Hát, így belegondolva, azért ez az itt tölti a karácsonyt-dolog nem volt feltétlenül a legjobb ötlet. Tudta ő is, hogy hiányozni fog a megszokott otthoni rutin, azt is, hogy otthon hagyni a szüleit egyedül minimum szemétség, de egyrészt ők is felajánlották, hogy maradjon, ha akar, másrészt, ő is maradni akart. Akar még most is. Mert hát az otthoni ünnepeket már ismeri, az ittenieket viszont nem. Már megszokott ugyan a kastélyban, de úgy érzi, hogy csak akkor válhat teljes jogú polgárává az itteni kis varázslatos buborékvilágnak, amit a kastély és a falu alkot, ha minden jelentősebb eseményben részt vesz, ha látja minden arcát. Azt is, amit ünnepkor mutat. A - remélhetőleg - üresebb kastélyt, ahol császkálhat egyedül, hiszen amúgy is mélabús merengésekre hajlamos, ahol egyedül lehet egy szobában - ez még mindig hiányzik neki -, ahol szabadon kószálhat, anélkül, hogy esetleg bárkivel összefutna. A falu persze nyüzsögni fog így is, nem is számított másra. Azért mondjuk arra sem, hogy ebben a hideg, szeles időben szenteste délutánján majd itt fog kószálni.

Az itteni egyedüllét felvetetett vele egy rossz szokást: sétálnia kell, lehetőleg akkor, amikor minimum egy kolosszális megfázást, rosszabb esetben tüdőgyulladást kaphat. Mert hát, nem élet az élet kockázat nélkül.

Összességében nem csoda, hogy nincs karácsonyi hangulata. Mér is lenne? Úgyhogy fogta magát, és ajándékvásárlás ürügyén bejött a faluba. Tisztában van vele, hogy a boltok órák múlva zárnak, ezért is jött ilyenkor - meg mert nem bírt tovább a kidíszített kastélyban maradni. Mert a kicicomázott faluban majd jobb lesz. Bizonyos fokig jobb is, mert az nagyobb és tág, mégse egy darab masszív kőépületről beszélünk, másrészt sok ember rohangál benne mindenhova, és ugyan az üresség vonzerejét jelentette a kastélynak, de néha szeretne egy kis élete maga köré, harmadrészt meg, még egyszer körülpislog a boltokban. Venni nem kell semmit, megvan minden ajándék, el is van küldve, de esetleg magának valamit - úgyse vesz semmit, tudja ő is, zsugori a szentem, de a nézegetés ingyen van és kellemes.

Szóval egyik boltból sündörög a másik felé, ami azt jelent, hogy a pocsék időjárással megáldott utcákon kell mennie, ami azt jeleni, hogy igyekszik gyorsabban kilépni. Kevesebb figyelemmel. Nagyobb balesetveszéllyel. Szóval így lehet, hogy ki akarja kerülni ugyan a felé haladót, de nem igazán sikerül, és olyan szépen belegyalogol, mintha verseny lenne, és ő lenne az esélyes.

 - Jajistenembocsánat. - nyögi ki ijedten. Először ugyan csak morogni akart valami kivehetetlent, amit a másik hangulata és vérmérséklete szerint értelmezhet, aminek akar, de aztán belátta, hogy legalább félig az ő hibája volt a dolog, másrészt meg baba van a fedélzeten. És akkor tényleg és megfelelően megijed. - Bocsánatot kérek, ugye nem lett semmi baja? - mutat,  vagy inkább csak akar mutatni a baba felé, mert annyira megijedt, hogy ez nem feltétlenül sikerül. Átfut az agyán,hogy az anyuka épségéről is illett volna kérdezni valamit, de ez az anyukák sorsa: ők mindig csak a lista végén kerülnek sorra.

A barátságtalan fogadtatásra lelkiekben összerándul, igyekszik ezt nem testileg is kimutatni. Találkozott ő már mindenféle anyukával, olyannal is, aki gyermekének többnyire vélt támadójának majdhogynem kikaparta a szemét, és habár ő nem az a babaártó, az az élmény a sivalkodó és tökéletesen jogtalanul fúriává változott, megtestesült dührohammal most így nem tesz jót a kastélyban töltött idő alatt egész jól felépített önbizalmának.

De végeredményben nem eszik meg, tépik szét darabokra, és hajtják át húsdarálón - ezt anno mind kinézte abból a bizonyos anyukából - és ezért meglehetősen hálás.

 - Bocsánatot kérek. - húha, úgy érzi, hogy visszavedlett valami udvarias és komolykodó tízévessé, de tudod mit, még szerinte is teljesen megérdemelten.

 - Jaj, de jó. - sóhajt fel - azért ebbe a kisgyerekeket óvni kell mindentől-komplexusba majd még bele kell néznie és szét kell elemeznie, biztosan meg vannak a maguk okai, többnyire nem tudatosult gyerekkorából. Mármint, kis faluból jön, de a társadalom annál összetettebb volt. Gondos anyuka, harcias anyuka, gyerekével nem törődő anyuka, vásárláskor bolt előtt gyereket kinn hagyó anyuka, gyerekét alkohollal itató anyuka, volt ott minden. - Akkor megvagy, hm? - próbálja megkeresni a baba arcát, a sok ruha alatt ez nem mindig olyan egyszerű feladat.

 - Csak gondoltam kijövök egy kicsit nézelődni. - egyenesedik fel újra, és zavartan gesztikulálni kezd elég ostobán. Aztán alaposan megkésve leesik neki a felhang is, és el kell nyomnia egy félmosolyt. Megérti ezt az iróniát. Néha amúgy is úgy érzi, hogy előző életében nem a Navinéba került volna. - Olyan a kastély, mint a mézeskalács házikó. Nagyon szépen ki van diszítve, de túl sokat nem lehet ott lenni. - karácsonykor azt üvölti a füledbe, hogy TE ITT? HAH, SZERENCSÉTLEN. Természetesen nem, de jelen pillanatban a lánynak nem sok ünnepi hangulata van, és a kastély fürdik benne, és a lány ettől nem szerencsétlennek, hanem dühösnek érzi magát. Hogy képzeli a kastély, hogy szembesíti azzal, hogy azért ezt az itt maradást inkább nem kellett volna, mint kellett volna?

 - Lili? Szia akkor, azért máskor ne így szórakoztasson valami idegen, hm? - mosolyog a kislányra, aki a két kisbaba-reakció közül, tudniillik az éktelen sivítás és megsértődés, illetve a nincs semmi baj, ez mulatságos volt-göcögés közül az utóbbit választotta. Annamáriára ez határozottan pozitív benyomást tett. Aki ilyen érett és megfontolt baba, az jó úton jár arra, hogy nagyobb korában majd mosolyogva gyilkolásszon embereket. Mert ugye az is mulatságos.

A megjegyzésre diplomatikusan, legalábbis olyan szándékkal, csak hümmög egyet. Ő se érti, miért kell annyira oda lenni az ünnepekért, de hát toleráns - toleráns? - és hagyja, hadd csinálják. A másiknak amúgy is rossz kedve van, és habár a megkeseredett gyűlölködés mindig is vonzó volt, nem hiába került abba a házba, amelyikbe. Tudja, hogy vonzónak vonzó, de nem használ a léleknek. Inkább visszafogja magát ilyen esetekben, és hümmög. Nem azért Navinés, mert esetleg ártatlan lelkű, hanem mert tisztában van vele, hogy mit nem kéne, és rendelkezik valamennyi önkontrollal. Azt hiszem. Legalábbis ő még azt hiszi.

 - Oh.. öm, köszönöm. - fogadja el meghökkenten az italt, de azért örül neki.A kastélyban egyúttal edzi is a testét. Ha itt végez, immunis lesz minden náthára és influenzára, minden takonyra és lázra. Vagy túlérzékeny.

 - Navinés vagyok. - de szép, egyszerű kijelentés, csak mostanában kezdett el azon gondolkodni, hogy vajon mért is. - Pedig sose szeretem az unikornist. Akkor már inkább a Rellon házállata meg házszíne.  - a sárgát szereti. Meghatározott árnyalatokat, kis mennyiségben. Itt minden árnyalat van és töménytelen mennyiségben. Ez persze nem indikálja, hogy házat tévesztett, mindössze kicsit más ízlése van. Mármint, gondolja ő, a Rellonosok nem kezdenek kvázi hiperventillálni egy katicabogár láttán, nem igaz?

 - Nem, nem.. - motyogja szórakozottan a babát nézve, aztán összerakja a kérdést, meg a félbetört válaszát is, és megkoronázza egy csodálatos befejezéssel. - Egyik sem. - na, akkor most tegyük össze, amink van. - Mármint, nincs testvérem, és a gyerekekkel se vagyok el, csak.. hát, így futólag mindig aranyosak. Ha rám hagynák, akkor, gondolom, hamar megváltozna a véleményem. Nem vagyok én gyerekekhez való. Nincs türelmem, és sose pelenkáztam még gyereket. Biztos elejteném. - egyszer szépítés nélkül sírva fakadt, amikor ráhagyták tíz teljes percre az unokahúgát, mert az pár hónapos baba, te jó ég, mi a fenét kezdjen ő vele, és ha kárt tesz benne? Egy síró gyerek helyett kettőt kapott akkor a sógornője, de szépen viselte. A navinés hálás neki ezért. Ez úgy jól példázza az önbizalmát meg az életrevalóságát. Illetve hát a hiányukat.

Az elmotyogást először nem érti, aztán elhelyezi, és elteszi később gondolkodnivalónak. Navinés jellemzők. Jó lenne tisztában lenni vele, hogy mennyiben igazak rá.

 - Csak tanév elejétől vagyok itt. - rázza a fejét, igazán nem egy régi és hangos és jelentékeny jelenség, ezt ki meri jelenteni magáról.
 - Igen? - mereszt nagy szemeket a következő mondatra. - Azt hogyan lehet? Mármint másik házban ühm.. megfordulni. És eleve, gondolom, elég más lehet a hangulat a Rellonban, mint nálunk. Nálunk kis nyugis, kényelmes, barátságos, és kicsit unalmas. A Rellonról meg ugye mindig azt hallani, hogy ők a ravasz, gonosz, csúnya emberek. Elég egyhangú jellemzésnek tűnik. - mint minden jellemzés, és hát mostanában kezdett ugye azon tűnődni, hogy miért is oda került, ahova került. Ezzel párhuzamosan pedig, hogy milyen lehet a többi ház, ahova ő nem került. Eleve, miért is van ez a rendszer? Persze, egy részről hasonló jobban megtalálja a hangot a hasonlóval, másrészt viszont úgy érzi, ez a külön szocializálódás mindenféle felesleges feszültségekhez vezethet a diákok között.

 - Az szép. - szalad ki a száján elismerően, mert két hónap, az tényleg szép teljesítmény. Nem olyan rossz itt azért, legalábbis szerinte, de aztán eszébe jut, hogy ő a legcsendesebb, legszíntelenebb és legkellemesebb ház tagja. Gondolja ő, ugyanis még mindig képtelen nem sémákban látni, hiszen nincsen más házból való ismerőse, akivel a kötelező udvariassági körökön és az esetleges véletlen, néha szó szerinti belebotlásokon kívül minőségibb kapcsolata lenne. Jó, ez a ház dolog még mindig zavaró; nem lehet valakit beskatulyázni aszerint, hogy melyik színt vallja a magáénak. Még ha lehet is, a kiszabott keretek között a lehetőségek száma végtelen; navinések között is van aranyos, a megtestesült rózsaszín plüssnyúl, és a lázadó aranyos. Meg van Annamária, akiről nem is érdemes beszélni, de azért csak róla van szó folyamatosan.

Túl baráti és kellemes. Először nem érti, mert mi azzal a baj, aztán rájön. Kicsit olyan lehet a dolog, mint ahogy ő se érzi magát kényelmesen az erőltetetten barátságos helyeken. A navinések kellemessége ugyan többnyire nem erőltetett, de nagyon is bizalmaskodó lehet éppen valakinek. Néha mondjuk a navinések számára is sok tud lenni.

Ő is elvigyorodik a csúnya többértelműségére, és megjegyzi magában, hogy a másiknak jobban áll, ha jobb kedve van. De aztán, űzi el a kíváncsiskodást egy futó gondolattal, egy kisgyerek mellett az embernek ideje meg energiája se nagyon lehet jókedvűnek lenni.

 - De nem akarom feltartani, tényleg. Köszönöm szépen a teát. - kezd bele zavartan, mert kis mimóza a lelkem. Élvezte ő a beszélgetést, értékeli, hogy nem belezték ki élve, és úgy egyáltalán, baba és kellemes anyuka, mikor találsz te ilyet, de hogy őszinte legyen, fogalma sincsen, mit mondjon legközelebb. Szóval valahogy úgy, hogy jelezze, hogy köszön mindent, társaságot és teát és megértést és az egészségesnél egy hangyányival több iróniát, akkor ő most itt abbahagyná, minthogy elácsorogjanak egymás mellett szótlanul. - Kellemes.. ünnepeket. - tart egy kis gondolkodási szünetet a két szó között, mert mint kiderült, egyikőjük számára se ez lesz a legboldogabb karácsony. A szilveszter azért még lehet jó. - Te meg.. hát, legyél ilyen kis megbocsátó, de nem felejtő, hm? - fordul a babához. Egyszerűen olyan érzése támad, ha rá néz, hogy egy kellemes és módszeres kis hidegvérű gyilkológép lesz belőle, a Rellonos sztereotípiák mintaképe. És hát, a navinés ezt értékeli.