereméhez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=452277#post452277][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.12. 22:30[/b][/url]

Katherine D. Averay

Maga sem hitte el, hogy egy emberi érzéknek felfoghatatlanul ügyes, gyors, már-már tökéletes lény beleeshet a jeges vízbe - legalábbis egy ilyen szép kabátban biztosan nem. Ő mégis felpattant, és rohant, hogy ha az ijedt arc eltűnik a szeme elől, akkor azonnal utána tudjon nyúlni, s mindjárt kihúzhassa testét a vízből. De a csobbanás természetesen nem történt meg. Helyette az egyensúlyából kibillenő nő visszaegyenesedik, s elérve célját; hogy a férfi fusson az ő kegyeiért, megtámaszkodik vállain, és már megint, ismét, újra, ki tudja hányadjára kerülnek tisztes távolságon belülre.
- Soha nem száradna meg a kabátod - morogja az orra alatt, ámbár végig Katherine óceánszín szempárját fürkészve. Hagyja, hogy a vámpír is olvasson sajátjaiból, és azt is, hogy rá támaszkodva csusszanjon le a peremről. Ilyen közelségből már dübörgésnek hallhatja a férfi bordái alól fenyegetően zavargó szívet, és az erekben zúgolódó véráramlást, mely nyughatatlanul zsibbasztja Konstantin végtagjait. Arcába gyűlik a vér, teste kimelegszik, és annak ellenére is, hogy tudja mi a helyes, gondolkodás nélkül átöleli a nő derekát. A kérdés váratlanul éri, éppen most nem számított szavakra, de a hang felrázza ámulatából, és egy kis mosoly társaságában felel.
- Túl sokáig üldöztelek ahhoz, hogy most pár ócska vámpír halála miatt ismét futnod kelljen - vonja meg egyszerűen vállait, kékjeiben huncutság üldögél. - Ha menekülnöd kell, akkor előlem fuss.
Nem tudja, hogy lesz-e még ilyesmire alkalom, hogy fognak-e még valaha macska-egér játékot játszani élesben, országhatárokon át, vagy azokat a napokat már csak emlékeikből vehetik elő, és merengőben nézhetik végig, de elég csak a gondolat, és a férfi szíve felderül. Felmerül benne, hogy kár volt elhagynia Angliát, de rögtön el is veti kérdését, hiszen akkor nem történt volna meg semmi; sem Bogolyfalva, sem Renée, sem Fanni, sem az új munkahely, sem a szórakozás, sem Katherine. Ahogy újragondolja falubéli napjait, az arcok egymást követvén, sebesen vonulnak fel lelki szemei előtt. Nem, ennek így kellett történnie. Ha van Isten, ha nincs. A gyöngéd ölelésre eszmél fel, mely már egészen más, mint a hóemberépítő Fannié volt. A kislány atyai szeretetet váltott ki belőle, valami eddig ismeretlen érzéseket keltett benne, de Katherine ölelése más volt. A melegség végigfut erein, és egy pillanatra szemeit is lehunyja. Magához húzza a hideg testet, kezei szorítják a kecses derekat. Aztán a vámpír kibújik a szorításból, és felmosolyog a minisztérium dolgozójára.
- Viccelsz? Olyan sötét van, hogy semmit nem látok a lábaidból - hangosan felröhög, ezzel talán romba is dönt mindent, hangulatot, pillanatot, cudar romantikát, de hát ilyen fajta ő, röhög ha kell, ha nem. De azért figyelmesen eltávolodik kissé a nőtől, és megsasolja a kabát alól kilógó testrészeit. - De a kabát kitűnő választás volt.
A dicséret sose árt, még szakszerű is próbál lenni, már amennyire a női divathoz ért. Visszaegyenesedik, és összevissza kalimpáló szívvel mered a szörnyetegre.
- Na és hány strigulád van már a faluban? - kétértelműn fogalmaz, egyáltalán nem is kívánja megmagyarázni kérdését. A nő értse, ahogy akarja. Szemeiben ennek ellenére ott van a válasz. Kíváncsi, mert bár most másnak tűnik az ártatlanság színében állva, még jól ismeri igényeit, szenvtelenségét és fékezhetetlenségét. Szegény férfiak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=452415#post452415][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.13. 14:21[/b][/url]

Katherine D. Averay

Csakugyan tudta, hogy a peremen táncoló leány, az oly sokáig üldözött nő nem eshet le, mégsem engedhette meg magának a kockázatvállalás ilyen pici hányadosát sem, mert ha Katherine most az egyszer mégis a medencében végzi, míg ő nyugodtan bámulja karcsún ringó alakját, azzal saját magát hazudtolja meg. Ösztönszerűen, már-már muszájból ugrik fel, hiszen az ijedt őziketekintet, és a csúf színészi játszma elhiteti vele, hogy mindez megtörténhet. Ő pedig nem hagyhatja, egyszerűen meg kell mentenie. Nincs rá reális magyarázat, sem felfogott, vagy eldöntött érzés, de még csak választási lehetősége sem maradt. A vámpír köré gyülekező összes veszélyt el kell hárítania.
- Soha nem volt olyan izgalmas az életem, mint abban az évben - vallja be. A nő mosolyába suttogja szavait, s közben ízig-vérig felfűtött érzékekkel emlékezik az akció minden percére. Igazat mond, talán nem is tehetne mást, mert testén kívül elméjét is megbabonázta az érzés, hogy most újra él. És soha többé nem engedi elveszíteni ezt a követelőző, folyton lázas képzetet. - Egérutat hagynék neked, csak azért, hogy végigszelhessem érted Európát - gondolatain furcsa romantika vesz erőt, mégsem tartja kifejezetten szentimentálisnak jelenetüket. Ahogy beszél, úgy járja át képzeletét az ábránd, miként követi a vámpír útját, és keríti elő a semmiből a legforróbb nyomokat. Elmosolyodik, s az ölelésbe feledkezvén babrálni kezdi a nő barna tincseit. Ujjaira csavarja őket, és a lehető legészrevétlenebbül orrához emeli őket. Kizárt, hogy apró mozdulatát Katherine ne vegye észre, de egy próbát így is megér. Magába szívja a haj illatát, majd engedi eltávolodni magától a törékenynek ható testet.
- Mintha nem tudnál egyébként is minden gondolatomról... - vigyorodik el ő is kitérő válaszára. Esze ágában sincs újabb dicsérettel adózni a vérszívónak, talán mert akkor úgy érezné, hogy máris vesztett. Holott keringőjük még csak most kezdődött el. A következő szavakra lemerevednek fáradt vonásai, és pupillája is kitágul egy pillanatra. Hitetlenül nézi a hazugnak vélt nőt, és vérében felszökik az adrenalin. Tagjait elönti a düh, szíve keményen veri mellkasát. Végleg megszakítja közöttük a távolságot, és a vámpír kislányosan hátrafűzött karjait szorítva belefúrja szemeit az őt kísértő szempárba.
- Túl messzire mész, Katherine! - suttogja mérgesen, tekintetét végig a szép arcon tartja. Ráncba szaladó homloka és megfeszülő teste bizalmatlanságot hirdet. Nem elég egyszer, sem kétszer elmondania magának, hogy a nő legveszélyesebb fegyvere pontosan ez, már kántálnia kell, hogy mindez csupán játék részéről. De neki végtelenül szüksége van erre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=452423#post452423][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.01.13. 15:16[/b][/url]

Katherine D. Averay

Több esélye volna, ha egyenrangú felek volnának, és ő is olyasfajta emberfeletti képességekkel rendelkezne, mint Danielle. Pályafutása során nem egyszer elgondolkodott már halandóságán, emberi esetlenségén, és hiába, sorstársaihoz hasonlóan, az ő fejében is megfordult az átváltozás képzete. Ábrándokkal játszott, kényszerítésről fantáziált, végül mindig visszaparancsolta magát a reális, földi létezésbe, mely után vágyait egy apró, sötét fiókba süllyesztette. Remélte, hogy többé nem álmodik lehetetlenről, tudatosan készült bírói pályájára, és minden szándékában az állt, hogy ítéletet mondjon mások - és legfőképp önmaga felett. Az óceánszín szemekbe pillant, s éppen azért, mert csendben marad, elfogja a köztük vibráló érzések különös halmaza. Minden nő képes belelátni a férfiak fejébe, mind irányítani tudja valamelyest őket, Katherine hogy is ne tudna majdhogynem mindent Konstantinról. Az auror amennyire bírja, elzárja előle gondolatait, testbeszédére is ügyel, és bár minden érzéke mást kíván, ésszel játssza furcsa, határokat feszegető beláthatatlan viadalukat.
Annak ellenére, hogy az előzőek során a düh, és agresszió elragadta, még mindig annak a törékeny testű éppen felnőtt lánynak látja Katherine-t, mint reggel az irodában. Enged erőszakos szorításán, és hallgatja a nő válaszát. Arra valójában nincs is szó, milyen messzire. Ez az egész nem lehet több mérgező káprázatnál. A kívánatos ajkakról csak nagy sokára képes elvonni kékjeit, hiszen azok annyira hívják, csalogatják őt, de esze egy hátsó szeglete most is pontosan tudja, hogy nem lehet.
- Nem - feleli alig hallhatóan, maga sem tudja éppen melyik kérdésre adva ezzel választ. A nő karjait nem engedi el, de már egyáltalán nem szorítja őket, sokkal gyengédebben ér a kabát anyagához, szinte csak éppen érinti, hogy legalább a kontaktus fent maradjon közöttük. - Nem maradhatok alul ellened.
Még mindig nem hajlandó kimondani a benne dolgozó érzéseket. Bármennyire is tudatni akarja Katherine-nel, hogy akarja, és legszívesebben már az irodában nekiesett volna, úgy érzi, hogy azzal aláírná saját vereségét. Merthogy úgy hiszi, amíg csendben van, és mozdulatlanul áll, addig a győzelem útját járja. Felpillant a vámpír szemeibe, melyről ajkaira csúszik tekintete, és lassan elengedve karjait, hátrébb lép. Fellélegez, mintha csak kikerült volna a másik varázsából, így már tiszta fejjel szólalhat meg.
- Rengeteg munkám van - mondja esetlenül, szemeiben saját maga iránt érzett haragja, a meg nem lépett lépés bánata ül. Ő sem tudja, mi volna jó, csak azt, hogy így helyes. - Őrizd meg a levelet. Ha segítség kell, tudod hol találsz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=559580#post559580][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2015.12.31. 10:47[/b][/url]

Lassan, a minden irányból gyűlő diákok és falulakók között sétál ki az alig kivilágított, hangulatos térre. A csípős hideg beszökik szövetzakója alá, a szél arcára vörös pírt varázsol. Leszegett fejjel halad, nem nézelődik, nem keres ismerősöket, sőt mi több, próbál teljesen észrevétlen maradni. Végül maga elé, a földre meredve áll meg a szökőkút mellett, és a kút párkányára pillantva gondolataiba újra visszaszökik Katherine. Felesége négy hónapja már, hogy végleg kilépett házuk ajtaján, de a viszontlátás reménye nem fakul. Hogy egyelőre, vagy soha nem is fog, nem tudja, de a most ordító üressége és a nő hiányának fel-feltörő fájdalma olyan erős, hogy a férfi úgy hiszi, ezt nincs elég ereje legyőzni. A levelek, melyeket olykor-olykor tőle kap, az éjlény sorai ha nem is áltatják könnyed ígéretekkel, általuk mégis bizakodóvá válik. Bizakodóvá, reménytelivé, csak hogy azután, néhány óra múlva ismét visszasüppedhessen szétvert háza sivár csendjébe. Talán ezek a kései órák a legnehezebbek. Mikor egyedül van, és a hullámos leveleket gyertyafénynél olvassa el újra meg újra, majd mikor a gyertya már csonkig égett, őt asztalra ejtett fejjel, vagy a kanapén eldőlve éri az álom. Elhagyatottan és végtelenül magányosan.
Körülötte kisebb tömeg alakul ki, a fiatalok hangoskodnak, úgy hallani izgatottan várják a közelgő éjfélt. Nyakukon az Újév, és hihetetlen, de ennek mindannyian örülnek. Konstantin feléjük pillant, tekintete elidőzik vidám arcukon, de szája széle meg sem rezzen. Képtelen is volna, de nem is akar velük örülni. Elfordul tőlük, fejét sóhajtva hátradönti, és a fekete eget kezdi kémlelni. Arról elvesztek a csillagok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=560222#post560222][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.01.02. 15:41[/b][/url]

A téren egyszerre felgyűlő, ünneplő tömeg csak akkor tűnik fel a szökőkút mellett álló férfinak, mikor elmélkedéséből egy nekiütköző keskeny váll felrázza. Összerezzenve, sűrűn pislogva hajtja le hátradöntött fejét, s néz a magának nunduként utat törő irányába, de a pezsgővel szlalomozó hölgytől sem bocsánatkérést nem hall, sem nem találkozik – az ilyenkor szokásos – udvarias-aggódó szempárral. Vonallá préselődött ajkai felett pillant körbe; a falusiak és a diákok egyre nagyobb csoportokban állják körül a szépen feldíszített kutat, és harsány beszélgetéseikből kihallatszódik az ilyenkor egyetlen lehetséges téma: szilveszteri izgatottságuk. Mindenki jól öltözött, ki drága parfümtől, ki szesztől illatozó, és egyesek már most olyan részegek, hogy Konstantin azt is őszintén csodálja, hogy egyáltalán képesek megállni a lábukon.
Aprócska, halk sóhaj hagyja el ajkait, amint visszafordul, és tekintete megállapodik a tőle nem messze álló, kezében pezsgőspoharat tartó szőke nundun. Összehúzott szemekkel, erősen hunyorítva próbál ráismerni a szalmaszín fürtökkel takart sápadt arcra, de mielőtt megbizonyosodhatna róla, valóban ismeri a figyelmetlen hölgyet, újra meglökik. Felszisszenve, egyensúlyát vesztve lép arrébb, és mogorván pillant a hőbörgő fiatalokra, akik hosszú percek óta, éppen mellette ugratják egymást. Azok úgy tűnik, észre sem veszik, hogy másokat zavarnak, így a férfi úgy dönt, jobb, ha ő sétál arrébb. Kezeit mélyen nadrágja zsebébe csúsztatja, és az ismerős ismeretlen felé indul, hogy nem túl messze tőle, végül egy idősödő házaspár mellett álljon meg. Mellettük talán nem kell attól tartania, hogy újfent meglökik, rátaposnak, vagy véletlenül megátkozzák valami nagyon kellemetlen, egyébként teljesen ártalmatlan rontással.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=560257#post560257][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.01.02. 16:57[/b][/url]

Az idős házaspár egymás arcába suttogott kedveskedéseit hallgatja, és bár a halk sutyorgásból nem hall ki egyetlen értelmes szót sem, de a szeme sarkából látott boszorkány testbeszéde elárulja, mennyire tiszteli és szereti férjét. Konstantin leszegett fejjel áll, csendben bámulja cipője orrát, nem mer felnézni és a házaspárra pillantani, nehogy elrontsa meghitt együttlétüket. Úgy érzi, ez köztük olyasfajta szentség, amit nem zúzhat szét bámészkodással – még akkor sem, ha szemeiben őszinte elismerés csillogna. Jobb némán hallgatni a boszorkány, férje vicces megjegyzésén való csilingelő kuncogását, és cipőorraira mosolyogni. Gondolatai hamar visszatalálnak az őt állandóan foglalkoztató kérdés felé: vajon látom még? Vajon harminc év múlva mi is így állunk majd itt? Nem. Ha itt is állnak majd, Katherine ugyanolyan fiatal és üde lesz, mint most és bármikor, ő viszont már hatvan is elmúlik addigra. Ősz lesz, gyűrött és görbe hátú.
Arca megrezzen, ajkai megkeményednek, és nesztelenül fújja ki orrán a levegőt, ami a fagyos levegőben halvány ködfelhőként tör előre. Lefelé néz, egy pillanatra se emeli fel fejét, így könnyen észreveszi a bal lábához guruló rózsaszín cukorkát. Homlokán felszökő szemöldökkel hajol le érte, és két ujja közé véve azt körbenéz, hátha megpillant valakit, aki az imént elejthette. De hiába, egyetlen kislányt sem lát, és a körülöttük állók kezében sincs édességes zacskó. Tesz egy lépést előre, majd még egyet, kutakodó tekintete ide-oda jár az órájukat figyelő embereken, de felesleges, a cukorka gazdája már minden bizonnyal eltűnt.
- 10... 9... 8... - először csak egy mély férfihang harsan fel, de ahogy kimondja az első számot, sorban egyre többen csatlakoznak hozzá, hogy együtt számolhassanak vissza. Konstantin leengedi a kezét, és az ég felé fordított arccal lép egyet balra. Szövetkabátja ujja súrolja a mellette álló nőét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=560813#post560813][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.01.04. 18:21[/b][/url]

A Boglyas térre csoportosuló emberek harsogása elcsendesedik, az ugráló, viháncoló fiatalok ugyanúgy, mint az egymás arcába búvó idős párok halk kuncogása, elhal. A visszaszámlálás, az utolsó tíz másodperc magával ragad mindenkit, öreget és fiatalt, boldog és szomorú lelket egyaránt, hogy a hamarosan rájuk köszöntő Újév varázslatos, magasztos érzése észrevétlenül szökjön be a szívükbe. A közeledő éjfél, az új év reményt ad, bátorságra és további kitartásra ösztökél.
- 3... - suttogja a férfi, a halk, morgó szócska alig hallható, az csupán egy ég felé hömpölygő lehelet, egyetlen párafelhő, egyre csak dagadó füstköd. Konstantin hátradöntött fejjel várakozik, arcbőrét csípi a hideg, lecsukott szemeit simogatja a fel-felerősödő szellő. Orrát eléri a mellette álló nő finom levendulaillata, ami kéretlenül is gyerekkorára emlékezteti, mindig dolgos anyjára, amint szekrényébe apró ruhazsákokat tesz, melyekbe azelőtt levendulát varrt.
- 2... - tör fel formálódó ajkaiból az újabb gőzkarika, és ő gyerekszobájára gondol, önmagára, mikor kisfiú volt és csak késő esténként látta az apját. Akkor még semmit sem tudott a világról, nem tudta, hogy felnőttként a varázsvilágban kell majd helytállnia, hogy bár édesapja útját követi majd, egyáltalán nem abban a formában teszi majd, mint azt ők sokáig hitték. Lelki szemei előtt aztán kirajzolódik Fleur édes, pirospozsgás arcocskája is, aminek felidézett képével kel és fekszik.
- 1... - susogja, és lélegzetvisszafojtva várja, hogy meghallja a tűzijáték első durranó hangját, s lehunyt szemein át is láthassa a sötét égboltot befestő rikító színeket.
- Köszöntsük együtt 2016-ot! Sikerekben, egészségben és boldogságban gazdag boldog új évet kívánunk mindenkinek! - szólal meg a közelben felállított pódiumon a polgármester, hangjára Konstantin kinyitja szemeit, de helyette a szemfényvesztő égi játékot kezdi figyelni. Szürke fényeiben visszatükröződnek az odafent kiteljesedő, gyönyörű színek. Az emelvényen álló fiatalember közben újévi beszédét mondja, de a hivatalnok nem figyel rá, annak hangja háttérbeli zsivajjá szelídül, beleveszve a sustorgó tömegbe. A férfi csak áll ott zsebre tett kezekkel, s nézi a füstölgő eget. Kabátjának ujja meg-megérinti a levendulaillatú nőét, de ha észre is veszi, hogy hozzáér, nem zavarja. Jól esik emberek között, idegenek társaságában lennie, jól esik egy pillanatra megfeledkeznie a szívét sanyargató végtelen magányról.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=561000#post561000][b]Osztrovszky K. Konstantin - 2016.01.05. 14:57[/b][/url]

Szája szegletébe mosoly költözik, ahogy kinyitja szürke szemeit és a színes égboltra pillant. A csillagok most nem látszanak, elnyeli őket a zord hideg, a tűzijáték így feszes, sötét hátteret kap. Piros, sárga, zöld pálmafák durrannak, s rajzolódnak ki odafent, amit a jelenlévők mind elcsendesedve figyelnek. Nem hallani mást, csak gyermekkacajt, elcsattanó szerelmes csókokat és a mindenkit körülölelő feszült figyelem csendjét. Hát itt van az Újév, a múlt lezárásának legfőbb ideje, és ők az új lehetőségek kapujában állnak.
Konstantin szíve torkával együtt szorul össze, gyomra megremeg a továbblépés gondolatára. Négy hónap telt már el, de benne semmi sem változott. A színpompás játékot nézi, figyeli az újabbnál újabb, de régről már jól ismert alakzatokat, az aláhulló fényeket, de ajkairól leolvad a mosoly.
A tűzijáték véget ér, s az égről eltűnik minden szín és füst, a káprázat belevész az éjszakába. A tömeg lassan mozgolódni kezd, az emberek családtagjaikba kapaszkodva indulnak haza. A szökőkút körül is tolongani kezdenek, és a férfi hagyja, hogy magával sodorja az ár. Most, az utolsó percben pillant le bal oldalára, ahol csak ekkor veszi észre, végig az ismerős ismeretlen hölgy állt. A hófehér arcot fürkészve hátrál, és mikor a fakó áll felemelkedik és a szőke tincsek az apró fül mögé kerülnek, akkor látja meg, ki is valójában az az ismerős ismeretlen. Szemei körül elmélyülnek a barázdák, amint elneveti magát, és ha tekintete találkozik Hollósi kisasszony kéken ragyogó tükreivel, akkor jobbját előhúzza nadrágzsebéből és az őt sodró emberáradat feje felett egy tétova, bizonytalan mozdulattal int neki.
- Boldog új évet, kisasszony! - hangosan formálja a szavakat, de abban kételkedik, hogy hangja elér a lányhoz. Szélesen mosolyog rá, és míg tartják egymással a szemkontaktust, többször fejcsóválva elneveti magát. Az, hogy végig egymás mellett álltak, de az utolsó pillanatig nem vették ezt észre, igazán szórakoztatja. Int még a diáknak egy utolsót, majd lesütött, mosolygó szemekkel megfordul, hogy együtt haladhasson a falubéliekkel. Fogai elővillannak vigyorra húzódó ajkai alól.